Budapesti Hírlap, 1911. december (31. évfolyam, 285-309. szám)

1911-12-01 / 285. szám

BUDAPESTI HÍRLAP (285. sz.) 1911. december 1. 2 Copporig­ sürgették az álamositást~ezt ők akkor még nem tudták. De ma már tudja ő is, meg Andrássy Gyula is és tudhatná az ország is, mert volt alkalma tapasztalatokat szerezni. A közigazgatási reform minden­esetre szükséges volna. De azt nem sza­bad a kinevezési rendszer behozatalá­ban keresni. Mert ma a­ választás révén hatalom van a nemzet kezében. De ha erről a hatalmáról is lemond a nemzet, semmi sem lesz a kezében. S ha megszü­letik az államosítás, semmi biztosítékunk sincs arra, hogy húsz év alatt nem ala­kul-e át annyira a közigazgatási tisztvi­selői kar, hogy általános szavazati jog nélkül is létrejöjjön a magyar országgyű­lésen oly erős nemzetiségi párt, mely ha­zánkban megteremti az osztrák parla­menti viszonyokat. És akkor elmondhat­ják majd, hogy inkább egy második Mo­hács ért volna bennünket, mint az, hogy a Bécstől függő kormányt kizárólagos hatalommá tettük ebben az országban, a­hol csak addig van nemzeti kormányunk, a­míg nemcsak királyi kinevezéstől függő főispánjaink, hanem a vármegye közönségétől függő alispánjaink és szol­­gabiráink is vannak, kik nemcsak enge­delmességre, hanem önálló működésre és befolyásuknak fölhasználására is ne­velve vannak. A nemzetiségi kérdés megoldására a tisztviselők kinevezése éppen nem alkal­mas. Hiszen a nemzetiségi mozgalmak ereje nem a törvényhatósági és a községi önkormányzatban, hanem a nemzetinek nevezett egyházak egyházi szervezeté­ben és iskolai autonómiájukban van, a­mellyel szemben a kinevezett közigazga­tási tisztviselők éppen oly gyöngéknek bi­zonyulnának, mint ma a középponti kor­mány. A közigazgatás pedig ma is elég erős, hogy a községi igazgatásban min­den­ veszélyes...nemzetiségi mozgalmat elnyomhasson. Mi volna hát az eredmény, ha a köz­igazgatás államosításának jelszava alatt indulna meg a közigazgatási reform? Ta­lán egy olyan közigazgatás, a­milyenről Rabos László úr álmodik? Korántsem. Az eredmény az volna, hogy létesülne egy reform, mely, a magyar közigazga­tási szervezetet közel tgozná az osztrák szervezethez, mely megölné az önkor­mányzatnak megmaradt foszlányait is, a nemzet kezéből pedig kivétetnék egy hatalmi eszköz, mely ha nem is minden, mégis csak valami. Ha ezt a hatalmi eszközt a mohácsi vész utáni időkben megmentette számunkra a gondviselés, a mai nemzedéktől nagy könnyelműség volna ezt az egyet is, mely Mohács után a mienk maradt, jelszavak és lidércfény után indulva a kezünkből kiadni. Eg­y municipal­ista. A madár. írta Lazarevszkij Borisz. Orosz eredetiből fordította Szém­án István. Falura mentem, hogy csendben dolgozhas­sam. Eleinte jól éreztem ott magam s lelkem egészen felvidult. A nagy hőség idején a lefüg­gönyözött szobában ültem, gondosan kiűztem onnan a legyeket, szürcsölgettem a hideg teát­­és kézirataimmal bajlódtam. Ebéd után egy vé­kony, szellős lepedőbe takarózva, félmeztelenül aludtam. Este hét-nyolc óra körül, a­mikor a szürkülő égbolton feltűnt az első csillag, a parkba mentem­, szakadatlanul le s föl jártam a fasorban és gondolataimban élő s elhunyt enyéimmel foglalkoztam. Június második felétől kezdve az én ked­ves magányomat egy madár fájdalmas hangja zavarta meg. Városi ember létemre bizony nem tudtam a madár nevét. Hrickó, a gazda, meg­mondhatta volna nekem, de ő este nyolc órától egész reggelig keményen aludt, a mikor pedig megkérdeztem s a boszantó madár kiabálását igyekeztem utánozni előtte, Hrickó a vállát vo­­nogatta s azt mondta, hogy az a hang lehet a harkályé is, fiatal bagolyé is, de legbizonyosab­ban olyan sirályé (közel volt egy nagy mocsár), a m­elyiknek a fészkét verték széjjel a pásztor­­fiuk. Aztán tovább fecsegett s elmondta, hogy egy népdal is van, a mely így kezdődik: .. ... ^ . 