Budapesti Hírlap, 1914. november (34. évfolyam, 273-302. szám)
1914-11-01 / 273. szám
2 távoli harcmezein, Galíciában, vagy Orosz-Lengyelországban, idegen föld hantja alatt, vagy talán valamely mocsár iszapjában, vagy éppen temetetlenül fellepve varjuk és hollók seregével, akiről szerettei még azt hiszik, hogy él vagy legalább reményük, hogy halála hírére ő maga cáfol rá a háború után. Ma csakugyan a halottak napja van s egy ország kell, hogy áldozzon halottai emlékének, mert egyes ember senki sem tudja, hogy kik az ő halottak És a ki nem hiszi, hogy a földön túl is van élet, azt csakugyan kétségbeejtő érzés foghatja el erre a gondolatra. De a ki bízik Istenben és hisz az örökkévalóságban, annak fájdalmát kell, hogy megenyhitse az a hit, hogy a ki sokat szenvedett — nem magáért, nem csupán övéiért, — hanem egy egész országnak, a magyar hazának javáért s vére hullásával segített egy nemzetet megmenteni az emberiségnek s minket itthon maradottakat megóvni a háború nyomorától, annak a lelke névtelenül is megdicsőül és egy szebb és örökké tartó életben lesz része a halál után. Régen eltemetett szeretteink emlékének áldozva, föl-fölájul a szívnek tompa fájdalma. De ez már nem az a szivettépő érzés, mely a most elvesztett nyomában kél. És akinek van a harctéren elesett friss halottja, enyhítse annak szivettépő éles fájdalmát az a tudat, hogy szeretett hozzátartozója vagy hozzátartozói egy a magyarra váró szebb jövőért ontották vérüket s az ő tetemükből a jövő Magyarország hatalmas fája fog kisarjadni, melyért nemcsak élni volt érdemes, de meghalni is. Hiszen a fák is elhulló leveleikkel táplálják a földet, melyben gyökerük van s a természetben nem egyéb a téli halál, mint egy uj életnek előkészítő stádiuma. Budapesti Hírlap (273.o.) 1914. november 1. A háború eseményei. A fatisculági—si harc az oroszokkal. — A francia ellenállás megtörése. — Budapest, okt. 31. Negyedéve áll a háború. És sorsában most oly döntő fordulat következett el, a mely meg fogja változtatni az egész hadviselés képét. Mi ez uj fordulatot érthető örömmel köszöntjük, mert benne ügyünk igazának látjuk diadalát. Hittünk a magunk erejében és szövetségesünk nagyságában és szentül meg voltunk győződve arról, hogy egymás mellé állván, az ellenünk fenekedő világ sem vehet erőt rajtunk. De a háború háború. Ahol nagy az értéke minden frigyestársnak és nagy a jelentősége minden olyan tényezőnek, amely ellenségeinket gyöngíti. Törökország a végletekig megbántva, megalázva, hitvány orosz és angol fenyegetéstől lázítva, megkezdte a háborút. Konstantinápoly megadja a jelet és az iszlám sok milliónyi tömege megmozdul. Ázsia belsejében, azon a széles övön, amely végighúzódik Észak- Afrikán egészen a marokkói birodalomig, az Atlanti-óceánig, mohó szomjúsággal lesik ezt a jeladást. Mohamed népének három zsarnoka van, mind a három durva, kíméletlen, eszközeiben nem válogatós, kész alattvalói megtizedelésére: Oroszország, Anglia és Franciaország. Az orosz uralom alatt élő mohamedánok élete pokol, sorsa örök üldözés, vagyona kozák préda a Kaukázus tövében épp úgy, mint Perzsiában. Egyiptom, amelyet minden nemzetközi jog fölrúgásával most fog annektálni Anglia, tele van ültetve furcsa és szomorú fával, a bitó fák ezreivel, amelyeken legyilkolt nacionalistákat, a lelkes Musztafa Kamil basa híveit lengeti a szél, és a hívek között szép számmal vannak ártatlan gyermekek, megkorbácsolt és meggyalázott asszonyok, a sír felé vándorló aggastyánok. Franciaország koloniális őrületében rávetette magát Algírra és Tuniszra, megéhezett Marokkóra is, de mindig serege söpredékeit küldötte e szerencsétlen gyarmatokba. Az égbe kiáltanak a bűnök, miket e három fiatalom az iszlám népein elkövetett. És Törökország, a mohamedánizmus látható feje, tudja jól, hogy utolsó válságai alatt is mily meleg szimpátiával fordult küzdelmei felé a magyar és osztrák monarkia. És a berlini török ügyvivő hangos tanúságtétele szerint nem feledte el azt sem, mivel tartozik Németországnak, amely hűséges istápolója, barátja, kulturális törekvéseinek önzetlen támogatója volt. Az erkölcsi javak a háború viharában fegyverbíró erőkké edződnek, amelyek új fordulatot adnak a világháború sorsának. Azért a rémület Londonban és Péterváron, azért a nagyhangú rémizgetés, amely hatástalanul puffog el, azért Bulgáriának és nyilván Romániának is új és tolakodó megkerülgetése az aut-ant kategorikus imperatívuszával. „Aki nincs velünk, az ellenünk van. A Helyesen beszél a Novoje Vremja. Mi is így fogjuk föl a helyzet alakulását. Akik nem csatolták létüket az orosz kolosszus megingó nagyhatalmához, azok nemsokára épp oly nyíltan ki fognak