Budapesti Hírlap, 1913. október(33. évfolyam, 232-258. szám)

1913-10-28 / 255. szám

1913. október 28. BUDAPESTI HÍRLAP (255. sz.) 1? embert kellett elhelyezni s oly kitünően volt szer­vezve a rendezőgárda, hogy a kivonult kétszáz fő­nyi rendőrségnek nem is volt más dolga, mint f­elmerülni a meccs izgalmaiban. * Már tizenkét órakor megkezdődött a közönség fölvonulása. Mindenki sietett, hogy jó helyet bizto­sítson magának, meg hogy könnyebben megbirkóz­zon a közlekedés nehézségeivel. Az előbbire, mint későbben beigazolódott, nem volt nagyi szükség, mert a pálya befogadóképessége kiállotta a tűzpró­­bát s jutott hely mindenkinek, a­ki megfizette az árát a látnivalónak. Igen szerencsés gondolat volt a katonazenekar beillesztése. A várakozás perceinek unalmát űzték el a honvédzenek,a­z indulói és ked­ves melódiái, bár unatkozásról alig lehetett szó, annyi érdekességet és oly sok kedveset nyújtott a pályának mesés képe. Két órakor úgy tetszett, mint­ha már mindenki ott lett volna, a­kit a küzdelem ellenállhatatlan erővel vonzott kifelé, a messze tá­volságba. Megszakadt az idáig egy vonalban höm­pölygő emberfolyam. Félóra hiányzott még a hu­szonkettedik magyar-osztrák válogatott mérkőzés megindulásának időpontjához. Ezalatt a magyar válogatottak a klubház étkezőjében együttesen meg­ebédeltek, rövid sétát tettek s azután a közönség szeretetteljes üdvözlése mellett bevonultak az­­öl­tözőbe. Mindenfelé a meccs eshetőségeiről folyt a szó, a válogatás hullámairól, a Wagner-serl­egről, a­melyet pontosan szállítottak az adományozó osz­trákok, s elhelyezték a pályán fölállított asztalkán. N­agy örömmel állapították meg, hogy kitettek ma­gukért a bécsiek s a serleg méltó megörökítője, a korán elhunyt Wagner Rudolf , emlékének. A ser­leg kívül arannyal befuttatott, ötvös remekmű. A közepén Rudi Wagner neve ékeskedik, balról a ma­gyar korona, jobbról az osztrák címer van be­vésve. A serleghez valósággal zarándokolás folyt s nem volt, a­ki meg nem­ állapította volna, hogy gyönyörű munka. A közönség hangulata a magyar győzelembe vetett hitet árulta el. Még talán tegnap is pesszi­mista volt mindenki, a­mikor azonban harmincezer szempár győzelmet sóvárgó pillantásának a tüze áradt a levegőben, a fanatikus bizalom érzése szál­lotta meg az embereket. Fél három óra előtt, mintha láthatatlan kezek jelt adtak volna, elült a zaj. Még egy utolsó sereg érkezett, lehettek vagy hétezren s elérkezett az ün­­nepies pillanat. Nem kellett soká várni. Pályára lé­pett az osztrák csapat. A közönség barátságos Hoch-al fogadta őket. Bacho karmester pedig osz­trák indulót dirigált a tiszteletükre. Két pe­rc múl­tán dörgedelmes éljen szakadt föl a keblekből. Ki­jött a magyar csapat s a Rákóczi hangjai mellett elfoglalta a pálya felső kapuját. Utolsónak jelent meg a meccs harmadik faktora: Schuhmacher bíró. A szimpatikus megjelenésű, rövid nadrágot és sötétkék kabátot öltött angol sportsmennek is kijutott a tapsból. Schuchmacher megállóit a pálya közepén, Merz és Rumbold, a két csapat ka­pitánya az ő asszisztenciája mellett kisorsolta a helyválasztás és a kezdés jogát, mire megkezdődött az oly égő érdeklődéssel oly sok édes reménységet tápláló küzdelem, a huszonkettedik magyar-osztrák reprezentatív mérkőzés.