Budapesti Hírlap, 1912. november (32. évfolyam, 258-283. szám)

1912-11-01 / 258. szám

2 apának és anyának bibliaként kellene a keze ügyében tartani e cikkeket.) Mert nézzük Magyarországot, szem­ben Ausztriával. Ez egy centripetális gyönyörű országalakulat. Az ország szí­vében, termékeny lapályain, gazdag al­földjein tanyáz a magyar elem. A peri­fériákról az ország belsejébe leereszkedő idegenajku magyar belevesz és elenyé­szik a magyarnyelvű mag­yarok tenge­rébe. Hozzá a magyar türelmes, liberá­lis, józan, nem gyűlölködő, nem erősza­kos, az idegenhez barátságos. A­ki meg­szokta közöttük a lakást, soha sem vá­gyódik máshová. Ez a geográfiai elhe­lyezkedés és a magyar ember jelleme az a nagy magyarosító tényező, a­mely minden irtás, tatár-, török- és német­­járás után regenerálta a nemzet faji állo­mányát. A magyarság akkor is hallatlan mértékben gy­­arapodott, mikor a török hódoltság után a menekült magyarokat nem eresztették vissza tulajdon föl­dükre, hanem idegenből telepítettek he­gébe svábot, vallont, franciát és oláhot. Íme a sváb, vallon s francia jó és büszke magyar lett érzületében csakhamar. Ak­kor is példásan szaporodott a magyar, mikor a szabadságharc után tűzzel-vas­­sal germanizálni iparkodtak az országot, s ma, immár abszolút többségben van a húszmilliónyi magyar alattvalók között, s az ország népének általános szaporo­dása nyolcvan percentben a ma­gyar faj javára esik. Ez pedig erőszak nélkül, ter­mészeti erők szerint megy végbe, noha részben külföldről, részben Bécsből — a­mi végzetesen ostoba dolog —, ma is fa­vorizálják azokat a nemzetiségi izgató­­kat, a­kiknek még ma sem sikerült a kü­lönféle nemzetiségekkel szélesebb kö­rökben elhitetni, hogy itt el vannak nyomva és anyanyelvüket üldözik. A magyar faj tehát részint konciliáns és barátságos jelleménél, részint geográfiai elhelyezésénél, végre kitűnő földműves voltánál fogva elsőrendű expanzív erő­nek mutatkozik, a melyre számítani, a melyre építeni lehet. Ez az a digesztiv erő, a mely megemészti és fölszívja, a­mi idegen a gyomrába kerül, s a­melyet még elősegít az is, hogy egyelőre territoriális közjogi szervezete a mi nemzetiségeink­nek nincsen (az általános titkos­ majd csinálná nekik ezt is). E mellett a ma­gyar nemzeti kultúra nagy magasságban fölötte áll minden, a németen innen való kultúrának. Tudományos, szépirodalmi, társadalmi, humanitárius, sport- és köz­művelődési egyesületei óriás haladás munkáját végezhetik. Állami életének, közoktatási intézményeinek jellege ma­gyar. Intelligens foglalkozásainak for­galmi értéke a magyar műveltséghez­ van kötve. A vármegye rér­beli magyar in­tézmény, a városok rohamosan magya­rosodnak el. Maga a főváros, a maga cso­dás fejlődésével ötven év alatt egy pro­vinciális német városból magyar világ­várossá alakult át. Ehhez járul, hogy a nemzetnek nagy múltja, ezeréves histó­riája, lélekemelő hagyományai vannak: az uralkodókban, a hadvezetőkben, a tu­dományokban, a művészetben, állam­férfiakban, jellemekben oly népes pan­teonja, mely a halhatatlanságra jogosít. Ha már most egy becsvágyó uralkodó, szivében és elméjében egy hatalmas bi­rodalom álmával, eszközt keres magá­nak álma megvalósításához: eshetik-e a kettős birodalomban józanul másra a szeme, mint a magyarra, a mely példát­lanul képes szá­­rodni, terjedni, mely tele van katona virtussal és talentum­mal, mely egy­­get alkot birodalmában s expanziv erejénél, fogva ehhez az egy­séghez könnyen és játszva tud új terüle­teket csatolni. És ha régen igen mostoha körülmé­nyek közt, és ma is, a­mikor terjeszkedé­sünkben még mindenféle nehézségbe üt­közünk, s az állam elsőrendű némely intézmén­ye (mint a katonaság) inkább akadályozza faji érvényesülésünket, sem­mint, a mi hivatása volna, serkentené és elősegítené, ha mindazáltal másfélszáz évünkbe se telt, hogy négy millióról tízre szaporodjunk, al­kor, ha egy becs­vágyó uralkodó állana a magyar expan­zió élére, ha a mag­yar nemzeti birodal­mat tűzné zászlajára, száguldva érné a nagy célt, s reális valósággá lenne, a­mi most a dinasztiának beteges fantomja: egy nagy birodalmi egységet, a Habs­­burgok ki sem számítható jövőjének cso­dás perspektíváját érné el. A természet és a helyzetünkben rejlő törvények sokat elvégeztek és még fognak elvégezni erre a célra. De min­dent nem. Egyetmást nekünk emberek­nek és magyar hazafiaknak kell ebből elvégezni, egyetmást a­­ királyoknak is. Ma még nem késő hozzálátni. Ez a Budapesti Hírlap politikája. Ez volt kez­dettől, ez ma, ez lesz végig, akármi tör­ténjék. Minden politikát, minden poli­tikust, minden pártot, minden progra­mot, minden szándékot és minden csele­kedetet ebből az egyetlen szempontból ítél meg. Ha ebbe beleiillik, s