Budapesti Hírlap, 1914. június(34. évfolyam, 128-152. szám)
1914-06-03 / 128. szám
Budapest 1914. XXXIV. évfolyam, 128. szám Szerda, junius 3 megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor, negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken ló HL Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és lap tulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIII. ker., Bökk Szilárd utca 4. sz. Telefon József 63.Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. Telefon: Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 94 29. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés: József 53.Könyvkiadó: József 9*29. Igazgató: József 9*38. Kossuth Lajos Tódor. Budapest, jun. 2. Az idei pünkösd szenzációja nem a lángnyelvek, hanem a lángpallos, mely, Kossuth Lajos Tódor bucsúzkodó nyilatkozataiból suhint felénk, sőt reánk. Az Esti Újság tegnapi száma közli e nyilatkozatokat, melyeket Kossuth második fia tett, mielőtt — jóformán bucsútlanul — távozott volna első hazájából. Mert nem bátyja lakásáról, hanem a Brisztol fogadóból ment útra; nem búcsúzott senkitől, csak bátyja két titkárától (Szondi e két jelenkori apródjától), Apponyi Albert gróftól, Müller Kálmán bárótól, Gunszt Bertalantól, a ki édesatyjának volt titkára, Ambrozovics Lajostól és végre ügyvédjétől, Gonda Henrik dr.-tól. Senkitől mástól. Azért irom ide e neveket, mert ez kiegészíti nyilatkozatait. Mert Kossuth Lajos Tódor utólszor volt Magyarországon, hova halva se kíván visszajönni. Miért? Hiszen a nyomorult kivándorló, ha egyebet nem, visz magával a remény mellett, hogy meghalni hazajöhet, akárhányszor egy marék hazai földet is. Mert — hátha a sors nem engedi hazajönni, legyen a feje alá koporsójában egy kis hazai föld. Kossuth Lajos Tódor jöhetne, mert hívják, kecsegtetik, választókerületet, vezérséget kínálnak neki. De ő nem! Soha! Meghalni sem, halva sem! Nem borzalmas, emésztő, rettenetes elhatározás ez? És miért? Íme, elmondjuk saját szavaival is, ahogy az Esti Újságban olvastuk: Az E. U. maga ezeket mondja: Kossuth Lajos kisebbik fiát nálunk kevesen ismerik, mert ez az érdekes, markáns férfi kevés embernek enged bepillantást a lelkébe. Sokban ellentéte bátyjának. Élete berendezésében egyszerűbb, polgáribb, elhatározásában szinte konokul akaratos és ha éppen oly melegen tud is szeretni, mint bátyja, haragjában temperamentumosabb, élesebb és kevésbbé megbékéltető. A gyásza mélyen megrendítette, de a szomorú esemény részletei, a temetési előkészületek egyes mozzanatai meg felháborították. Ami fájt neki, azt nem vitte a piacra, áldozatokat hozott a harmónia látszatáért, de szívében mélységes elkeseredéssel érlelődött meg elhatározása, hogy soha többé magyar földre nem teszi lábát. Ez a rezignáció belereszketett a ceglédiek előtt mondott beszédébe is. Kossuth Lajos Tódor nyilatkozatai pedig ezek: — Nem jövök többet haza, — mondotta igen bizalmas környezetben — bár megfogadta volna Ferenc bátyám is atyánk parancsát, hogy soha haza ne térjünk! A Kossuth-név kultuszt jelentett, szükség volt a név varázsára, de a varázs misztikus. Ha a szentet közelről nézzük, megszűnik bűvereje, a szent maga is ember, a fia még inkább az. Ferenc bátyámat nagyszerű célok hozták haza és csaknem meg is felelt, itthon