Budapesti Hírlap, 1914. február (34. évfolyam, 28-51. szám)

1914-02-01 / 28. szám

1914. február 1. BUDAPESTI HÍRLAP (28 sz.) Széll Kálmán a román kérdésről. •— A Dunántúli Közművelődési Egyesület ülése. — Budapest, jan. 31. A D. K. E. ma délután népes igazgatósági ülést tartott. Az ülés napirendjén a román kér­dés is ki lévén tűzve, az ügy fontosságánál fogva részt vett a tárgyaláson az egyesület megalapítója és díszelnöke, Széll Kálmán is, a­ki nagy beszéd­ben körvonalazta álláspontját. Az ülésen Rákosi Jenő elnökölt. Rákosi Jenő megnyitván az ülést, üdvözölte Széll Kálmánt, (Hosszantartó élénk éljenzés.), a­ki értesülvén arról, hogy az ülésnek fontos tárgya van, nem akarta, hogy az ő súlya, fénye és bölcsesége nélkül maradjunk akkor, a­mikor nagyon neveze­tes dologban határozunk. A magam részéről — úgy­mond — nem tartom oly nevezetes dolognak, de a nyilvánosság elé hurcoltabtván az ügy, nagyon szük­séges, hogy a rendelkezésre álló bölcseséget, tekin­télyt latba vessük, azért örömmel üdvözlöm őt, a­ki hivatva van, hogy súlyúnkat, tudásunkat egyma­gában reprezentálja. (Élénk éljenzés.) Azután megemlékezett az elnök Pallavicini Ede őrgróf, Bezeréd­j Viktor, Antal Gábor és legújab­ban Rusche Antal elhuny­táról. Majd átadta az elnöki széket Széll Kálmán­nak, a­ki a tagok lelkes éljenzése között átvette az elnöklést és hosszabb beszédet mondott. Mindenekelőtt megköszönte a megtiszteltetést, hogy a mai ülésen való elnöklésre őt hívták föl. Az öröm érzete fogja el, a­mikor a Dunántúli Közmű­velődési Egyesületre gondol, mert fiatal évei mun­kásságának egy részét itt töltötte el. Azután áttért a napirendre tűzött fontos kérdésre, a románokkal való tárgyalásra és a következőket mondotta: Megvallom őszintén, ehhez a kérdéshez m­a még nagyon nehezen tudok hozzászólni. Még sem­miképp nem vagyok tájékoztatva arról a helyzetről, a­melyben azok a bizonyos tárgyalások valóban vannak. Ezek a tárgyalások, a­melyek oly rémsége­­sen elevenek, komplikáltak és elasztikusak a sajtó némely részében. Nem bírván semmiféle hiteles köz­leménnyel vagy értesítéssel a miniszterelnök úrtól, nem tudom, hogy e tárgyalások miben állanak. De egyet gondolok, abban nem állanak, a­mivé a sajtó és talán a sajtónak némely része ezeket helyezi. Is­merem, ismerni vélem a szituációt és miután ez egy olyan nagy elméjű ember kezében van, és akármi­lyen legyen valakinek felfogása pártállás szempont­jából, ezt el kell ismernie, mondom, miután olyan ember kezében van, mint Tisza István gróf, lehe­tetlennek tartom, hogy Tisza István gróf oly tárgya­lásokba menjen bele, oly konklúziókat vonjon le, vagy oly ígéreteket, vagy koncessziókat tegyen, a­melyek a magyar államnak és a magyar nemzetnek ártalmára lehetnek. (Igaz, úgy van!) Ezt nem tar­tom lehetségesnek. Ha valaki, hát én mondhatom, hogy én életem­ben sok ilyen tárgyaláson mentem keresztül. Hiszen fiatal korom óta nem egy nagy tárgyalást folytat­tam, többek közt az osztrákokkal a második gazda­sági kiegyezés dolgában; tudom, hogy oly nagysza­bású kérdéseknek a kényes elintézése nagyon nehéz, az előzetes stádiumok egyenesen megtiltják, hogy a közönség és a nyilvánosság előtt történjenek és folyjanak le, de mindig akadnak interpretátorok, a­kik neon mindig a leghibátlanabbul adják vissza az ilyen tárgyalásokat, főleg, mint itt is, az érdekelt felek részéről. Meg vagyok róla győződve, hráty a magyar nemzetnek, a magyar hazának, Magyarország jövőjének veszedelmére nem történhetett semmiféle ígéret. (Igaz, úgy van!) A miniszterelnök, úgy hi­szem, hosszas érintkezésbe ment bele, mert hozzá jöttek bizonyos óhajokkal és kívánságokkal. Azt igen természetesen nem tehette meg, hogy meg ne hall­gassa azokat, a­kik hozzá jönnek, neki kötelessége ez annál a nagy felelősségnél