Budapesti Hírlap, 1915. január-február (35. évfolyam, 1–59. szám)
1915-01-01 / 1. szám
Budapest, 1915. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 32 kor., félévre 16 kor, negyedévre 6 kor, egy hónapra 3 kor. 80 fil. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 fill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő H Hirlepi Könyvtúri II. növjéknapló sz. XXXV. évfolyam, 1. szám. éntek* január 1. Szerkesztőség és igazgatóság: VII. ker., Bökk Szilárd utca 4. szám. Kiadóhivatal : VII. ker., József-körut 5. száza. TELEFONSZA1OK: József 43 József 53, József 63. Tisztelettel kérjük" vidéki előfizetőinket, Hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fönnakadást ne szenvedjen. 1915. Budapest, dec. 31. Az ezerkilencszáztizennégy elbúcsúzott, a modern drámák utolsó fölvonásának halálos izgalmai, gigantikus lelki rázkódások között s tegnapról mára örökség gyanánt csak egy piros kérdőjel maradt, melyre száz milliók néznek: a vérfolyamok utolsó cseppje mikor tűnik el a szenvedések nagy vizeiben s mikor szökken búzakalász a futóárkok földjein? A megszokott s megunt kívánságból, hogy boldog uj évet, ma hajnalra siró és forró imádság lett s az emberiségnek az a része, mely a föld felületén a műveltség varázsosan gyönyörű, alkotásait hintette el, ma zsolozsmának mondja el, epedő, lázbeteg imának az újesztendő három harangszavát. A csontjaink között gyötrelmes láz bujdosik s legyünk oltárok előtt térdelők, vagy istentagadó pogányok, ma egyformán imádkozunk; oh, az imának is megjönnek a maga hívogató, parancsoló órái. Betegen, reszketve ébredünk s az ólmos égre tekintünk. Csodát nem várunk a magas egekből, csak kegyelmet és biztatást, boldog új esztendőt, melynek végső napja győzelemmel végződik. Majd az egész világ ellenünk e pillanatban s mégis az észak sötéten író Ibsenjére gondolok. A legerősebb az, a ki magára van hagyatva. Magunkra vagyunk hagyva, csak német szövetségesünk iszonyú kardja támogat bennünket; észak, dél, nyugat és kelet ellenünk esküdött s mégis úgy érzem, boldog új esztendő virrad reánk. A harcterekre gondolok, hol az emberiségnek a vízözön óta legnagyobb szerencsétlensége zajlik le, a milliókra, kiket odaküldtünk, az egész évszázadra való tragédiákra, mik a vérmezőkön ma egy nap alatt tornyosulnak össze, a tüzek borzalmas pompájára, mely fényessé teszi a városok palotáit, a falvak kis házait, a kék tengereket s a kék levegő-eget, a léghajókból eső nyilakra és szakadó bombákra, az ágyuk és gépfegyverek rombolásaira, a százezer életre, mely friss dombok alatt aluszik s a Végzet halálos szárnycsapásai nyomán kelő viharokban keresem más uj esztendő napján, a mi igazságunkat. A szivem vadul dobog s azokra a fiatal és öreg harcosokra gondolok, kikre Assisi Ferenc gyönyörű mondása szomorúan illik ma: bátyám a szél s húgom az eső. Ezekre a hazátlan milliókra gondolok, németekre, magyarokra s osztrákokra, kiknek ma nincs hazájuk s messze idegenben védik meg az elhagyott három haza határait, békéjét, állami rendjét, ősi szervezeteiket s ősi földjeiket, elhagyott otthonaikat, — meg a földönfutó népekre, melyeket a háború véres ekéje kivetett földjeiből s hontalan, hazátlan országjáróvá tett. S fölrajzolódik előttem a nagy miért, hogy miért kellett mindennek történnie. Hogy husz millió katona miért áll fegyverben s miért gyilkolja egymást puskatustól léghajóig a teknika minden gyilkoló szerszámával, hogy a kultúra töméntelen pompás alkotása miért van romokban, hogy miért pusztult el milliónyi műkincs, miért marad aratatlan millió hektár föld. A végzetes nagy miértre az ezerkilencszáztizennégy megadja a feleletet. Történetíró sem kell hozzá, hogy a feleletet kikutassuk. A felelet: az emberiség megunta a történelmi nyugalmat, ereiben új népvándorlások lázai szaladgálnak, a történelmet csináló nemzetek elégedetlenek határaikkal, a japán Ázsiára vágyik, a moszkovita föld nem elégszik meg Szibéria erdeivel, az Ural