Budapesti Hírlap, 1915. szeptember-október (35. évfolyam, 243–303. szám)

1915-09-01 / 243. szám

A­ magyar h­azából a reménység és nyugodt diadalérzet sugárkévéi törnek a haza földjétől messzire jutott nemzeti hadse­regek felé s megvilágítják harcos utukat. Azok az urak elfelejtik, hogy a magyar s a német hadsereggel állanak szemben, melyek a mily hihetetlen energiával tör­tek s törnek előre, olyan óriás erővel tudják megvédeni is, ha kell, azt, a­mit a ma véres munkájával megszereztek. Elfelejtik, hogy orosz földön ma nem egy kivételes francia császári géniusz keres új dicsőséget, hanem a magyarság, né­metség és szlávság élethalálharca, az el­jövendő száz esztendő hatalmi kérdése dől el. Elfelejtik, hogy nem várakat aka­runk csak elfoglalni, hanem azokon a csatatereken a jelennek s a jövendő szá­zadnak jósorsát akarjuk a magunk szá­mára lefoglalni. Nem részegen megyünk előre, hanem a győzni akarás és győzni tudás fejedelmi öntudatával, nem dicső­séget keresünk, hanem a győzelem ha­talmas gátjait akarjuk messze földeken, új birodalmakban fölállítani, hogy biro­dalmaink jelene­s jövendője ne bántsvi­rág legyen nagy ellenségeink szemében. Az antantot hagyjuk meg a hitében, hogy megfordul a kocka. Övék maradjon a reménység s a miénk legyen a ma és a holnap végleges győzelme. Az anafordai rohamtól Bresztlitovszk bukásáig, a rigai határtól Zlota-Lipáig minden arra eskü­szik, hogy győzni fogunk. Várunk rendü­letlenül nyugalommal s várjuk, mire utol­sót lobban az angol ördög fáklyája s a vi­lágot megvilágítja a magyar s német had­sereg szent jászolában megszülető Béke­­ háború eseményei. Összefoglalás. — A budapesti hősök. — Az ellenség offenzivájának ellanyhulása. — Budapest, aug. 31. német hadvezetőség az orosz vár­rendszer meghülésének történeti pilla­natát alkalmasnak ítéli arra, hogy össze­foglalja négy hónapi offenzívánk eredmé­nyeit. A számadatokat, a­melyek nagy­ságukkal megdöbbentik barátainkat és kétségbe ejthetik az ellenségeinket, az olvasó megtalálja a hivatalos jelentés­ben. Egymillió százezer fogoly, legalább 300 ezer halott és sebesült soha a világ­história semmiféle háborújában, még fékevesztett képzeletű regényírók fantaz­magóriáiban sem szerepelt. De a német hivatalos ráutal a háború e négyhónapos szakaszában az oroszok váratlan és aránytalan veszteségének kútfejére is: a cári hadsereg tüzérsége gyenge és meg­fogyatkozott. A folytonos visszavonulás is azért kerül oly rengeteg véráldozatába, mert tüzérsége maradványának védel­mére kénytelen gyalogságot vetni a mi ágyúink tüze elé. Ez embertelen és a mi ennél is rosszabb, céltalan és balga had­viselés, de hiszen sem emberséget, sem E­kkor tűnt föl a látóhatáron Habók öreg­tizedes. A futóárokban jött komótosan s két kenyérzsák terpeszkedett rajta: az egyik krum­plival, a másik csicsókával volt tele. Vállán hozta a nagy ásót s a bal hóna alatt méhkast szoron­gatott. A méhek szorgalmasan döngicséltek ki és be a kas száján, ben is futásra kényszerítették a mieink az oroszt. És boldog elégtétellel ismétel­jük itt a hivatalos magasztaló szavait a budapesti gyalogos hadosztály szokott vitézségéről. A magyar köztudat és a magyarok története tartozik Budapest­nek és a