Budapesti Hírlap, 1913. november (33. évfolyam, 259-283. szám)
1913-11-01 / 259. szám
XXXIII. évfolyam, 259. szám. Budapest, 1913. Szombat, november 1. megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor. egy hónapra 2 kor. 40 ill. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIII.ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon József 63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József körút 5. sz. Telefon, Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 929. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés: József53.Könyvkiadó: József9-29. Igazgató: József9-38. Nemzeti érzés. Budapest, ott. 31. Volt idő, a mikor a magyar magát a világ első nemzetének, hazáját a világ legszebb országának, alkotmányát a legremekebb állami szervezetnek hitte s ez a hite kifejezésre jutott szállóigéiben, irodalmában, vágyaiban és reményeiben. Az extra Hungáriam non est vita éppen úgy a nemzeti önteltség megnyilatkozása volt, mint Petőfi Sándornak ez a fölkiáltása. Ha a föld Isten kalapja, úgy hazánk bokréta rajta, vagy a hitlevélben és a királyi esküben tett és a legszomorubb időkben is követelt ígéret, hogy az ország határait a király tőle telhetően igyekszik kiterjeszteni, és hogy az egyszer idetartozott és visszaszerzett területeket az országhoz vissza fogja kapcsolni. Széchenyi István gróf minden alkalmat fölhasznált arra, hogy az erőteljes nemzeti érzésből fakadó ezt a nemzeti önteltséget és elbizakodottságot megdöntse és a magyart a tényleges erőviszonyokkal való számításra rátanítsa. Rámutatott a külföld nagy előrehaladottságára, a magunk elmaradottságára, nemzeti hibáinkra és gyöngeségünk okaira, hogy megismerve magunkat, belássuk annak a szükségességét, hogy magunkat műveljük, haladásunk akadályait elhárítsuk és intézményeinket akként reformáljuk, hogy fejlődésünket biztosíthassuk. De Széchenyi erényeinket is méltatta s a nemzet önbizalmát nem letörni, hanem fokozni törekedett. És hogy ő bízott is a nemzet nagyratermettségében, történeti hivatásában és jövőjében, azt minden munkája, minden vállalkozása és egész politikai működése fényesen bizonyítja. Az ő gúnyos megjegyzései, heves szemrehányásai és éles kritikája nem is törte le a nemzeti önérzetet, sőt a csüggedőket is erőkifejtésre buzdította. Hiszen ha a Széchenyi keserű orvossága ártalmára lett volna a duzzadó nemzeti önérzetnek, a nemzet nem lett volna képes megvívni ír szabadságharcot, legyőzni a császári hatalmat és az orosz beavatkozás után elkövetkezett gyászos időkben is táplálni a reményt, hogy fog még jönni ránk jobb világ is, amikor Vörösmarty szerint szívünk megtelik az öröm korával. A magyar önérzetet és nemzeti büszkeséget nem ölte meg a majdnem két évtizedre terjedő abszolutizmus sem. Hiszen ha megölte volna, sem a hatvanhetes kiegyezést és az alkotmány helyreállítását nem bírtuk volna kiküzdeni, sem a kiegyezést ellenző párt meg nem alakulhatott volna, sem a függetlenségi párt programja nem talált volna őszinte hívőket az országban. De amit nem eredményezett Széchenyi István éles kritikája, amit nem volt képes letörni sem Haynau hóhérainak keze, sem Bachnak zsarnoki kormányzati rendszere, a magyar nemzeti önérzetet teljesen megfenektették a köelmúlt időknek politikai eseményei, más. Az albán egy jelentéktelen, üldözött és roppant sokat szenvedett népfaj volt eddig. Most azonban megütötte a főnyereményt. Valósággal könyékig vájkál a szerencsében. Az öszszes európai hatalmak vetélkedve sietnek segítségére, hogy nemzetté és önálló országgá megteremtsék. Képzelje el, hol volna ma Magyarország, ha mi 1849-ben hasonló albánszerencséiben részesülünk. Ha, amikor összes ellenségeinket levertük, az európai uralkodók és államférfiak közbelépnek Bécsben és Budapesten, kijelentik, hogy ez a nemzet megérdemli függetlenségét és szabadságát, mert fiai meg tudnak halni érte, aztán kibékítik a nemzetet uralkodójával s a perszonál unió alapján újjászervezik Ausztriával való viszonyunkat. De nekünk nem volt egyetlen egy jó barátunk se, sőt az összes uralkodók rebelliseknek tekintettek bennünket s csak Heine énekelte, hogy szűk lesz neki a német ruha, mikor hírét hallja a magyarnak. A szerencse helyett pedig kapjuk Haynaut és