* Győzött a magyar csapat, de nem a különb labdatechnikája, nem is az eredményesebb kombi­nálása révén, hanem, mert nem tagadta meg a faji erényeit s tűzzel, harcos kedvvel szédületes iramot diktálva játszott. Annál nagyobb érdeme ez a ma­gyar csapatnak, mert a közönség meglehetősen ta­karékoskodott a buzdítással, nem fanatizálta a magyar fiúkat, hanem nyugodtan figyelte az eléje táruló színjátékot. A piros dresszes csapat tudatosan fokozta a végsőkig a tempót. Már az első percben kitűnt ugyanis, hogy ha iskolajátékra kerül a sor, afféle futballakadémiára, a­miben a teknika, de főképpen az összejátszás játszák a primhegedűt, föltétlenül alul marad a magyar csapat, mert éppen ebben a két dologban voltak nagyok az osztrák játékosok. "Az volt tehát az egyetlen célravezető játékmód, az egyetlen eredményes taktika, a­mivel a magyar csa­pat élt. Csak a küzdelem hevességének a végsekig való megfeszítésével lehetett megzavarni a pontos összejátszást és éket verni az osztrák csapat egysé­gébe. A meccs forró levegője is jobban konveniált a magyar fiúknak. Megszokták már a bajnoki mér­kőzésekben, jobban föltalálták tehát magukat a­­ villámgyorsasággal váltakozó helyzetekben, s mert az energiájuk még sebességük is nagyobb volt, ke­zükben tartották a meccs sorsát, addig a percig, a­míg derekasan küzdöttek. Érdekes és figyelemre­méltó dolog volt az osztrák csapat magatartása. Semmivel sem, maradtak tempóbírás dolgában hat gyár legénység mögött, hiszen élénnk jelét adták en­nek a mérkőzés utolsó negyedórájában, a­mikor harmincezer ember gondolta, hogy összeroppantak már s éppen akkor kaptak lábra és ostromoltak majdnem friss erővel. De a tempóbírás ellenére sem tudtak a meccs vibráló forgatagában olyan elha­tározó módon és annyi leleményességgel föllépni, mint magyar ellenfeleik. Ez volt aztán a vesztük. Mert olyan tért hódított már a­ magyar csapat az elháríthatatlan „osztrák negyedóra“ elkövetkezéséig, a­mit lehetetlenség volt visszafoglalni. Megérdemelten győzött tehát a magyar válo­gatott csapat. Tudatosan választotta a legalkalma­sabb fegyvert a győzelem kivivására s az vitte dia­dalra a színeit, a­mivel mindig ékes volt, a lelke­sedés, a találékonyság és az energia. Voltak, — sőt nagyon sok lehetett azoknak a száma — a­kik nem találták kedvüket a játékban. A labdaátadások nem voltak a legpontosabbak, sokat hibáztak mind a két részen és különösen sok kedvező helyzet ki­aknázását mulasztották el. Ez azonban a küzdelem hevességének volt az elmaradhatatlan kísérője. Olyan elszántan startoltak a labdákra s olyan min­denek fölött uralkodó érzés volt az előrenyomu­lás vágya, hogy nem jutott idő a tervezgetésre, a megfontolásra. A legtöbbször azonnal át kellett adni a labdát valamelyik kedvezőbb helyzetben álló já­tékostársnak, mert még a pillanatnyi tétovázás is megboszulta magát. A boszorkányosan gyors játék azonban bőven kárpótolt a fejlettebb kombinációk elmaradásáért már azért is, mert szemmel látható módon kedvezett a magyar csapatnak. Négy gól volt a kézzelfogható eredménye a magyar csapat taktikájának, míg az osztrákok, a­kik folyton mérsékelték a tempót, csak égy gólt tud­tak szerezni. A negyedik gól után azonban észreve­hetően visszahanyatlott a magyar csapat s ekkor, de csakis ekkor túlsúlyra jutott az osztrák játéko­­sok kombináló ereje, a­mi rövidesen két gólban nyert kifejezést. Jó napja volt tehát a közönségnek. Nemcsak mert sokkal többet látta frontban a csapatát, ha­nem mert a vezetést is magukhoz ragadták, sőt volt egy fél óra, a­mikor az osztrák csapat csúfos vere­sége is valószínűnek látszott. A vezető gólt már a játék negyedik percében fejeselte Kertész II. Pihak kapus hálójába. A