Budapesti Hírlap, 1913. június (33. évfolyam, 129-153. szám)

1913-06-01 / 129. szám

, 1913. junius 1. BUDAPESTI HÍRLAP (129. sz.) a Désy-pör és a politika. Budapest, máj. 31. ) A Lukács—Désy-pert tárgyaló törvény­szék ma a felek képviselőinek pörbeszédeit hall­gatta meg. A vádat és Lukács László miniszter­­elnököt képviselő közvádló királyi főügyész egészen szürke s rövid összefoglaló beszédet mondott, de ebből a szürke beszédből is kicsen­­­­dült az, hogy itt elsőrendű politikai pörrel állunk­­ szemben s hogy Lukács László teljesen önzetle­nül járt el s önmagának egy fillért sem szerzett. .Hogyha tehát még annyira bebizonyul is, hogy­­Lukács László a pártkassza számára pénzt foga­­­dott el az állammal szerződéses viszonyban álló­­Magyar Banktól, még akkor is igaztalan és meg it nem állhat az a vád, hogy „Lukács László ,Európa legnagyobb panamistája.“­­.­ Désy védője, Vázsonyi Vilmos több mint­­ háromórás beszédében csillogtatta minden ado­mányát, fényes ügyvédi és szónoki tehetségét. De dialektikájának minden ragyogása sem­­ tudta eltörölni azt az érzést, hogy egész rend­szerek hibáiért, kialakult politikai viszonyok gyarlóságaiért és következményeiért s oly gya­korlatért, a­mely általánosnak és usuálisnak mondható, a pártkasszák intézményéért, a­mit mindenki elfogad, minden párt összegyűjt s nemcsak lehetőnek, hanem a mi viszonyaink­­között (mert végre is gyarló az ember és politi­­­kusaink és választóközönségünk sem mentesek a­­gyarlóságtól) elkerülhetetlen szükségnek s a po­litikai siker egyik föltételének tud és elismer: l­ mindezért nem lehet egy embert felelőssé tenni, ■egy embert elfulasztani akarni, még pedig a sjpanama-vádak mocsarába. Ez nem igazság s ez a Lukács ellen összesített és kiélesített vádaknak döntő gyöngesége. A másik gyöngeség pedig­­ abban a kérdésben jutott kifejezésre, a­melyet Sélley főügyészhelyettes vetett föl délutáni repli­kájában: hogyan van az, hogy Désy Zoltán béketárgyalást keresett és támogatott és barátai révén ily tárgyalást folytatott a „panamista“ Lukács Lászlóval? Ha sikerül a béketárgyalás, akkor elfogadták volna Lukács Lászlót becsü­letes embernek; de mivel a béketárgyalás nem sikerült, ennélfogva kitört a vád, hogy Lukács Európa legnagyobb panamistája. Hát igazság-é s komoly erkölcsi fölháborodás-e az, a­mely ily kerülővel jut kitörésre? És nem játsza-e a politika és a politikai ellentétek kiélesedése a legnagyobb szerepet ezekben a vádakban és Désy Zoltán éles kifakadásában? Szörnyű mesterséggé lett a politika Ma­gyarországon. Annyira elhatalmasodtak az in­dulatok, hogy a kölcsönös méltányosság szá­mára alig nyílik tér többé. Ellenségek gyanánt állanak szemben a politikai pártok, iszonyú kí­méletlenséggel hadakozva és gyilkos tőrt is for­gatva egyeseknek nemcsak politikai személye ellen, hanem egyéni becsülete ellen is. Hova­tovább a politikai események objektív, elfogu­latlan mérlegelése is lehetetlenné válik. Vagy az egyik, vagy a másik hadakozó táborhoz kell csatlakozni, a­miből önként következik, hogy csak a legélesebb és a legkíméletlenebb hadako­­zók maradnak a politikai színpadon. Lehet-e kívánatos s lehet-e üdvös eredmény ez a magyar nemzet fejlődése és konszolidációja szem­pontjából?* Lukács László miniszterelnök ma éjjel Bécsbe utazott, s hiteles értesülésünk olyképpen szól, hogy ez az utazás már régóta tervben volt s azért következett el éppen ma, mert a jövő héten tanácskozni fog a képviselőház s a minisz­terelnök a királynál való kihallgatását nem akarja tovább halasztani. Ezt a magyarázatot adja a miniszterelnök utazásának a kiadott fél­­hivatalos jelentés is. Az ellenzéki pártok azonban kapcsolatba hozzák a miniszterelnök holnapi audienciáját a Désy-perrel s nemcsak elkövetkezendő gyors for­dulatokról, hanem új pártalakulásról is beszél­nek. Nevezetesen