Budapesti Hírlap, 1912. május (32. évfolyam, 104-128. szám)
1912-05-23 / 122. szám
s BUDAPESTI HÍRLAP (122. sz.) 1912. május 23. Panaszkodhatok Kossuth, tiltakozhatik Apportyr, nyilatkozhatik Andrássy. Ezek tiszteletreméltó, kényes urak, a kik se nem sértettek soha szabályt, se rosszhiszeműleg ki nem használták. De a ki zsebrevágta magának a házszabályt, a mely mindnyájunké, és menekül vele, az ne kiabáljon tolvajt, mikor ellenfele elcsípi és elveszi tőle az elragadott holmit, ha e közben a holmin egy kis szakadás és sérelem esik is. Ismételjük, más az, ha a nemzet vágya, értelme, joga fejeződik ki az obstrukcióban, mint mikor az egész nemzet, mint egy ember állt az obstruktorok mögé, akiknek zászlajára a nemzeti követelések voltak írva. De miről van most szó. Mit hirdet, mit követel, miért obstruál ma Justh? Az általános titkosért. Mit jelent ez ? Azt jelenti, hogy a Justh-párton kívül ebben az országban senki sem akar demokratikus választójogi reformot? Azt jelenti, hogy mindenki más, kivéve Justhot,és bolond híveit, fönn akarja tartani vagy tán éppen még meg is szorítani a mai választójogot? Szó sincsen róla. Itt Magyarországon nincs ember, nincs újság, nincs párt, aki ne követelné a kérdés demokratikus megoldását, a választójog tetemes kiterjesztését. Itt csak arról van szó, hogy két milllió, három-, négy- vagy ötszázezer em-s bér legyen az országban választó. Kétmillión alul senki sem adja, így hát ezt az egész fölfordulás, ez a könnyelmű és léha erőszakoskodás azért a differenciáért folyik, amely a két millión túl kezdődik és végződik valahol és a két millión túl ötszázezeren innen. Ez volna méltó ok arra, hogy az országgyűlésen ne legyen rend, hogy atörvényhozás ne dolgozhassák, hogy anagyságos képviselő urak napidíj mellett verekedjenek, hogy az élet száz meg száz érdeke éhen-szomjan kielégítetlen maradjon? Ez olyan abszurdum, amely minden józan és becsületes embert arra késztet, amire minket kényszerít, hogy a helyzetet elfogadja, úgy amint van, ízetlenségeivel, szégyeneivel, szabálytalanságaival és egyéb képtelenségeivel. Mert a szabály és a törvény szent ugyan, de mert szent? Azért, mivel a nemzet rendjét, érdekét, vagyonát és vérét védeni alkottatott. Mikor azonban a nemzet veszendő érdekeit, rendjét, mindennapi munkáját, élete föltételeit, kockáztatott érdekeit a szabály szentségével nem megmentjük, hanem veszedelembe sodorjuk, akkor is kell valaminek leírni, amivel a nemzetet megmentjük, ha lehet a törvénnyel és szabályisal együtt, ha úgy fordul, nélküle, és ha muszáj, akkor ellenére is. Mert a nemzet nemzet ép szabályok nélkül is. De mit csinálunk sértetlen szabályokkal, ha elvesztettük a nemzetet? har beszélni el Rákosi Jenő ifjúkorából, tanulóéveiből, epizódokat, amelyek őt jellemzik s amelyek a műve iránt lelkesülő közönséget érdekelhetnék. Itt is van egy kis baj, még pedig a dátumokkal. Nagyon nehéz volna visszaemlékeznem amaz időkre, amikor Rákosi az Aesopust írta, mert az Aesopus 1806-ban került először szilire és én tévedésből csak tizenkét évvel későbben születtem. Ilyen az élet: az ember m megmenekszik a königgritzi csata borzalmaitól, de ugyanabban az évben elmulasztja az Aesopus premierjét. Igazán, már nem tudja az ember, mikor szülessen, hogy valamikor baj ne legyen belőle. Természetesen most fölmerül a kérdés, ha sem irodalomtörténetet nem merek és nem tudok csinálni, sem a memoárjaim nem emlékeznek meg a költő ifjúságáról ■— tulajdonképpen mi címen vagyok itt és mit szándékozom mondani? Megmondom. A jogcímem az, amit régi színlapok így fejeztek ki: „egy a népből.