fogva, mellyel az ő állása kapcsolatos. Azt hiszem, hogy arról, hogy mit tárgyalt és miként tárgyalt, annak idején be fog­­számolni, de igen természetes, hogy addig, míg a kérdések bizonyos stádiumba el nem jutottak, addig azokról bővebben nem nyilatkozhatik. De ki kell jelentenem, mint magánmeggyőződé­semet és álláspontomat, hogy én, ha paktum jönne létre, nem értek a miniszterelnökkel egyet. Meg kell hallgatni mindenkit, de paktumra lépni nem szabad; remélem, nem jön ilyen létre. Ezt nem tudom helye­selni. És elhibázottnak tartanám. Egyes közigazga­tási kérdésekről lehet csak szó, azokat paktum nélkül kell tisztázni. Hallunk kívánságokról, engedmények­ről, a magyar nemzet jövőjére a legfontosabb szakrattientális, szentséges formáit érintik, és azok ellen lennének irányítva. Nem hiszem, hogy ily dolgok történtek volna, vagy történhetné­nek. Azoknak a tárgyalásoknak a célja a megnyug­tatás keltése lehet bizonyos kérdésekben. (Igaz! Úgy­ van!) Oly kérdésekben, a­melyek alkalmazása egy vagy más tekintetben dubiózus. A mikénti alkalma­zásról van szó. Nemzetiségi törvényünk az 1868-iki, az azután következő bírói és egyéb törvényeink a nemzetiségi kérdéseket rendezi és természetesen az utolsó törvények a mértékadók. Már most, hogy azok gyakorlati alkalmazása mindig és mindenben meg­felelne a törvény értelmében, az más kérdés és hogy egyes kérdésekben itt-ott lehetnek panaszok és néze­tek, a­melyeket talán magyarázni, tisztába hozni kell, azt tökéletesen elhiszem és bizonyos, hogy ha előfor­dulnak, ez esetekkel foglalkoznia kell a kormánynak, a­mikor az illető urakkal hosszasan érintkezik. Meg­állapodásokról van szó, de hogy milyenek lesznek a megállapodások, arra nézve természetesen bírálatot és ítéletet mondani csak akkor tudok, ha meg fogom őket ismerni. (Igaz! Úgy van!) Ezeknek a mozgal­maknak, a­melyek megindultak, meg kell várnunk az eredményét Az illető urak bizonyára tudják, hogy mindazt, a­mit szívükben, lelkükben hordanak, nem tudják elérni. A kérdés az, hogy a­mit elértek, tudják-e elfogadtatni társaikkal, megfelel-e a vára­kozásuknak, a­melyekkel a tárgyalásokba indultak, meg tudnak-e barátkozni az elérhetővel: a határ a magyar állam, a magyar nemzet érintetlensége. (Él­jenzés.) . Sohasem kerestem ezekben a kérdésekben, hogy mi az, a mi bennünket, a mi egyéb sok bajunk mellett honfitársainktól, az idegenajkunktól elvá­laszt. Én inkább azt szeretném, ha azt keresnék és magam is mindig azt kerestem, mi az, a­mi ben­nünket közelebb hoz és egyesít. És ha erre nézve a tendencia most is az, és ha ez a rugója a tárgya­lásoknak, hogy ezt keresik, hogy magyar nyelvi ter­mészetük vagy nem magyar eredetük mellett is ho­gyan egyesülnek azzal, a­mi a magyar állam leg­főbb feladata és elve, ha azon törik az eszüket, mi realizálható a magyar állami egység keretében, akkor meg vagyok róla győződve, hogy szerényeb­bek lesznek kívánságaikban, okosabbak lesznek az elérhetők megítélésében és bele fognak nyugodni, hogy mindaz, a­mit vágyaikban és faji ösztöneik­ben megérleltek és sokszor képzeleti mértékben, mindazt elérni nem lehet. Ismétlem, eredeti vágyai­kat elérni nem lehet. Nem azt kell keresni és követelni Magyar­­országon, a­mi szét- és elválaszt, hanem, a­mi egre­sít. A társadalom erősítése, a nemzet tömörülése kell hogy a végcél legyen. Egyetértés kell, az ad erőt az országnak. Nem forma, de lényeg, nem látszat, de való. Ez kell nekünk, így lesz az állam erős. Én, a­mikor miniszterelnök voltam, azt tar­tottam szem előtt és jelszavamut állítottam föl, hogy az én politikám kiindulási pontja nemcsak a forrás, a­miből táplálkozunk, nemcsak az erő, a­mely bizonyos hatályt ad és eredményeket nyújt, hanem az én célom is, ideálom is az volt: szabad, erős országot és nemzetet vezetni. Három szóval fejeztem ki ezt és ez a három szó: törvény, jog és igazság.