Budapesti Hírlap, 1914. június(34. évfolyam, 128-152. szám)

1914-06-03 / 128. szám

Budapest 1914. XXXIV. évfolyam, 128. szám Szerda, junius 3 megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor, negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken ló HL Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és lap tulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIII. ker., Bökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon József 63.­­Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. Telefon: Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 94 29. Apróhirdetés: J­ózsef 95. Hirdetés: József 53.Könyvkiadó: József 9*29. Igazgató: József 9*38. Kossuth Lajos Tódor. Budapest, jun. 2. Az idei pünkösd szenzációja nem a lángnyelvek, hanem a lángpallos,­ mely, Kossuth Lajos Tódor bucsúzkodó nyilat­kozataiból suhint felénk, sőt reánk. Az Esti Újság tegnapi száma közli e nyilat­kozatokat, melyeket Kossuth második fia tett, mielőtt — jóformán bucsútla­­nul — távozott volna első hazájából. Mert nem bátyja lakásáról, hanem a Brisztol fogadóból ment útra; nem bú­csúzott senkitől, csak bátyja két titká­rától (Szondi e két jelenkori apródjától),­ Apponyi Albert gróftól, Müller Kálmán bárótól, Gunszt Bertalantól, a ki édes­­atyjának volt titkára, Ambrozovics­ La­jostól és végre ügyvédjétől, Gonda Hen­rik dr.-tól. Senkitől mástól. Azért irom ide e neveket, mert ez kiegészíti nyilat­kozatait. Mert Kossuth Lajos Tódor utólszor volt Magyarországon, hova halva se kíván visszajönni. Miért? Hi­szen a nyomorult kivándorló, ha egyebet nem, visz magával a remény mellett, hogy meghalni hazajöhet, akárhányszor egy marék hazai földet is. Mert — hátha a sors nem engedi hazajönni, legyen a feje alá koporsójában egy kis hazai föld. Kossuth Lajos Tódor jöhetne, mert hív­ják, kecsegtetik, választókerületet, ve­­zérséget kínálnak neki. De ő nem! Soha! Meghalni sem, halva sem! Nem borzal­mas, emésztő, rettenetes elhatározás ez? És miért? Íme, elmondjuk saját szavaival is, a­hogy az Esti Újságban olvastuk: Az E. U. maga ezeket mondja: Kossuth Lajos kisebbik fiát nálunk ke­vesen ismerik, mert ez az érdekes, markáns férfi kevés embernek enged bepillantást a lel­kébe. Sokban ellentéte bátyjának. Élete beren­dezésében egyszerűbb, polgáribb, elhatározásá­ban szinte konokul akaratos és ha éppen oly melegen tud is szeretni, mint bátyja, haragjá­ban temperamentumosabb, élesebb és kevésbbé megbékéltető. A gyásza mélyen megrendítette, de a szomorú esemény részletei, a temetési elő­készületek egyes mozzanatai meg felháborítot­ták. A­mi fájt neki, azt nem vitte a piacra, ál­dozatokat hozott a harmónia látszatáért, de szí­vében mélységes elkeseredéssel érlelődött meg elhatározása, hogy soha többé magyar földre nem teszi lábát. Ez a rezignáció belereszketett a ceglédiek előtt mondott beszédébe is. Kossuth Lajos Tódor nyilatkozatai pedig ezek: — Nem jövök többet haza, — mondotta igen bizalmas környezetben — bár megfogadta volna Ferenc bátyám is atyánk parancsát, hogy soha haza ne térjünk! A Kossuth-név kul­tuszt jelentett, szükség volt a név varázsára, de a varázs misztikus. Ha a szentet közelről néz­zük, megszűnik bűvereje, a szent maga is em­ber, a fia még inkább az. Ferenc bátyámat nagyszerű célok hozták haza és csaknem meg is felelt, itthon azonban belerántották a forga­tagba senkik-semmik, a­kik mindent a mi ne­vünknek köszönhettek.