“ - - Mondani pedig semmi egyebet nem akarok, mint azt az egyet, hogy ha a „génie“ szót visszaállítjuk igazi értelmébe, ha megtisztítjuk, megmossuk, kifényesítjük és újra szépen, komolyan megkülönböztetjük a költői talentumtól és az írói rutintól, amely apróságokkal az utóbbi években már meglehetősen összekeveredett, akkor ily tiszta és klasszikus értelemben vett génné a magyar irodalomban Jókai Mór óta és Jókai Mór mellett csak egy volt és az Rákosi Jenő. Ha valamikor, úgy ily alkalmakkor szabad újra elővenni a becsületes mérleget és félredobni a köznapi szatócsüzlethez valót. Ha valamikor, ily alkalmakkor kell visszaadni a szavaknak és a meghatározásoknak igazi értéküket, mert ha valamikor, úgy ilyenkor van fogékonyság az emberekben a dolgok igaz állását megérezni. A magyar közönségtől valaki egyszer hosszú időre elvette a génné többféleségébe vetett hitet. A magyar közönséget valaki egyszer hosszú időre rászoktatta a génié egy bizonyos fajtájára, arra, hogy csak ezt az egy fajtát tartsa lángésznek. Ez a valaki Petőfi Sándor volt, kétségkívül a legnagyobb költői génié azok között, akik valaha magyarul írtak. Petőfi óta a magyar közönség hajlandó csak a rakoncátlan fantáziát, a tehetség féktelenül, ömlő zuhatagát, az életmód vakmerő különösségeit, a tér, idő s általán a pozitívumok szárnyaló megvetését, elhanyagolását génjének tekinteni. A magyar géniét Petőfi avatta száguldó füzetfúvó paripává, s úgy látszik, ez a közönség azóta minden génjet a Petőfi képére teremt, illetve csak azt ismeri el lángésznek, aki ilyen. Rendületlen hittel hiszem, hogy Arany Jánosnak végtelenül ártott az, hogy előtte és mellette egy érdekességben izgatóbb, nagyságában vadabb és zordonabb, hangjában szeszélyesebb, harsogóbb és végebett tragikusabb géniusz nőtt föl. Petőfi nélkül, úgy érzem, ma Arany János volna a magyar génié megtestesülése, s Arany Jánossal együtt a tökéletesség csöndes és bölcs megközelítése, a művészi judicium ideális tökélye, a formák tisztaságának kristály törvényszerűsége és a kiapadhatatlanságnak, az örök fejlődésnek hosszú évekre szóló fokozatos képe volna a speciálisan magyar lángész ismertetőjele. De a Petőfi néhány évre öszszeszorított, vágtató, föllobbanó, fölharsanó karrierjének az lett a nevelő hatása a magyar irodalom tömegközönségére, hogy a költői tehetségnek csak ezt a fajtáját volt hajlandó génjének elismerni. Ennek a természeti tüneménynek első károsultját én Arany Jánosban látom, s azóta két költőt tudok, aki ha nem is töviskoronát, de egy-egy tüskeszúrást visel ezen a címen: az egyik Mikszáth Kálmán, a másik Rákosi Jenő. Messzire vezetne, ha itt még a Kossuth és Deák analógiájával is előhozakodnám, de nem mehetünk el mellettük anélkül, hogy említenék őket. •GyíMiTitTuff Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Petőfi és Kossuth géniuszának dekoratívebb, fénylőbb, tempóban száguldóbb, virtusban csattanósabb volt a hány száz meg száz magyar álgémet termelt, egy felületesen ítélő közönség mint szaladt a külsőségek, a hangok, a szólások, a gallérok, a szakállak után, mikor lángészre vadászott, mint ment el vakon a kevésbbé délceg, csöndesebb, hsszabbjáratú, szürkébb kagylóban élő, ha szabad igy mondanom: embripovilos és lelógó bajuszu magyar géniek mellett, mint formálódott ki az a sii Magyarországon, hogy a génié csak olyan lehet, mint amilyen Petőfi és Kossuth volt. Alkalomszerűnek látszik, most,amikor e beszélgetés tárgyául kizárólag ezt az egy momentumot választottam, visszaemlékezni egy beszédre, amelyet Anatole Francé mondott néhány évvel ezelőtt Renan szobránál. Renat pedáns ember volt: tipikusan tanáris, nagyon rendes, pontos, csöndes, már-már súrolta a beaniterség, sőt a filiszterség határát. Anatole Francé pedig