­­Élénk éljenzés.) Most is azt tartom, hogy az áll meg Magyar­­országon, a­mi törvényes, a­mi megfelel a jognak és megfelel az igazságnak. A törvénytelen dolgot üldözzük, kárhoztatjuk és kidobjuk a szféráinkból. A­mi nem jogos, azt nem szabad védeni, nem sza­bad követelni. A­mi igazságos, azt nem szabad meg­tagadni. (Hosszantartó lelkes éljenzés és taps.) Nehézségekkel küzd ez az ország. Hiszen nagy baj az, hogy itt nem lakik húsz millió magyar em­ber. Mások is vannak. Nem gyűlölöm őket, nem ül­dözöm őket, soha sem is tettem, nem nézem le őket, sőt becsülöm őket, de megvallom, — és nem veszik rossz néven — jobb szeretném, ha magyarok volnának. Csakhogy a helyzettel meg kell hőkölnünk. Ezer év óta hibája ez a magyar létnek, a magyar történelemnek, a mi létezésüknek, a mi elődeink hibája ez. Neanes motívumból ered, nem akartak erőltetni senkit. Meghagytak mindenkit nyelvében és vallásában, szabadon és érintetlenül. Nagy dolog volt az, unikum vagyunk Európában, egy nemzet sem tette. Ha így tettek volna a fran­ciák, az olaszok, a németek, ha azt tették volna, mint Szent István kora óta mi tettünk, akkor egy­séges nyelvű Franciaország volna-e ma, egységes Németország volna-e, egységes nyelvű Olaszország volna-e? Azt hiszem, nem. (Igaz! Úgy van!) De hát a következésekkel számolnunk kell. Mi nemesek voltunk, tiszteletben tartottuk a nyelvet, az eredetet, a nézeteket ezentúl is tiszteletben akarjuk tartani. De éppen azért követeljük a nemzetiségek­től, éppen azért, mert tiszteletben tartottuk őket, magyarrá nem tettük őket, hagytuk őket románok­­naknak, oláhoknak, hagytuk őket szerbeknek, tó­toknak, éppen ezért kívánjuk, hogy ha nyelvük nem magyar, a szívük legyen magyar (Hosszantartó élénk éljenzés és taps.), érzésük legyen magyar és intencióik legyenek magyarok. (Élénk helyeslés.) Ezt követel­jük és azt hiszem, minden politika a gyakorlati té­ren is ezt a szempontot fogja követni. Belátom, hogy ennek a kérdésnek megoldása nehézségekbe ütközik, de nem történhetik itt semmi sem, nem szabad semminek történnie, a mi szívünket, lelkünket, agyunkat rázkódtathatná, megsebezné és nem tör­ténhetik semmi sem, a­mi Magyarország magyar nemzeti karakterét érintené. Ezt nem szabad tenni. Ezt nem teheti senki, legkevés­bé teheti egy magyar kormány, a­mely az egész országos közönség, a m­a­i gyar figyelőközönség szeme előtt és felelőssége alatt áll. Mi tehát, a­kik ma nem törvényhozásképpen, nem a kormány körében beszélünk a dologról, ha­nem mint azok, a­kik Magyarország kultúráját, de a magyar kultúráját vagyunk hivatva terjeszteni, nyugodtak lehetünk az iránt, hogy az a baj, a­mely­től némelyek félnek, nem történhetik az ország, a magyar nemzet és a magyar nemzeti érzület kárára., Bánjunk jól, melegen a mi román honfitársainkkal, a­kiket én nagyon becsülök, de Magyarországnak magyarnak kell maradnia. Ebben születtem, ebben dolgoztam a politika terén egész életemen át, ebben akarom pályafutásomat végezni. Sokat olvasok most és hallok azokról a nyi­latkozatokról, mondjuk talán fecsegésekről (igaz! Úgy utani), mondjuk talán nem tökéletesen elfogu­latlan emberek szájából jövő nyilatkozatokról, a­­melyek ma a Bukarestben történtekről terjednek. Erkölcsi kötelességemnek érzem erre kimondani, hogy az a politikai múlt, a­mely engem a külfölddel is összehozott, arra tanított. A vagy nem mindent kell úgy venni, mint a holtt-ott elhangzó csevegések vagy nyilatkozatok terjesztenek szereplő férfiakról. Nem tartom lehetségesnek azt, hogy Romániában legyen komoly politikus, okos politikus, a maga országának létét szívén hordozó politikus, a­ki ve­lünk viszályba akarna keveredni. (Igaz! Úgy van!) Azok, kiket a múltból ismerek, komoly