bal­szárny támadását kornerre védte az osztrák véde­lem, a­­mely tehetetlenül nézte, mint esik Tóth ideá­lisan irányított kornere a kapu elé s fejesett be a résen álló fürge jobbösszekötő. Nem sokáig vá­ratott magára a második gól sem, a­melyet megint Kertész II. lőtt Pataki finom érzéssel kiszámított átadásából. Az­ osztrák csapatot nem törte le a két gól. Cyüggedés nélkül küzdött tovább s különösen csatázósorának a jobb szárnya, a Bauer—Merz­­pár tett ki magáért. A megismétlődő támadások végre eredményre vezettek. Bauer jobbszélső ügye­sen kihasználta egy ízben Vágó és Szendrő inga­dozását s centerezett labdáját Schwarz center hat méterről a magyar kapu jobb sarkába tolta. Vehe­mens magyar támadás volt rá a válasz. Folyton összébb szorult a magyar ostromgyűrű az osztrák kapu körül, a­melybe végül utat talált Hlavay lab­dája, a­melyet harminc lépésről suttolt nagy erő­vel. A szünet után következő huszonöt perc volt a meccs legszebb része. Olyan erővel ostromolt a ma­gyar csapat, hogy az osztrák csatárok képtelenek voltak a félvonalon át­jutni. Gól azonban csak egy esett. A Schlossertől ideálisan szöktetett Pataki csi­nálta a huszon­harmadik­ percben. Érthetetlen dolog következett ezután. A ma­gyar csapat, mintha megelégelte volna a játékot, félgőzzel küzdött tovább s ezzel levegőhöz segítette az osztrák csapatot. Azért volt érthetetlen a magyar fiúk visszaesése, mert még bőven telt az erejükből a hátralévő időre. így történt aztán, hogy az osz­trák csapat ügyesen kihasználta ezt s előbb Merz csinált egy gólt, majd a Rumbold kezelése miatt megítélt tizenegyest értékesítette góllá Dietrich hát­véde. A 4: 3-as eredmény persze észretérítette a ma­gyar csapatot, a­mely újra teljes erővel vette föl a harcot, de újabb eredmény elérésére már nem futotta az időből. Ezt a negyedórát nem tekintve kitűnően ját­szott a magyar csapat, ha nem is volt mentes min­den hibától. Majdnem makulátlan csak a védelme volt. Zsák, a­ki már régóta kegyeltje a közönségnek, megint sok új hívet szerzett bravúros védésével. Rumbold volt a magyar csapat pillére. Biztos volt a dolgában, kitűnően szerelte az osztrák csatárókat és gyakran tűnt elő, mint „mentőangyal“ a balolda­lon is. Szendrő is bevált. Nem voltak hatalmas rú­gásai, de nagyon bátran játszott s különösen a gyor­sasága révén érvényesült. Nehéz dolga volt a halfsornak a kitűnően passzoló osztrák csatázósorral szemben. Dicséretet érdemel tehát, hogy megfelelt a feladatának. A tá­madást azonban már nem támogatta teljes sikerrel. Különösen Vágó nem, mert gyengén adta át a lab­dáit. Biró szemre nem tűnt ki az együttesből, de a szürke játéka is fölötte hasznos volt. Hlavay lassan jött be a rendes kerékvágásba. Igazi klasszis formát csak a második félidőben mutatott. A három belső csatázó volt a magyar csapat lelke. Pataki center irányította a támadásokat, az ő okos akciói indították meg a legtöbb rohamot. Csupa erő és energia volt a jobboldalon Kertész N­., a­ki letett ezúttal a driblizésről, sőt mint jó lövő mutatko­zott be. Páratlanul nagy munkát teljesített Schlosser, olyan önzetlenül végezte a dolgát, hogy a­mint ki­dolgozott egy-egy labdát, azonnal átadta annak, a­kinek nagyobb sansza volt a góllövésre. A szélső csatárók nem váltották be a szereplésükhöz fűzött reménységet. Tóth a balszélen nem volt elég gyors és bizonytalanul mozgott a neki szokatlan poszton. Sokszor hibázott, de csinált jó dolgot is. Dobó már valamivel jobban tetszett a