Budapesti Hírlap, 1913. április (33. évfolyam, 77-102. szám)

1913-04-01 / 77. szám

■y XXXIII. évfolyam, 77. szám. Kedd, április 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: FID. ker., Sokk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon József 63. Kiadóhivatal: VII. ker., József­ körút 5. sz. Telefoni Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 9-29. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés: József 53. Könyvkiadó: József 9-29. Igazgató: József 9-38.­ ­Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, Hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megnyitása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. A közveszélyes diplomácia. Budapest, márc. 31. Azt hisszük, ma mindenki tisztában van vele, hogy a soraink élére írt címen csak az orosz diplomáciáról lehet be­szélni. Az annexiós válság, valamint a még mindig tovább vonszolódó balkáni háború alatti események folytán minden írni-olvasni tudó ember tisztában van azzal, hogy az európai békének, de kü­lönösen Kelet-Európa békés fejlődésé­nek nincs veszedelmesebb, semmi esz­köztől vissza nem rettenő ellensége az orosz diplomáciánál. Mi az orosz diplomácia? Kit és mit szolgál? Ki parancsol neki? Micsoda belső erőknek és ösztönöknek, vágyak­nak és ambícióknak engedelmeskedik? Olyan kérdések, a­melyekről már köte­tekre valót írtak össze és mondtak el. Hiszen Nagy Péter állítólagos végren­deletétől kezdve egészen a mostani bal­káni háborúig, olyan nagy tere van az orosz diplomáciával kapcsolatos közér­dekű fejtegetéseknek, hogy méltán mondhatjuk ezt a kérdést a világ legna­gyobb politikai témájának. De még sohasem leplezte le önmagát, legalább mi előttünk, olyan határozottan és vilá­gosan az orosz diplomácia, mint most. Sohasem tárta elő olyan cinikusan a maga kétlelkűségét, békebontó gonosz indulatát, mint a közelmúlt hónapokban. Láttuk nevezetesen a két leginkább szemünk elé tolt orosz diplomatánál, Izvolszki párisi nagykövetnél és Hart­wig belgrádi követnél, hogy két, sőt há­rom urnák szolgálnak. Hivatalosan a cárnak és kormányának utasításait köve­tik. De e tulajdonképpeni urak utasítá­saival szemben engedelmeskednek a pánszláv hatalmi törekvések intézőinek és a saját külön rokon- és ellenérzésük­nek, meg boszúvágyuknak is. És míg igazi uruk utasításai csak ritka alkal­makkor, úgyszólván elszórtan hatnak, másik két urukat folytonosan és kiadó­san szolgálják. Ébren és alva, otthonuk­ban és társas érintkezésükben. Tehát olyan területeken is, a­hová bizony a hi­vatalos utasítások el sem tudnak jutni. Semmit sem lehet adni hivatalos nyilat­kozataikra, a cár szeméig elhatható nyil­vánosság előtt való viselkedésükre. Tu­lajdonképpen nem is diplomaták. Nem azok a tartózkodó viselkedésű, diszkrét emberi lények, a­kiket éppen azért nevel a nyugati fölfogású állami szolgálat ilyeneknek", hogy mennél kevesebb okot adhassanak a nemzetközi békére kelle­metlen incidensekre. Az általuk vezetett sajtóban, magánjellegű érintkezésükben valóságos demagóg népvezérek, a­kik mindent megtesznek a tömegek szenve­délyének fölkavarására s más államok belső rendének megbontására. Izvolszki és Hartwig urak végig­csinálták ellenünk az annexiós délszláv fenekedést. A­ki az emmúlt hónapokban figyelemmel kísérte a belgrádi és párisi újságokat, csupa már ismert, mesterüket eláruló frázisokkal találkozott. A­ki be­pillantott a párisi és belgrádi politikai műhelyekbe, már egyszer látott jelensé­geket észlelhetett. E hangok és e jelen­ségek mind azt mutatták, hogy az orosz diplomata urak minden eszközzel az európai háború létrehozatalán fáradoz­tak, bár a világ első békebarátjának is­mert cárt szolgálják, s bár Oroszország­nak reális érdekei soha egy percig sem voltak érintve. Mert az orosz­­diplomaták, a­kiknek legnagyobb része bizony csak az Iz­volszki és Hartwig urak babérjaira pályá­zik, nem hazájuknak reális érdekeit szol­gálják, hanem vakmerő, más államok megsemmisülését föltételező ábrándo­kat. Ilyen ábránd az, hogy minden szláv, népet Oroszország vezessen, s hogy min­den szlávok lakta föld az orosz hatalmi körbe tartozzék. És sajnos, ez az ábránd válságos időkben hatalmas mozgató erővé lesz, a­mely százmilliók életét, va­gyonát, nemzeti létét, állami független­ségét fenyegeti. Ezért közveszedelmes az orosz diplomácia. Nincs a világnak állama, a melynek diplomáciája olyan vakmerően és olyan -----------------­ Badiusz hálája. Irta Hevesi József. I.