Budapesti Hírlap, 1914. február (34. évfolyam, 28-51. szám)
1914-02-01 / 28. szám
1914. február 1. BUDAPESTI HÍRLAP (28 sz.) Széll Kálmán a román kérdésről. •— A Dunántúli Közművelődési Egyesület ülése. — Budapest, jan. 31. A D. K. E. ma délután népes igazgatósági ülést tartott. Az ülés napirendjén a román kérdés is ki lévén tűzve, az ügy fontosságánál fogva részt vett a tárgyaláson az egyesület megalapítója és díszelnöke, Széll Kálmán is, aki nagy beszédben körvonalazta álláspontját. Az ülésen Rákosi Jenő elnökölt. Rákosi Jenő megnyitván az ülést, üdvözölte Széll Kálmánt, (Hosszantartó élénk éljenzés.), aki értesülvén arról, hogy az ülésnek fontos tárgya van, nem akarta, hogy az ő súlya, fénye és bölcsesége nélkül maradjunk akkor, amikor nagyon nevezetes dologban határozunk. A magam részéről — úgymond — nem tartom oly nevezetes dolognak, de a nyilvánosság elé hurcoltabtván az ügy, nagyon szükséges, hogy a rendelkezésre álló bölcseséget, tekintélyt latba vessük, azért örömmel üdvözlöm őt, aki hivatva van, hogy súlyúnkat, tudásunkat egymagában reprezentálja. (Élénk éljenzés.) Azután megemlékezett az elnök Pallavicini Ede őrgróf, Bezerédj Viktor, Antal Gábor és legújabban Rusche Antal elhunytáról. Majd átadta az elnöki széket Széll Kálmánnak, aki a tagok lelkes éljenzése között átvette az elnöklést és hosszabb beszédet mondott. Mindenekelőtt megköszönte a megtiszteltetést, hogy a mai ülésen való elnöklésre őt hívták föl. Az öröm érzete fogja el, amikor a Dunántúli Közművelődési Egyesületre gondol, mert fiatal évei munkásságának egy részét itt töltötte el. Azután áttért a napirendre tűzött fontos kérdésre, a románokkal való tárgyalásra és a következőket mondotta: Megvallom őszintén, ehhez a kérdéshez ma még nagyon nehezen tudok hozzászólni. Még semmiképp nem vagyok tájékoztatva arról a helyzetről, amelyben azok a bizonyos tárgyalások valóban vannak. Ezek a tárgyalások, amelyek oly rémségesen elevenek, komplikáltak és elasztikusak a sajtó némely részében. Nem bírván semmiféle hiteles közleménnyel vagy értesítéssel a miniszterelnök úrtól, nem tudom, hogy e tárgyalások miben állanak. De egyet gondolok, abban nem állanak, amivé a sajtó és talán a sajtónak némely része ezeket helyezi. Ismerem, ismerni vélem a szituációt és miután ez egy olyan nagy elméjű ember kezében van, és akármilyen legyen valakinek felfogása pártállás szempontjából, ezt el kell ismernie, mondom, miután olyan ember kezében van, mint Tisza István gróf, lehetetlennek tartom, hogy Tisza István gróf oly tárgyalásokba menjen bele, oly konklúziókat vonjon le, vagy oly ígéreteket, vagy koncessziókat tegyen, amelyek a magyar államnak és a magyar nemzetnek ártalmára lehetnek. (Igaz, úgy van!) Ezt nem tartom lehetségesnek. Ha valaki, hát én mondhatom, hogy én életemben sok ilyen tárgyaláson mentem keresztül. Hiszen fiatal korom óta nem egy nagy tárgyalást folytattam, többek közt az osztrákokkal a második gazdasági kiegyezés dolgában; tudom, hogy oly nagyszabású kérdéseknek a kényes elintézése nagyon nehéz, az előzetes stádiumok egyenesen megtiltják, hogy a közönség és a nyilvánosság előtt történjenek és folyjanak le, de mindig akadnak interpretátorok, akik neon mindig a leghibátlanabbul adják vissza az ilyen tárgyalásokat, főleg, mint itt is, az érdekelt felek részéről. Meg vagyok róla győződve, hráty a magyar nemzetnek, a magyar hazának, Magyarország jövőjének veszedelmére nem történhetett semmiféle ígéret. (Igaz, úgy van!) A miniszterelnök, úgy hiszem, hosszas érintkezésbe ment bele, mert hozzá jöttek bizonyos óhajokkal és kívánságokkal. Azt igen természetesen nem tehette meg, hogy meg ne hallgassa azokat, akik hozzá jönnek, neki kötelessége ez annál a nagy felelősségnél