azonban belerántották a forgatagba senkik-semmik, akik mindent a mi nevünknek köszönhettek.Wármazták,’ piszkálták, lerágták a nargászát Ezt már akkor mondtam neki, hogy az én ivóvetendő példám a Batthyány Eleméré, a vértanú fiáé, aki nem avatkozik a politikába, mert ízlésével nem egyezik meg, hogy egynéhány ember politikai érdekéért a vértanú fia szerepét játsza. Mondtam, hogy ne legyünk mi sem a szobor fiai,kor kénytelen bölcsesége értésére adta, — a mikor elcsöndesedve megfogadta, hogy ő már most ezután él nyugodalmas, rendes, szépen beosztott, házbért és adót pontosan törlesztgető polgári életet... Akkor már Feszty, Árpád meghalt. Színészet és irodalom, festészet és iparművészet, társadalmi és politikai reformok, emberbaráti messiáskodás, ipari és kereskedelmi tervek, művészeti átalakítások, publikumnevelés, népboldogítás, honmentés minden vonalon! ... Mint háborgó vulkán a lávát, ontotta magából az izzó ábrándterveket, s azok, mint a láva rakódtak, torlódtak saját útjába, kihűltek, ottfagytak és csak az ő maga útja lett igy egyre göröngyösebb, haladhatatlanabb. Életrajza dióhéjban ennyi: született Ó-Gyallán, 1856 december 25-én; tanult Komáromban, Pozsonyban és Budán, ahol — mint néhai jó Szana Tamás szelíden írja — törvényellenes irodalmi és politikai egyesület alakítása miatt elüljáróinak haragját vonván magára, az iskolát el kellett hagynia; tizenhat éves korában csapott föl vándorszínésznek, játszott Kecskeméten és Nagyabonyban visszatért tanulmányaihoz, de csakhamar ráunt megint. 1874 tavaszán Münchenbe ment, ahol azonban nem sokat törődött a rendszeres tanulmányokkal, inkább csak a képtárakat látogatta s Kubinszki lengyel festő műtermében dolgozgatott; néhány sikerült vázlatára ösztöndíjat kapott a magyar kormánytól s megfestette Alkonyi táj címü képét, mely a müncheni Kunstverein kiállításán figyelmet keltett; hazatérvén Ipolyi Arnold püspök a szentkereszti parkb— Miért jöjjek én haza? Hogy rendel-kezzenek velem? Kitegyenek üzleti cégérnek és még azt is megszabják, hogy kivel állhatok szóba, mint ahogy megszabták, hogy ki jelenhessen meg, ki beszélhessen a bátyám kihűlt teteme mellett, amely pedig mégis csak inkább az enyém, mint az övék. Legyek címzetes vezér, vagy tiszteletbeli vezértárs? — Ha dolgozom, bárki rám kiabálhatna, hogy panamázom, ha más a fölfogásom, mint egyik vagy másik — nem címzetes, hanem tényleges — vezértársamnak. Az utcán rikoltozzák, a lapokban írják és népgyűléseken kurjantsák utánam a citromot facsaró olaszt és a hazaárulót? Nem, ehhez öreg vagyok már, elég fiatal pedig sohasem voltam. Az én nevem csak árthatna az ügynek és az a helyes, ha távolról tudják csak, hogy él még, messze valahol egy, Kossuth, akinek az apja a szabadságharc kormányzója volt, aki osztályosa lett remeteségének és nem lehet otthona a saját hazájában. — De tetemeimet hazahozatni sem engedem. Még gondolni is fájdalmas arra, hogy milyen kicsinyes patvarkodások közt, milyen kegyeletellenesen rendeződik az, ami kívülről mélységes gyásznak látszik. Meghalni a kirakatban és eltemettetni látványosságképpen... Ezt velem nem lehet csinálni. Kis ember vagyok, megengedhetem magamnak a kis emberek luxusát. Nem lesz a tetemem spektákulum, érvényesülő küzdelmek középpontja. — Végrendeletet csinálok és egyetlen fontos rendelkezésemet lesz: égessenek el, hogy haza ne hozhassák kihűlt testemet sem, csak egy marék port. — Halálomig sem teszem be ide a lábam. Idegen vagyok én itt. Nincs senkim. Csak a mauzóleumban az a pár sír, a melynek kegyeletéért méltóbban áldozhatok otthon. Miért jöjjek „haza?.