jobbszélen, különösen, a­mikor lemondott a driklizésről. Kár, hogy egy vélet­len foul miatt félénk lett s félgőzzel játszott a má­sodik félidőben. Az osztrák csapatnak a jobbszárnya volt az erőssége, arra támaszkodott a meccs folyamán. Verv nélkül, de nagyon hasznosan dolgozott Schwarcz a centerben, míg a balszárny teljesen csődöt mondott. Grundlt szóhoz sem engedte jutni Biró és Rumbold. Kzzal pedig az után szerzett hús­­mérgezéstől betegen állt ki. A halfsor sem volt olyan erős, mint a­milyen­nek a nevek után hittük. Nagyszerű volt Brand­­tetter centerhalf, Cimera jobbhalf, ellenben nagyon gyönge volt Tekusch II., a­kitől pedig a legtöbbet vártuk.­­ . ... A hátvédek közül a Rapid hátvédje, Dietrich volt a jobbik. Tekusch I. gyöngén játszott. Pihak kapus lámpalázzal küzdött, de később beigazolta a klasszisát. . . Külön fejezetet érdemel Schuhmacher biró, mert nagy körültekintéssel, ideális pártatlanságga­ és gyönyörű stílusban vezette a rendkívül erős és mégis fair meccset. *’ Este a Park-szálló külön helyiségében lako­mát adott a Magyar Labdarúgó Szövetség. Az osz­trák játékosok közül távolmaradt Merz és Cimera, a­kik a meccs után hazautaztak Prágába. A mapai csapat sem volt teljes, ellenben megjelent a szövet­ség vezérkara teljes számban és a sajtó meghívott képviselői. Elsőnek Kárpáti Béla társelnök köszön­tötte föl az osztrákokat, a­kinek nevében Meisz Hugó válaszolt. A szimpatikus osztrák sportsmen magas szárnyalású, szép beszédben emlékezett meg Wágnerről, a­kinek emlékére a most végérvényesen megnyert gyönyörű serleget alapították. Her­­czog Ede, a M. L. Sz. szövetségi kapitánya Schuhmacher bírót, Dobók Emil dr. a magyar sajtót köszöntötte. A csapat nevében Biró Gyula beszélt, a sajtó képviseletében Kiss Gyula válaszolt. Befeje­zésül Kárpáti Béla a magyar játékosokat ünnepelte. Seiselizés előtt fél pohár Schmitauer-féle keserű vizet igyék, ha rossz a gyomra.­­ Csak a felét kell bevenni, mint is más fajta­két érti vizekből. »S Labdarúgás: A magyar-osztrák mérkőzés napján a főváros­ban játéktilalom volt s így csak kisebb mérkőzése­­ket tartottak délelőtt. Két elsőosztályu csapatunk, a M. T. K. és a B. A. K. Bécsbe rándult föl s mind­egyik vereséget szenvedett. A M. T. K.-ot a B. A. K., a B. A. K.-ot a W. S. K. győzte le. A vereség nem jelent sokat, mert tartalékjátékosokkal túlzsúfoltan ment a küzdelembe a B. A. K. is, a M. T. K. is. A mérkőzésekről alábbiakban számolunk be: Magyar-osztrák klubközi mérkőzés. Wiener Atletiksport Klub—Magyar Testgya­korlók Köre 5:2 (3:1). Vasárnap Bécsben játszott a M. T. K. a W. A. K. legénységével, de mert a repre­zentatív játékosain kívül Tauszig jobbszélsőt és Knapp kapust is nélkülöznie kellett, sansz nélkül állt ki a Práter-pályán dűlőre jutott meccsén. A testgyakorlók csapatösszeállítása ez volt: Nemes — Révész, Csüdör — Molnár, Kertész III, Kovács — Klement, Sebestyén III., Rácz, Székely, Klein. Ezzel a csapattal is jól szerepelt a M. T. K., de csak a mezőnyben s a­míg támadott a csatázásora, mert a védelemben ismét a formáján alul játszott Csüdör. De még ez sem lett volna különösebb baj, ha az ifjúsági csapatból az első csapatba avanzsált Nemes nem küzd érthető lámpalázzal. A máskor­­kiválóan védő kapus azonban olyan nyugtalanul mozgott a szokatlan környezetben, hogy csak az osztrák csa­­j­tárok jóindulata mentette meg a gólzáportól. Még így is a kapuba ejtette háromszor egymásután a­­ már elfogott labdát. A magyar csapatban Kertész "

Next