Budapesti Hírlap, 1914. november (34. évfolyam, 273-302. szám)

1914-11-01 / 273. szám

2 távoli harcmezein, Galíciában, vagy Orosz-Lengyelországban, idegen föld hantja alatt, vagy talán valamely mo­csár iszapjában, vagy éppen temetetlenü­l f­ellepve varjuk és hollók seregével, a­kiről szerettei még azt hiszik, hogy él vagy legalább reményük, hogy halála hírére ő maga cáfol rá a háború után. Ma csakugyan a halottak napja van s egy ország kell, hogy áldozzon halottai emlé­kének, mert egyes ember senki sem tudja, hogy kik az ő halottak És a ki nem hiszi, hogy a földön túl is van élet, azt csakugyan kétségbeejtő érzés foghatja el erre a gondolatra. De a ki bízik Istenben és hisz az örökké­valóságban, annak fájdalmát kell, hogy megenyhitse az a hit, hogy a ki sokat szenvedett — nem magáért, nem csupán övéiért, — hanem egy egész országnak, a magyar hazának javáért s vére hullá­sával segített egy nemzetet megmenteni az emberiségnek s minket itthon mara­dottakat megóvni a háború nyomorától, annak a lelke névtelenül is megdicsőül és egy szebb és örökké tartó életben lesz része a halál után. Régen eltemetett szeretteink emlé­kének áldozva, föl-fölájul a szívnek tompa fájdalma. De ez már nem az a szivettépő érzés, mely a most elvesztett nyomában kél. És a­kinek van a harctéren elesett friss halottja, enyhítse annak szivettépő éles fájdalmát az a tudat, hogy szeretett hozzátartozója vagy hozzátartozói egy a magyarra váró szebb jövőért ontották vérüket s az ő tetemükből a jövő Ma­gyarország hatalmas fája fog kisarjadni, melyért nemcsak élni volt érdemes, de meghalni is. Hiszen a fák is elhulló leve­leikkel táplálják a földet, melyben gyö­kerük van s a természetben nem egyéb a téli halál, mint egy uj életnek előké­szítő stádiuma. Budapesti Hírlap (273.o.) 1914. november 1. A háború eseményei. A f­atisculági—­si harc az oroszokkal. — A francia ellenállás megtörése. — Budapest, okt. 31. Negyedéve áll a háború. És sorsá­ban most oly döntő fordulat következett el, a mely meg fogja változtatni az egész hadviselés képét. Mi ez uj fordulatot érthető örömmel köszöntjük, mert benne ügyünk igazának látjuk diadalát. Hit­tünk a magunk erejében és szövetsége­sünk nagyságában és szentül meg vol­tunk győződve arról, hogy egymás mellé állván, az ellenünk fenekedő világ sem vehet erőt rajtunk. De a háború háború. A­hol nagy az értéke minden frigyestárs­nak és nagy a jelentősége minden olyan tényezőnek, a­mely ellenségeinket gyön­gíti. Törökország a végletekig meg­bántva, megalázva, hitvány orosz és an­gol fenyegetéstől lázítva, megkezdte a háborút. Konstantinápoly megadja a je­let és az iszlám sok milliónyi tömege megmozdul. Ázsia belsejében, azon a szé­les övön, a­mely végighúzódik Észak- Afrikán egészen a marokkói biroda­lomig, az Atlanti-óceánig, mohó szom­júsággal lesik ezt a jeladást. Mohamed népének három zsarnoka van, mind a három durva, kíméletlen, eszközeiben nem válogatós, kész alattvalói megtize­delésére: Oroszország, Anglia és Fran­ciaország. Az orosz­ uralom alatt élő mohamedánok élete pokol, sorsa örök üldözés, vagyona kozák préda a Kauká­zus tövében épp úgy, mint