Budapesti Hírlap, 1912. április (32. évfolyam, 79-103. szám)

1912-04-02 / 79. szám

Budapesti Hírlap megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 3 kor. 40 &L Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: TDI. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54-63. Kiadóhivatal: TÚL ker., József­ körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-05. Kiárusítás 02-00. Apróhirdetés 56-05. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 02-00. Igazgató 0-38 [Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. A kormány bemutatkozása. Budapest, ápr. 1. Ma mutatkozott be a kormány új kinevezése után. Felolvasták a királyi kéziratokat és a­ miniszterelnök feltárta azokat az­ okokat, a­melyek a kormányt arra bírták, hogy tovább is megmarad­jon a helyén. A magyarázat egyszerű, vi­lágos és a­mennyiben a királyra vonat­kozik, megindító is. A kormány nem valósíthatta meg a póttartalékosokra való megállapodását, mégis megmaradt a­ király kormányának: ez a helyzet a ki­rályban és a király iránt érzett kegyelet­ben találja magyarázatát. Megírtuk a minap, hogy az 1888. évi XVIXI. tör­vénycikk ért­elmezéséről támadt kontro­­verzió belső lelkiismeretpél összeütközés elé állította a királyt. Az ellentét­­ oly intenzív hatást tett az aggastyán ural­kodóra, hogy a válságból magára nézve kész volt levonni a legsúlyosabb konzek­venciáit. Ez a fájdalmas lehetőség volt döntő hatással a kormány elhatározására, s ez állítja a legtisztább világításba a kormány­ magatartását. A konfliktus nemcsak az alkotmány­válság határát súrolta, hanem oly kö­vetkezményekkel fenyegetett, a­minőkre ama törvénytervezet magyarázatában senki sem gondolt. A kormány vállalko­zása elhárította mindezeket a veszedel­meket a nemzetről. Hédervár­y gróf ma­gára vonta az inkonzekvencia vádját, de ezt elbirja a kormány és elbirkja a nem­zet. Ellenben az alkotmányválságnak, a király­ és nemzet közötti összeütközés­nek, vagy a király végső elkeseredésének következményeit kiszámítani napjaink­ban alig lehet. A kormány ezeknek fel­idézésével súlyosabb felelősséget hárított volna magára, mint azzal, hogy megma­radt a király tanácsosának, noha egy kérdésben nem tudta a maga meggyőző­dését elfogadtatni a­ királlyal. A kor­mány kényes helyzetbe jutott, de elhatá­rozását méltányolja nemcsak a saját pártja, hanem méltatni fogja az egész or­szág és minden komoly ember ebben­ az országban. A póttartalékosok behívásának kér­dése: nyílt és befejezetlen kérdés maradt. A király nem adta föl a maga álláspont­ját, de'nem csorbítja a nemzet­'álláspont­­ját sem. Erről ékesen­ szól az a királyi kézirat, a­melyben ő felségének belső ví­vódéka szólal meg, megkapó formábani ,és teljes jóinndulattal a magyar nemzet és a magyar alkotmányosság iránt. A kor­mány nem hozta meg a rezoluciót, de meghozta ezt a királyi levelet. Ha mély messzibe világító fénnyel veti rá az egész világ­­ figyelmét Magyarország államisá­gára és érinthetetlen alkotmányos jo­gaira. A munkapárt tegnap este tartott értekezletén részint a miniszterelnök, ré­­­szhit Tisza­ István gróf mutatott rá azokr­a a mélységekre,­ a m­elyek ott ör­vénylettek­­a' válság­­mögött. A kormány ■vállalkozása e pillanatban hazafias, lelki­­ismeretes, önmegtagadó, sőt önfeláldozó cselekedet volt. Semmit föl nem adott, de megmentette mindazt, a­mi meg­menthető volt: a király és a nemzet nyu­galmát, a békés rendet, a konszolidáció r­eményét és­ a jövő számára minden kér­désnek olyatén ■ rendezését, a mely­ telje­sen megfelel a nemzet felfogásának. El­hárította a felfordulásnak, a kalandos •politikának, és a megpróbáltatásoknak minden rémét s lehetővé tette minden­­­kepetre azt, hogy a válság —­ ha a katonai­­kérdésben­ vagy bánni másban kisértene ismét — nem támasztaná fel "többé a kisvál­lvál­ való­­összeütközésnek veszedel­­m­eit, hanem normális körülmények kö­zött, az adott helyzetnek megfelelően, figgyebb­ érdekek veszélyeztetése­­nélkül folyhatna le. . A képviselőház mai ülésén elhelyez­kedtek a pártok az új helyzettel szem­ben, de meglátszott a Házon, hogy a válság­ sajátos megoldásában a király személye játszotta a főszerepét. A­­munkapárt tapsolt népszerű vezérének, S örült, hogy bár­­a politikai helyzet zava­ros,­­ mégis viszonylagos nyugalommal tekinthet a jövő elé, mert a legsúlyosabb lehetőségei a beállott fordulatnak nem fenyegetnek többé, l­e az ellenzéki pár- Ruben