Budapesti Hírlap, 1913. október(33. évfolyam, 232-258. szám)
1913-10-01 / 232. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP (232. sz.) 1913. október 1. szükség részére dolgozik. A közönség fölvevő képessége hihetetlenül megapadt. És mint a szorgos arató kaszája alatt a búza rendje, úgy dőltek ki hosszú sorban egész pesti utcák, valamikor élénk forgalom, elismert kereskedői szolidság, jólét és a vele járó műveltség tanyái. Az akut bajt még élesebbé tette aztán a háború. Még több pénzt vont el, még több vállalkozást tett tönkre, még több gépet állított meg. A munkásság pedig, mint a közös baj passzív részese, tehetetlenül szemlélte és szemléli a javakban való szörnyű pusztulást, akárcsak mi, a polgári osztálynak szintén károsult,megbénított, ezer ínség közt vergődő fiai. És közülök aztán azok, akiknek ipara a legsúlyosabb válság viharában megrendült ezrével kerültek ki az utcára, ahol tüntetni, jogokért kiabálni, fejeket be- vezetni lehet, de kenyeret találni bajos. Eddig a pontig a munkanélküli munkások ártatlan áldozatai napjaink rettentő konjunktúráinak, mint ki nem közülünk? Rajtuk segíteni, a tátongó rést betömni, a nagynál is nagyobb szerencsétlenséget megakadályozni, sőt megelőzni az államférfi a belátás és bölcseség elemi kötelessége. Csak a belátásé és a bölcseségé. A milliók élén vetérkedőkben legyen annyi megértés, annyi szociológiai hozzáértés, hogy a bajt objekti■válják, vonatkoztassák el a munkanélküliség miatt szenvedőktől, még az éhező anyáktól és gyermekektől is. A betegséget igyekezzenek kiküszöbölni, hogy a társadalom egészét megóvják a forradalom veszedelmétől, nem pedig azért, hogy a nyomorgók ínségét megenyhítsék. A humanizmus ellen tiltakoznak az érdekeltek. Munkát követelnek, nem alamizsnát kérnek. Az élettel együtt implicite joguk van a kenyérhez: a társadalom könyörületét, izgalmát büszkén utasítják el. De a munkanélküliség nagy és komoly veszedelmének láttára egyet nem hallgathatunk el. A nemzeti vagyon a gazdasági válság következtében lényegesen megapadt, a legtöbb társadalmi osztály kénytelen volt alább szállítani standard of life-ját, azt a szintet, amelyen életét berendezte. Tessék körülnézni a középosztály értelmiségi, kereskedő, önálló iparos tagjai közt és csaknem mindenütt egyazon jelenség tárul elénk: a lemondásé, a takarékoskodásé, a kényszerű összehúzódásé. Asszonyaink, akikre az ostoba és hirtelen kész általánosítás ráfogta a hiúság, az esztelen tékozlás, a feltűnni vágyás igazságtalan vádját, ma beérik régebbi személyes büdzsejük felével. Gyermekeink, akiknek szeretnék megadni a művelt élet minden kényelmét, hogy legalább ők ne érezzék a megalázó ínség szúrását, amely közülünk a legtöbbnek megrontotta fiatalságát: gyermekeink szintén kénytelenek sok mindenről lemondani, amiben azelőtt gondtalan részük volt. A mi munkásaink" ellenben nem engednek bérkövetelésükből egy fillért sem. Hiszen mi értjük és méltányoljuk álláspontjukat. Tudjuk jól, hogy ez az intranzigens, makacs ragaszkodás a bér egyszer megállapított összegéhez a munkásvilág rég elfogadott elméleti világnézetének következése. Az örökös fejlődés e világában a bér is csak fejlődhetik, vissza nem fejlődhetik soha. De mihaszna a legszebb elmélet, ha a meglévő viszonyok rácáfolnak? Mit ér az elvi álláspont ott, ahol a munkaadó kénytelen a bért leszállítani, mert a mostani bér teljesen lehetetlenné tesz rá nézve minden kezdést, minden vállalkozást? Hát jobb munkátalannak lenni, mint a körülményekhez ideiglenesen alkalmazkodva összehúzódni? Jobb az elvnek föláldozni mindent, munkát, keresetet, családot