Budapesti Hírlap, 1912. szeptember (32. évfolyam, 206-230. szám)
1912-09-01 / 206. szám
Budapest, 1912. XXXII. évfolyam, 206. szám. Vasárnap, szeptember 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54-63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Elarusituis 02-90. Apróhirdetés 55-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 92-90. Igazgató 9-38. Nemzetnevelés. — A tudomány.• Budapest, aug. 31. Petőfi Sándor Magyar nemedének ez a fölkiáltása: „Tán a tudománynak éljek? A tudósok mind szegények,s nem minden igazság nélkül való. Egy oly nemzet körében, a melynek tudósai mind szegények, csak olyan ember szánja rá fejét Valamely tudomány művelésére, a fát annyira kerget az igazság szomjazása, vagy annyira bolondja valamely rögeszméjének, amelynek bebizonyításába érveket keres, hogy kész lemondani az anyagi élet minden szükségletéről, kockára tenni minden vagyonát, csakhogy kielégíthesse a maga lelki vágyát, mint Körösi Csoma Sándor vagy Bíró Lajos. De ilyenek mindenütt csak igen késen vannak. Ahol megbecsülik a tudományt, ahol a tudományos hírnév egyenlő értékű az államférfi a dicsőséggel, ott a hiúság vagy a dicsőségszerny is buzdítható sokárcarc a tudományok művelésére. De oly országban, a hol a tudomány becsülése csekély s a hol egy sarkutazó viszontagságos szenvedéseit vagy a tudományos kisérletezés egy-egy mártírját inkább szánakozó részvéttel, mint a dicsőséget illető bámulattal kisérik, a tudomány fejlesztésének ez a sarkantyúja is hiányzik s ott tudományos életet fejleszteni csak nagy anyagi áldozatokkal lehet. Magyarországon akadtak a tudománynak lelkes művelői s nem lehet azt mondani, hogy értelmiségünk körében kevés a tudás. De azért mégis azt kell mondanom, hogy hazánkban nagy a tudománytalanság, mert kevesen keresik az igazságot, kevésre becsülik a tudományt és művelőit , mert nincsen tudományos élet. Sokat tudni és tudósnak lenni két különböző dolog. Nem a sokat tudás teszi a tudást, hanem az igazság kutatásának a vágya. A sokat tudás csak nélkülözhetetlen eszköze a tudományos vizsgálódásnak és kutatásnak, de nem célja. A cél új igazságok megállapítása, észlelt jelenségek okainak a földerítése. És csak ott van tudományos élet, ahol nemcsak a pozitív tudásnak, hanem az igazság keresésének is megvan a becsülete s ahol a tudományok művelői egymást a tudományos igazságok keresésében részint igazságos kritikával, részint a tudás terjesztésével,részint jóakaratú buzdítással folyton támogatják. Nőünk, sajnos, a tudományok művelői úgyszólván magukra vannak hagyva s nem sok tiszteletnek örvendenek. Az egyetemi tanárok és az akadémiai tagok, előkelő társadalmi helyzete nem a tudomány megbecsülésében, hanem a budapesti egyetem tanárai egy részének politikai szereplésében és előkelő politikusoknak akadémiai tagságában, külső díszében, rangjában és elmeiben találja alapját. Sajnos, maga az egyetem, sőt még az Akadémia sem tiszteli és becsüli a tudományt akként, mint tisztelnie és becsülnie kellene. Hiszen ha kellően becsülnék, nem befolyásolnák a katedrák betöltését oly gyakran a személyes öszszeköttetések vagy a politikai szereplés, mint ahogy befolyásolják és több oly tudósunk, akinek tudományos működése nagyon is megokolttá teszi, hogy a tudományos akadémia tagjává legyen, nem szorulna ki az akadémiáról, ahová őt a tudomány néhány embere sikertelenül próbálja bejuttatni. Sőt maga az állam sem becsüli eléggé a tudományt, mert ha eléggé becsülné, nem vette volna el a tandíjat az egyetemi tanároktól s nem juttatná az újonnan kinevezetteket rosszabb anyagi helyzetbe a régebben kinevezetteknél s nem késett volna oly soká az új egyetemek létesítésével. A magyar társadalom pedig anynyira érzéketlen a tudomány iránt, hogy az előkelőbb családok fiai csak kivételesen szánják magukat tanári pályára s a tudományos munkák kelendősége oly csekély, hogy az eladásukból befolyó jövedelem alig téríti meg a kiadás költségeit. A tudomány tehát nálunk