Budapesti Hírlap, 1913. szeptember (33. évfolyam, 207-231. szám)

1913-09-02 / 207. szám

Budapest, 1913. XXXIII. évfolyam, 207. szám. Kedd, szeptember 2. Budapesti Hírlap megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 ill. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Vk . Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Vili. ker., Bökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon József 63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. Telefon: Előfizetés: József 9­5. Elárusítás: József 9-29. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés: József 53.Könyvkiadó: József 9-29. Igazgató: József 9-38. Az új Románia. Budapest, szept. 9. Vegyük számba már most a Balkán új alakulása rendjén a velünk szövetsé­ges új Románia helyzetét és jövőjét. Románia a második balkáni háború­ban jutott jelentős és döntő szerephez s mondhatni, Bulgária önfeláldozó erő­feszítésének sikerét — Szerbián és Gö­rögországon kívül — a legsikeresebben Románia aratta le. Ezt Bulgária hibájának (hogy az első diadalmas hadjárat után nem teremtett hamarosan és áldozatokkal is békét), to­vábbá a saját okos diplomáciájának s Ausztria és Magyarország szövetséges hűségének köszönheti. Szerzett egy nagy darab földet kardcsapás nélkül s úgyszól­ván rizikó nélkül is. Presztízse, hatalma, tekintélye meg­nőtt, a Balkánon vezető szerephez jutott, a mihez — ismételjük — legnagyobb részben és főképpen az osztrák és ma­gyar monarkia szövetsége, barátsága, hó és jóakarata támogatása juttatta. Az a kérdés már most, hogy a meggyarapo­dott Románia miként fog élni megnőtt hatalmával s különösen mit várhat Ma­gyarország és a monarkia a jövőben a ro­mán királyságtól, a­melyet mindenkor oltalomban, segítségben és támogatásban részesített ? Azért vetjük föl ezt a kérdést, mert Romániában igen visszás, izgató, bántó, elkedvetlenítő és fölháborító jelenségek­kel találkozunk. Hálás elismerésről persze szó sincs,­ hanem méltatlankodást és finomkodó érzékenykedést látunk velünk szemben, mert nem helyeseltük és nem helyeselhettük (Szerbia és Görögország irányában!) Bulgária megnyomorítását és méltatlan megalázását. S fenyegetése­ket hallunk és olvasunk a­ román sajtó­ban a feneketlen gyűlölségnek kitöréseit — ellenünk, Magyarország ellen. Már az végtelenül keserítő s a román tömegben nagyranövesztett közérzésre nézve rend­kívül jellemző mozzanat volt, hogy a­mi­dőn Romániában mozgósították a had­sereget, a közvélemény abban a hitben volt, hogy a mozgósítás Erdély ellen és Erdély meghódítására irányul. A félre­értés hamarosan kiderült, de keserű íze visszamaradt a mi emlékünkben, s a­mi a nagy, diadalmas hadjárat óta történik, részint a romániai és a hazai román saj­tóban, részint pedig egyes kiváló román egyéniségeknek nyilatkozataiban, csak alkalmas arra, hogy a keserűséget fo­kozza s a félreértést és a bizalmatlansá­got táplálja, a jó szomszédi viszonyt pe­dig megrontsa. Ezt mi nem óhajtjuk s Tehetetlen, hogy­­Románia is át ne lássa az ellenünk irányuló örökös izgatásnak és az Erdélyre éhes nyílt fenyegetések­nek káros hatását, mindenekelőtt a saját jövője és a saját fejlődésének biztossága szempontjából. A romániai sajtó állandóan becs­­mérli Magyarországot s most már köz­keletű jelszóvá tette Romániában, hogy Törökország sorsára fogunk jutni. A dél­szlávok föllázadnak s elveszik Horvát­országot, Boszniát és Magyarország déli részét; Románia pedig kiterjeszti hatá­rait a Királyhágóig és északon Márama­­rosig. Neves román politikusok fejtegetik, hogy a magyarországi románokat föl kell szabadítani a magyarok zsarnoki nyomása alól, mert különben a román hadsereg benyomul Erdélybe. A zsarnok magyarság! Ezt írják és hirdetik ugyan­akkor, a mikor az aradi Románul állan­dóan hazá-nak (fara-nak) nevezi Romá­niát s nemzetünket minden nap ocsmány gúnnyal illeti — büntetlenül. Mi vagyunk a zsarnokok, holott a nemzetiségek ma­gyar földön páratlan szabadságot élvez­nek, s holott Romániában az ott élő csángó-magyarságnak (és más nemzeti­ségeknek) a saját nyelvén még imádkoz­nia sem szabad. Mi vagyunk a zsarnokok, a­mikor a nemzetiségeknek itt páratlan autonómiájuk van, holott a balkáni né­pek Romániával egyetemben a Buka­restben kötött békében nem voltak haj­landók egymásnak nemzetiségi lakosaik számára kölcsönösen iskolai és egyházi szabadságot biztosítani. Ha mi zsarnok­­kok vagyunk a magyar nemzet páratlan szabadságszeretete és oktalan nagylelkű­sége mellett: mi volnánk akkor, ha pél­dának okáért­­ Románia módjára bán­­nánk a nemzetiségeinkkel? A román közérzésre jellemző, hogy