Budapesti Hírlap, 1915. január-február (35. évfolyam, 1–59. szám)

1915-01-01 / 1. szám

Budapest, 1915. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 32 kor., félévre 16 kor, negyedévre 6 kor, egy hónapra 3 kor. 80 fi­l. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 fill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő H Hirlep­i Könyvt­úri II. növjéknapló sz. XXXV. évfolyam, 1. szám. éntek* január 1. Szerkesztőség és igazgatóság: VII. k­er., Bökk Szilárd­ utca 4. szám. Kiadóhivatal : VII. ker., József-körut 5. száza. TELEFONSZA1OK: József 43 József 53, József 63. Tisztelettel kérjük" vidéki előfizetőinket, Hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fönnakadást ne szenvedjen. 1915. Budapest, dec. 31. Az ezerkilencszáztizennégy elbú­csúzott, a modern drámák utolsó fölvo­násának halálos izgalmai, gigantikus lelki rázkódások között s tegnapról mára örökség gyanánt csak egy piros kérdő­jel maradt, melyre száz milliók néznek: a vérfolyamok utolsó cseppje mikor tű­nik el a szenvedések nagy vizeiben s mi­kor szökken búzakalász a futóárkok földjein? A megszokott s megunt kíván­ságból, hogy boldog uj évet, ma hajnalra siró és forró imádság lett s az emberi­ségnek az a része, mely a föld felületén a műveltség varázsosan gyönyörű, alko­tásait hintette el, ma zsolozsmának mondja el, epedő, lázbeteg imának az újesztendő három harangszavát. A csont­jaink között gyötrelmes láz bujdosik s legyünk oltárok előtt térdelők, vagy is­tentagadó pogányok, ma egyformán imádkozunk; oh, az imának is megjön­nek a maga hívogató, parancsoló órái. Betegen, reszketve ébredünk s az ólmos égre tekintünk. Csodát nem várunk a magas egekből, csak kegyelmet és biz­tatást, boldog új esztendőt, melynek végső napja győzelemmel végződik. Majd az egész világ ellenünk e pillanatban s mégis az észak sötéten író Ibsenjére gondolok. A legerősebb az, a ki magára van hagyatva. Magunkra vagyunk hagyva, csak német szövetségesünk iszo­nyú kardja támogat bennünket; észak, dél, nyugat és kelet ellenünk esküdött s mégis úgy érzem, boldog új esztendő virrad reánk. A harcterekre gondolok, hol az emberiségnek a vízözön óta leg­nagyobb szerencsétlensége zajlik le, a milliókra, kiket odaküldtünk, az egész évszázadra való tragédiákra, mik a vér­mezőkön ma egy nap alatt tornyosulnak össze, a tüzek borzalmas pompájára, mely fényessé teszi a városok palotáit, a falvak kis házait, a kék tengereket s a kék levegő-eget, a léghajókból eső nyi­lakra és szakadó bombákra, az ágyuk és gépfegyverek rombolásaira, a száz­ezer életre, mely friss dombok alatt alu­szik s a Végzet halálos szárnycsapásai nyomán kelő viharokban keresem más uj esztendő napján, a mi igazságunkat. A szivem vadul dobog s azokra a fiatal és öreg harcosokra gondolok, kikre Assisi Ferenc gyönyörű mondása szomorúan illik ma: bátyám a szél s húgom az eső. Ezekre a hazátlan milliókra gondolok, németekre, magyarokra s osztrákokra, kiknek ma nincs hazájuk s messze ide­genben védik meg az elhagyott három haza határait, békéjét, állami rendjét, ősi szervezeteiket s ősi földjeiket, elhagyott otthonaikat, — meg a földönfutó né­pekre, melyeket a háború véres ekéje kivetett földjeiből s hontalan, hazátlan országjáróvá tett. S fölrajzolódik előttem a nagy miért, hogy miért kellett mind­ennek történnie. Hogy husz millió ka­tona miért áll fegyverben s miért gyil­kolja egymást puskatustól léghajóig a teknika minden gyilkoló szerszámával, hogy a k­ultúra töméntelen pompás al­kotása miért van romokban, hogy miért pusztult el milliónyi műkincs, miért ma­rad aratatlan millió hektár föld. A végzetes nagy miértre az ezer­kilencszáztizennégy megadja a feleletet. Történetíró sem kell hozzá, hogy a fele­letet kikutassuk. A felelet: az emberiség megunta a történelmi nyugalmat, erei­ben új népvándorlások lázai szaladgál­nak, a történelmet csináló nemzetek elé­gedetlenek határaikkal, a japán Ázsiára vágyik, a moszkovita föld nem elégszik meg Szibéria erdeivel, az Ural érceivel, s