fogva, mellyel az ő állása kapcsolatos. Azt hiszem, hogy arról, hogy mit tárgyalt és miként tárgyalt, annak idején be fogszámolni, de igen természetes, hogy addig, míg a kérdések bizonyos stádiumba el nem jutottak, addig azokról bővebben nem nyilatkozhatik. De ki kell jelentenem, mint magánmeggyőződésemet és álláspontomat, hogy én, ha paktum jönne létre, nem értek a miniszterelnökkel egyet. Meg kell hallgatni mindenkit, de paktumra lépni nem szabad; remélem, nem jön ilyen létre. Ezt nem tudom helyeselni. És elhibázottnak tartanám. Egyes közigazgatási kérdésekről lehet csak szó, azokat paktum nélkül kell tisztázni. Hallunk kívánságokról, engedményekről, a magyar nemzet jövőjére a legfontosabb szakrattientális, szentséges formáit érintik, és azok ellen lennének irányítva. Nem hiszem, hogy ily dolgok történtek volna, vagy történhetnének. Azoknak a tárgyalásoknak a célja a megnyugtatás keltése lehet bizonyos kérdésekben. (Igaz! Úgy van!) Oly kérdésekben, amelyek alkalmazása egy vagy más tekintetben dubiózus. A mikénti alkalmazásról van szó. Nemzetiségi törvényünk az 1868-iki, az azután következő bírói és egyéb törvényeink a nemzetiségi kérdéseket rendezi és természetesen az utolsó törvények a mértékadók. Már most, hogy azok gyakorlati alkalmazása mindig és mindenben megfelelne a törvény értelmében, az más kérdés és hogy egyes kérdésekben itt-ott lehetnek panaszok és nézetek, amelyeket talán magyarázni, tisztába hozni kell, azt tökéletesen elhiszem és bizonyos, hogy ha előfordulnak, ez esetekkel foglalkoznia kell a kormánynak, amikor az illető urakkal hosszasan érintkezik. Megállapodásokról van szó, de hogy milyenek lesznek a megállapodások, arra nézve természetesen bírálatot és ítéletet mondani csak akkor tudok, ha meg fogom őket ismerni. (Igaz! Úgy van!) Ezeknek a mozgalmaknak, amelyek megindultak, meg kell várnunk az eredményét Az illető urak bizonyára tudják, hogy mindazt, amit szívükben, lelkükben hordanak, nem tudják elérni. A kérdés az, hogy amit elértek, tudják-e elfogadtatni társaikkal, megfelel-e a várakozásuknak, amelyekkel a tárgyalásokba indultak, meg tudnak-e barátkozni az elérhetővel: a határ a magyar állam, a magyar nemzet érintetlensége. (Éljenzés.) . Sohasem kerestem ezekben a kérdésekben, hogy mi az, a mi bennünket, a mi egyéb sok bajunk mellett honfitársainktól, az idegenajkunktól elválaszt. Én inkább azt szeretném, ha azt keresnék és magam is mindig azt kerestem, mi az, ami bennünket közelebb hoz és egyesít. És ha erre nézve a tendencia most is az, és ha ez a rugója a tárgyalásoknak, hogy ezt keresik, hogy magyar nyelvi természetük vagy nem magyar eredetük mellett is hogyan egyesülnek azzal, ami a magyar állam legfőbb feladata és elve, ha azon törik az eszüket, mi realizálható a magyar állami egység keretében, akkor meg vagyok róla győződve, hogy szerényebbek lesznek kívánságaikban, okosabbak lesznek az elérhetők megítélésében és bele fognak nyugodni, hogy mindaz, amit vágyaikban és faji ösztöneikben megérleltek és sokszor képzeleti mértékben, mindazt elérni nem lehet. Ismétlem, eredeti vágyaikat elérni nem lehet. Nem azt kell keresni és követelni Magyarországon, ami szét- és elválaszt, hanem, ami egresít. A társadalom erősítése, a nemzet tömörülése kell hogy a végcél legyen. Egyetértés kell, az ad erőt az országnak. Nem forma, de lényeg, nem látszat, de való. Ez kell nekünk, így lesz az állam erős. Én, amikor miniszterelnök voltam, azt tartottam szem előtt és jelszavamut állítottam föl, hogy az én politikám kiindulási pontja nemcsak a forrás, amiből táplálkozunk, nemcsak az erő, amely bizonyos hatályt ad és eredményeket nyújt, hanem az én célom is, ideálom is az volt: szabad, erős országot és nemzetet vezetni. Három szóval fejeztem ki ezt és ez a három szó: törvény, jog és igazság.