bácsi. írta Lagerlöf Zelma. Nyolcvan esztendővel ezelőtt egyszer egy kis Hu a nagy piacon csigát hajtott. A kis fiú neve Huben volt. Nem volt csak három esz­tendős, de­ öröm volt nézni, hogy suhogtatta az ostorát, és egész kis ember­­volt, a­hogy a csigájára cs­apkodott. Ezen a napon — nyolcvan esztendeje — szép tavaszi idő volt. Megjött volt a március és a kis városban kétféle világ volt: egy, mély­ben ragyogott a nap, s a másik, a­hol, hidegen, sötéten, az árnyék volt az úr. Az egész nagy piac a papos részre esett, kivéve a keskeny gya­logjáról egy házsor előtt. És megtörtént, hogy a kis legényke, akár­milyen derék legény volt is, belefáradt a csiga ha­jtásába. Körülnézett valami hely után, a­hol megpihenhetne. Nem volt nehéz találni: pad ugyan nem volt, de minden háznak volt egy kis kőlépcsője. Almában sem kereshetett volna magának jobbat a kis Ruben. Nagyon lelkiismeretes fia volt a kis em­berke. Valami sejtelme volt arról, hogy édes­anyja nem szereti, ha mások lépcsőjére ül. A mamája, szegény asszony volt, hát nem kell az embernek olyan szilibe keveredni, mintha megkívánná a másét. Tehát fogta magát s leült a magok tulajdon lépcsőjére, mert ők is a nagy piacon laktak. Ez a lépcső árnyékban volt és hideg is kegyetlenül. A kis­fiú a fejét a korlátnak támasztotta, maga alá szedte a lábát és nagyon jól érezte magát így. Még egy pillanatig látta a verőfényt táncolni a téren, a fiúkat futkosni, a csigát perdülni, aztán lecsukta a szemét és elaludt. . . . . i­­ Aludt vagy egy óráig. Mikor fölébredt, nagyon rosszul érezte magát. Sírva­­ ment az édes­anyjához s az anyja mindjárt látta, hogy beteg s lefektette. És néhány napra rá a kis­fia meghalt. De a történetének ezzel nincsen vége. Az anyja olyan bánatnak adta magát, a mely állja az időt­­s a halált is. Volt neki több gyermeke is és sok gondja, mely eltöltötte az életét, de Ruben fia mindig megtartotta helyét a szívé­ben, s azon egymaga uralkodott. Ott élt a szeme előtt. Ha játszani látott egy csapat gyer­meket a verőfényben, köztük látta a fiát. A­míg háztartása után járt, ott volt mindig, künn­ aludt a veszedelmes lépcsőn. Soha élő gyerme­kei közül egy se járt annyit a léjében, mint a kis halott. Pár évvel később Rubennek­ egy kis Húga született. Mikor akkorára nőtt, hogy már tu­dott csigát hajtani, megesett, hogy egy napon szakasztott odaült a kőlépcsőre. Anyja, a­ki mintha azt érezte volna, hogy valaki rán­­cigálja a szoknyáját, hirtelen kiment és oly, gorombán kapta föl a gyermeket, hogy a kis­lány egész életében se tudta elfelejteni. Még ke­vésbé felejtette el azt, hogy mily különös volt az anyja, a­mint reszketett a hangja, mikor azt mondta: Tudod, hogy volt egy kis testvérkéd, a­kit Rub­ennek hívtak s a­ki meghalt azért, mert oda ült, arra a lépcsőre. Hát te is meg akarsz halni, Berta, és itt akarsz hagyni? A kis Ruben csakhamar éppen úgy élt a testvéreire, mint édes­anyjára nézve. Az any­juknak olyan nagy volt a tekintélye, hogy mind­nyájan­ az ő szemével láttak és hogy a kis ki­sértet csak úgy ott ült nekik, mint édes­anyjuk­­nak a kőlépcsőn. És persze hogy s­em­ jutott volna az eszükbe soha, hogy oda üljenek. El­lenben, ha megláttak valakit ülni a kőlépcsőn vagy a kőkorláton, vagy valamely útszéli kövön, a dolog a szívükbe nyilallott s­íűben jutott rögtön a­, eszükbe. , És Ruben mindegyre nevezetesebb alak lett köztük és kiváló helyet foglalt el emlékeze­tükben és beszélgetéseikben. Tudták, hogy a gyermekféle fárasztó és­ terhes jószág, a­ki sok galibát csinál a szülőknek. Egyikük se tudta el­hinni, hogy édesanyja annyit búsult volna, ha élet vesztette volna el. S mert hogy Ruben ha­lála annyi bánatot okozott neki, világos, hogy Rubennek náluknál sokkal külön­lnek kellett lennie. És gyakran mondta egyikük-másikuk: Haj, ha én annyi örömet tudnék a mamának okozni, mint Ruben! Pedig mindössze is igen keveset tudtak róla: annyit,­hogy csigát hajtott és meghalt a kőlépcsőn. De ha már a mama úgy szerette, micsoda nagyszerű gyermeknek kel­lett lennie!­­ Az apjuk meghalt. A szegény anyjuk tele volt "dologgal és bánattal. A gyermekek eszében az járt, hogy könnyebben viselné a szerencsét­lenséget, ha Ruben életben maradt volna! És valahányszor sírni látták, azt hitték, azért sír, mert Ruben meghalt,­ vagy mert hogy ők nem hasonlatosak Rubenhez. És egyre nőtt abbeli vágyuk­, hogy­­versenyezzenek a kicsi halottal. Hat számunk 40 oldal.

Next