egyik forrásunk szerint a Justh­­párt kebelében merült föl az a gondolat, hogy Lukács László most már rá fog állani a választó­­jogi revízió alapjára s szakítva eddigi barátai­val, a demokratikus választójogot tűzi ki az új pártalakulás zászlajára. Nemde, érdekes kom­bináció ez a „panamista“ Lukács Lászlóval? És ily körülmények között, a­mikor efféle szándékok, tervek és óhajtások is mozognak a szövetségesek berkeiben, szó van újra a pártok egyesüléséről, a­mihez most, a Désy-pör akciójának sikerén felbuzdulva, friss reményt, fűznek. Ugyancsak a Désy-pör hatása alatt arra is készülnek, hogy hétfőn megjelennek a kép­viselőházban s zajos jeleneteket rögtönöznek. A főrendiházi ellenzék részéről is készül új tá­madás Lukács László miniszterelnök ellen, a­kit, úgy látszik, mig eleven, lélekzethez sem en­gednek jutni.­­* Egyik érdekes hire a mai napnak, hogy Zichy János gróf kilép a munkapártból. A volt kultuszminisztertől megjelent egy nyilatkozat, a melyben a tegnapi félhivatalos jelentés tartal­mával szemben kijelenti, hogy a szabadbárándi kerületben maga fedezte választási költségeit, a többi kerületben azonban csak a munkapárt érdekében lépett föl s ezekre nézve előre meg­mondotta, hogy a költségeket nem fedezheti. Lukács László, Tisza és Héderváry. A félhivatalos Magyar Nemzet ma a többi kö­zött ezeket írja a Désy-perrel kapcsolatban: — Lukács Lászlót teszik felelőssé mindazért, a­mi a jelenlegi országgyűlés megválasztásával kap­csolatban történt. Őt teszik felelőssé más miniszterek resszortügyeiért, őt a nemzeti munkapárt megszerve­zése körül történt összes intézkedésekért. Holott Lukács László nem volt akkor sem miniszterelnök, sem kereskedelmi miniszter. Sem pártvezér, sem pártelnök. A választást nem ő vezette, a pártkasszát nem ő szerezte. Mégis mindenért ő feleljen? Úgy be- * újra megfájult a fejem és elindultam hazafelé,­­ még pedig egyedül. Egyike volt a leghidegebb­­ májusi estéknek, hóval vegyes jeges eső szakadt.­­Belebujtam a télikabátomba, fölhúztam a­­ kalocsaimat, s a kerten keresztül kisieltem az útra — Istenemre mondom, ez az erős bor megárthatott, részeg éppen nem voltam, de ká­bult. A­mint hátranéztem, a kocsmát már nem láttam, pedig úgy emlékeztem, hogy alig tettem egy pár lépést... A­mint körültekintettem, el­­halt bennem a vér, rengeteg hó terült minden­felé. Hiszen abnormis­ volt az időjárás, az két­ségtelen, a lapok az egész országból havazást jelentettek, de ily nagymértékű havazásról nem is álmodtam. Valóságos hóhegyek tornyosultak mindenfelé. Mikor az útra kifordultam, mely a hegyek közül levezet a budai Krisztinavárosba, öt alak ment el mellettem, a­kikről a félhomály ellenére is konstatáltam, hogy nagyon szokat­lanul vannak öltözködve. Ugyan mik lehetnek ezek, napszámosok, gyári munkások, parasztok? Tótok, magyarok? Emlékeztem, hogy Nansen könyveiben láttam ilyen alakokat és hogy azok eszkimók voltak. Ezek is, mintha állatbőrbe lettek volna öltözködve. Utánuk siettem és meg­kérdeztem tőlük, hogy honnan jönnek?­­— Ölrőből, ■— volt a felelet. I ~ Hol van az? I , ( ‘ — Két órajárásnyira itt a hegyek között. Megnyugodtam abban, hogy ez egy falu Buda környékén, melynek a régi sváb neve Ölrő, azért nem hallottam róla. További kérdé­sem az volt, hogy hova mennek? ! — Drallembe, egy fölolvas­ás meghallga­tására. Újabb­ meglepetés. Mit jelent ez a Dral­lem? Hisz ha mi így haladunk, tíz perc múlva Buda házai között leszünk. Mely nyelven hív­ják Budát Drallemnek? Úgy megzavart ez a dolog, hogy nem mertem hozzájuk több kér­dést intézni, szó nélkül ballagtam a nyomuk­ban. Egyszerre csak valami olyan zúgást hal­lottunk, mintha távolból zivatar közelednék. Az egyik­ ember megszólalt: -------......................................................... — Halljátok a tenger zúgását? És­ ez