Budapesti Hírlap, 1912. május (32. évfolyam, 104-128. szám)

1912-05-23 / 122. szám

s BUDAPESTI HÍRLAP (122. sz.) 1912. május 23. Panaszkodhatok Kossuth, tiltakoz­­hatik Apportyr, nyilatkozhatik Andrássy. Ezek tiszteletreméltó, kényes urak,­­ a kik se nem sértettek soha szabályt, se rosszhiszemű­leg ki nem használták. De a ki zsebrevágta magának a házsza­bályt, a mely mindnyájunké, és mene­kül vele, az ne kiabáljon tolvajt, mikor ellenfele elcsípi és elveszi tőle az elra­gadott holmit, ha e közben a holmin egy kis szakadás és sérelem esik is. Ismételjük, más az, ha a nemzet vágya, értelme, joga fejeződik ki az obstrukcióban, mint mikor az egész nemzet, mint egy ember állt az ob­­struktorok mögé, a­kiknek zászlajára a nemzeti követelések voltak írva. De miről van most szó. Mit hirdet,­ mit követel, miért obstruál ma Justh? Az­ általános titkosért. Mit jelent ez ? Azt­ jelenti, hogy a Justh-párton kívül ebben az országban senki sem akar demokratikus választójogi refor­mot? Azt jelenti, hogy mindenki más, kivéve Justhot,és bolond híveit, fönn akarja tartani vagy tán éppen még meg is szorítani a mai választójogot? Szó sincsen róla. Itt Magyarorszá­gon nincs ember, nincs újság, nincs párt, a­ki ne követelné a kérdés demokrati­kus megoldását, a választójog tetemes kiterjesztését. Itt csak arról van szó, hogy két mil­l­lió, három-, négy- vagy ötszázezer em­-s bér legyen az országban választó. Két­­millión alul senki sem adja, így hát ezt az egész fölfordulás, ez a könnyelmű és léha erőszakoskodás azért a differen­ciáért folyik, a­mely a két millión túl kezdődik és végződik valahol és a két millión túl ötszázezeren innen.­­ Ez volna méltó ok arra, hogy az országgyűlésen ne legyen rend, hogy a­­törvényhozás ne dolgozhassák, hogy a­­nagyságos képviselő urak napidíj mel­lett verekedjenek, hogy az élet száz meg száz érdeke éhen-szomjan kielégítetlen maradjon? Ez olyan abszurdum,­ a­mely min­den józan és becsületes embert arra késztet, a­mire minket kényszerít, hogy a helyzetet elfogadja, úgy a­mint van, ízetlenségeivel, szégyeneivel, szabály­talanságaival és egyéb képtelenségeivel. Mert a szabály és a törvény szent ugyan, de mert szent? Azért, mivel a nemzet rendjét, érdekét, vagyonát és vérét védeni alkottatott. Mikor azonban a nemzet veszendő érdekeit, rendjét, mindennapi munkáját, élete föltételeit,­ kockáztatott érdekeit a szabály szentsé­gével nem megmentjük, hanem vesze­delembe sodorjuk, akkor is kell valami­nek leírni, a­mivel a nemzetet megment­jük, ha lehet a törvénnyel és szabály­isal együtt, ha úgy fordul, nélküle,­ és ha muszáj, akkor ellenére is. Mert a nemzet nemzet ép szabályok nélkül is. De mit csinálunk sértetlen szabályok­kal, ha elvesztettük a nemzetet? har beszélni el Rákosi Jenő ifjúkorából, tanuló­­éveiből, epizódokat, a­melyek őt jellemzik s a­melyek a műve iránt lelkesülő közönséget ér­dekelhetnék. Itt is van egy kis baj, még pedig a dátumokkal. Nagyon nehéz volna visszaem­lékeznem amaz időkre, a­mikor Rákosi az Aeso­­pust írta, mert az Aesopus 1806-ban került elő­ször szilire és én tévedésből csak tizenkét évvel későbben születtem. Ilyen az élet: az ember m megmenekszik a königgr­itzi csata borzalmai­tól, de ugyanabban az évben elmulasztja az Aesopus premierjét. Igazán, már nem tudja az ember, mikor szülessen, hogy valamikor baj ne legyen belőle. Természetesen most fölmerül a kérdés,­­ ha sem irodalomtörténetet nem merek és nem tudok csinálni, sem a memoárjaim nem emlé­keznek meg a költő ifjúságáról ■— tulajdonkép­pen mi címen vagyok itt és mit szándékozom mondani? Megmondom. A jogcímem az, a­mit régi színlapok így fejeztek ki: „egy a népből.