Budapesti Hírlap, 1913. november (33. évfolyam, 259-283. szám)

1913-11-01 / 259. szám

XXXIII. évfolyam, 259. szám. Budapest, 1913. Szombat, november 1. megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor. egy hónapra 2 kor. 40 ill. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIII.ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon József 63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József­ körút 5. sz. Telefon,­ Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 9­29. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés: József53.Könyvkiadó: József9-29. Igazgat­ó: József9-38. Nemzeti érzés. Budapest, ott. 31. Volt idő, a mikor a magyar magát a világ első nemzetének, hazáját a világ legszebb országának, alkotmányát a leg­­remekebb állami szervezetnek hitte s ez a hite kifejezésre jutott szállóigéiben, irodalmában, vágyaiban és reményeiben. Az extra Hungáriam non est vita éppen úgy a nemzeti önteltség megnyilatkozása volt, mint Petőfi Sándornak ez a fölkiál­tása. Ha a föld Isten kalapja, úgy hazánk bokréta rajta, vagy a hitlevélben és a ki­rályi esküben tett és a legszomorubb időkben is követelt ígéret, hogy az ország határait a király tőle telhetően igyekszik kiterjeszteni, és hogy az egyszer idetar­tozott és visszaszerzett területeket az or­szághoz vissza fogja kapcsolni. Széchenyi István gróf minden alkal­mat fölhasznált arra, hogy az erőteljes nemzeti érzésből fakadó ezt a nemzeti önteltséget és elbizakodottságot meg­­döntse és a magyart a tényleges erőviszo­nyokkal való számításra rátanítsa. Rá­mutatott a külföld nagy előrehaladottsá­gára, a magunk elmaradottságára, nem­zeti hibáinkra és gyöngeségünk okaira, hogy megismerve magunkat, belássuk annak a szükségességét, hogy magunkat műveljük, haladásunk akadályait elhárít­suk és intézményeinket akként reformál­juk, hogy fejlődésünket biztosíthassuk. De Széchenyi erényeinket is méltatta s a nemzet önbizalmát nem letörni, hanem­­ fokozni törekedett. És hogy ő bízott is a nemzet nagyratermettségében, történeti hivatásában és jövőjében, azt minden munkája, minden vállalkozása és egész politikai működése fényesen bizonyítja. Az ő gúnyos megjegyzései, heves szemrehányásai és éles kritikája nem is törte le a nemzeti önérzetet, sőt a csüg­­gedőket is erőkifejtésre buzdította. Hi­szen ha a Széchenyi keserű orvossága ár­talmára lett volna a duzzadó nemzeti ön­érzetnek, a nemzet nem lett volna képes megvívni ír szabadságharcot, legyőzni a császári hatalmat és az orosz beavatko­zás után elkövetkezett gyászos időkben is táplálni a reményt, hogy fog még jönni ránk jobb világ is, a­mikor Vörösmarty szerint szívünk megtelik az öröm korával. A magyar önérzetet és nemzeti büsz­keséget nem ölte meg a majdnem két év­tizedre terjedő abszolutizmus sem. Hi­szen ha megölte volna, sem a hatvanhe­tes kiegyezést és az alkotmány helyre­­állítását nem bírtuk volna kiküzdeni, sem a kiegyezést ellenző párt meg nem ala­kulhatott volna, sem a függetlenségi párt programja nem talált volna őszinte hívő­ket az országban. De a­mit nem eredményezett Szé­chenyi István éles kritikája, a­mit nem volt képes letörni sem Haynau hóhérai­nak keze, sem Bachnak zsarnoki kor­mányzati rendszere, a magyar nemzeti önérzetet teljesen megfenek­tették a kö­­­­­elmúlt időknek politikai eseményei, más. Az albán egy jelentéktelen, üldözött és roppant sokat szenvedett népfaj volt eddig. Most azonban megütötte a főnyereményt. Va­lósággal könyékig vájkál a szerencsében. Az ösz­­szes európai hatalmak vetélkedve sietnek segítsé­gére, hogy nemzetté és önálló országgá megte­remtsék. Képzelje el, hol volna ma Magyaror­szág, ha mi 1849-ben hasonló albánszerencséiben részesülünk. Ha, a­mikor összes ellenségeinket levertük, az európai uralkodók és államférfiak közbelépnek Bécsben és Budapesten, kijelentik, hogy ez a nemzet megérdemli függetlenségét és szabadságát, mert fiai meg tudnak halni érte, aztán kibékítik a nemzetet uralkodójával s a perszonál unió alapján újjászervezik Ausztriával való viszonyunkat. De nekünk nem volt egyet­len egy jó barátunk se, sőt az összes uralkodók rebelliseknek tekintettek bennünket s csak Heine énekelte, hogy szű­k lesz neki a német ruha, mikor hírét hallja a magyarnak. A sze­rencse helyett pedig kapjuk