és aztán mégis kopogtatni az állam és a polgári közösség kapuján ? Mindezt el kellett mondanunk ma, amikor először nézünk farkasszemet a munkanélküliség rémével. Elmondottuk őszintén és tárgyilagosan, mindenekfölött pedig anélkül, hogy a jelen válság megoldására bárminő kedvezőtlen következtetést vonnánk le vagy engednénk levonni belőle. Sőt ellenkezőleg azt tartjuk, hogy az államnak is, a fővárosnak is sürgős kötelessége, hogy minden módjában álló eszközzel megorvosolja, ha lehet, gyökerestül irtsa ki a bajt. Nincs olyan erős, szerencsés összetételű, ellenállásra képes társadalmunk, hogy minden következés nélkül kiheverjen egy olyan betegséget, mint a munkanélküliség. Nincs olyan hatalmas munkásságunk, hogy szervezete megbízná a munkából kirekesztettek segítését. A társadalomnak és a munkásságnak, az államnak és a városok erkölcsi testületeinek össze kell fogniok, hogy megszűnjék a kór, elmúljon tőlünk ez a keserű pohár és munkához jusson, aki dolgozni tud és akar. 4 De az a kicsi padlásszoba, melyet egy szerény szállóban, a Hotel Byron ötödik emeletén kibérelt, talán még barátságtalanabb, még hidegebb az utcánál. Rövid pihenés után ismét talpon van s rójja tovább céltalan útját. Gondolatai zavarosak, kábult agyában egymást űzi a fényes jövő bohókás álma és a kétségbeejtően vigasztalan jelen. Közben ráeszmél, hogy előző este óta nem evett semmit. S amint a Boulevard des Italiens egyik keresztutcájához ér, érzékeit megremegtető illat csapja meg az orrát. Nem sokat gondolkozik, betér a vendéglőbe. Elkölti szerényen összeválogatott ebédjét s büszkén vágja ki az asztalra vagyonának utolsó romját: öt frankot. A pincér azonban nem nyúl a pénz után. Finom mosollyal várja a folytatást s Katona csak akkor eszmél föl, hogy véletlenül Páris egyik legelőkelőbb vendéglőjébe, a Maison Dorée-ba tévedt s ebédjének ára közel negyven frank. Szerencséjére a pincér emberismerő volt. Hamar átértette a helyzetet s vendégének megrémült arcát megsajnálván, még az öt frankot is visszaadja neki, mondván, fizessen máskor, amikor majd módjában lesz. Kínzó éhségét csillapítva, izgatott idegei tovább iszik. Nyitott szemmel halad, anélkül, hogy a körülötte zsibongó életet figyelemre méltatná. Gondolatai szinte fizikai fájdalmat okoznak, mely elől a testi fáradtság zsibbasztó érzésében keres menedéket. Egyszerre csak nagyobb csoportosulás kapja meg figyelmét. Alacsony kis ház előtt áll. Megriadt képű emberek, kisrrt szemű asszonyok járnak ki és be, körülvéve a bámész tömeg érzéketlen, buta kíváncsiságával. Bemegy utánuk s a rémülettől gyökeret ver a lába. Huszonegy holttest van kiterítve a szobában, különböző korú és ruházatú emberek, bevert koponyával, vérző testtel, valamennyin kétségbevonhatatlan nyoma az erőszakos halálnak. Odafordul a rendőrbiztoshoz, aki a kérdésre egykedvűen válaszolja, hogy amit lát, az mindennapi dolog. Ezek a párisi éjszaka szerencsétlen áldozatai, többnyire idegenek, akiket azután ebbe a házba hoznak, hogy esetleges hozzátartozóik fölismerhessék. A morgue-ba vitte tehát a fiatal piktort a véletlen. Máskor talán ő is érzéketlenül haladt volna el mellette, de akkori fölizgatott lelkiállapotában szinte összecsuklik a félelemtől. Ez hát a vég, amiért annyit küzködött és nélkülözött? Bizonyosra vette, hogy hasonló sors vár rá is, szinte látta már magát kiterítve abban a borzalmas fehér szobában, odadobva a szerencsétlenül járt névtelenek szomorú társaságába. Agya teljesen fölmondja a szolgálatot. Csak egy érzése van még: menekülni, minél előbb, minél meszszebbre, valahová, ahol egyforma minden ember s ahol