Budapesti Hírlap, 1913. május (33. évfolyam, 103-128. szám)

1913-05-01 / 103. szám

2­1 BUDAPESTI HÍRLAP (103. sz.) 1913. május­i tűztől, vértől és pusztulástól, a­mi e fú­riák nyomában jár. De a fejedelmek soha sem öregek és soha sem fiatalok, a közrend embereinek a kort megillető kiváltságai nem az ő számukra léteznek. Nekik népek, nemzetek, birodalmak sorsa és érdeke parancsol. Sem a szivük, sem az eszük nem a maguké, hanem a gondé, a­melyet a vállukra tett a gond­viselés. Ez néha babér, néha kereszt. Mindig kötelesség. Német kritika. — Németország és Albánia. — Berlin, ápr. 29. (Saját levelezőnktől.) A külső politika vi­harai szinte észrevétlenül surrannak el Berlin fölött; a birodalmi gyűlés tegnap megkezdette pünkösdi szabadságát, az udvarnál vendégek fogadására, lakodalomra készülnek. Albánia láthatóan nem érdekli a közvéleményt, hivata­los körökben úgy mondják, hogy e kérdésben a kettős monarkia vezet, a hírlapok lehetőleg színtelen kommentárokat írnak az események­ről, a közönség pedig osztatlanul abban a hitben él, hogy Albánia léte vagy nem léte. Szkutari hovatartozása fejtörést okozhat ugyan a diplo­matáknak, de világra szóló bonyodalmat elő nem idézhet. Berlin fölött derült az ég és e meg­elégedett, nyugalmában alig zavart metropolis­ból nézve egészen másként fest a világ folyása, mint a­hogyan e pillanatban a lázban égő Bécs, a találgatásokban minden rekordot verő Páris, vagy a nagy eseményeket előkés­zítő London képzeli. Az első tény az, a­mit a külföldön oly szí­vesen felednek, hogy Németország ma sokkal nyugodtabban szemlélheti a Balkí­­r­ bonyodal­­mait, mint például az Bosznia an®kiója idején történt. Akkor is, most is a német diplomácia hűséggel pártolja a kettős monarkia törekvéseit és­ a különbség nem a hármas­ szövetség belső szilárdságában, hanem Anglia állásfoglalásában keresendő. Európa békéjét ma és még igen hosszú ideig megmentheti és biztosíthatja An­glia és Németország együttes akciója. A­mióta az angol-német közeledés abba a kerékvágásba jutott, a­mely megadja a két birodalom kormá­nyának és lakóinak a módot, hogy szakítva a régi irigységgel és féltékenykedéssel, a kölcsö­nös megértés és megbecsülés útjait keressék, oly nagyot csökkent az európai feszültség, hogy még a londoni konferencia eredménytelensége sem jelentene szükségképpen világraszóló vesze­delmet, mert hisz a németbarát Anglia nem használja ütőkártyájául többé sem a háborgó pánszlávizmust, sem a francia nacionalizmust. Hogy Oroszország ma még nem kész a hábo­rúra, nyílt titok és­ azt is tudják mindenfelé, hogy a francia nép nem vágyódik a reváns gon­dolatának megvalósítására. Poincarénak épp békés külső politikai sikerei hozták meg a fran­cia földön oly ritka nagy népszerűséget és ennek révén az elnöki széket, már azért sem valószínű, hogy e kiváló államférfin más irányú babérokra vágyódnék. Ha Anglia tehát közvetít és nem iz­gat, ha békére és­ kitartásra int és nem idézgeti illetéktelenül a háború bősz szellemeit, akkor nincs ok a diplomácia nyilvánvaló sikertelen­ségeit tragikus értelemben magyarázni. Berlin­ben tehát komolyan remélhetik, hogy angol tá­mogatással a montenegrói uraságok nagyratörő terveit is a viszonyok adta természetes mederbe lehet terelni akár békés es­zközökkel, akár pedig a hatalmak egymás között való békéjét meg nem zavaró fegyveres beavatkozással. A német közvéleménynek ily körülmé­nyek között nincs oka a nyugtalanságra. Az Angliával való viszony javulása, Budapest, Bécs, Róma és Berlin, teljes egyetértése fölmenti a jelen gondjai alól, az új milliárdos­ védőerőja­vaslat pedig teljesen hátérbe szorítja a jövendő lehető veszedelmeit. A kettős monarkia