Budapesti Hírlap, 1913. július (33. évfolyam, 154-180. szám)

1913-07-01 / 154. szám

Budapest, 1913. XXXII­. évfolyam, 154. szám. Kedd, julius 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 ül. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fi. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Szerkesztőség: Vili. ker.,­Bükk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon József 63. Kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. sz. Rákosi Jenő. Telefon: Előfizetés: József 95. El­árusítás: József 9*29. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés:József 53.Könyvkiadó: József 9-29. Igazgató: József 9?38. Tisztelettel kérjük­ vidéki előfizetőinket, Hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, h­ogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. Katolikus konzervativizmus és vörös radikalizmus. Budapest, jun. 30. Előkelő katolikus egyházi férfiútól kapjuk a következő sorokat: T. Szerkesztő Úr! Politikus nem va­gyok, politikával nem foglalkozom, rej­telmeit, titkos utait s rugóit nem isme­rem. De katolikus pap vagyok, ki min­dent szent vallásomnak s általában a ke­reszténységnek szempontjából mérlege­lek. Előttem vannak az aradi választás­sal foglalkozó, különféle elvű lapoknak cikkei, melyek engem nagy zavarba ejte­nek. Az ellenzéki irányú lapok kivétel nél­kül a vörös szocializmusnak, a „hazátlan proletároknak“ lázító hangján szólnak. Forradalmi hang valamennyi. Legelől jár azonban Bokányival, Kunával s a többi nagy „Vörössel“ a katolikus párt­nak, a néppártnak főlapja. Ez az, a­mi engem leginkább megzavar! Lehetséges-e oly elvi álláspont, a­mely e két­ ellentétes irányt egy tető alá vigye? Azt tudom, hogy a vörös szocializmus a nemzet tör­téneti múltját megveti, lebecsmérli, a vallással együtt fölforgatni törekszik; szóval, mint radikális pusztító elem a régi 1 111 K­HCTmaanwwraia,mint világot romba dönteni és új, „szabad“ vi­lágot törekszik létesíteni, mely a múlt babonáitól menten megreformálja az emberek gondolkodását, meggyőződését, erkölcsi fölfogását. A keresztény irány ellenben a múltat tiszteli, a történelmi fejlődés alapján áll, az ősök érdemeit nagyra tartja, Isten eszméjéhez ragasz­kodik s a jövendőt az elmúlt idők vallási és társadalmi eszméiből és vívmányaiból iparkodik fölépíteni. Miként kerül az a két, homlokegye­nesen ellentétes elem egy gyékényre? Miként történhetik, hogy az úgynevezett katolikus néppárt már évek hosszú során át a legszélső radikalizmussal jár egy után? Ez az, a­mi engem megzavar, mert e kérdésre választ adni nem tudok. Ha a kereszténységnek, főleg a katolikus kereszténységnek múltjára visszatekin­tek, azt látom, hogy ez, a vallás zászlajával kezében forradalmi han­gon sohasem szónokolt; forradalmi törekvéseket az állami hatalom el­len sohasem istápolt. Azt látom, hogy bár a Cézárok idejében már a második század végén a légiók jó része, a harmadik század végén a légiók na­gyobb része keresztény volt, kemény fegy­vereikkel sohasem fordultak lázadókként az elnyomó állami hatalom ellen. Hanem ha kellett, meghaltak a birodalom dicső­ségéért a csatatéren, vagy a vallás védel­méért az arénákban. De az állami rend s az állami rendet biztosító kormány- s hatalom ellen nem lázadtak föl soha! Ilyen szempontból nézve a keresz­tény pártnak és vezető lapjának szövet­ségét a szélső s a jelen államrendet föl­forgatni törekvő vörös szocializmussal, ez a dolog teljesen es ehetetlen s megfogha­tatlan reám űzve. Keresem az okát en­nek az évek óta tartó, romboló szövet­ségnek , de megtalálni nem bírom. Mi vi­hette rá a kereszténynek tartott pártot a radikalizmusnak útjaira? S várjon mi­dőn a vörösek szövetségét Írja zászlajára s az államhatalmat ostromló módszerü­ket sajátítja ki, lehet-e akkor ezt a pártot még kereszténynek mondani? E kérdé­sek s e kétségek zaklatnak engem!­­ Mi is történt a múltban? Kormány bukott kormány után. Valamennyit a parlamentnek rákfenéje, a belső forrada­lom, a szilaj obstrukció ölte meg. Az or­szág kormányzata elakadt, ismételve tör­vénytelen, exlex-állapotok következtek el. Nem volt költségvetés, elapadt a pénz,­ megszűnt a kereskedelem, zátonyra ke­rült az ipar, az ország adósságai _u5V** kedtek;. zavar, bizonytalanná? támadt mindenfelé; az ország be is , cr- hu so­r j.­lenségei már lesték a n­ő ! - m­ '-t a belső parlamenti .in­strukció oké* ■•. S el A •@, , akc.