Élénk éljenzés.) Most is azt tartom, hogy az áll meg Magyarországon, ami törvényes, ami megfelel a jognak és megfelel az igazságnak. A törvénytelen dolgot üldözzük, kárhoztatjuk és kidobjuk a szféráinkból. Ami nem jogos, azt nem szabad védeni, nem szabad követelni. Ami igazságos, azt nem szabad megtagadni. (Hosszantartó lelkes éljenzés és taps.) Nehézségekkel küzd ez az ország. Hiszen nagy baj az, hogy itt nem lakik húsz millió magyar ember. Mások is vannak. Nem gyűlölöm őket, nem üldözöm őket, soha sem is tettem, nem nézem le őket, sőt becsülöm őket, de megvallom, — és nem veszik rossz néven — jobb szeretném, ha magyarok volnának. Csakhogy a helyzettel meg kell hőkölnünk. Ezer év óta hibája ez a magyar létnek, a magyar történelemnek, a mi létezésüknek, a mi elődeink hibája ez. Neanes motívumból ered, nem akartak erőltetni senkit. Meghagytak mindenkit nyelvében és vallásában, szabadon és érintetlenül. Nagy dolog volt az, unikum vagyunk Európában, egy nemzet sem tette. Ha így tettek volna a franciák, az olaszok, a németek, ha azt tették volna, mint Szent István kora óta mi tettünk, akkor egységes nyelvű Franciaország volna-e ma, egységes Németország volna-e, egységes nyelvű Olaszország volna-e? Azt hiszem, nem. (Igaz! Úgy van!) De hát a következésekkel számolnunk kell. Mi nemesek voltunk, tiszteletben tartottuk a nyelvet, az eredetet, a nézeteket ezentúl is tiszteletben akarjuk tartani. De éppen azért követeljük a nemzetiségektől, éppen azért, mert tiszteletben tartottuk őket, magyarrá nem tettük őket, hagytuk őket románoknaknak, oláhoknak, hagytuk őket szerbeknek, tótoknak, éppen ezért kívánjuk, hogy ha nyelvük nem magyar, a szívük legyen magyar (Hosszantartó élénk éljenzés és taps.), érzésük legyen magyar és intencióik legyenek magyarok. (Élénk helyeslés.) Ezt követeljük és azt hiszem, minden politika a gyakorlati téren is ezt a szempontot fogja követni. Belátom, hogy ennek a kérdésnek megoldása nehézségekbe ütközik, de nem történhetik itt semmi sem, nem szabad semminek történnie, a mi szívünket, lelkünket, agyunkat rázkódtathatná, megsebezné és nem történhetik semmi sem, ami Magyarország magyar nemzeti karakterét érintené. Ezt nem szabad tenni. Ezt nem teheti senki, legkevésbé teheti egy magyar kormány, amely az egész országos közönség, a mai gyar figyelőközönség szeme előtt és felelőssége alatt áll. Mi tehát, akik ma nem törvényhozásképpen, nem a kormány körében beszélünk a dologról, hanem mint azok, akik Magyarország kultúráját, de a magyar kultúráját vagyunk hivatva terjeszteni, nyugodtak lehetünk az iránt, hogy az a baj, amelytől némelyek félnek, nem történhetik az ország, a magyar nemzet és a magyar nemzeti érzület kárára., Bánjunk jól, melegen a mi román honfitársainkkal, akiket én nagyon becsülök, de Magyarországnak magyarnak kell maradnia. Ebben születtem, ebben dolgoztam a politika terén egész életemen át, ebben akarom pályafutásomat végezni. Sokat olvasok most és hallok azokról a nyilatkozatokról, mondjuk talán fecsegésekről (igaz! Úgy utani), mondjuk talán nem tökéletesen elfogulatlan emberek szájából jövő nyilatkozatokról, amelyek ma a Bukarestben történtekről terjednek. Erkölcsi kötelességemnek érzem erre kimondani, hogy az a politikai múlt, amely engem a külfölddel is összehozott, arra tanított. A vagy nem mindent kell úgy venni, mint a holtt-ott elhangzó csevegések vagy nyilatkozatok terjesztenek szereplő férfiakról. Nem tartom lehetségesnek azt, hogy Romániában legyen komoly politikus, okos politikus, a maga országának létét szívén hordozó politikus, aki velünk viszályba akarna keveredni. (Igaz! Úgy van!) Azok, kiket a múltból