Budapesti Hírlap, 1911. december (31. évfolyam, 285-309. szám)
1911-12-01 / 285. szám
BUDAPESTI HÍRLAP (285. sz.) 1911. december 1. 2 Copporig sürgették az álamositást~ezt ők akkor még nem tudták. De ma már tudja ő is, meg Andrássy Gyula is és tudhatná az ország is, mert volt alkalma tapasztalatokat szerezni. A közigazgatási reform mindenesetre szükséges volna. De azt nem szabad a kinevezési rendszer behozatalában keresni. Mert ma a választás révén hatalom van a nemzet kezében. De ha erről a hatalmáról is lemond a nemzet, semmi sem lesz a kezében. S ha megszületik az államosítás, semmi biztosítékunk sincs arra, hogy húsz év alatt nem alakul-e át annyira a közigazgatási tisztviselői kar, hogy általános szavazati jog nélkül is létrejöjjön a magyar országgyűlésen oly erős nemzetiségi párt, mely hazánkban megteremti az osztrák parlamenti viszonyokat. És akkor elmondhatják majd, hogy inkább egy második Mohács ért volna bennünket, mint az, hogy a Bécstől függő kormányt kizárólagos hatalommá tettük ebben az országban, ahol csak addig van nemzeti kormányunk, amíg nemcsak királyi kinevezéstől függő főispánjaink, hanem a vármegye közönségétől függő alispánjaink és szolgabiráink is vannak, kik nemcsak engedelmességre, hanem önálló működésre és befolyásuknak fölhasználására is nevelve vannak. A nemzetiségi kérdés megoldására a tisztviselők kinevezése éppen nem alkalmas. Hiszen a nemzetiségi mozgalmak ereje nem a törvényhatósági és a községi önkormányzatban, hanem a nemzetinek nevezett egyházak egyházi szervezetében és iskolai autonómiájukban van, amellyel szemben a kinevezett közigazgatási tisztviselők éppen oly gyöngéknek bizonyulnának, mint ma a középponti kormány. A közigazgatás pedig ma is elég erős, hogy a községi igazgatásban minden veszélyes...nemzetiségi mozgalmat elnyomhasson. Mi volna hát az eredmény, ha a közigazgatás államosításának jelszava alatt indulna meg a közigazgatási reform? Talán egy olyan közigazgatás, amilyenről Rabos László úr álmodik? Korántsem. Az eredmény az volna, hogy létesülne egy reform, mely, a magyar közigazgatási szervezetet közel tgozná az osztrák szervezethez, mely megölné az önkormányzatnak megmaradt foszlányait is, a nemzet kezéből pedig kivétetnék egy hatalmi eszköz, mely ha nem is minden, mégis csak valami. Ha ezt a hatalmi eszközt a mohácsi vész utáni időkben megmentette számunkra a gondviselés, a mai nemzedéktől nagy könnyelműség volna ezt az egyet is, mely Mohács után a mienk maradt, jelszavak és lidércfény után indulva a kezünkből kiadni. Egy municipalista. A madár. írta Lazarevszkij Borisz. Orosz eredetiből fordította Szémán István. Falura mentem, hogy csendben dolgozhassam. Eleinte jól éreztem ott magam s lelkem egészen felvidult. A nagy hőség idején a lefüggönyözött szobában ültem, gondosan kiűztem onnan a legyeket, szürcsölgettem a hideg teátés kézirataimmal bajlódtam. Ebéd után egy vékony, szellős lepedőbe takarózva, félmeztelenül aludtam. Este hét-nyolc óra körül, amikor a szürkülő égbolton feltűnt az első csillag, a parkba mentem, szakadatlanul le s föl jártam a fasorban és gondolataimban élő s elhunyt enyéimmel foglalkoztam. Június második felétől kezdve az én kedves magányomat egy madár fájdalmas hangja zavarta meg. Városi ember létemre bizony nem tudtam a madár nevét. Hrickó, a gazda, megmondhatta volna nekem, de ő este nyolc órától egész reggelig keményen aludt, a mikor pedig megkérdeztem s a boszantó madár kiabálását igyekeztem utánozni előtte, Hrickó a vállát vonogatta s azt mondta, hogy az a hang lehet a harkályé is, fiatal bagolyé is, de legbizonyosabban olyan sirályé (közel volt egy nagy mocsár), a melyiknek a fészkét verték széjjel a pásztorfiuk. Aztán tovább fecsegett s elmondta, hogy egy népdal is van, a mely így kezdődik: .. ... ^ . 