“ - - Mondani pedig semmi egyebet nem akarok, mint azt az egyet, hogy ha a „génie“ szót vis­­­szaállítjuk igazi értelmébe, ha megtisztítjuk, megmossuk, kifényesítjük és újra szépen, ko­molyan megkülönböztetjük a költői talentumtól és az írói rutintól, a­mely apróságokkal az utóbbi években már meglehetősen összekeveredett, ak­kor ily tiszta és klasszikus értelemben vett génné a magyar irodalomban Jókai Mór óta és Jókai Mór mellett csak egy volt és az Rákosi Jenő. Ha valamikor, úgy ily alkalmakkor szabad újra elővenni a becsületes mérleget és félredobni a köznapi szatócsüzlethez­ valót. Ha valamikor, ily alkalmakkor kell visszaadni a szavaknak és a meghatározásoknak igazi értéküket, mert ha valamikor, úgy ilyenkor van fogékonyság az emberekben a dolgok igaz állását megérezni. A magyar közönségtől valaki egyszer hosszú időre elvette a génné többféleségébe vetett hitet. A magyar közönséget valaki egyszer hosszú időre rászoktatta a génié egy bizonyos fajtájára, arra, hogy csak ezt az egy fajtát tartsa lángésznek. Ez a valaki Petőfi Sándor volt, két­ségkívül a legnagyobb költői génié azok között, a­kik valaha magyarul írtak. Petőfi óta a ma­gyar közönség hajlandó csak a rakoncátlan fan­táziát, a tehetség féktelenül, ömlő zuhatagát, az életmód vakmerő különösségeit, a tér, idő s ál­talán a pozitívumok szárnyaló megvetését, elha­nyagolását génjének tekinteni. A magyar géniét Petőfi avatta száguldó füzetfúvó paripává, s­ úgy látszik, ez a közönség azóta minden génjet a Petőfi képére teremt, illetve csak azt ismeri el lángésznek, a­ki ilyen. Rendületlen hittel hiszem, hogy Arany Jánosnak végtelenül ártott az, hogy előtte és mellette egy érdekességben izgatóbb, nagyságában vadabb és zordonabb, hangjában szeszélyesebb, harsogóbb és végebett­ tragikusabb géniusz nőtt föl. Petőfi nélkül, úgy érzem, ma Arany János volna a magyar génié megtestesü­lése, s Arany Jánossal együtt a tökéletesség csöndes és bölcs megközelítése, a művészi judi­­cium­ ideális tökélye, a formák tisztaságának kristály törvényszerűsége és a kiapadhatatlan­­ságnak, az örök fejlődésnek hosszú évekre szóló fokozatos képe volna a speciálisan magyar láng­­ész ismertetőjele. De a Petőfi néhány évre ösz­­szeszorított, vágtató, föllobbanó, fölharsanó kar­­rierjén­ek az lett a nevelő hatása a magyar iro­dalom tömeg­közönségére, hogy a költői tehet­ségnek csak ezt a fajtáját volt hajlandó génjé­nek elismerni. Ennek a természeti tüneménynek első károsultját én Arany Jánosban látom, s az­óta két költőt tudok, a­ki ha nem is töviskoro­nát, de egy-egy tüskeszúrást visel ezen a címen: az egyik Mikszáth Kálmán, a másik Rákosi Jenő. Messzire vezetne, ha itt még a Kossuth és Deák analógiájával is előhozakodnám, de nem mehe­tünk el mellettük a­nélkül, hogy említenék őket. •GyíMiTitTuff Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Petőfi és Kossuth géniuszának dekoratívebb, fénylőbb, tempóban száguldóbb, virtusban csattanósabb volt a hány száz meg száz magyar álgém­et ter­melt, egy felületesen ítélő közönség mint szaladt a külsőségek, a hangok, a szólások, a gallérok, a szakállak után, mikor lángészre vadászott, mint ment el vakon a kevésbbé délceg, csönde­sebb, h­­sszabbjáratú, szürkébb kagylóban élő,­ h­a szabad igy mondanom: embripovilos és le­lógó bajuszu magyar géniek mellett, mint for­málódott ki az a si­i Magyarországon, hogy a génié csak olyan lehet, mint a­milyen Petőfi és Kossuth­ volt.