most napokig igy fog tartani, aligha mehetünk mi holnap Helzingforszba. — Azt mondják, a drallemi kikötő is be­fagyott és egy csomó hajó benrekedt. Mikor e szavakat hallottam, már valósá­gos félelem fogott el. Hol vagyok, miféle kör­nyék ez, miféle tenger felé közeledünk és hogy kerülök én ide? Reszketve felgyűrtem a télika­bátom gallérját, s mint egy részeg ember, támo­lyogtam előre. Egy dombra értünk, honnan egy kis várost, néhány égő lámpást, világítótornyot és­ kikötőt láttunk, jégbe fagyott apró hajókkal. A távolból rettentő erővel hallatszott a tenger fölkorbácsolt hullámainak szakadatlan dörgése. Az idegenek egyike hátramaradt és megkér­­dezte, hogy velük tartok-e? — Hogyne kérem, ha megengedik. Úgy hallottam, hogy valami fölolvasás­ra mennek. — Igen, a helzingforszi egyetemnek egyik hallgatója fölolvasást tart, vetített képekkel. — És önök két órajárásnyiról ebben a gyalázatos időben gyalog eljönnek ide ezt a föl­olvasást meghallgatni? Kik önök? —• Gyármunkások vagyunk. Már hogyne jönnénk el, mikor ezzel az ismereteinket gya­­rapíthatjuk. Aztán potom öt kopek a belépődíj. Ki sajnálná ezt ilyen élvezetért? Öt kopek? Tehát Oroszországban vagyok. Nemsokára a tengerpartra értünk, beléptünk egy szép egyemeletes házba, melynek homlok­zatára aranybetűkkel ez volt irva­: Finn Otthon. A munkások lefizették az öt kopejkát, én drá­gább helyet váltottam s bevezettek egy nagy terembe, hol már gyülekezett a közönség. Las­­san kint az összes ülőhelyek megteltek, az álló­helyeket pedig diákok és munkások foglalták el. Férfiak, nők, fiatalok, öregek egyaránt kép­viselve voltak, s halkan, illedelmesen beszélget­tek egymással mindaddig, mig a csengettyű meg nem szólalt. Erre nagy csend támadt és az emelvényen megjelent egy fiatal ember, a­ki meghajtva magát, igy szólt:. ., , Hölgyeim és uraim! ... Mai fölolvasásunk tárgya a finn népünk­kel rokon európai népfajok ismertetése. Vala­hányszor halljuk a nagy európai népcsoporto­kat emlegetni, a szlávokat, a germánokat, a latinokat, mindig sóhajtva és szinte megdöb­benve gondolunk arra, hogy mi e hatalmas faj egyikéhez sem tartozunk, tehát elhagyottan, mint az árvák, család nélkül és történet nélkül éljük le életünket. Hát nem egészen így áll a dolog, tisztelt hölgyeim és uraim, mert a finn­ugor nyelvcsoportnak van egy ága, mely Euró­pának azon a pontján, a­hol lakik, nevezetes szerepet játszik és az emberiség történetében dicső helyet vívott ki magának. Ez a rokonfaj a magyar nép, melynek országát Magyarország­nak hívják. A helzingforszi egyetem segítségével hu­zamosabb időt töltöttem Magyarországon, hol­­ mindenütt tárt karokkal és igazi testvéri szere­tettel fogadtak. Mert ő bennük is él a finnekkel való összetartozás tudata, s kiváló nyelvtudó­saik ezt tudományos állason bebizonyították, ők szerencsésebbek voltak, mint mi, mert sor­sunk olyan helyre vezette, mely Istentől bősé­gesen meg van áldva, de meg kell adni, hogy meg is érdemlik szerencséjüket, mert több­ mint ezer éven keresztül vitézségükkel és államal­kotó bölcsességükkel hazájukat ezer veszede­lem ellen meg tudták védeni és mind e mai napig föntartani... Fényes példával szolgál-' nak nekünk, kicsiny és elnyomott nemzetnek, hogy semmi körülmények közt el ne csügged­jünk, bízzunk a jövőben, s ne engedjük ener-­­ giánkat elpusztulni... Mikor a magyarok’ dicső országát, melyre hitem szerint még nagyszerű fejlődés vár, bejártam, nem az irigység, hanem a büszkeség fogott el, hogy az európai nagy nemzetek harcában a mi fajunk is ily sikerrel meg tudja állni a helyét. ... Ezen a lelkes hangon folyt az előadás tovább. Az első szakaszban budapesti képeket mutatott be, melyek általános szenzációt keltet- ‘­tek, én kábultan és megzavarodva ültem a he- ' lyemen, mintha fejbe vertek volna. Eszembe , - * ---- -if . . _ I

Next