1 „ „• * Jaj a sirálykának. Jaj a szegénykének. Mely út mellett épit Fészket kicsinyének. A legények már nem dalolják, mert többre siecsülik a katona-nótákat... Azzal szakítottam félbe, hogy a sirály fiókáknak bizonyára fájdalmasabb anya nélkül maradnok, mint anyjuknak fiókái nélkül. — Lehet, hogy igaz, — dörmögte egy kéd' viien Hrickó s aztán valószínűleg az asszociáció folytán elbeszélte még azt is, hogy néhány évvel ezelőtt abban a kastélyban egy igen szép és jóságos urinő lakóit három egy érmekével, a kinek férje háborúban volt. Éppen Mária-böjt előtt egy ur jött a kastélyba, három napot törtökt ott s a negyedik éjjel a Kaukázusba vitte az urinót s a gyermekek dajkájukkal maradtak ott? Az urinó ötven rubelt s egy levelet hagyott neki az asztalon, a melyben megparancsolta, hogy gyermekeit a városba, Öreg édesanyjához vigye. A gyermekek nagyon sírtak. Egyszer csak, a mikor a dajka éppen útra készült velük, Kólya, a legkisebb, a fiú, megbetegedett. A torkát fájlalta, három nap múlva meg is halt s ide temették a parkba. A két lánykát elvitték s azóta senki sem tudja, hogy mi történt velük, az minővel, a férjével s azzal, a ki feldúlta családjukat. Röviden el is mondtam ezt a megszokott, szomorú történetet, Hrickó azonban — nem törődve az ő álmosságával — olyan hosszadalmasan és hűen adta elő, hogy végeredményképpen olyan erős és nyomasztó érzést keltett lelkemben, hogy egész nap nem tudtam szabadulni tőle. Aztán este és éjjel sem hagyott békét. Legalább is akkor, a mikor a fényes bőrd a szemhatár mögé bukott s a parkban oly sötét lett, hogy egynéhányszor a padba botlottam (bár igen jól tudtam, hogy hol van) olyan szomorú lettem. Annak a madárnak magános, vontatott sivitása a szó szoros értelmében kínzott engem. Soha sem hittem holmi rendkívüli jelenésekben s nem is féltem tőlük, de azon az estén kedvem támadt, hogy a szokott időnél korábban menjek a szobába, zárjam be az ablakot s valamit olvassak a Hrickó nyugodt szuszogása mellett. Különösen az voltkellemetlen nekem, hogy nem tudtam meghatározni, vájjon az amadár a fán ül-e vagy egyre a fejem fölött repül-e? A házba mentem és le s fül jártam az erkély recsegő deszkáin. A mocsár felől néha a vadkacsa ,jellegzetes szürkületi hápogása hangzott, a faluban ugattak a kutyák, s valahonnan a mező felől egy megrakott szekér kerekeinek nyikorgása hallatszott, de mindezt felülmúlta annak a soha nem látott madárnak siralmas, — mondhatnám — kétségbeesett s emberi jajgatáshoz hasonló siránkozása. Végre is a szobámba kellett vonulnom előle. Meggyujtottam a lámpát, betettem az ablaktáblákat s az íróasztal mellé ültem, dolgozni azonban nem tudtam. Letettem a tollat s azon gondolkodtam, hogy mily gyönge is az ember a természet céljainak megismerésében: vájjon miért jön létre benne az élőlények nagy sokasága az ő akaratukon kivil, miért kínozza az egyiket s dédelgeti a másikat s végül mivé teszi egyiket is, másikat is? A hullák bizonyosan rothadnak . .. de a bennük, ezekben a hullákban lévő erő csak nem rothad? Hová lesz az? Miért gondolják egyes emberek, hogy az bizonyosan