­­Wármazták,’ piszkál­ták, lerágták a nar­gászát Ezt már akkor mondtam neki, hogy az én ivóvetendő példám a Batthyány Eleméré, a vértanú fiáé, a­ki nem avatkozik a politikába, mert ízlésével nem egyezik meg, hogy egynéhány ember politikai érdekéért a vértanú fia szerepét játsza. Mond­tam, hogy ne legyünk mi sem a szobor fiai,­kor kénytelen bölcsesége értésére adta, — a mi­kor elcsöndesedve megfogadta, hogy ő már most ezután él nyugodalmas, rendes, szépen beosztott, házbért és adót pontosan törlesztgető polgári életet... Akkor már Feszty, Árpád meghalt. Színészet és irodalom, festészet és ipar­művészet, társadalmi és politikai reformok, emberbaráti messiáskodás, ipari és kereske­delmi tervek, művészeti átalakítások, publikum­nevelés, népboldogítás,­­ honmentés minden vonalon! ... Mint háborgó vulkán a lávát, on­totta magából az izzó ábrándterveket, s azok, mint a láva rakódtak, torlódtak saját útjába, kihűltek, ottfagytak és csak az ő maga útja lett igy egyre göröngyösebb, haladhatatlanabb. Életrajza dióhéjban ennyi: született Ó-Gyallán, 1856 december 25-én; tanult Komá­romban, Pozsonyban és Budán, a­hol — mint néhai jó Szana Tamás szelíden írja — törvény­­ellenes irodalmi és politikai egyesület alakítása miatt elüljáróinak haragját vonván magára, az iskolát el kellett hagynia; tizenhat éves korá­ban csapott föl vándorszínésznek, játszott Kecskeméten és Nagyabonyban­ visszatért ta­nulmányaihoz, de csakhamar ráunt megint. 1874 tavaszán Münchenbe ment, a­hol azon­ban nem sokat törődött a rendszeres tanulmá­nyokkal, inkább csak a képtárakat látogatta s Kubinszki lengyel festő műtermében dolgozga­tott; néhány sikerült vázlatára ösztöndíjat ka­pott a magyar kormánytól s megfestette Alko­­nyi táj címü képét, mely a müncheni Kunst­verein kiállításán figyelmet keltett; hazatérvén Ipolyi Arnold püspök a szentkereszti park­b­­— Miért jöjjek én haza? Hogy rendel-­­kezzenek velem? Kitegyenek üzleti cégérnek és még azt is megszabják, hogy kivel állhatok szóba, mint a­hogy megszabták, hogy ki jelen­hessen meg, ki beszélhessen a bátyám kihűlt teteme mellett, a­mely pedig mégis csak inkább az enyém, mint az övék. Legyek címzetes vezér, vagy tiszteletbeli vezértárs? — Ha dolgozom, bárki rám kiabálhatna, hogy panamázom, ha más a fölfogásom, mint egyik vagy másik — nem címzetes, hanem tényleges — vezértársamnak. Az utcán rikoltoz­­zák, a lapokban írják és népgyűléseken kur­jantsák utánam a citromot facsaró olaszt és a hazaárulót? Nem, ehhez öreg vagyok már, elég fiatal pedig sohasem voltam. Az én nevem csak árthatna az ügynek és az a helyes, ha távolról tudják csak, hogy él még, messze valahol egy, Kossuth, a­kinek az apja a szabadságharc­ kor­mányzója volt, a­ki osztályosa lett remeteségé­nek és nem lehet otthona a saját hazájában. — De tetemeimet hazahozatni sem enge­dem. Még gondolni is fájdalmas arra, hogy milyen kicsinyes patvarkodások közt, milyen kegyeletellenesen rendeződik az, a­mi kívülről mélységes gyásznak látszik. Meghalni a kirakat­ban és eltemettetni látványosságképpen... Ezt velem nem lehet csinálni. Kis ember vagyok, megengedhetem magamnak a kis emberek luxusát. Nem lesz a tetemem spektákulum, ér­vényesülő küzdelmek középpontja. — Végrendeletet csinálok és egyetlen fon­tos rendelkezésem­et lesz: égessenek el, hogy haza ne hozhassák kihűlt testemet sem, csak egy marék port. — Halálomig sem teszem be ide a lábam. Idegen vagyok én itt. Nincs senkim. Csak a mauzóleumban az a pár sír, a melynek kegye­letéért méltóbban áldozhatok otthon. Miért jöj­jek „haza?.