érceivel, s a szláv láb óriás lépést akar tenni a Földközi-tenger felé, Anglia összerablott gyarmatait félti a német dreadnoughtoktól és így tovább. Lihegő rablók állanak körül bennünket, Kain éhezik Ábel örökségére. Mi pedig hatalmas szövetségesünkkel állunk közöttük s védjük a világ fönmaradását. Nem éhezünk Indiára, Perzsiára, Törökországra, minden törekvésünk csak az, hogy államaink lakosságát naggyá, gazdaggá tegyük. Hogy a német ipar, a világ első ipara, új piacokra vágyik, elvitázhatatlan joga. Hogy mi az érdekszféránkba eső Balkán empóriuma akarunk lenni, természetes törekvés. De többet ennél a természetes gazdasági evolúciónál sem mi, sem a német nem akartunk soha és nem akarunk. Mi még az orgyilkos Szerbia megbüntetését sem a hódítás jegyében határoztuk el. A béke, a státuszkvó nyugodt nemzetei akartunk maradni, kiknek mindig csak gazdasági törekvéseink voltak, de hódító, rabló tébolyok nem bántottak bennünket. De velünk szemben a középkor eszközeivel dolgozó népek állanak, kik hóditani akarnak s hóditani ugy, hogy a hóditás programjába fölvett országokat megfosszák nemzetiségüktől, vallásuktól. Kitiporni a lelket is, — jelszava a moszkovitának, ki ortodox hitére kényszeríti Lemberg katolikusát s a halálos ágyon vergődő ellenséges fogoly sebesültet. A foga fehérét hamar kimutatja: mindenkit muszkává tenni.Magyart, osztrákot mosse, holnap Romániát, Bulgáriát és aztán a szláv szentelt vizzel szentelni meg , a mitológia ősi tengerét, kiirtani mindenkit s mindent, a ki nem orosz. Ez a moszkovita program megvalósulása esetén új milliókat kergetne ki foglalásai remélt területéről Amerikába, kikorbácsolná a jogot, a törvényt a jog klasszikus földjeiről s a kozák korbáccsal helyettesítené nemzeti eszményeinket. Földönfutóvá tenné fél Európa szabadságát, mert mindenki tudja, magyarázni fölösleges, hogy Oroszország óriási mód fejlődik gazdaságilag, hogy ipara grandiózus, kincsei óriásiak, a cár még birtokokat is osztatott szét parasztjai között, — de a cár nem tűr önérzetes, szabad kulturembert birodalmában s ahová az orosz még eddig betette a lábát, ott az emberek lélekteni is csak cézári vezényszóra mertek. Lengyelország és Szibéria sorsa vár azokra a népekre, kik nem lesznek elég erősek ezt a rettenetes igazságot meglátni vagy megsejteni. Minket a moszkovita kísértet lépteinek dobogása érdekel legközelebbről. A világháború is fönt északon fog eldőlni. Franciaország és Anglia csak intrikusai a nagy tragédiának, a főhős a cár. Ágyúi ezreivel, katonái rengeteg millióival, tatár hadai embertelen pusztításaival úgy lépett föl, mint új Dzsingisz kán. Dus pénztárcáját, százféle népei legjobb fiait vetette bele a világtörténelem serpenyőjébe, a muzsik vére olcsó, nem ugy, mint a magyar vagy német fiúé, hadd hulljon a cár világuralmáért. A szlávság vulkanikus erőkifejtésének motora feldübörög az alvilágból s a dübörgés azt harsogja a mélységből föl mihozzánk: pusztuljatok az utamból ti ezeréves népek, megreparálom a világot, hogy útj ezer évig muszka tengelyen járjon. Mi álljuk a föld létezése óta legnagyobb katonai hódító rohamot, a szláv tenger dühös dagályát. A nagy orosz mű nem fog befejeződni. Vad haraggal támadt reánk, férfias bátorsággal fogjuk föl a megújuló rohamok erejét. Hasztalan rázod pórláncodat, család hiú az Urnák ellenében. Mi érezzük igazságunkat s ez nem utolsó fegyver ma sem, a teknika ördöngös gyilkoló szerszámai között sem. Végtelen erő mozzanását érezzük magunkban, az itt élned vagy halnod kell himnuszának delejes erejét. Tudjuk, itt életről vagy halálról van szó. Tudják fiaink, kik ott fönn ezért élnek s ezért halnak, és apáink, kik gondolatban leborulnak Észak csöndes sirjain. S ebben a nagy, csodálatosan nemes és csudásan bátor, halálmegvető érzésben köszöntjük az uj esztendőt. Meg kell törni minden idegen villámnak határvédőink erején. S az 1915. a béke esztendeje lesz ! Áldásos. A Budapesti Hírlap mai száma 24 oldal