szinte nem bír magával, s nemhogy be­érné a balkáni hódítással, hanem kevesli Calas kapitány meséje, írta Csűrös Zoltán. Múlt nyáron a Rajnán vitt el az utam. Még reggel, világossághasadáskor ültünk hajóra és a késő este is a folyami gőzös fedélzetén ta­lált minket. Valami négyen-öten összebarátkoz­tunk az út alatt s most elköltve a vacsorát, ciga­rettára gyújtva, kiültünk a korlát mellé a kis, összecsukható hajóbeli székekre. Úgy kilenc órára járt már. Fölöttünk ezernyi csillag égett s maguk a bárányfelhők is imitt-amott világítani látszottak fehér fényük­kel. A vizen, melyet ritmikus zúgással és reme­géssel szántott a hajónk, tejszinü áttetsző pára úszott s a nyugtalanul habzó, morajló hullámok majd elnyelték, majd visszatükrözték, majd szivárványszínre bontották az ég csillagtenge­reit. Ez a színjátszás folyt szünetlenül, mialatt jobbra és balra a partokon fekete dombok és erdők maradoztak el. A mi kis társaságunkban, mely öt tagot számlált, volt egy francia tanár, a­ki Bordeaux­­-ban oktatta a kamaszokat a latin nyelv tit­kaira. Volt még egy fiatal porosz házaspár. Volt aztán egy öreg mérnök Sziléziából és vé­gül ott voltam még én. Napközben természete­sen etnográfiai specialitásokkal mulattattuk egymást (kölcsönös rovásra), most pedig ese­ményeket mondtunk el egymás életéből. Ez a francia professzor, René Calas, annyi bizonyos, hogy pompás raconteur volt. Csípős, hamis kis adomákat hegyezett ki, oda-oda csípve a mé­zesheteit élő fiatal házaspár felé. Lassú, halk hangon beszélt, a­mi szokatlan a francia ember­ben. Élvezettel hallgattuk. De aztán a hosszú viziót, úgy látszik, a társaságot ellankasztotta. Egész nappal nagy volt a hőség és most az öreg sziléziai mérnök nagyokat bóbiskolt. Engedel­­met is kért, de ő elmegy már aludni. A poro­szok is elvonultak. Csak mi maradtunk ketten. Csöndesen szívtuk a cigarettát és hallga­tásba merültünk. Néha hűvös szél futott végig a víz fölött, mire köpenyegünkbe burkolóz­tunk. Közben fölkelt a hold s ezüstruhája vé­gét lassan vonszolta a hullámokon. A vizbe bámultam. Egyszer csak megszó­lal mögöttem a francia. — Eszembe jutott he­lesen valami... Egy kis történet, vagy mi. Mert az­ ilyesmik ér­deklik. Meghallgatja? A kommün idejéből. — A kommün? Ezernyolcszázhetvenegy? — Igen. Tudnia kell, akkortájt az én apám hadnagy volt és mint ilyen, részt vett a lá­zadás ellen. Az igazat megvallva, nem szívesen, mert nagy néppárti volt az öreg. De hát a fő a fegyelem. Nem szívesen tette, de ha muszáj volt. Az öreg sokat mesélt erről a polgárhábo­rúról. Volt egy kedves históriája is. Elmondom ezt, ha akarja. — Hogyne akarnám! — Ez az egész küzdelem nagyon áldatlan egy dolog volt. A katonaságnak a dolga éppen nem volt irigylésreméltó. Eleinte csak a felnőt­tek, férfiak, asszonyok állottak velük szemben, a­kik barrikádokat, torlaszokat emeltek min­denfelé, elbújtak az utcaszögletekbe és a ház­tetőről, a padlásablakokból, kapuk mögül rá­­lőttek az arra menetelő katonákra, vagy forró vizet és lúgot, vagy súlyos követ­­bontottak rá­juk, de aztán később — nem is sokkal rá — az ebadta kölykök is munkába fogtak. Valódi pockok, a­kik még hátulgombolós nadrágot vi­­selhettek volna, vagy viseltek is. És ezek össze­­állottak. Kémszolgálatot teljesítettek, vagy ma­guk is puskára tévén szert, annak rendje és módja szerint küzdöttek a barrikádokon. A katonaságnak, mit volt, mit nem tenni, ezeknek a kis viperáknak is a nyakára kellett hágni. Ha egyet közülök elcsíptek, minden teketór­ia nél­kül lelőtték, akárcsak felnőtt ember lett volna. Egy délután kapja Calas­­hadnagy '(az én apám) a parancsot, hogy a 'Jardin de Plantes északi oldalára siessen tüstént egy szakasz fantasszennel. Aznap délelőtt a Taubourgokból nagy mennyiségű zöldségárus kordét vittek el arra és nekiállottak a barrikádozásnak. Szeren­csére egy század vértes a közelben cirkált és az széthányta a tömeget. Ez az eskadron nem is moccant onnét egész délelőtt, mert nem lehetett tudni, mivé fejlődik ott még a dolog. Ezt kellett Calas hadnagynak a maga szakaszával föl­váltani. A lovasok vezetője Calas elé léptetett, az­tán egy percre le is szállott a lováról. —­ Még eddig nincs baj, — mondta hal­­kan — de jó lesz résen lenni. Úgy tudom, in­­nen felől akarnak a zendülők a bulvárra törni. — Ne félj semmit, — felelte Calas. Szalutáltak, az eskadron ellovagolt. Calas kiadta a parancsot: mihelyt valami gyanús do­log adódik elő, szóljanak. Az őrszemeket kiok­tatta, az utcasarkokra állította, ő maga pedig, mivel nagyon fáradtnak és elcsigázottnak érezte Mai számunk 32 oldal

Next