tehát teljes bizalommal támaszkodhatik törekvései­ben a német diplomáciára, Albánia osztrák és magyar és olasz protektorátus alatt magában rejti a német birodalom támogatását is­. Csak az elvtársak hirdetik zajongva, hogy az apró Szkutari nem érdemli meg, hogy vér folyjon miatta, sajtó és polgárság ellenben természetes­nek tartja, hogy a kettős monarkia kénytelen és köteles, külső politikai programjának ez utolsó megmaradt pozícióját minden áron és minden körülmények között valóvá váltani. Ha a sza­vakat fölváltja a tett, feledve minden veszedel­met, a németség nem fogja kárhoztatni a ket­tős monarkia energikus, öntudatos magatartá­sát. De épp e méltánylás és megértés adja meg a német közvéleménynek a jogot, hogy nemcsak a jó barát, a szövetséges, hanem a kritikus sze­mével is­ nézze az eseményeket és már a kettős monarkia érdekében is megszólaljon ott, a­hol hibát és mulasztást lát.­­ A kettős monarkia, igy vallják Berlinben, Bosznia annexiója óta áldozatot áldozat után hoz épp ama tervek ellenére, a­melyek Aehren­­thal grófot annak idején energikusabb akcióra késztették. Az an­nexió után a kettős monarkia diplomáciájának feladata lett volna befolyást és érvényt szerezni szavának a Balkánon; hogy e tekintetben éppen semmit sem tett, azt talán felesleges bizonyítani. A balkáni háború készü­letlenül találta. Az új helyzetben nem is töreke­dett vezérszerepre, hanem átengedte azt kezdet­ben Poincarénak, a­ki mint az orosz érdekek képviselője, rábírta ama híres kinyilatkozta­tásra, hogy a Balkánon való változásokkal kap­csolatosan nem tör területének növelésére, majd pedig a londoni konferenciának, a­mely nem nagy dicsőségére kigondolta és megvalósította a sikertelen flottademonstrációt. Csak most jöt­tek rá Bécsben, hogy mindkét lépés óriás hiba volt. A Balkán háborújának egyetlen­ vesztes fele nem is Törökország, a­mely cft.a beteg részeitől szabadult meg, hanem a JifoT-monar­­kia, a­mely fél milliárdot költött el fegyveres erejének harci készenlétben való tartására és most talán még többet fog költeni Albániáért, a­nélkül, hogy az erkölcsű^é^^en kívül még a legkisebb anyagi eredeti^^t^átása is nyíl­nék. Sőt számolhat a Balkán egyes népeinek nö­vekedő ellenérzésével, a­mi még a szerb bojkott képiében jelentkezik, és a pánszlávizmus har­­c­caival együttjáró más bonyodalmakkal. Más csak arra kellett vigyáznia, hogy meg ne csusz­­szon a tolla s szigorúan kövesse vele az irás vonásait. A próba pompásan sikerült. Moskónak egész délelőtt panzírozni kellett. Csak az öreg Samar­­jay nevét vagy százszor kellett egy évre rápin­­gálnia, minta után. Mikor jól begyakorolta ma­gát, egy váltóűrlapot adott az apja kezébe. — Most jól vigyázz, Mosfca, mert igen fontos, a­mi gyón ... És rápingáltatta fiával a váltóra százegyed­­szer a Samarjay Gáspár nevét. Mégis elsápadt kissé, midőn a jól sikerült művelet véget ért. Leesett az álla, s makogott valamit. Azért még azon melegében kitöltette a váltót a feleségével, a­ki jól tudott írni, 25.000 forintra. Aztán ráfirkantotta a maga nevét is. Délután befogatott s leszámitoltatta a hamisít­ványt Nagyváradon. Másnap megtért Samarjay Gáspár őseihez. A Samarjay-hagyaték leltárának teher- lapján huszonkét váltótartozás szerepelt össze­sen százharmincezer forint értékben. László a legidősebb örökös áttanulmá­nyozta a szomorú lajstromot, illetve összeha­­sonlította azzal a jegyzékkel, a melyet apja élete utolsó órájában adott át neki s a melyen az öreg ur váltóit s azok lejáratát nyilvántartotta. A jegyzéken természetesen nem szerepelt az utolsó 25.000 forintos tétel. Atyjának minden egyes váltóját Dubi szá­­mitoltatta le s prolongáltatta. Álljon elő