1 „ „• * Jaj a sirálykának. Jaj a szegénykének. Mely út mellett épit Fészket kicsinyének. A legények már nem dalolják, mert többre siecsülik a katona-nótákat... Azzal szakítottam félbe, hogy a sirály fiókáknak bizonyára fájdal­masabb anya nélkül maradnok, mint anyjuk­nak fiókái nélkül. — Lehet, hogy igaz, — dörmögte egy kéd­' viien Hrickó s aztán valószínűleg az asszociáció folytán elbeszélte még azt is, hogy néhány évvel ezelőtt abban a kastélyban egy igen szép és jó­ságos urinő lakóit három egy érm­ekével, a kinek férje háborúban volt. Éppen Mária-böjt előtt egy ur jött a kastélyba, három napot törtökt ott s a negyedik éjjel a Kaukázusba vitte az urinót s a gyermekek dajkájukkal maradtak ott? Az urinó ötven rubelt s egy levelet hagyott neki az asztalon, a melyben megparancsolta, hogy gyer­mekeit a városba, Öreg édesanyjához vigye. A gyermekek nagyon sírtak. Egyszer csak, a mi­kor a dajka éppen útra készült velük, Kólya, a legkisebb, a fiú, megbetegedett. A torkát fáj­lalta, három nap múlva meg is halt s ide temet­ték a parkba. A két lánykát elvitték s azóta senki sem tudja, hogy mi történt velük, az minővel, a férjével s azzal, a ki feldúlta családjukat. Röviden el is mondtam ezt a megszokott, szomorú történetet, Hrickó azonban — nem tö­rődve az ő álmosságával — olyan hosszadalma­­san és hűen adta elő, hogy végeredményképpen olyan erős és nyomasztó érzést keltett lelkem­ben, hogy egész nap nem tudtam szaba­dulni tőle. Aztán este és éjjel sem hagyott békét. Legalább is akkor, a mikor a fényes bőrd a szemhatár mögé bukott s a parkban oly sötét lett, hogy egynéhányszor a padba botlottam (bár igen jól tudtam, hogy hol van) olyan szo­morú lettem. Annak a madárnak magános, von­tatott sivitása a szó szoros értelmében kínzo­tt engem. Soha sem hittem holmi rendkívüli jele­nésekben s nem is féltem tőlük, de azon az estén kedvem támadt, hogy a szokott időnél koráb­ban menjek a szobába, zárjam be az ablakot s valamit olvassak a Hrickó nyugodt szuszogása mellett. Különösen az volt­­kellemetlen nekem­, hogy nem tudtam meghatározni, vájjon az a­madár a fán ül-e vagy­ egyre a fejem fölött repül-e? A házba mentem és le s fül jártam az er­kély recsegő deszkáin. A mocsár felől néha a vadkacsa ,jellegze­tes szürkületi hápogása hangzott, a faluban ugattak a kutyák, s valahonnan a mező felől egy megrakott szekér kerekeinek nyikorgása hallat­szott, de mindezt felülmúlta annak a soha nem látott madárnak siralmas, — mondhatnám — kétségbeesett s emberi jajgatáshoz hasonló si­ránkozása. Végre is a szobámba kellett vonulnom előle. Meggyujtottam a lámpát, betettem az ab­laktáblákat s az íróasztal mellé ültem, dolgozni azonban nem tudtam. Letettem a tollat s azon gondolkodtam, hogy mily gyönge is az ember a természet­­ céljainak megismerésében: vájjon miért jön létre benne az élő­lények nagy soka­sága az ő akaratukon kivil, miért kínozza az egyiket s dédelgeti a másikat s végül mivé teszi egyiket is, másikat is? A hullák bizonyosan rot­hadnak . .. de a bennük, ezekben a hullákban lévő erő csak nem rothad? Hová lesz az? Miért gondolják egyes emberek, hogy az bizonyosan a földgömb elektromos erőivel olvad egybe s nem lesz többé egyéni, vagy pedig, hogy ismét öntudatos életet kezd más, akkor született testben. Miért s­em tudják a mi kémikusaink még azt sem, hogy miből való az az elektromos erő, a­mely viszi őket a villamoskocsikban, vagy pe­dig világít nekik? Miért?... De én sem voltam az az első híres ember, a­ki valamikor is nyu­godtan és biztosan felelhettem volna ezekre a kérdésekre, a­melyek sokkal fontosabbak, mint a politika, a szociológia s a közgazdasági élet kérdései.