Perzsiában. Egyiptom, a­melyet minden nemzetközi jog fölrúgásával most fog annektálni Anglia, tele van ültetve furcsa és szo­morú fával, a bitó fák ezreivel, a­­melye­ken legyilkolt nacionalistákat, a lelkes Musztafa Kamil basa híveit lengeti a szél, és a hívek között szép számmal vannak ártatlan gyermekek, megkorbá­csolt és meggyalázott asszonyok, a sír felé vándorló aggastyánok. Franciaor­szág koloniális őrületében rávetette ma­gát Algírra és Tuniszra, megéhezett Ma­rokkóra is, de mindig serege söpredékeit küldötte e szerencsétlen gyarmatokba. Az égbe kiáltanak a bűnök, miket e há­rom fiatalom az iszlám népein elkö­vetett. És Törökország, a mohamedániz­mus látható feje, tudja jól, hogy utolsó válságai alatt is mily meleg szimpátiá­val fordult küzdelmei felé a magyar és osztrák monarkia. És a berlini török ügy­vivő hangos tanúságtétele szerint nem feledte el azt sem, mivel tartozik Német­országnak, a­mely hűséges istápolója,­ barátja, kulturális törekvéseinek önzet­len támogatója volt. Az erkölcsi javak a háború viharában fegyverbíró erőkké edződnek, a­melyek új fordulatot adnak a világháború sorsának. Azért a rémület Londonban és Péterváron, azért a nagy­hangú rémizgetés, a­mely hatástalanul puffog el, azért Bulgáriának és nyilván Romániának is új és tolakodó megke­­rülgetése az aut-ant kategorikus impera­tívuszával. „A­ki nincs velünk,­ az elle­nünk van. A Helyesen beszél a Novoje Vremja. Mi is így fogjuk föl a helyzet alakulását. A­kik nem csatolták létüket az orosz kolosszus megingó nagyhatal­mához, azok nemsokára épp oly nyíltan ki fognak szállani a síkra, mint Török­ország mai elszánt tettével. A mi küzdelmünk Oroszországgal a vitézség, higgadt belátás, okos számítás és hadvezéri talentum harca a durva fizi­kai erővel, csak egyre megújuló lelkese­dést önthet a még ma is habozó semle­gesekbe. A hosszú vonal centrumán és déli részén ma is újabb sikereink van­nak. Galicia és Bukovina határán egy orosz hadoszlopot vertünk meg. Közép- Galiciában erősen tartjuk nemcsak Tur­­kát, a Magyarországba vezető út kulcsát, hanem a tőle északkeletre eső hadállá­sokat is. Ott van a harctéren a mi­nem millió évek előtti erdők vannak eltemetve, majd ő lemegy oda s hoz fát koporsóra. Nevetünk szegényen, hiszen azért került ide, mert nem tud menni, két lábát, mint a pelyhet vitte el a golyó s a jó Isten azt mondta reá, ezt odaveszem magamhoz. Mert hogy itt lenn mind abban re­ménykedünk, hogy mielőbb vége lesz ennek a hidegségnek s odakerülünk a fényes, nagy tró­nus elé, a hol megbiráltatik, méltó harcosai vol­tunk-e hitnek, hazának, a­hol nem a hangok zenéje számít, hanem a lelkek vitézsége, nem a rang, hanem a hivő bátorság. Azért is ne higy­­jétek ti élők, ti boldogok s ti szenvedők, hogy nekünk fájva fáj az elmúlás. Az őrmester váltig azt hajtogatja, hogy egy este megjön majd a legfelsőbb napiparancs s mi felszedelődzködünk mindannyian, vakok, bénák, lábatlanok, kéz­­hijasok, szivenlőttek és gránáttal széttöröttek, elnémult halott roncsok, glédiába állunk, az ez­­redkürt megszólal s masírozunk, mint régen, de már nem völgyeken, dombokon, nem rágjuk a homokokat, nem botlunk meg az erdő