­­ A lábbadozó beteg szinte áhitatos jóérzés­sel sütkérezett a tavaszi nap melegen tűző su­garaiban. Szép tavaszi reggel volt. Április első napja, a­mely Rómában a tavasz istennőjének, a min­den szívbe szerelmet plántáló Vénusznak volt vala szentelve.­­ Az istennőnek kedvelt virága, a mirtusz, buján zöldéll a kertben és a szent virágot nézve önkéntelenül arra a jelenetre gondolt a beteg, mikor az istennő egykoron a tengerparton a ha­ját szárította és egy sereg kandi szatir megteste volt a szépségben ragyogót, a­ki aztán ijedten menekült előlük a mirtusz-bokrok közé, melyek sugárzó szépségének menedéket adtak. Egy sugárzó szép fiatal istennő megjele­nését várta most a lábbadozó Badiusz is, a­mint kényelmesen kipárnázott támlás­ székében hát­radőlve, a tavasz enyhe melegét, üdítő illatát, gyógyító leheletét élvezte. • Csakhogy ma — úgy látszik­ — késett a szép Hosztilia. Badiusz nyugtalanul, türelmetlenül, idege­sen és izgatottan nézett szerte és tekintete elka­landozott a Palatínus lábainál elhúzódó via látán, mely a Velabrum imént­én egészen a cir­kuszig vitt. A reggeli köd már fölemelkedett volt és­ csak itt-ott fürdött a tavaszi napsugár a Róma környékén fölfelé gömörödő lila párákban. Badiusz merengve hallgatta a hatalmas Róma utcáiról fölhangzó zsibongást és nem minden irigy elfogultság nélkül gondolt a világ­hódító város minden képzeletet meghaladó nagy arányaira. Ő nem volt római. A Kampánián szüle­tett és leszármazottja volt annak a népfajnak, mely az ausonok, etruszkok és szammuniak vegyülékéből keletkezett.­­ Küldetésben jött Rómába, a­hol megbete­gedett. És egy barátjánál, Kriszpinusznak szülei házában­­kapott vendégszerető hajlékot, gyön­géd, figyelmes és gondos ápolást hosszantartó betegségében. És­ bár önmagának is meg kellett vallania, hogy tökéletesebb ápolásban még a saját szülő édesanyja sem részesíthette volna, úgy érezte mégis, hogy ő éppenséggel nem gyógyult meg, sőt most komolyabb betegség sanyargatja, mint a­milyen az volt, a­mely őt ágyba döntötte. Hosztilia! Igen, ez a nimfákkal vetekedő, ráds­zál­­termetű, kékszemü, szende arcú leányzó tette őt még betegebbé. Az a láz, a­mely őt orvul támadta volt meg Róma falai közt és levette lábáról a kemény har­cost, távolról sem gyötörte meg őt úgy, mint az a láz, mellyel ez a gyönyörű leány a vérét lángra gyújtotta. Betegségében megkönnyebbülés, gyógyulás volt számára, ha Hosztiliát a közelében érezte és most, hogy gyógyulni kezdett, sokkalta na­gyobb betegséget érzett a szívében, ha Hoszti­­liára gondolt. Pedig rágondolt mindig. Vágyó vággyal, lobogó kívánsággal. És ha sokáig késett, gyötrő­dés fogta el. Most is — ezen a szép tavaszi reggelen — hol marad Hosztilia olyan sokáig? II. Kriszpinusz érkezett hozzá. Már messziről kiáltott feléje: — Mi az, Badiusz? Magadra hagytak? ... Szegény barátom!­­ És mikor odaért hozzá, gyöngéden fogta át karjával a beteg Badiusz vállát. — Nem baj, nem baj, — nyugtatta meg Badiusz — hidd el, jól esik néha, ha egészen magamra maradok. A gondolataimat nem zár­varja senki. ^ ^ ! — Akkor megyek­, akkor megyek innen, Badiusz; nem akarom, hogy az én jelenlétem ... Bágyadt mosollyal tiltakozott az ideges ifjú: — Csak­ nem gondolod tán. Hogy ez reád vonatkozott? A rabszolgát értettem. — És hol jártak most a gondolataid? Bi­zonyára otthon, az ager campanuson, a mare inferum vagy Tuscum mellett? Badiusz habozott egy kissé: — A lelkem nem járt olyan messze. Rátok gondoltam, a te jóságos s­züleidre, a kik engem vendégszerető házukba fogadtak, reád, Kriszpi­­nusz, a ki olyan hűséges barátsággal árasztod el az idegent és aztán a te kis rokonodra, Hoszti­­liára, a kinek gyöngéd ápolása nagyon siettette a gyógyulásomat. Hogy is­ fogom én majd mind­ezt a sok jóságot nektek megköszönni? — Erre most ne legyen gondod, Badiusz. Mai számunk 32 oldal.

Next