Dubi. Adjon magyarázatot. — Mi van ezzel a 25.000 forintos váltóval? A fiatalember hangja rideg volt, mint a fakalapács, a szeme ellenben szúrt, mint az ár. Ám emberére talált Dubiban. — Hogy érti a tekintetes urfi? — kérdezte vásott hangon, a­nélkül, hogy pergamenarcának­­ csak egy izma is megrándult volna. — Úgy, — válaszolt az ifjú keményen. —A­hogy itt valami disznóságnak kellett történnie, mert atyám ilyen nagy összegről szóló váltót so­hasem írt alá. Dubi vállat vont. — Látta a váltót az i­fjút? — Nem, de majd megnézem. — Hát nézze meg először, aztán beszéljen velem. Mondván sarkon fordult Dubi s otthagyta a fiatal ura olyan dignitással, mint valami be­csületében megsértett angol lord. László megnézte a kritikus váltót s azon­nal tisztában volt vele,­­­hogy atyja neve hami­­sitva van rajta. Moskó lepaszirozhatta a belük formáját, de a folyamatos irás csalhatatlan ka­rakterét, a hajszálvonásokat, a vastagitásokat nem találta el. Ám szót sem szólt László a ta­karékpénztári tisztviselőknek a fölfedezéséről, bólintott s hazahajtatott. Ismét magához hivatta Dobit. — Klein Dávid: Ön az apám halálát meg­előző napon hamis váltót helyezett el a Nagy­váradi Takarékpénztárnál. Hová tette a pénzt? Meg se rezzent Dubi. — A pénzt átadtam a tekintetes urnak. — Hol a nyugta? — Nincs. Valahányszor nyugtát kértem a boldogult úrtól, mindig összeszidott. László kurtán befejezte a vallatást. — Klein, nem csukatom be magát, mert tisztelem apám utolsó akaratát, de a pénz itt le­gyen estére, különben nincs kegyelem . . . Dubi nem fizetett. László megtette ellene a bünfenyítő följelentést. Elvesztette a pert. Az írásszakértők afféle dodonaszerű véleményt adtak le: lehet az öreg Samarjay írása hamis is, igazi is. A bírák tovább mentek. Azzal okolták meg ítéletüket, hogy a vádlott abban az esetben is fölmentendő lett volna, ha a nehezményezett aláírás kétségtelenül hamisnak bizonyul, ő a­­ maga nehéz, az írásban járatlan kezével nem ha­misíthatott, a megboldogult az ő tudtán kívül bárkit megkérhetett nevének aláírására. Kleint csak a váltó leszámítolásával bízta meg és a többi. Samarjay László kifizette a perelt váltót a többivel együtt, kifizette léha öccsei adóssá­gait, eladta a parádés lovakat, egy kisinas s öreg szakácsnő kivételével elbocsájtotta a belső cse­lédséget és el­kezdett robotolni, hogy megmentse a túlterhelt ősi birtokot. Tíz esztendeig húzta, beleőszült a szélmalomharcba, nem bírta to­vább. A prédikátum a húsz szobás várkastél­lyal dobra került. Klein Mózes ügyvéd úr vette meg féláron, Mosko, a Dubi fia. II. A Samarjay-fiuk elkallódtak. Vagy, a­hogy vesszük. Nem kallódtak el, csak László, a­ki becsületes ember akart maradni László ka­taszteri biztos lett, hónapos szobában lakott s pontosan törlesztette még fönnmaradt adóssá­gait. Havi fizetéséből csak ötven forintot tartott meg, abból élt, ruházkodott, ő tehát elkopott, elzüllött, mint sokan mondták. De a testvérei folytatták a rangjukat. Tagjai voltak az úri ka­szinónak, kitűnően kártyáztak és még kitűnőb­­ben házasodtak. Berti egy gazdag, csenevész leánykát vett el, a­ki egy év alatt kitért az útjá­­ból egy boldogabb hazába. Tamás egy még gaz­dagabb cseh kisasszonyt, a­ki azonban nem tért ki Tamásnak. A rossz nyelvek azt mondják: má­soknak sem tért ki, u­dvarlókat tartott, a­mit Tamás kénytelen volt eltűrni, mert hiszen nála volt a pénz. Egy szó, mint száz csak László zsillött el a Samarjay-fiuk közül. Berli és Tamás frakkeren jártak, szegfűt dugtak a kabátjukba s pezsgőt ittak. Akár Mosko. Mert Moskóból is nagy úr lett ám. Nem­csak azért, mert domíniumot vett az apja ha­gyatékából, biz ő, hála utánzó talentumának

Next