a legnagyobb gyötrődésre is megvan a gyógyító balzsam. És amikor a leszálló est csendjében föleszmél, a Notre-Dame-templom főoltára előtt találja magát. A szegény elhagyatott fiút léptei az Úr oltára elé vitték. Ott roszkadt össze a kimerüléstől és a félelemtől, hogy azután a középkori kereszténység misztikus levegőjében lelke megtalálja nyugalmát és az erőt a további küzdelemhez. Ez volt Katona első párisi napja. Ez volt kezdete annak a három esztendőnek, mely folytonos küzdelem volt ember és sors között, de melynek a művész többet köszönhet, mint valamennyi többi megpróbáltatásának. Mikor hazajön, Nagyeőrre megy Czóbel István és Mednyánszky László báró vendégszerető házába s öt évi ott tartózkodás után már mint kész művész lép föl a fővárosban. 1901-ben Andrássy Tivadar gróf buzdítására kollektiv kiállítást rendez a Műbarátok Körében, az elsőt a maga nemében. S bár maga sohasem keresi az érvényesülést, sorra elnyeri azokat a kitüntetéseket, melyekkel a legnagyobb művészi érdemet szokták jutalmazni. 1900-ban megkapja a Műévtizedek óta érzett államérdek, hogy az igazságügyi szervezetre vonatkozó törvényeink mozaikszerű alakulatát új alapra helyezett egységes szervezeti kódex váltsa föl. Ne csak külső képét veszítse a mozaikszerűség, hanem gyökerében szüntessék meg azokat az okokat, amelyek a szervezeti alaptörvény fejlődését gátolták. . Ennek a reformnak nagy jelentőségét átérezzük, ha visszapillantunk a nagy nemzetek, a magyar állam évezredes történelmére. Megjelenik előttünk az a kor, amikor az ország legbölcsebb tudósai a jogszolgáltatás vezérférfiai. A múlt század reformmozgalmai tanulóástyázásánál elénk tűnik az az eszménybarátok körének háromezer koronás ösztöndíját, 1901-ben a francia Mention Honorable-t, 1902-ben Andrássy Dénes gróf ösztöndíját, 1908- ban a londoni ezüstérmet, 1910-ben a Műcsarnok kis aranyérmét, 1913-ban pedig a Nemzeti Szalon nagy aranyérmét. Hogy pályája mégsem lett olyan fényes, aminől talán joggal várhatott volna, annak megvan a maga mélyreható oka. De magyarázatát találja a művész fatalizmusában is. Akaratereje művészetében összpontosul s a mily bátorsággal és kitartással hárított el fejlődésének utjából minden akadályt, oly kevéssé tudta és tudja ma is az emberekkel való küzdelmébe az indulatot és az energiát, a siker e két alapföltételét belevinni. A mellett a ma oly szükséges üzleti érzék teljesen hiányzik belőle. Akárhány művészünk, kinek tehetsége az övét meg sem közelíti, de a ki nagyszerűen ért kisded tőkéjének a kamatoztatásához, játszva szerez olyan összeget, melyről Katona álmodni sem mert volna soha. Művészetét csak az érti meg igazán, a ki szűkebb hazájának, a Szepességnek levegőjét érti s a mi ezzel egyet jelent, szereti is. Mert a ki a Tátra égbemeredő sziklaóriásaiban csak élettelen kőtömeget, a fenyvesek komor zöldjében csak untalan egyformaságot lát, annak szivéből hiányzik a megfelelő húr, melyet ennek a vidéknek poézise rezgésbe tudna hozni. Igaz, a kikelet és az ősz itt nem oly szinpomnás, az egyes évszakok között való ellentét nem oly hatásos, mint lent a sík vidéken. Hiányzik a duzzadó életerőnek gondtalan frissesége. Inkább a bizonyos megkapó lemondás, az elmúlás örök érzése ragadja meg a szemlélőt. A mi természetes is. Ezek a sok ezer éves, haldokló hegyóriások a múltnak s nem a jövőnek szimbólumai. A lényüket körülölelő zordság a természetet gyorsabb fejlődésre készteti. Mintha a hosszú hónapokig tartó pihenés után az uj életre ébredő nő- A nagy igazságügyi reform. Irta Szentirmay Ödön dr., budapesti királyi törvényszéki biró. Budapest, szept. 10.