fővárosi polgárság véréből sar­jadt hősöknek ezzel a meleg dicsérő szó­val, a­melynek heve és fénye sok balíté­letet, félreértést, talán szándékos rossz­indulatot is eloszlat. A pesti fiúk tizenhá­rom nehéz és hosszú hónapon keresztül sok véres csatában dicsőségesen megál­lották a tűzkeresztséget, megnövelték lo­bogójuk diszét, erős tényezői voltak ma­kacs védekezéseknek és viharos támadá­soknak. Szivünk forró szeretete kiséri őket utjuk minden veszedelmén és leg­szebb virágaink várják amaz eljövendő napra, a­mikor diadalmasan megtérnek otthonukba. A haladás tempója Galíciában las­sabb lett, a­mi egészen természetes, mint a­hogy eleve jeleztük is ezen a helyen, hogy az utolsó kézizálogért inaszakadtáig fog harcolni az orosz. Oroszországban azonban szakadatlan az előrenyomulás, Kobrintól északra, a­hol seregeink már elérték Prazanyt és így közelébe jutot­tak e ponton is a breszt-litovszki minszki vasútnak ; Bialysztoknál, a­hol a grodeki erős állást kellett az orosznak kiüritenie; Grodnótól nyugatra, a­honnan Novi-Dvorból fenyegetik a németek az utolsó jelentős várat; a Nyementől keletre, a­hiol Vilna felé közelednek szövetségese­ink. Fenn Kurlandban, a Dunaparti Friedrichstadt vidékén még áll a harc. Az oroszok itt is szerfölött nagy erőket koncentráltak, mert egyszerre féltik Ri­gát és Dünaburgot, és vele a pétervári vasutat, és mert itt áll Hindenburg, a­ki­nek tervébe nem látnak bele, de ma­gukra jót alig jövendölnek a nagy mar­sal személyes jelenlétéből. Höf­er jelenti, hogy az olasz harcté­ren tegnap nem volt nagyobb jelentőségű harc; mindössze négy támadást vertünk vissza. A török főhadiszállás is azt közli, hogy Anafortánál az ellenség tegnap nem kísérletezett. Ari-Burnunál nincs eső- II. Habók! Ha most, csaknem esztendő múlva, ma­gam elé képzelem őt, mikor azt se tudom, meg­érte-e az azóta végigtombolt rettentő harcokat, vagy pajtásaival ott hallgat valamelyik közös sírban, — ha most magam elé képzelem őt, lá­tok egy rettentő nyakú rutén óriást, egy olyan bajuszt, a­melyet — ha kedvében volt — fü­lére csavart és látok egy pár l-es számú bakan­csot, a­milyet csak mutatóba szokott varratni a hadbiztosi kar. S megvan Habók. Mint mellék­epizódot fölemlítette olykor, hogy annak idején megülte Szamosújvárt is, mert a keresztapjára rágyújtotta a házat. Azt hiszem, haragos volt. Nem mutatta soha, de nagy szíve volt. Ha hálálkodtak neki, igen a lelkére vette. A tudo­mányt, különösen a levéltást, megbámulta és elismeréssel volt iránta, de csak úgy kívülről. Ő maga nem foglalkozott vele, mert ráfeküdt volna az eszire. Egyebekben az Ozoróczy testőrgárdá­jához tartozott. Magierov mellett történt, hogy a század rézsút­ irányban indult szuronyrohamra. Ozo­róczy a szélső szakasszal már az ellenséges sáncban viaskodott, mikor látja, hogy a n­egyed okszerű hadviselést nem az orosztól fog tanulni a világ. Tehát a tüzérségben van nagy és ne­hezen vagy sehogysem pótolható hiány. Az agyvelő hiányzik a roppant testből. A szellemi felsőbbség, a­melyet a tüzér­ség képvisel. Az erkölcsi felsőbbség hi­ánya rég tudott dolog az asszonyi és gyermeki testekkel takaródzó orosz had­seregnél. A tüzérség hiányba tette azt, hogy végső eredményben