kimutatta, hogy ez is csak egy jele volt annak, hogy Renan lángész volt. Mert — körülbelül ilyenformán mondta — ha elfogadjátok a génjétől, azt, hogy rendet teremt, rendet lát, rendet mutat a világegyetem és az élet hatalmas káoszában, ha ő az, aki fölfogja minden dolgoknak isteni rendszerét, akkor miért kívánjátok tőle, hogy a miért génjé, rendetlen legyen az íróasztala, a ruházkodása és a hajviselete, s ha esik az eső, felejtse otthon az esernyőjét? . Hölgyeim és uraim, nálunk csak az könynyen génié (ha génié), aki éhezik, fázik, borzas és korán hal meg. Isten ments, hogy azért elvitassam a lángészhez való jogot ezektől. Denehezen génié nálunk az, aki megfésülten vacsorázik meleg kályha mellett és sokáig él. Hogy ha valaki nálunk olyan hires lump, hogy Tisza István alnöksége. S5y ' — .1. obstrukció ellen.—• fi Budapest, máj. 22. A képviselőház mai ülésének csattanója az, hogy a többség a Ház elnökévé választotta Tisza István grófot. Az ellenzéki pártok nem vettek részt a szavazásban, sőt jobbára kivonultak a teremből. Ez azért történt, mert sérelmesnek tartják az elnökválasztást, minthogy többrendbeli (kisebbrendű) házszabály-vétség előzte meg. Ez azonban nem változtat a megtörtént eseményen. Tisza István megválasztása a Ház elnökévé megmásíthatatlan valóságnak tekintendő. Tisza el is foglalta az elnöki ízéket s emelkedett szellemű beköszöntőt is mondott, a többségnek ujjongása és tapsai között. Ez azonban csak végső eredménye a mai napnak, a mely tele volt idegfeszitő izgalommal, az indulatok tombolásával, zajjal, lármával, turbulenciával, sőt viaskodással, és egy kis parázs dulakodással, a mely csodák csodája, hogy nagyobb arányu és általános verekedéssé nem fajult. Izmos békéltetők választották szét a haragos feleket s igy történt, hogy a verekedés csak egy emberre szorítkozott, a mennyiben a munkapártiak az obstrukciónak csak egyik katonáján verték éeg, a terem kellős közepén. De ez az egy eset is hihetetlen mértékben fokozta az izgalmat az izgatott Házban. A Ház tanácskozó terme ma kettős képet mutatott. Vagy üres volt, amikor az obstruálók zárt ülést tartottak , s ma az ellenzékiek tanácskozásképessé tudták tenni a zárt ülést; a munkapártiak ilyenkor kint tanyáztak a folyosón, úgy hogy az egész jobboldal és jobbközép tátongott az ürességtől. Vagy pedig olyan volt a Ház, mint egy felzavart hangyaboly. Indulatos kiabálás jobbról balra és balról jobbra. Az emberek minduntalan felugrálnak helyükről s olyan gyilkos pillantásokkal méregetik egymást, hogy minden pillanatban készek egymásnak menni. Főképp a munkapárton látszik, hogy alig tudják türtőztetni régóta elfojtott, régóta forrongó indulatukat. .Öklök emelkednek a levegőbe s bántó szavak, éles fenyegetések röpülnek a fejek fölött. A legtöbb ember rekedtre kiáltotta magát s az elnöklő Beöthy Pálnak már alig lehetett hallani a szavát, oly nagyvolt a zsibongó lárma s ő annyira berekedt. . .... . De ma már, valamint tegnap is, a munkapárti többség volt a hevesebb, az aggresszívebb fél s ezzel a hatalmas erővel szemben, amely végre öntudatra ébredt, teljesen összeroskadt a maroknyi Justh-párt, amely tíz hónap óta mint föltétlen ur uralkodott a képviselőházban. Justh Gyula eddig diktátori hatalommal kormányozta a Házat s elbizakodottságában nem ismert határt. Miglin bízott a bécsi barátainak pártfogásában, zsarnokoskodott mindeneken s terrorizálta az egész világot. A többségét gúnyolta és kisebbítette, a többi ellenzéki pártot pedig lenézte s főképp a Kossuth-párttal bánt fennhéjázó kicsinyléssel. Az obstrukció pártja azt hitte, hogy a bécsi keggyel kacérkodva, Töltetlen ura a helyzetnek, minden követelését teljesíteni kell.