Budapesti Hírlap, 1913. május (33. évfolyam, 103-128. szám)
1913-05-01 / 103. szám
21 BUDAPESTI HÍRLAP (103. sz.) 1913. májusi tűztől, vértől és pusztulástól, ami e fúriák nyomában jár. De a fejedelmek soha sem öregek és soha sem fiatalok, a közrend embereinek a kort megillető kiváltságai nem az ő számukra léteznek. Nekik népek, nemzetek, birodalmak sorsa és érdeke parancsol. Sem a szivük, sem az eszük nem a maguké, hanem a gondé, amelyet a vállukra tett a gondviselés. Ez néha babér, néha kereszt. Mindig kötelesség. Német kritika. — Németország és Albánia. — Berlin, ápr. 29. (Saját levelezőnktől.) A külső politika viharai szinte észrevétlenül surrannak el Berlin fölött; a birodalmi gyűlés tegnap megkezdette pünkösdi szabadságát, az udvarnál vendégek fogadására, lakodalomra készülnek. Albánia láthatóan nem érdekli a közvéleményt, hivatalos körökben úgy mondják, hogy e kérdésben a kettős monarkia vezet, a hírlapok lehetőleg színtelen kommentárokat írnak az eseményekről, a közönség pedig osztatlanul abban a hitben él, hogy Albánia léte vagy nem léte. Szkutari hovatartozása fejtörést okozhat ugyan a diplomatáknak, de világra szóló bonyodalmat elő nem idézhet. Berlin fölött derült az ég és e megelégedett, nyugalmában alig zavart metropolisból nézve egészen másként fest a világ folyása, mint ahogyan e pillanatban a lázban égő Bécs, a találgatásokban minden rekordot verő Páris, vagy a nagy eseményeket előkészítő London képzeli. Az első tény az, amit a külföldön oly szívesen felednek, hogy Németország ma sokkal nyugodtabban szemlélheti a Balkír bonyodalmait, mint például az Bosznia an®kiója idején történt. Akkor is, most is a német diplomácia hűséggel pártolja a kettős monarkia törekvéseit és a különbség nem a hármas szövetség belső szilárdságában, hanem Anglia állásfoglalásában keresendő. Európa békéjét ma és még igen hosszú ideig megmentheti és biztosíthatja Anglia és Németország együttes akciója. Amióta az angol-német közeledés abba a kerékvágásba jutott, amely megadja a két birodalom kormányának és lakóinak a módot, hogy szakítva a régi irigységgel és féltékenykedéssel, a kölcsönös megértés és megbecsülés útjait keressék, oly nagyot csökkent az európai feszültség, hogy még a londoni konferencia eredménytelensége sem jelentene szükségképpen világraszóló veszedelmet, mert hisz a németbarát Anglia nem használja ütőkártyájául többé sem a háborgó pánszlávizmust, sem a francia nacionalizmust. Hogy Oroszország ma még nem kész a háborúra, nyílt titok és azt is tudják mindenfelé, hogy a francia nép nem vágyódik a reváns gondolatának megvalósítására. Poincarénak épp békés külső politikai sikerei hozták meg a francia földön oly ritka nagy népszerűséget és ennek révén az elnöki széket, már azért sem valószínű, hogy e kiváló államférfin más irányú babérokra vágyódnék. Ha Anglia tehát közvetít és nem izgat, ha békére és kitartásra int és nem idézgeti illetéktelenül a háború bősz szellemeit, akkor nincs ok a diplomácia nyilvánvaló sikertelenségeit tragikus értelemben magyarázni. Berlinben tehát komolyan remélhetik, hogy angol támogatással a montenegrói uraságok nagyratörő terveit is a viszonyok adta természetes mederbe lehet terelni akár békés eszközökkel, akár pedig a hatalmak egymás között való békéjét meg nem zavaró fegyveres beavatkozással. A német közvéleménynek ily körülmények között nincs oka a nyugtalanságra. Az Angliával való viszony javulása, Budapest, Bécs, Róma és Berlin, teljes egyetértése fölmenti a jelen gondjai alól, az új milliárdos védőerőjavaslat pedig teljesen hátérbe szorítja a jövendő lehető veszedelmeit. A kettős