frontja széjjel­szakadt, seregei két egymástól különvált csoportban özönlenek vissza, hatalmas és modern várai elestek, a birodalom biztosító vonalai kezünkbe jutottak. Ezek végleges és döntő tények, a­­melyek megszabják a háború lefolyásá­nak irányát. Egy-egy erőfeszítés, megint az óriás embertömegek kíméletlen fölál­dozásával, mint most a Sztripa mentén, semmit sem változtat rajta. Mert íme a Vladimir-­Volinszkijből kiindult Puhalle­féle sereg tovább szorongatja a várhá­romszög nyugati erőssége, Luck felé az ellenséget. A vártól nyugatra levő térség­dik szakasz, a Habók szakasza, kicsit lemarad­ , va, akkor tör előre. Biztatásképpen odakiáltja: — Ne sajnáld, Habók! Isabók visszafordult és ott a gyilkos tűz­ben, megállt egy szünetre. Úgy kiabált vissza: — Idenézzen, főhadnagy úr! Megnyálazta a markát, nekirontott az ároknak és kilenc tiz muszkát megpofozott. Halotta­k napjának hajnalán egy piszkos ut­cai harcban, a földig lángoló városka közepén, ott dulakodott Habók is s győzelmi jelvény gya­nánt egy hirtelen rekvirált sódart lóbált szuro­nya hegyén. Megtörtént, hogy a sódar, golyótól találva, a sárba fordult. Habók rendkívül föl­háborodott s megfordulva, a saját szakállára egymaga frontot csinált, fölfejlődött s néhány orosz gyalogost puskatussal elvert. Akkor szél­nek eresztette őket. Október végén, ha jött az éjszaka, Habók nem tudott aludni. Egyre panaszkodott, hogy bántja a lekvár, a­mit délután a szalonnához evett. Azt hajtogatta, hogy meghal, ha egy kevés brindzát nem kap a tettébe. A muszkának pe­dig sok van belőle. Ő tudja. — Hagyj békén! — mordult rá Ozoróczy. Habók halkan föltápászkodott és eltűnt. Félóra múlva visszakerült, juhtúróval. A főhad­nagy előfogta: •— Hol csavarogtál? — A rokonságnál, — mondta nyugodtan Habók. — Valamennyi muszka a rokona volt. Most is úgy jött komótosan, a maga ked­vére, krumplival, csicsókával, meg egy méhkap­tárral. III. Csongor Laci zászlós úr pedig ott feküdt ezalatt a sánc előtt. A bágyadt napsugarak meg­cirógatták szőke haját, de a szemét már nem nyitotta föl többet. Nem panaszkodott s ha tu­dott volna is, nem tette volna. Nem neheztelhe­tett senkire, hisz az arcocskáján még mindig ott volt az édes-bús mosoly. Mi ott szorongtunk a földhányás­­mögött. Megcsókoltuk a tekintetünkkel s megölelgettük a szeretetünkkel. Akkor érkezett meg Habók s lehányva a kenyérzsákot, három-négy honvédet kirendelt krumplit hámozni. Maga előszedte a pipát, há­romszinü böjt ékesitette annak csutoráját. Az egyik non­véd hozzálépett: — Habók, a kis zászlós ur itt fekszik se­besülten a szántáson. Tán meg is hal, mert nem lehet behozni. Habók tempósan, lélekkel tömte a pipát. A­mikor megtudta, hogy Lacika zászlós tőle öt­ven lépésre viaskodik a halállal, meg nem áll­hatta a megjegyzést: — Fénye no. „ S fejét, csóválva, még egyszer azt mondta? — Ejnye no. Fötsétált a sánc előrészébe, kikukucskált, még a pipát is kézbe fogta, de a­hogy megpil­lantotta a halvány Lacika zászlóst, harmadszor is kiszaladt a száján az ejnye, ejnye! S közöm­bösen hozzátette még: — Behozzuk szegénykét. A mi itt következik, azt úgy kell elgon­dolni, hogy, másfél perc alatt pereg le. BUDAPESTI HÍRLAP­OM 1915. szeptember 1.

Next