­­ Alkalomszerűnek látszik, most,a­mikor e beszélgetés tárgyául kizárólag ezt az egy mo­mentumot választottam, visszaemlékezni egy beszédre, a­melyet Anatole Francé mondott néhány évvel ezelőtt Renan szobránál. Renat­ pedáns ember volt: tipikusan tanáris, nagyon rendes, pontos, csöndes, már-már súrolta a beaniterség, sőt a filiszterség határát. Anatole Francé pedig kimutatta, hogy ez is csak egy jele volt annak, hogy Renan lángész volt. Mert — körülbelül ilyenformán mondta — ha elfo­gadjátok a génjétől, azt, hogy rendet teremt, rendet lát, rendet mutat a világegyetem és az élet hatalmas káoszában, ha ő az, a­ki fölfogja minden dolgoknak isteni rendszerét,­ akkor miért kívánjátok tőle, hogy a miért génjé, ren­detlen legyen az íróasztala, a ruházkodása és a hajviselete, s ha esik az eső, felejtse otthon az­­ esernyőjét? . Hölgyeim és uraim, nálunk csak az köny­­nyen génié (ha génié), a­ki éhezik, fázik, bor­zas és korán hal meg. Isten ments, hogy azért el­vitassam a lángészhez való jogot ezektől. De­­nehezen génié nálunk az, a­ki m­egfésülten va­csorázik meleg kályha mellett és sokáig él.­­ Hogy ha valaki nálunk olyan hires lump, hogy Tisza István alnöksége. S5y ' — .1. obstrukció ellen.—• fi Budapest, máj. 22. A képviselőház mai ülésének csattanója az, hogy a többség a Ház elnökévé választotta Tisza István grófot. Az ellenzéki pártok nem vettek részt a szavazásban, sőt jobbára kivonul­tak a teremből. Ez azért történt, mert sérelmes­nek tartják az elnök­választást, minthogy több­­rendbeli (kisebbrendű­) házszabály-vétség előzte meg. Ez azonban nem változtat a megtörtént eseményen. Tisza István megválasztása a Ház elnökévé megmásíthatatlan valóságnak tekin­tendő. Tisza el is foglalta­ az elnöki ízéket s emelkedett szellemű beköszöntőt is mondott, a többségnek ujjongása és tapsai között. Ez azonban csak végső eredménye a mai napnak, a mely tele volt idegfeszitő izgalommal, az indulatok tom­bolá­sával, zajjal, lármával, tur­bulenciával, sőt viasko­dással, és egy kis parázs dulakodással, a mely csodák csodája, hogy na­­gyobb arányu és általános verekedéssé nem fa­jult. Izmos békéltetők választották szét a hara­gos feleket s igy történt, hogy a verekedés csak egy emberre szorítkozott, a mennyiben a mun­kapártiak az obstrukciónak csak egyik katonáján verték éeg, a terem kellős közepén. De ez az egy eset is hihetetlen mérték­ben fokozta az izgalmat az izgatott Házban. A Ház tanácskozó terme ma kettős képet mutatott. Vagy üres volt, a­mikor az obstruálók zárt ülést tartottak , s ma az ellenzékiek tanács­­kozásképessé tudták tenni a zárt ülést; a munka­pártiak ilyenkor kint tanyáztak a folyosón, úgy hogy az egész jobboldal és jobbközép tátongott az ürességtől. Vagy pedig olyan volt a Ház, mint egy felzavart hangyaboly. Indulatos kiabálás jobbról balra és balról jobbra. Az emberek­ minduntalan felugrálnak helyükről s olyan gyilkos pillantásokkal méregetik egymást, hogy minden pillanatban készek egymásnak menni. Főképp a munkapárton látszik, hogy alig tud­ják türtőztetni régóta elfojtott, régóta forrongó indulatukat. .Öklök emelkednek a levegőbe s bántó szavak, éles fenyegetések röpülnek a fe­jek fölött. A legtöbb ember rekedtre kiáltotta magát s az elnöklő Beöthy Pálnak már alig le­hetett hallani a szavát, oly nagy­­volt a zsibongó lárma s ő annyira berekedt. .­ .... .­ De ma már, valamint tegnap is, a munka­párti többség volt a hevesebb, az aggresszívebb fél s ezzel a hatalmas erővel szemben, a­mely végre öntudatra ébredt, teljesen összeroskadt a maroknyi Justh-párt, a­mely tíz hónap óta mint föltétlen ur uralkodott a képviselőházban. Justh Gyula eddig diktátori hatalommal kormányozta a Házat s elbizakodottságában nem ismert ha­tárt. Miglin bízott a bécsi barátainak pártfogá­sában, zsarnokoskodott m­indeneken s terrori­zálta az egész világot. A többségét gúnyolta és kisebbítette, a többi ellenzéki pártot pedig le­nézte s főképp a Kossuth-párttal bánt fennhé­jázó kicsinyléssel. Az obstrukció pártja azt hitte, hogy a bécsi keggyel kacérkodva, Töltetlen ura a helyzetnek, minden követelését teljesíteni kell.

Next