kétszázötvenezer oroszt, a vérpadot és a börtönt. Az albánnak pedig ezüsttálon viszik az önállóságot, csak attól félnek, hogy majd nem tud vele mit csinálni. Mi következik ebből? Az, hogy az államférfiaknak érteni kell ahhoz, hogy országuk sorsát bele tudják kapcsolni az európai érdekszövetségbe. Ha egy ország léte európai érdek, akkor ez a lét biztosítva van. Az albán Bármennyire szeretnék tagadni, hogy napjainkban a magyar önérzet és nemzeti érzés a minimumra szállt le, ezt a szomorú valóságot tagadnunk nem lehet, mert kézzelfogható jelei vannak. Maga az újonan alakult pártnak a vezére, Andrássy Gyula gróf jelenti ki, hogy a katonai nemzeti követeléseket, fájó szívvel bár, de elejteni kénytelen, mert a nemzet fáradt s közjogi harcok megvívására nincs elég ereje. Az a körülmény pedig, hogy több, eddig függetlenségi párti vezérpolitikus elhagyva a függetlenségi pártot, a nemzeti követeléseket elejtő alkotmánypártba lépett át, valmint az, hogy a függetlenségi párt az eredeti pártprogram követeléseit mellőzve, csak az általános titkos szavazati jogiak megteremtését és a Tisza István megbuktatását emlegeti mint pártcélt , eléggé mutatja azt, hogy a közjogi követelések kivívásának a lehetőségében ma már nemcsak az egykori függetlenségi választók, hanem az alkotmánypárthoz átpártolt és át nem pártolt vezérek sem hisznek. Én ebben a jelenségben nem annyira azt látom, hogy a nemzet a hatvanhetes alap helyességéről és mai alakban való végrehajtásának jóságáról annyira meg van győződve, hogy a függetlenségi párt egykori közjogi követeléseit nem is akarja megvalósítani, hanem inkább azt, hogy e közjogi követelések kivihetőségében már azok sem bíznak, kik még mindig esküsznek rá, hogy csak ez nagy árait fizetett függetlenségéért, de az eredmény megérte. Szabó Sándor Rozsnja: "Az ön levelére, melyben az angol presztízsről szól, a legutóbbi napokban csattanós feleletet adtak maguk az angolok. Olvasta-e Timu, a leghíresebb indiai elefánt kitüntetésének hírét? Ez a derék állat nevet vívott ki magának az angol történelemben, mégpedig a következő módon: Az indiai koronázási ünnepségek alkalmával többek közt Delhiben egy díszmenetet tartottak, melyben Kelet-India összes uralkodói és hercegei résztvettek, élükön az angol vicekirállyal. Ezek az előkelőségek százötven elefánton foglaltak helyet. A legelsőn ült a vicekirály a feleségével. Természetes, hogy akire ilyen menet vezetését és a vicekirályt rá merik bízni, annak kiválóan tanult, szelíd, erős és szép elefántnak kellett lenni. Hosszas kutatás után a választás Timura esett, egy félelmes állatóriásra, szépen megfestették kékre, pirosra és sárgára, teleagyatták csörgő hamisgyöngyökkel, a tetején elhelyezték az alkirályt feleségével, mögöttük két szolga, az elefánt nyakán a vezető. Utánunk következett még száznegyvenkilenc elefánt, hátukon mesésen öltözött fejedelmi alakokkal. Két oldalt százezrekre menő nép szorongott. Ekkor hirtelen egy robbanás reszketette meg a levegőt: gonosz kéz bombát vetett a vicekirály Szerkesztői üzenetek. IRTA SIPULUSZ. Teljes életemben rossz levélíró voltam. Engem bizony még Kazinczy Ferenc sem tudott volna valami irodalmi levelezésbe beugratni. Levélírás közben az a tudat, hogy nem a nyilvánosság számára írok, bénítóan hat rollamra és lesülyeszti levelem színvonalát. Már csak azért sem vagyok barátja a privát levelezésnek, mert attól félek, hogy a levél bizalmas jellege elragadja az embert, emberekről és dolgokról intim nyilatkozatokat tesz, melyekből egykor kellemetlenségei lehetnek. Ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy egynémely levelemre szerkesztői üzenet alakjában fogok felelni, olyan levelekre, melyek közérdekű kérdéseket érintenek. Természetesen, abban nem fogok nyilvánosan ítélkezni,hogy a szoboszlói városi aljegyző jogosan mondta be a rekontrát, valamint abban a tekintetben is mély hallgatásba fogok burkolódzni, hogy a befőtt őszibarack romlását mivel lehet meggátolni? Ellenben a legutóbbi napok postájából az alábbi kérdések talán némi figyelemre számíthatnak. * T. J. járásbiró. Teljességgel nincs igaza, ha az albán nép szerencsétlen sorsa fölött siránkozik. Ez egy deplaszírozott szentimentaliz Mai számunk 70 oldal.