“ Kim van nekem „itthon?" Ki vár engem? Sokért nem adnám, ha ezek a kije Feszty Árpád. — 1856—1914. — Irta Malonyay Dezső. Hatalmas, szinte félelmes lobogással gyulant tűz aludt ki... Magát emésztette föl, nagyon hamar, hogy azután mind szomorúbb pislákolással és keserves lassan hamvadjon le. Mintha egy őserdő égett volna eleinte, — s végén az élet vacsorájának kis bográcsa alá is alig maradt már elegendő parázs belőle. Sorsa, élete, küzdelme és sikerei, sőt színtelen elmúlása sincsenek bizonyos tragikus elem hijjával: szertelenség volt az ő végzete s ez valami heroikus jelleget ad rá. Némi kis túlzással — de nem is igen sok szépítésre szorulva — odasorozhatnák őt apósa, Jókai Mór kalandos végletekben küzdő regényhősei közé, akik csillagokat kotornak le az égről, hogy cigarettára gyújtsanak vele, s egy cigarettáért felrobognának a Mars csillagra ... És olyan kedvesek nekünk, mert élnek-halnak az ideálért és mindent meg tudunk nekik bocsátani örömest, mert legszertelenebbek éppen magyarságukban. Sohase volt fiatal és magyar nem lehet, soha húsz esztendős és szerelmes nem volt, aki Feszty Árpád halála hírét olvasva, nem sóhajt utána szive mélyéből egyet. Pedig ő már évek óta meghalt. Akkor halt meg, amikor kicsit fáradtan is már, kicsit betegen, kicsit megrokkanva és nagyon kiábrándulva, mert akaraterejét soha nem tudta tehetsége erejével arányba edzeni s ezt a hajló -------j—'s.--------------rr.agiggaassziana festésével bízta meg, de ezt megelőzőleg, Delelőjével az 1878-iki párisi világkiállításon aratott sikert, s ezt a képet a nemzetközi sorshúzás rendező-bizottsága meg is vásárolta. 1878-ban Veneziában festette a lagúnákat, gyorsan fejlődő színérzéikkel; következő télen, a gyallai magányban festette meg Pusztai találkozását, mely osztatlan tetszést aratott idehaza; újabb ösztöndíjat kapott, ezzel ment föl Bécsbe, Lichtenfels Ede tanítványai közzé; a bécsi akadémián készítette Golgotháját, ezt követte a Keresztről levétel, a Szent Gellért, s többi, egyre izmosabb vallásos tárgyú képe; közben magyar zsánereket is festett erős jellemzéssel; vannak becses freskói Emmer Kornél budai palotájában, az Operaházban és az igazságügyi palotában; nagy és alapos hozzákészüléssel festette körképét, a Magyarok bejövetelét... így a Lexikon. Legutóbb, 1912 januárjában, a Nemzeti Szalonban mutatta be utoljára munkáit Feszty Árpád, s most, nevét olvasva a gyászjelentésen, három képe, de legalább is kettő bizonyosan megjelenik mindnyájunk lelki szeme előtt, hisz ezek a képek híven jellemzik a lobogó fantáziájú, de apróbb munkáiban is mindig nagy alkotásra hivatottságot mutató művészt. A három kép: a Körkép, a Megváltónk temetése című hármaskép, s az 1908-ban kiállított Nagypéntek. Az áldott, az igazán eredményes mindennapi munka nem volt az ő kenyere. Azok közül való volt ő, akik az ihletben, a kényelmesebb intuícióban hisznek, holott mégis inkább csak annak a francia művésznek a bölcseségét Mai számunk 40 oldal