monarkia tehát teljes bizalommal támaszkodhatik törekvéseiben a német diplomáciára, Albánia osztrák és magyar és olasz protektorátus alatt magában rejti a német birodalom támogatását is. Csak az elvtársak hirdetik zajongva, hogy az apró Szkutari nem érdemli meg, hogy vér folyjon miatta, sajtó és polgárság ellenben természetesnek tartja, hogy a kettős monarkia kénytelen és köteles, külső politikai programjának ez utolsó megmaradt pozícióját minden áron és minden körülmények között valóvá váltani. Ha a szavakat fölváltja a tett, feledve minden veszedelmet, a németség nem fogja kárhoztatni a kettős monarkia energikus, öntudatos magatartását. De épp e méltánylás és megértés adja meg a német közvéleménynek a jogot, hogy nemcsak a jó barát, a szövetséges, hanem a kritikus szemével is nézze az eseményeket és már a kettős monarkia érdekében is megszólaljon ott, ahol hibát és mulasztást lát. A kettős monarkia, igy vallják Berlinben, Bosznia annexiója óta áldozatot áldozat után hoz épp ama tervek ellenére, amelyek Aehrenthal grófot annak idején energikusabb akcióra késztették. Az annexió után a kettős monarkia diplomáciájának feladata lett volna befolyást és érvényt szerezni szavának a Balkánon; hogy e tekintetben éppen semmit sem tett, azt talán felesleges bizonyítani. A balkáni háború készületlenül találta. Az új helyzetben nem is törekedett vezérszerepre, hanem átengedte azt kezdetben Poincarénak, aki mint az orosz érdekek képviselője, rábírta ama híres kinyilatkoztatásra, hogy a Balkánon való változásokkal kapcsolatosan nem tör területének növelésére, majd pedig a londoni konferenciának, amely nem nagy dicsőségére kigondolta és megvalósította a sikertelen flottademonstrációt. Csak most jöttek rá Bécsben, hogy mindkét lépés óriás hiba volt. A Balkán háborújának egyetlen vesztes fele nem is Törökország, amely cft.a beteg részeitől szabadult meg, hanem a JifoT-monarkia, amely fél milliárdot költött el fegyveres erejének harci készenlétben való tartására és most talán még többet fog költeni Albániáért, anélkül, hogy az erkölcsű^é^^en kívül még a legkisebb anyagi eredeti^^t^átása is nyílnék. Sőt számolhat a Balkán egyes népeinek növekedő ellenérzésével, ami még a szerb bojkott képiében jelentkezik, és a pánszlávizmus harccaival együttjáró más bonyodalmakkal. Más csak arra kellett vigyáznia, hogy meg ne csuszszon a tolla s szigorúan kövesse vele az irás vonásait. A próba pompásan sikerült. Moskónak egész délelőtt panzírozni kellett. Csak az öreg Samarjay nevét vagy százszor kellett egy évre rápingálnia, minta után. Mikor jól begyakorolta magát, egy váltóűrlapot adott az apja kezébe. — Most jól vigyázz, Mosfca, mert igen fontos, ami gyón ... És rápingáltatta fiával a váltóra százegyedszer a Samarjay Gáspár nevét. Mégis elsápadt kissé, midőn a jól sikerült művelet véget ért. Leesett az álla, s makogott valamit. Azért még azon melegében kitöltette a váltót a feleségével, aki jól tudott írni, 25.000 forintra. Aztán ráfirkantotta a maga nevét is. Délután befogatott s leszámitoltatta a hamisítványt Nagyváradon. Másnap megtért Samarjay Gáspár őseihez. A Samarjay-hagyaték leltárának teher- lapján huszonkét váltótartozás szerepelt összesen százharmincezer forint értékben. László a legidősebb örökös áttanulmányozta a szomorú lajstromot, illetve összehasonlította azzal a jegyzékkel, a melyet apja élete utolsó órájában adott át neki s a melyen az öreg ur váltóit s azok lejáratát nyilvántartotta. A jegyzéken természetesen nem szerepelt az utolsó 25.000 forintos tétel. Atyjának minden egyes váltóját Dubi számitoltatta le s prolongáltatta. Álljon elő