­­ Valami keserűség ébredt bennem, a­mely aztán nyomasztó bánattá alakult. Nehezen lé­lek teltem­.. A lámpa melegített, a szivarfüst fel- Vihar után. Berlin, nov. 29. (Saját­­tudósítónktól.) A külügyi vita a­z angol parlamentben természetesen a szenzáció erejével hatott a német közvéleményre is, de rövid huszonnégy órával az angol külügyek vezetőinek beszéde után elsimultak a marokkói vihar utolsó hullámai is. Bethmann-Holdweg, Greif és Asquith, szavai, ha nem is tiszta, de mindenesetre többé félre nem érthető képét ad­ták a politikai viszonyoknak és most a pártok­nak meg a tömegnek kötelessége állást foglalni és jövő küzdelmeinek altját megjelölni. A helyzet ma a következő: Anglia és Né­metország a nyári veszedelmes háborús, bonyo­dalom után visszatértek a szigorúan korrekt álláspontra. Grey és Asquith nyilatkozatai e tényen nem változtattak.. A német politikai vi­lág rideg nyugalommal vette tudomásul a lon­­doni kijelentéseket, a békés megjegyzéseknek Berlinben nem akadt visszhangjuk és bár a tö­ fekvés a múlt eseményeiből minden izgató­­anyagot kiküszöbölni legalább a hivatalos vi­lágban állandó lesz, mégis a német birodalom jövendő politikájának egyik jellemző jelszava marad: Angliával és ha kell, Anglia ellen. Két dolgot nem fognak a németek a mai angol kor­mánynak soha sem megbocsátani: első­sorban azt, hogy Nagybritannia állítólagos és tisztán meg sem jelölt érdekeinek megvédése címén kész ApU lángba borítani Németország hibáján kívül a világot, másodszor pedig azt, hogy vol­tak pillanatok, a­mikor Anglia, mint valóságos ellenfél, túllicitálta még a francia követeléseket is. London, mondják a németek, bírája szeretne lenni a­ nagy világ szertehúzó, száz meg száz öncélú érdekből összeszőtt politikájának és nem veszi észre, hogy nem tud fölemelkedni a m­­aga alkotta méltóság magaslatára. Anglia nem akar többé tudni a természetadta sylendid isphlion­ról, tettekkel tényező kíván lenni egész Európa politikájában, de ez a törekvés csak a békés közreműködő és nem a bitó szerepére szolgál­hat jogcímül. A­mit tehát Grey, mint a német közvéle­mény birája, mondott, Berlinben csak vádtán­o­­gatást szült; itt nem tudják, hogy Németország valaha fegyveres erejének csillogtatásával fenye­gette volna Európa nyugodalmát és a mikor diadalmasnak ismert hatalmára támaszkodva, közbelépett — a boszniai bonyodalom utolsó óráiban —­ csak Európa békéjét szolgálta. Hogy a német flotta megépítése szálka az ango­lok szemében, nem titok, de száz meg száz nyi­latkozat bizonyítja nem egyszer hivatalos formában is, hogy a tengeri hadierő csak védője a német kereskedelemnek és támadó éle nincs. Abban sincs igaza Greynek, hogy a két nemzet közötti bizalmatlanságot német részről táplálták; a bizalmatlanság természetes következése. VII. Edvárd politikájának és a mai napig nem tör­tént hivatalosan Anglia részéről semmi sem a közeledés­­előmozdítására. Sőt ellenkezőleg, az utolsó nyár eseményei épp arról győztek meg

Next