a földgömb elektromos erőivel olvad egybe s nem lesz többé egyéni, vagy pedig, hogy ismét öntudatos életet kezd más, akkor született testben. Miért sem tudják a mi kémikusaink még azt sem, hogy miből való az az elektromos erő, amely viszi őket a villamoskocsikban, vagy pedig világít nekik? Miért?... De én sem voltam az az első híres ember, aki valamikor is nyugodtan és biztosan felelhettem volna ezekre a kérdésekre, amelyek sokkal fontosabbak, mint a politika, a szociológia s a közgazdasági élet kérdései. Valami keserűség ébredt bennem, amely aztán nyomasztó bánattá alakult. Nehezen lélek teltem.. A lámpa melegített, a szivarfüst fel- Vihar után. Berlin, nov. 29. (Sajáttudósítónktól.) A külügyi vita az angol parlamentben természetesen a szenzáció erejével hatott a német közvéleményre is, de rövid huszonnégy órával az angol külügyek vezetőinek beszéde után elsimultak a marokkói vihar utolsó hullámai is. Bethmann-Holdweg, Greif és Asquith, szavai, ha nem is tiszta, de mindenesetre többé félre nem érthető képét adták a politikai viszonyoknak és most a pártoknak meg a tömegnek kötelessége állást foglalni és jövő küzdelmeinek altját megjelölni. A helyzet ma a következő: Anglia és Németország a nyári veszedelmes háborús, bonyodalom után visszatértek a szigorúan korrekt álláspontra. Grey és Asquith nyilatkozatai e tényen nem változtattak.. A német politikai világ rideg nyugalommal vette tudomásul a londoni kijelentéseket, a békés megjegyzéseknek Berlinben nem akadt visszhangjuk és bár a tö fekvés a múlt eseményeiből minden izgatóanyagot kiküszöbölni legalább a hivatalos világban állandó lesz, mégis a német birodalom jövendő politikájának egyik jellemző jelszava marad: Angliával és ha kell, Anglia ellen. Két dolgot nem fognak a németek a mai angol kormánynak soha sem megbocsátani: elsősorban azt, hogy Nagybritannia állítólagos és tisztán meg sem jelölt érdekeinek megvédése címén kész ApU lángba borítani Németország hibáján kívül a világot, másodszor pedig azt, hogy voltak pillanatok, amikor Anglia, mint valóságos ellenfél, túllicitálta még a francia követeléseket is. London, mondják a németek, bírája szeretne lenni a nagy világ szertehúzó, száz meg száz öncélú érdekből összeszőtt politikájának és nem veszi észre, hogy nem tud fölemelkedni a maga alkotta méltóság magaslatára. Anglia nem akar többé tudni a természetadta sylendid isphlionról, tettekkel tényező kíván lenni egész Európa politikájában, de ez a törekvés csak a békés közreműködő és nem a bitó szerepére szolgálhat jogcímül. Amit tehát Grey, mint a német közvélemény birája, mondott, Berlinben csak vádtánogatást szült; itt nem tudják, hogy Németország valaha fegyveres erejének csillogtatásával fenyegette volna Európa nyugodalmát és a mikor diadalmasnak ismert hatalmára támaszkodva, közbelépett — a boszniai bonyodalom utolsó óráiban — csak Európa békéjét szolgálta. Hogy a német flotta megépítése szálka az angolok szemében, nem titok, de száz meg száz nyilatkozat bizonyítja nem egyszer hivatalos formában is, hogy a tengeri hadierő csak védője a német kereskedelemnek és támadó éle nincs. Abban sincs igaza Greynek, hogy a két nemzet közötti bizalmatlanságot német részről táplálták; a bizalmatlanság természetes következése. VII. Edvárd politikájának és a mai napig nem történt hivatalosan Anglia részéről semmi sem a közeledéselőmozdítására. Sőt ellenkezőleg, az utolsó nyár eseményei épp arról győztek meg