Haynaut és két­százötvenezer oroszt, a vérpadot és a börtönt. Az albánnak pedig ezüsttálon viszik az önálló­ságot, csak attól félnek, hogy majd nem tud vele mit csinálni. Mi következik ebből? Az, hogy az államférfiaknak érteni kell ahhoz, hogy orszá­guk sorsát bele tudják kapcsolni az európai ér­dekszövetségbe. Ha egy ország léte európai ér­dek, akkor ez a lét biztosítva van. Az albán Bármennyire szeret­nék tagadni, hogy napjainkban a magyar önérzet és nemzeti érzés a minimumra szállt le, ezt a szomorú valóságot tagadnunk nem le­het, mert kézzelfogható jelei vannak. Maga az újonan alakult pártnak a vezére, Andrássy Gyula gróf jelenti ki, hogy a katonai nemzeti követeléseket, fájó szív­vel bár, de elejteni kénytelen, mert a nemzet fáradt s közjogi harcok megvívá­sára nincs elég ereje. Az a körülmény pedig, hogy több, eddig függetlenségi párti vezérpolitikus elhagyva a függet­lenségi pártot, a nemzeti követeléseket elejtő alkotmánypártba lépett át, va­­l­­mint az, hogy a függetlenségi párt az ere­deti pártprogram követeléseit mellőzve, csak az általános titkos szavazati jogiak megteremtését és a Tisza István meg­buktatását emlegeti mint pártcélt , eléggé mutatja azt, hogy a közjogi követelések kivívásának a lehetőségében ma már nemcsak az egykori függetlenségi válasz­tók, hanem az alkotmánypárthoz átpár­tolt és át nem pártolt vezérek sem hisznek. Én ebben a jelenségben nem annyira azt látom, hogy a nemzet a hatvanhe­tes alap helyességéről és mai alakban való végrehajtásának jóságáról annyira meg van győződve, hogy a függetlenségi párt egykori közjogi követeléseit nem is akarja megvalósítani, hanem inkább azt, hogy e közjogi követelések kivihe­tőségében már azok sem bíznak, kik még mindig esküsznek rá, hogy csak ez nagy árait fizetett függetlenségéért, de az ered­mény megérte. Szabó Sándor Rozsnja: "Az ön levelére, melyben az angol presztízsről szól, a legutóbbi napokban csattanós feleletet adtak maguk az angolok. Olvasta-e Timu, a leghíresebb in­diai elefánt kitüntetésének hírét? Ez a derék állat nevet vívott ki magának az angol törté­nelemben, még­pedig a következő módon: Az indiai koronázási ünnepségek alkalmával töb­bek közt Delhiben egy díszmenetet tartottak, melyben Kelet-India összes uralkodói és her­cegei résztvettek, élükön az angol vicekirállyal. Ezek az előkelőségek százötven elefánton fog­laltak helyet. A legelsőn ült a vicekirály a fele­ségével. Természetes, hogy a­kire ilyen menet vezetését és a vicekirályt rá merik bízni, an­nak kiválóan tanult, szelíd, erős és szép elefántnak kellett lenni. Hosszas kutatás után a választás Timura esett, egy félelmes állatóriásra, szépen megfestették kékre, pirosra és sárgára, teleag­­yatták csörgő hamisgyöngyökkel, a tetején el­helyezték az alkirályt feleségével, mögöttük két szolga, az elefánt nyakán a vezető. Utánunk következett még száznegyvenkilenc elefánt, há­tukon mesésen öltözött fejedelmi alakokkal. Két oldalt százezrekre menő nép szorongott. Ekkor hirtelen egy robbanás reszketette meg a levegőt: gonosz kéz bombát vetett a vicekirály Szerkesztői üzenetek. IRTA SIPULUSZ. Teljes életemben rossz levélíró voltam. Engem bizony még Kazinczy Ferenc sem tudott volna valami irodalmi levelezésbe beugratni. Levélírás közben az a tudat, hogy nem a nyil­vánosság számára írok, bénítóan hat rollamra és lesülyeszti levelem színvonalát. Már csak azért sem vagyok barátja a privát levelezésnek, mert attól félek, hogy a levél bizalmas jellege elra­gadja az embert, emberekről és dolgokról in­tim nyilatkozatokat tesz, melyekből egykor kel­lem­e­tle­ns­égei lehetnek. Ezért arra az elhatáro­zásra jutottam, hogy egynémely levelemre szer­kesztői üzenet alakjában fogok felelni, olyan levelekre, melyek közérdekű kérdéseket érinte­nek. Természetesen, abban nem fogok nyil­vánosa­n ítélkezni,­­hogy a szoboszlói városi al­jegyző jogosan mondta be a rekontrát, valamint abban a tekintetben is mély hallgatásba fogok burkolódzni, hogy a befőtt őszibarack romlását mivel lehet meggátolni? Ellenben a legutóbbi napok postájából az alábbi kérdések talán némi figyelemre számíthatnak. * T. J. járásbiró. Teljességgel nincs igaza, ha az albán nép szerencsétlen sorsa fölött si­ránkozik. Ez egy deplaszírozott szentimentaliz­ Mai számunk 70 oldal.

Next