szállani a síkra, mint Törökország mai elszánt tettével. A mi küzdelmünk Oroszországgal a vitézség, higgadt belátás, okos számítás és hadvezéri talentum harca a durva fizikai erővel, csak egyre megújuló lelkesedést önthet a még ma is habozó semlegesekbe. A hosszú vonal centrumán és déli részén ma is újabb sikereink vannak. Galicia és Bukovina határán egy orosz hadoszlopot vertünk meg. Közép- Galiciában erősen tartjuk nemcsak Turkát, a Magyarországba vezető út kulcsát, hanem a tőle északkeletre eső hadállásokat is. Ott van a harctéren a minem millió évek előtti erdők vannak eltemetve, majd ő lemegy oda s hoz fát koporsóra. Nevetünk szegényen, hiszen azért került ide, mert nem tud menni, két lábát, mint a pelyhet vitte el a golyó s a jó Isten azt mondta reá, ezt odaveszem magamhoz. Mert hogy itt lenn mind abban reménykedünk, hogy mielőbb vége lesz ennek a hidegségnek s odakerülünk a fényes, nagy trónus elé, a hol megbiráltatik, méltó harcosai voltunk-e hitnek, hazának, ahol nem a hangok zenéje számít, hanem a lelkek vitézsége, nem a rang, hanem a hivő bátorság. Azért is ne higyjétek ti élők, ti boldogok s ti szenvedők, hogy nekünk fájva fáj az elmúlás. Az őrmester váltig azt hajtogatja, hogy egy este megjön majd a legfelsőbb napiparancs s mi felszedelődzködünk mindannyian, vakok, bénák, lábatlanok, kézhijasok, szivenlőttek és gránáttal széttöröttek, elnémult halott roncsok, glédiába állunk, az ezredkürt megszólal s masírozunk, mint régen, de már nem völgyeken, dombokon, nem rágjuk a homokokat, nem botlunk meg az erdő fáinak kiálló gyökereiben, nem dalolunk, nem nyomjuk agyarunkra a füstölgő pipát, nem esik öszsze közülünk senki, golyó nem fütyül a fülünk mellett, srapnell nem ás mellettünk légtölcséreket, nem kapunk sebet, idegrohamot, nem fekszünk el a meztelen földön, mint a szürke rögre zuhant lelőtt madár, hanem megyünk sorban, fejünk fölvetve, a szívünket halott álmából fölkeltette a túlvilág gyönyörű hite, megyünk glédában mi negyvenen. Az ezredküírt elhallgat s a kisdobos dobolni kezd, halk dobszó mellett gázoljuk a levegőt, mindig feljebb és feljebb megyünk, egy kunsági baka, aki nem szereti a hegyet, már sokallja is az utat, de csak megyünk előre. Csizmánk nem lesz sáros, nem éhezünk, nem fázunk, nem megyünk rohamra, nem hangzik éljen, nem ráz fel hurrá, csak megyünk azon az útón, melyen a miúltkor egy apró repülőgép kémlelt bennünket, de följebb, sokkal följebb, már nem látunk semmit a földből, melyen meghaltunk, a sírból, melyben aludtunk, megyünk mindig följebb, a levegő mindig ritkább lesz s távolról, mintha messze hegyek közül jönne, nagy, magas hegyek közül halk zsolozsmák pianisszimója áramlik felénk. Csak szőke orosz barátom fél a mennyektől. Áttól tart, ott is utoléri a cár keze, mert azt mondja, ez már egyszer elküldte őt öt esztendőre abba a hideg országba, melynek bőrkucsmás katonái minket is a halálba küldtek. Azt mondja, hogy ő nem vágyik innen sehova, jó itt a föld alatt, megszokta már hazulról a hideget. Csak egy vágya van, egy napig szeretne még csak élni, otthon hagyta az édesanyját, a feleségét s egy hároméves kis fiát, aki olyan szőke, mint ő, de olyan édes, mint a meleg májusi szellő. Csak ezt szeretné megcsókolni, aztán viszszajönne. A halottak telefonja tovaviszi a muszkavágyat a negyven eltemetetthez s én látóim, megmozdul mind s ha Isten, a föld mélyének Istene világot gyújtana itt egy pillanatra, látnátok, mi halottak sírunk. Kicsiny könypatakokat hajt a szivünk, ez a halott malom. Sirunk s indulunk. Halott álmainkban megyünk hazafelé. Ledobjuk a rüsztungot, szanaszét elszéledünk, ki a Fruska Goránál, ki a Balatonnál, ki a Kunságban, ki az Alpesek alatt jár, derűsen, rangosan, kicsiny faluba érünk és éjjelek éjjelén megkopogtatunk egy ablakot, Kicsiny ablak kinnyilik s csókoljuk lázasana az apró, szőke kis fejet, a mi fiunk, a mi lányunk, kicsi, apid tündér, ki azóta, hogy az utolsó csók elröppent,, apukája után sir. Aztán becsukjuk az ablakot s ugye, Mindenszentek van, keresztülvágunk falvakon, városokon s apró keresztek országába tartunk mi elszéledt halottak. Kicsiny és nagy temetőkbe, kicsiny és nagy sírkeresztekhez, lépett virágait visszük véres harcmezőknek s leborulva imádkozunk, halottak a halottaikért. Csak még egyszer lássam azt a süppedő sirt, hol az édesanyám gondol reám s a másikat, hol az édesapám ősz feje nyugoszik. Csak még egyszer kisírhassam magamat, aztán visszajövök s visszajövünk mi negyvenen, dobszó és ezredtrombita nélkül, fejünk lehajtva, nyomorult, szegény, síró katonák. Befekszünk újra sírunkba s tovább átúszunk. Csöndben leszünk, de jövőre ilyenkor az őrmester megint