ismerek, komoly barátaink. Tace Ionescut miniiszterelnök-koromból jól ismerem, kiváló ember és jó barátunk — hazája érdekében. Hiszen Romániának nincs más természetes szövetségese, mint Ausztriia-Magyarország. Hiszen ha Románia velünk összekavarodnék, nem kap kárpótlást sehol Európában, sehol a világon. A legújabb események mutatják ezt. (Igazi ügy van!) Azt mondhatom, hogy nincs az a román és szerb vagy görög gondolkozó fej, aki be ne lássa, hogy Európa helyzetében nincs természetesebb, nincs jobb szövetségese, mint Ausztria és Magyarország, de a szövetségnek lehetőségét aknázza alá teljesen s minden tekintetben legyőzhetetlen aka-dályokat állít föl, örvény elé viszi és érvénybe szorítja az, ha aspirálnak a mi románaink és Erdélynek ama részeire, amelyben a románok többségben laknak. Az a román ember, aki azt hiszi, hogy Ausztriától és Magyarországtól bárcsak elméletileg is egyelőre és később praktice akármiképp impériumot tud szerezni, az nem számol az európai helyzettel és nem számol a mi erőnkkel. Én igazán merent kijelenteni, hogy ez egy oly feneketlen, mondhatnám, oly ostoba álom, olyan ködkép, amelynek semmi értelme, semmi jelentősége nincs, akárkit vezetnének is az ilyen gondolatok. A mi románatoknak nem szabad másra gondolniuk, mint Budapestre, nem szabad mástól várniuk semmit, nem szabad mástól remélniük semmit, mint Magyarországtól, ők Romániától nem várhatnak semmit, mert nem kaphatnak semmit. Romániának szüksége van ránk és nekünk ő rája. A legtermészetesebb szövetség ez. Az ellenkezőre célzó, felületesen bárhol odadobott szavakra ki kell jelentenem, hogy azok csak tartalmatlan szólamok és akik ilyeneket gondolnak, akik ilyenekre komolyan súlyt helyeznek, azokra azt kell mondani, hogy nincs ítélőképességük. Nemi. A mi románainknak Magyarországon magyaroknak kell lenniök szívükben. Beszélhetnek oláhul, lehetnek oláhok, de kifelé nézniük nem szabad és hogy ha mégis tennék, és ha befelé más szempontokból néznének, mondhatom, hogy miden tekintetben nemcsak jogosulatlanul tennék, minden tekintetben teljesen igazolatlan eljárást követnének, amelynek következései igen súlyosak lehetnek), nem ránk nézve, de rájuk, a magyar-románokra nézve. (Igaz! Úgy van!) Bocsánatot kérek, hogy kissé terjedelmesebben nyilatkoztam. (Halljuk! Halljuk!) De azt gondoltam, hogy éppen ma, amikor minden embert oly bensőleg érdekli ez a kérdés, nem fognak elitélni,, ha kissé messzebb is elmentem. (Élénk éljenzés. Föld kiáltások. Örömmel hallgattuk!) Rákosi Jenő elnök előterjesztette ezután a rommán paktumra vonatkozó határozati javaslatot, amelyet az igazgatóság nagy tetszéssel, egyhangúlag magáévá tett, a határozati javaslat a következőleg szól: " A Dunántúli Közművelődési Egyesület mai ülésében foglalkozott azzal a kérdéssel, amely ma igen komoly tanácskozásoknak tárgya a kor-mány és a román nyelvű hazafiak és politikusok között. A D. K. E. nincs tájékoztatva arról, vannak-e már és mely irányban vannak a tanácskozó felek között megállapodások, de reméljük és elvárjuk a kormánytól, hogy fönnálló törvényeink minden módosítása nélkül azon szellemben és azzal az eredménnyel foglalkozik a kérdéssel, hogy" a magyar államiságnak ezredév óta alkotott minden intézményében érvényesülő szelleme és karaktere változatlan értékében föntartatik, mert Magyarország csakis mint teljesen magyar ország állhat fönn, ezredéves históriai hivatása értelmében. Ez irányelvek szeriit teljesíti a D. K. E. minden körülmények között mint kulturegyesület a maga kötelességét azon a területen, amelyet alapszabá- lyal neki kijelölnek , egyáltalán nem ért egyet. Beszélni is kezdett. Jászi azonban azzal nyugtatta meg, hogy a megjegyzéseket halassza el a legközelebbi vitaülésre.