“­ Kim van nekem „itthon?"­ Ki vár engem? Sokért nem adnám, ha ezek a kije­ Feszty Árpád. — 1856—1914. — Irta Malonyay Dezső. Hatalmas, szinte félelmes lobogással gyu­­lant tűz aludt ki... Magát emésztette föl, na­gyon hamar, hogy azután mind szomorúbb pislákolással és keserves lassan hamvadjon le. Mintha egy őserdő égett volna eleinte, —­ s vé­gén az élet vacsorájának kis bográcsa alá is alig maradt már elegendő parázs belőle. Sorsa, élete, küzdelme és sikerei, sőt szín­telen elmúlása sincsenek bizonyos tragikus elem hijjával: szertelenség volt az ő végzete s ez va­­­lami heroikus jelleget ad rá. Némi kis túlzással — de nem is igen sok szépítésre szorulva — odasorozhatnák őt apósa, Jókai Mór kalandos végletekben küzdő regény­hősei közé, a­kik csillagokat kotornak le az ég­ről, hogy cigarettára gyújtsanak vele, s egy cigarettáért felrobognának a Mars csillagra ... És olyan kedvesek nekünk, mert élnek-halnak az ideálért és mindent meg tudunk nekik bo­csátani örömest, mert legszertelenebbek éppen magyarságukban. Sohase volt fiatal és magyar nem lehet, soha húsz esztendős és szerelmes nem volt, a­ki Feszty Árpád halála hírét ol­vasva, nem sóhajt utána szive mélyéből egyet. Pedig ő már évek óta meghalt. Akkor halt meg, a­mikor kicsit fáradtan is már, kicsit betegen, kicsit megrokkanva és nagyon kiáb­rándulva, mert akaraterejét soha nem tudta tehetsége erejével arányba edzeni s ezt a hajló -------j—'s.--------------rr.­agiggaassziana festésével bízta meg, de ezt megelőzőleg, Delelő­­jével az 1878-iki párisi világkiállításon aratott sikert, s ezt a képet a nemzetközi sorshúzás rendező-bizottsága m­eg is vásárolta. 1878-ban Veneziában festette a lagúnákat, gyorsan fej­lődő színérzéikkel; következő télen, a gyallai magányban festette meg Pusztai találkozását, mely osztatlan tetszést aratott idehaza; újabb ösztöndíjat kapott, ezzel­ ment föl Bécsbe, Lich­­tenfels Ede tanítványai közzé; a bécsi akadé­mián készítette Golgotháját, ezt követte a Keresztről levétel, a Szent Gellért, s többi, egyre izmosabb vallásos tárgyú képe; közben magyar zsánereket is festett erős jellemzéssel; vannak becses freskói Emmer Kornél budai palotájá­ban, az Operaházban és az igazságügyi palotá­ban; nagy és alapos hozzákészüléssel festette körképét, a Magyarok bejövetelét... így a Lexikon. Legutóbb, 1912 januárjában, a Nemzeti Szalonban mutatta be utoljára munkáit Feszty Árpád, s most, nevét olvasva a gyászjelentésen, három képe, de legalább is kettő bizonyosan megjelenik mindnyájunk lelki szeme előtt, hisz ezek a képek h­íven jellemzik a lobogó fantá­ziájú, de apróbb munkáiban is mindig nagy alkotásra hivatottságot mutató művészt. A három kép: a Körkép, a Megváltónk temetése című hármaskép, s az 1908-ban kiál­lított Nagypéntek. Az áldott, az igazán eredményes minden­napi munka nem volt az ő kenyere. Azok kö­zül való volt ő, a­kik az ihletben, a kényelme­sebb intuícióban hisznek, holott mégis inkább csak annak a francia művésznek a bölcseségét Mai számunk 40 oldal

Next