ha ezt szolgálja, számíthat ránk. Ha ennek árt, ha hátráltatja , szemben talál bennünket magával, még ha föld meg is nyílik alattunk. Nagy őszi hullás idejében Irta Szabolcska Mihály. Nagy őszi hullás idejében.. Mikor halóban a határ. Mikor a sáppadt falevélen Saját sorsunk példája fáj: Én Istenem­ most, most jelentsd meg Csüggedt hitemben magadat. Csodatevő hatalmadat! Nagy őszi hullás idejében, Mikor ég, föld reménytelen, Benned vetett édes reményem Szőjjön szivárványt telkemen! Szivárványt, melynek szebbik ága Mig hulló könnyemen ragyog: — Tudjam, hogy a Tied vagyok! . . . Nagy őszi hullás idejében Jel­szál keresztül a mezőn . . . Én kis cselédim, feleségem. Simuljunk összébb szeretőn. Szivünknek minden dobbanásán Az egyetértő szeretet. Legyen most értőbb, melegebb! Nagy őszi hullás idejében A halál hangját hallam! Siessetek pár­ emberképpen. Egymásnak megbocsátani. Nektek szól: gyülölség, kevélység S emberi önző száz tusa. A halál őszi himnusza! BUD­A­PESTI HÍRLAP (258. sz.) november 1. Halottak napján. Irta Biró Gyula. Négy bokor fehér krizantém nyílik az udvarunkon. Most van negyedik éve, hogy húgommal elültettük a kis aprópalántákat, hogy ne legyen olyan kietlen, sivár az udvarunk képe, mert mi­kor boldogult apámat temettük, le kellett tarolni azt a kis kertet, mely házikónk keleti oldalán te­rült el, hogy tisztességgel fogadhassuk a sok ro­kont, barátot és ismerőst, kik eljöttek, hogy kedves halottunkat elkísérjék utolsó útjára, oda, honnan nincs többé visszatérés. — Mi tehát a szertartás előtt való este felszaggattuk és ki­hánytuk az egész zöldséget, aztán behintettük szép sárga homokkal. Másnap korán reggel jöttek a halottas emberek és telerakták a he­lyét paddal meg székkel. Délre nyoma sem ma­radt a kertnek. De nem is lehetett azt kertnek nevezni! Nem volt abban egy árva virágszál se, se ta­vaszi, se nyári, sem korai vagy kései; ott nem díszelgett más, mint páré. Csu­pa rendezett sós rokba műveit, csupa glédába állított ember­, magasságra nőtt páré. Az éli apámnak nem volt kedves virágai Huszonegy éves legény voltam már akkor, tényleges katona, mikor temettük, sok dologra vissza tudok emlékezni, sokszor nyílt is alkal­­mam egyes cselekedetét megfigyelni és a meg­figyelés alapján gondolatvilágába pillantani, különösen néha, csendes nyári estéken, mikor­ a napi­ munka után kiültünk borozni a páré közé — de virágról soha nem beszélt, vagy ha néha-néha szóba jött is, kedveltjeként a párét említette, no meg talán a krizantémumot, a sír, a kegyelet e csodaszép fehér virágát. Olyankor, — ha szóba került — különö­sen utolsó hónapjaiban, merengve, de némi büszkeséggel tekintett az embermagasságú ha­ragoszöld fantasztikus parécsoportra és úgy fe­lelt lassú, bánatos hangon: — Az én kedves virágom a páré. — Sokat láttam, sokat tapasztaltam, sok­ örömben, de talán még több bubán volt részem az alatt az ötvennégy esztendő alatt, mióta e földet taposom. Felneveltem arcom véres verej­tékével hét családot, azok közül ki férjnél van, ki megnősült, egyiket arra, másikat erre dobta a sors és akár jó sorban, akár rossz sorban van, felkeres ... De itt van még három leány, három szegény, fiatal, neveletlen leány. Mi lesz ezekkel, ha én lehunyom a szem­em? Mi lesz ezekből, ha a kenyérkereső kéz lehanyatlik? Ezen tűnődöm égész napokon, sokszor egész éjjeleken és nem találok rá feleletet. Pedig nem viszem soká, érzem és . . . tüdom. A haldok­lónak jó sejtelme van! De a gondolat nem hagy nyugodni. Éjjelenként, mikor mindenki alszik, mikor a ház csöndes, kiszököm az ágyamból, kijövök ide az egyszerű páré közé, elmondani az én fájó gondolataimat. És a páré felel rá, és a páré megnyugtat. A páré rám bo­rul, betakar és beszél hozzám a maga nyelvén: — Ne félj, ne busulj! Nézz meg engem. Min­denki megvet, mindenki tép, szaggat, a­hol csak kidugom a fejem. Irtó hadjáratot hirdet ellenem ember és állat, de még az állat izgal­­masabb, mint az ember, mert az megelégszik azzal, hogy lelegel, míg az ember lövéstől tép ki a puha anyaföldből . . . És lám! Még­sem bírnak velem, élek és létezem, ma is dacolva ezer veszéllyel. És miért maradhat meg fajom, mert egyszerű,­, mert igénytelen vagyok, de a mellett szívós, kitartó és életerős! Ha szép len­nék, ha kedves illatom volna, már rég agyonműveltek, már rég kiforgattak, be­oltottak és nemessé, hatalmassá és hódí­tóvá tettek volna, de csak ideig-óráig, mert Orosz kéz.. . Budapest, okt. 31. Béke idején is az orosz kéz titoko­­zatos aknamunkájára éberen ügyelnünk a nemzeti önfentartás ösztönének pa­rancsa. A mostani válságos helyzetben, a­mikor a balkáni háború tűzveszedelme oly könnyen átcsaphat az egész Európára és végzetes harcuk áldozatául vetheti

Next