barátaink. Tace Ionescut miniiszterelnök-koromból jól isme­rem, kiváló ember és jó barátunk — hazája érde­kében. Hiszen Romániának nincs más természetes szövetségese, mint Ausztriia-Magyarország. Hiszen ha Románia velünk összekavarodnék, nem kap kár­pótlást sehol Európában, sehol a világon. A leg­­újabb események mutatják ezt. (Igazi ügy van!) Azt mondhatom, hogy nincs az a román­ és szerb vagy görög gondolkozó fej, a­ki be ne lássa, hogy Európa helyzetében nincs természete­sebb, nincs jobb szövetségese, mint Ausztria és Ma­gyarország, de a szövetségnek lehetőségét aknázza alá teljesen s minden tekintetben legyőzhetetlen aka-­­dályokat állít föl, örvény elé viszi és érvénybe szo­rítja az, ha aspirálnak a mi románaink és Erdély­­nek ama részeire, a­melyben a románok többségben­ laknak. Az a román ember, a­ki azt hiszi, hogy Ausz­triától és Magyarországtól bárcsak elméletileg is egyelőre és később praktice akármiképp impériu­­mot tud szerezni, az nem számol az európai helyzet­­tel és nem számol a mi erőnkkel. Én igazán merent kijelenteni, hogy ez egy oly feneketlen, mondhat­­nám, oly ostoba álom, olyan ködkép, a­melynek semmi értelme, semmi jelentősége nincs, akárkit ve­zetnének is az ilyen gondolatok. A mi románatoknak nem szabad másra gondolniuk, mint Budapestre, nem szabad mástól várniuk semmit, nem szabad mástól remélniük semmit, mint Magyarországtól, ők Romániától nem várhatnak semmit, mert nem kap­hatnak semmit. Romániának szüksége van ránk és nekünk ő rája. A legtermészetesebb szövetség ez. Az ellenkezőre célzó, felületesen bárhol odadobott szavakra ki kell jelentenem, hogy azok csak tartal­matlan szólamok és a­kik ilyeneket gondolnak, a­kik ilyenekre komolyan súlyt helyeznek, azokra azt kell mondani, hogy nincs ítélőképességük. Nemi. A mi románainknak Magyarországon magyaroknak kell lenniök szívükben. Beszélhetnek­ oláhul, lehetnek oláhok, de kifelé nézniük nem sza­bad és hogy ha mégis tennék, és ha befelé más szem­pontokból néznének, mondhatom, hogy miden te­kintetben nemcsak jogosulatlanul tennék, minden tekintetben teljesen igazolatlan eljárást követné­nek, a­melynek következései igen súlyosak lehetnek), nem ránk nézve, de rájuk, a magyar-románokra nézve. (Igaz! Úgy van!) Bocsánatot kérek, hogy kissé terjedelmesebben nyilatkoztam. (Halljuk! Halljuk!) De azt gondol­tam, hogy éppen ma, a­mikor minden embert­­ oly bensőleg érdekli ez a kérdés, nem fognak elitélni,, ha kissé messzebb is elmentem. (Élénk éljenzés. Föl­d kiáltások. Örömmel hallgattuk!) Rákosi Jenő elnök előterjesztette ezután a rom­­­mán paktumra vonatkozó határozati javaslatot, a­melyet az igazgatóság nagy tetszéssel, egyhangúlag magáévá tett, a határozati javaslat a következő­­­leg szól: " A Dunántúli Közművelődési Egyesület mai ülésében foglalkozott azzal a kérdéssel, a­mely­ ma igen komoly tanácskozásoknak tárgya a kor-­­mány és a román nyelvű hazafiak és politikusok között. A D. K. E. nincs tájékoztatva arról, van­nak-e már és mely irányban vannak a tanácskozó­ felek között megállapodások, de reméljük és el­várjuk a kormánytól, hogy fönnálló törvényeink minden módosítása nélkül azon szellemben és az­zal az eredménnyel foglalkozik a kérdéssel, hogy" a magyar államiságnak ezred­év óta alkotott min­den intézményében érvényesülő szelleme és karak­tere változatlan értékében föntartatik, mert Ma­gyarország csakis mint teljesen magyar ország áll­hat fönn, ezredéves históriai hivatása értelmében. Ez irányelvek szeriit teljesíti a D. K. E. minden körülmények között mint kulturegyesület a maga­ kötelességét azon a területen, a­melyet alapszabá-­ lyal neki kijelölnek , egyáltalán nem ért egyet. Beszélni is kezdett. Jászi azonban azzal nyugtatta meg, hogy a megjegyzése­ket halassza el a legközelebbi vita­ülésre.

Next