- ban a kére - i-uvnek mondom part és ve­zérlapja vo egyik Tőfaktor! Ezután az obstruáló pártok­­­erültek kormányra. Ezek aztán agy ’­­­k s elfürdelték egy­mást, mint a hábor -­­­ló paprikajancsik szokták cselekedni. A miben vétkeztek* abban pusztultak is el. b -----—— ■ ZT-ZW-TT —­­ Orlando lovag. Irta Szecső Vilmos, Barátom, a fiatal tudós, a kiről már be­széltem a minap, a­ki búvárként merül el réges­­régi krónikák rejtelmes vizébe, az elmúlt télen Németországban járt. Lipcsében egy pókhálós könyvesbolt penészes polcán ócska krónikás könyvet fedözött föl. Tudós barátom igen nagyra van vele, de a világért ki nem adná a ke­zéből. Tegnap este azonban közlékeny kedvében elmondott Belőle egy történetet. * Sok száz esztendővel ezelőtt egy németor­szági városkában, X-ben (igy említi a város­kát megokola­tlan diszkrécióval a krónika) ósdi, magános kastélyban jámbor istenfélésben és áhi­­tatos hűségben­­élte napjait Ahnenburg grófné. Sudár növésű­, csodaszép, ragyogó szőke terem­tés volt, a szeme oly szelíd, tiszta és sugárzó, mint alkonyatkor a májusi ég. A hites ura, Ahnenburg gróf már évekkel ezelőtt elment a pogányok­ ellen. Nagy birtokok, számos vár, kas­tély ura volt a gróf és elutazása előtt ezt a kas­télyt választotta tartózkodási helyül imádott asszonya számára, a ki Isten után legkedvesebb volt áj latos és bátor szivének. A kastély ugyanis a városka közepén állt, kiugró, mély erkélye a piacra nézett, a hol vígan tarkállott­­az árusok sátrainak vászna s a hol egész nap nyüzsgött a nép. Ez tehát biztosságos hely volt és a gróf, miután kölcsönösen hűséget fogadtak egymás­nak a házi oltár előtt, nyugodtan hagyta nejét a piactéri erkélyes házban. Már több esztendő telt el azóta, hogy a gróf eltávozott a hitetlenek ellen való harcba, de a grófné nyugodt hűségesen, bízó reménység­gel várta vissza. Szövéssel, öltögetéssel, hímzés­sel és más apró kézimunkával töltötte idejét, a környékbeli templomokat mind ellátta már cso­dásan hímes, arannyal, ezüsttel csillogó oltárterí­­tővel. Naponként csak egyszer lépett ki a kis kas­tély nehéz kapuján, a­melynek sötét fájába ki­vont szablyájú lovag volt faragva. A templomba ment ilyenkor, a reggeli miséje és utján­­hűsé­ges komornája kisérte, kinek oly kiváncsi és uj­jongó szeme volt, mint a gyermeké. Sürü fátyol takarta ilyenkor télen-nyáron a grófné arcát, de aranyhaja napként ragyogott keresztül a sűrű szövésen és a finom áttetsző lepel szépségét még vonzóbbá, titokzatosan ingerlővé tette, így múltak a hónapok s az évek. Már új lovagok is útnak indultak a szent földre, a régiek közül pedig már haza is tért egyik-másik. De Abnen­­burg grófról nem jött hír. Senki se látta, senki se tudott róla. De élnie kell, harcolnia kell még, mert pusztulásáról sem tudott a fáma. A grófné várt tehát tovább, csak még többet térdelt ez­után imazsámolyán. Történt aztán, hogy a városban egy külö­nös, idegen ifjú tűnt föl. Már a ruhája is elütött az itten szokásos viselettől és a jámbor polgárok ugyancsak megbámulták színes, ragyogó se­lyemből szőtt köntösét, csillogó bőrből készült lábbelijét, széles bársony fövegét, melyről om­­latag nagy toll hanyatlott alá. A vékony kardja színarannyal volt kiverve, dús, fehér csipke övezte a gőgös nyakát és a tollas, árnyékos ka­lap alatt hamvas, ifjú, finom, szinte nőiesen szép arc ragyogott. Máról-holnapra mindenki az idegen lovagról beszélt, a­ki Orlando lovagnak­ nevezte magát. A férfiaknak elnyerte a pénzét a kockajátékon, az asszonyoknak elcsavarta a fe­jét. Az asszonyok a templomba menet megre­megve, eltorzult arccal fordultak utána. A fér­fiak szorongó, sápadt dühvel néztek rá és félve gyűlölték, a­mióta a féltékeny várnagynak pár­bajban végigvágott az arcán keskeny kezével oly­ merész ívben, hogy a bősz várnagynak egyik fü­létől a másikig húzódott a seb. Félve gyűlölték­ és mégis boldogan fogtak vele kezet, mert va­lami fensőbbséges nyájasság, valami kedves és vonzó gőg sugárzott le egész lényéről, mely­ megbabonázta őket. Minden tallérjukat elnyerte és mégis leültek vele az asztalhoz kísérteni a­ szerencsét, mert pokolian izgató, lángoló dacra ingerlő és lélekzetfojtóan megdöbbentő volt vé­gignézni, mily konok kitartással perdül folyton­ a kocka a lovag javára. A nehéz kapukat zárva zárták előtte, de hiába, a csúcsíves, ólomkarikás, mély ablakok nehéz függönyei titokzatosan leb­-­­bentek meg, valahányszor a lovag ragyogó ci­pellője végigkopogott a hegyes kövezeten. Egyszer a lovag, noha későn tért pihenőre,, szokatlanul korán ébredt föl az arany griff ma­dárhoz címzett fogadóban lévő szállásán. Meg­próbálta, hogy tán elalszik még, ám nem sike­rült. Felöltözködött tehát és kiment a piacra és­­ ott lézengett az árusok közt és szórakozottan­ hallgatta zagyva kínálgatásukat. Egyszerre­­ csodálkozva kapta föl a fejét: Ahnenburg grófné haladt arra a komornájával. A lo­vag csodálkozva, megremegve, mohón itta föl a grófné szépségét, majd­ egy percre,] Mai számunk 32 oldal.

Next