fáinak kiálló gyökereiben, nem dalolunk, nem nyom­juk agyarunkra a füstölgő pipát, nem esik ösz­­sze közülünk senki, golyó nem fütyül a fülünk mellett, srapnell nem ás mellettünk légtölcsére­ket, nem kapunk sebet, idegrohamot, nem fek­szünk el a meztelen földön, mint a szürke rögre zuhant lelőtt madár, hanem megyünk sorban, fejünk fölvetve, a szívünket halott álmából föl­keltette a túlvilág gyönyörű hite, megyünk glé­­dában mi negyvenen. Az ezredküírt elhallgat s a kisdobos dobolni kezd, halk dobszó mellett gázoljuk a levegőt, mindig feljebb és feljebb megyünk, egy kunsági baka, a­ki nem szereti a hegyet, már sokallja is az utat, de csak megyünk előre. Csizmánk nem lesz sáros, nem éhezünk, nem fázunk, nem megyünk rohamra, nem hangzik éljen, nem ráz fel hurrá, csak megyünk azon az útón, melyen a miúltkor egy apró repülőgép kémlelt bennünket, de följebb, sokkal följebb, már nem látunk semmit a föld­ből, melyen meghaltunk, a sírból, melyben alud­tunk, megyünk mindig följebb, a levegő mindig ritkább lesz s távolról, mintha messze hegyek közül jönne, nagy, magas hegyek közül halk zsolozsmák pianisszimója áramlik felénk. Csak szőke orosz barátom fél a mennyek­től. Áttól tart, ott is utoléri a cár keze, mert azt mondja, ez már egyszer elküldte őt öt esztendőre abba a hideg országba, melynek bőrkucsmás katonái minket is a halálba küldtek. Azt mondja, hogy ő nem vágyik innen sehova, jó itt a föld alatt, megszokta már hazulról a hide­get. Csak egy vágya van, egy napig szeretne még csak élni, otthon hagyta az édesanyját, a fele­ségét s egy hároméves kis fiát, a­ki olyan szőke, mint ő, de olyan édes, mint a meleg májusi szellő. Csak ezt szeretné megcsókolni, aztán visz­­szajönne. A halottak telefonja tovaviszi a muszka­vágyat a negyven eltemetetthez s én lá­tóim, megmozdul mind s ha Isten, a föld mélyé­nek Istene világot gyújtana itt egy pillanatra, látnátok, mi halottak sírunk. Kicsiny köny­­patakokat hajt a szivünk, ez a halott­ malom. Sirunk s indulunk. Halott álmainkban megyünk hazafelé. Ledobjuk a rüsztungot, szanaszét el­­széledünk, ki a Fruska Goránál, ki a Balaton­nál, ki a Kunságban, ki az Alpesek alatt jár, derűsen, rangosan, kicsiny faluba érünk és éjje­lek éjjelén megkopogtatunk egy ablakot, Ki­csiny ablak kinnyil­ik s csókoljuk lázasana az apró, szőke kis fejet, a mi fiunk, a mi lányunk, kicsi, apid tündér, ki azóta, hogy az utolsó csók­ elröppent,, apukája után sir. Aztán becsukjuk az ablakot s ugye, Mindenszentek van, keresz­tülvágunk falvakon, városokon s apró keresz­tek országába tartunk mi elszéledt halottak. Ki­csiny és nagy temetőkbe, kicsiny és nagy sír­keresztekhez, lépett virágait visszük véres harc­­mezőknek s leborulva imádkozunk, halottak a halottaikért. Csak még egyszer lássam azt a süp­pedő sirt, hol az édesanyám gondol reám s a másikat, hol az édesapám ősz feje nyugoszik. Csak még egyszer kisírhassam magamat, aztán visszajövök s visszajövünk mi negyvenen, dob­­szó és ezredtrombita nélkül, fejünk lehajtva, nyomorult, szegény, síró katonák. B­efekszünk újra sírunkba s tovább átúszunk. Csöndben le­szünk, de jövőre ilyenkor az őrmester megint

Next