nem fejtheti ki azt a nemzetnevelő hatást, amit kifejtenie kellene, még oly tudományok körében sem, amelyek nemzeti lé- Hajadonfővel. A „télen-nyáron hajadonfővel és szandálban járó magántudós", akin tíz év előtt egész Budapest nevezett, iskolát alapított. Aki az idén Magyarország vagy bár a kontinens valamely fürdőjében járt, tapasztalhatta, hogy sok férfi, ha nem is télen-nyáron és szandálban, de hajadonfővel jár. Különösen az úgynevezett aranyijaság kapta föl tömegesen ezt a divatot, ha ugyan divatnak lehet nevezni olyasmit, amiből a divatkereskedőknek van legkevesebb hasznuk. Sőt, ami a divatkereskedőknek egyenesen a zsebét támadja meg, mert mi lesz velük, ha az ifjúság zöme egészében elfogadja a magántudós elveit? Meg vagyok győződve róla, hogy az új úri divat máris érzékenyen megkárosította a nyári kalapipart, mert az aranyifjú, aki eddig öt kalapnál alább nem adta a fürdői szezonban, most beérte egyetlen szalmakalappal. Arra az is jó volt, hogy a hóna alatt hordja. Ezúttal tehát az ifjúság (s vele a vén fiuk testülete) olyasvalamit kapott föl, ami nem a pipere, hanem az egészség divatját szolgálja. Mert az egészségnek is van divatja, sokkal erősszakosabb és hatalmasabb és költségesebb, mint a másik. Ez egyszer fölkerget az Északi tengerre, másszor leüldöz Afrikába, egyszer a Balaton a divat, másszor a Tátra, egyszer nap, máskor árnyék, egyszer tizennégy fokos hidegviz-kura, másszor harminc fokos melegviz-kura, egyszer bifszték, másszor kása, egyszer szérum-csuda, máskor szérum-svindli, egyszer operáló-kés, másszor karlszkádi kúra, egyszer mozgás, másszor keverés, egyszer heje-huja, másszor szánom-bánom. Ha jól megnézzük ezeket , az orvosügyi rendszereket, mindenütt megtaláljuk az egymást kergető divatot és a télen-nyáron operáló késsel vagy pasztillás skatulyával, vagy hidegvizes, melegvizes, rendszerrel, vagy hajadonfővel, szandálban járó magántudóst, aki iskolát alapított. Szó sincs róla, a hajadonfővel való járás bizonyára okosabb divat, mint volt húsz év előtt az a másik. Akkor, mivel egy divatos magyar mágnás egy évig sánlikálva járt, hát az egész budapesti aranyifjúság bicegve rótta az aszfaltot. Vagy mikor egy másik hangadó mágnásunk hektikás lett, az ifjúság csakis az előre görbült gerinccel és összehúzott vállal való járást tartotta elegánsnak. A nyári kalaptalanság nem magyar, hanem általános európai divat és bizonyára koncesszió annak a sok prédikációnak és tudós német könyvnek, mely a természetes életmódhoz való visszatérésben látja a világ új megváltását. Ez az edzésnek egy fajtája, tehát hasznos, vagy legalább a mai fölfogásunk szerint, mert jöhet ám egy új divat és egy új „télen-nyáron báránybőr-sipkában és bagaria-csizmában járó magántudóst, a kis iskolát alapít s akkor mindjárt más szemmel fogjuk a kalaptalanságot nézni. Sőt bizonyos vagyok benne, hogy jönni fog, mert jönni kell, ha csak a kalapkereskedők összetett kézzel nem fogják bevárni anyagi romlásukat. Jelenleg azonban minden orvos és minden magántudós kéjelegve gyönyörködik az ifjúság fedetlen koponyájában a higiénikus elv diadalán. Ámbátor a kalaptalanság e népszerűségének nemcsak az ideális elv, hanem a hiúság is adott sarkantyút, miután kisütötték a magántudósok, hogy a kopaszság fő oka a kalap. Ebben igazuk lehet, főleg az ifjaknak, akik nem akarnak kopaszodni, de talán a tudósoknak is, ámbár a paraszt, akinek állandóan a fejéhez van nőve a bagósipka vagy gombakalap, ritkán kopaszodik. De hát minden szép, hasznos és okos teóriának van egy ellenargumentuma, kivált az egészségügy terén. íme, itt van a vállfüző. Hányszor dörögték az asszonyok fülébe, hogy a vállfüző megnyomorítja őket, holott a statisztika bizonyítja, hogy az asszonyok az ő vállfüzőjükben hosszabb ideig élnek e földön, mint a férfiemberek. Azt is kisütötték már, hogy a szűk cipő az emberiség megrontója, holott nincs az a könnyű, pici, asszonyi láb, melyet a tulajdonosa kissé kalodába ne val számunk 60 oldal.