a szláv láb óriás lépést akar tenni a Földközi-tenger felé, Anglia összerablott gyarmatait félti a német dreadnoughtok­tól és így tovább. Lihegő rablók állanak körül bennünket, Kain éhezik Ábel örök­ségére. Mi pedig hatalmas szövetsége­sünkkel állunk közöttük s védjük a világ fönmaradását. Nem éhezünk Indiára, Perzsiára, Törökországra, minden törek­vésünk csak az, hogy államaink lakossá­gát naggyá, gazdaggá tegyük. Hogy a német ipar, a világ első ipara, új pia­cokra vágyik, elvitázhatatlan joga. Hogy mi az érdekszféránkba eső Balkán em­póriuma akarunk lenni, természetes tö­rekvés. De többet ennél a természetes gazdasági evolúciónál sem mi, sem a né­met nem akartunk soha és nem aka­runk. Mi még az orgyilkos Szerbia meg­büntetését sem a hódítás jegyében hatá­roztuk el. A béke, a státuszkvó nyugodt nemzetei akartunk maradni, kiknek min­dig csak gazdasági törekvéseink voltak, de hódító, rabló tébolyok nem bántottak bennünket. De velünk szemben a közép­kor eszközeivel dolgozó népek állanak, kik hóditani akarnak s hóditani ugy, hogy a hóditás programjába fölvett or­szágokat megfosszák nemzetiségüktől, vallásuktól. Kitiporni a lelket is, — jel­szava a moszkovitának, ki ortodox hitére kényszeríti Lemberg katolikusát s a ha­lálos ágyon vergődő ellenséges fogoly se­besültet. A foga fehérét hamar kimu­tatja: mindenkit muszkává tenni.­­Ma­gyart, osztrákot mosse, holnap Romániát, Bulgáriát és aztán a szláv szentelt vizzel szentelni meg , a mitológia ősi ten­gerét­, kiirtani mindenkit s mindent, a ki nem orosz. Ez a moszkovita program meg­valósulása esetén új milliókat kergetne ki foglalásai remélt területéről Ameri­kába, kikorbácsolná a jogot, a törvényt a jog klasszikus földjeiről s a kozák kor­báccsal helyettesítené nemzeti eszmé­nyeinket. Földönfutóvá tenné fél Európa szabadságát, mert mindenki tudja, ma­gyarázni fölösleges, hogy Oroszország óriási mód fejlődik gazdaságilag, hogy ipara grandiózus, kincsei óriásiak, a cár még birtokokat is osztatott szét pa­rasztjai között, — de a cár nem tűr ön­érzetes, szabad kulturembert birodalmá­ban s a­hová az orosz még eddig betette a lábát, ott az emberek lélekteni is csak cézári vezényszóra mertek. Lengyelor­szág és Szibéria sorsa vár azokra a né­pekre, kik nem lesznek elég erősek ezt a rettenetes igazságot meglátni vagy meg­sejteni. Minket a moszkovita kísértet léptei­nek dobogása érdekel legközelebbről. A világháború is fönt északon fog eldőlni. Franciaország és Anglia csak intrikusai a nagy tragédiának, a főhős a cár. Ágyúi ezreivel, katonái rengeteg millióival, ta­tár hadai embertelen pusztításaival úgy lépett föl, mint új Dzsingisz kán. Dus pénztárcáját, százféle népei legjobb fiait vetette bele a világtörténelem serpenyő­jébe, a muzsik vére olcsó, nem ugy, mint a magyar vagy német fiúé, hadd hulljon a cár világuralmáért. A szlávság vulka­nikus erőkifejtésének motora feldübörög az alvilágból s a dübörgés azt harsogja a mélységből föl mihozzánk: pusztulja­tok az utamból ti ezeréves népek, meg­reparálom a világot, hogy útj ezer évig muszka­ tengelyen járjon. Mi álljuk a föld létezése óta legna­gyobb katonai hódító rohamot, a szláv tenger dühös dagályát. A nagy orosz mű nem fog befejeződni. Vad haraggal támadt reánk, férfias bátorsággal fogjuk föl a megújuló rohamok erejét. Hasztalan rá­zod pórláncodat, család hiú az Urnák el­lenében. Mi érezzük igazságunkat s ez nem utolsó fegyver ma sem, a teknika ördöngös gyilkoló szerszámai között sem. Végtelen erő mozzanását érezzük ma­gunkban, az itt élned vagy halnod kell himnuszának delejes erejét. Tudjuk, itt életről vagy halálról van szó. Tudják fiaink, kik ott fönn ezért élnek s ezért halnak, és apáink, kik gondolatban le­borulnak Észak csöndes sirjain. S ebben a nagy, csodálatosan nemes és csudásan bátor, halálmegvető érzésben köszöntjük az uj esztendőt. Meg kell törni minden idegen villámnak határvédőink erején. S az 1915. a béke esztendeje lesz ! Áldásos. A Budapesti Hírlap mai száma 24 oldal

Next