Dubi. Adjon magyarázatot. — Mi van ezzel a 25.000 forintos váltóval? A fiatalember hangja rideg volt, mint a fakalapács, a szeme ellenben szúrt, mint az ár. Ám emberére talált Dubiban. — Hogy érti a tekintetes urfi? — kérdezte vásott hangon, anélkül, hogy pergamenarcának csak egy izma is megrándult volna. — Úgy, — válaszolt az ifjú keményen. —Ahogy itt valami disznóságnak kellett történnie, mert atyám ilyen nagy összegről szóló váltót sohasem írt alá. Dubi vállat vont. — Látta a váltót az ifjút? — Nem, de majd megnézem. — Hát nézze meg először, aztán beszéljen velem. Mondván sarkon fordult Dubi s otthagyta a fiatal ura olyan dignitással, mint valami becsületében megsértett angol lord. László megnézte a kritikus váltót s azonnal tisztában volt vele,hogy atyja neve hamisitva van rajta. Moskó lepaszirozhatta a belük formáját, de a folyamatos irás csalhatatlan karakterét, a hajszálvonásokat, a vastagitásokat nem találta el. Ám szót sem szólt László a takarékpénztári tisztviselőknek a fölfedezéséről, bólintott s hazahajtatott. Ismét magához hivatta Dobit. — Klein Dávid: Ön az apám halálát megelőző napon hamis váltót helyezett el a Nagyváradi Takarékpénztárnál. Hová tette a pénzt? Meg se rezzent Dubi. — A pénzt átadtam a tekintetes urnak. — Hol a nyugta? — Nincs. Valahányszor nyugtát kértem a boldogult úrtól, mindig összeszidott. László kurtán befejezte a vallatást. — Klein, nem csukatom be magát, mert tisztelem apám utolsó akaratát, de a pénz itt legyen estére, különben nincs kegyelem . . . Dubi nem fizetett. László megtette ellene a bünfenyítő följelentést. Elvesztette a pert. Az írásszakértők afféle dodonaszerű véleményt adtak le: lehet az öreg Samarjay írása hamis is, igazi is. A bírák tovább mentek. Azzal okolták meg ítéletüket, hogy a vádlott abban az esetben is fölmentendő lett volna, ha a nehezményezett aláírás kétségtelenül hamisnak bizonyul, ő a maga nehéz, az írásban járatlan kezével nem hamisíthatott, a megboldogult az ő tudtán kívül bárkit megkérhetett nevének aláírására. Kleint csak a váltó leszámítolásával bízta meg és a többi. Samarjay László kifizette a perelt váltót a többivel együtt, kifizette léha öccsei adósságait, eladta a parádés lovakat, egy kisinas s öreg szakácsnő kivételével elbocsájtotta a belső cselédséget és elkezdett robotolni, hogy megmentse a túlterhelt ősi birtokot. Tíz esztendeig húzta, beleőszült a szélmalomharcba, nem bírta tovább. A prédikátum a húsz szobás várkastéllyal dobra került. Klein Mózes ügyvéd úr vette meg féláron, Mosko, a Dubi fia. II. A Samarjay-fiuk elkallódtak. Vagy, ahogy vesszük. Nem kallódtak el, csak László, aki becsületes ember akart maradni László kataszteri biztos lett, hónapos szobában lakott s pontosan törlesztette még fönnmaradt adósságait. Havi fizetéséből csak ötven forintot tartott meg, abból élt, ruházkodott, ő tehát elkopott, elzüllött, mint sokan mondták. De a testvérei folytatták a rangjukat. Tagjai voltak az úri kaszinónak, kitűnően kártyáztak és még kitűnőbben házasodtak. Berti egy gazdag, csenevész leánykát vett el, aki egy év alatt kitért az útjából egy boldogabb hazába. Tamás egy még gazdagabb cseh kisasszonyt, aki azonban nem tért ki Tamásnak. A rossz nyelvek azt mondják: másoknak sem tért ki, udvarlókat tartott, amit Tamás kénytelen volt eltűrni, mert hiszen nála volt a pénz. Egy szó, mint száz csak László zsillött el a Samarjay-fiuk közül. Berli és Tamás frakkeren jártak, szegfűt dugtak a kabátjukba s pezsgőt ittak. Akár Mosko. Mert Moskóból is nagy úr lett ám. Nemcsak azért, mert domíniumot vett az apja hagyatékából, biz ő, hála utánzó talentumának