Budapesti Hírlap, 1916. március-április (36. évfolyam, 61–120. szám)
1916-03-01 / 61. szám
a gyarokat a dualizmus megbontására és a birodalmi egység létesítésére akarja megnyerni, akkor olyat akar, amilehetetlen. De ha Mataja a magyarokat az osztrák németség támogatá-sára, a dinasztia hatalmi állásának a megvédésére, a baráti együttműködésre és a szövetségi kapcsok ápolására akarja megnyerni, akkor nyitott ajtól dönget, mert Magyarország egy, az ő nemzeti államiságát s belkormányzati és törvényhozási függetlenségét tiszteletben tartó Ausztriával mindig a legbensőbb összeköttetésben és testvéri jó viszonyban kivan élni és kivan a jövőben is. És ha csakugyan mindenkitől távol áll — mint Mataja mondja — a nagy osztrák centralisztikus tendencia, akkor mi igen könynyen meg fogjuk egymást érteni. Már maga az a kijelentés, melyet a centralizmusra nézve egy keresztény - szocialista képviselő tesz a bécsi nagygyűlésen, mellyel Luegert dezavuálja, nagy jelentőségű a jövő alakulását illetően. Magyarország már régen tisztában van azzal, amire Mataja most jött rá, hogy a politikában nem az a fontos, amit valaki szeretne, hanem az, ami elérhető. Ezért adta föl 1867-ben Deák is 1861-iki álláspontját s egyezett ki a közös ügyekre. Mi sem kívánunk többet, mint az 1861-iki októberi diploma álláspontjának a föladását odaát és rátérést az 1867-iki dualisztikus alapra, de minden hátsó gondolat nélkül. Ő felsége már régen rátért erre s a címer-és zászló-ügyben kiadott legfelsőbb elhatározásával külsőleg is kifejezte, hogy levonta a hatvanhetes rendezés konzekvenciáit. Előbb-utóbb rá kell erre térni az osztrák németeknek is, mégpedig valamennyinek éppen úgy, mint kezdik most a keresztény-szocialisták. Hogy a dualizmusnak vannak hibái, azt mi is tudjuk. De hogy e hibákat megjavítani könnyebb kölcsönös bizalommal és egyetértéssel, mint hátsó gondolatokkal és bizalmatlankodással, azt Matajának és pártjának is be kell ismernie. Mi magyarok már több ízben megmutattuk, hogy bennünk megbízni lehet s ha ellenfelekként léptünk föl a történelem folyamán, azt mindig a viszonyok kényszerítő hatása alatt és nyíltan tettük, de soha sem a barátság álarca alatt. Ha a mi nemzeti államiságunk az osztrák németség részéről őszinte támogatásban részesül, az erős és vagyonos Ausztria fejlődése nekünk csak örömünkre szolgál s meg vagyunk neki nyerve, akár van közöttünk személyes érintkezés, akár nincsen. De a visszacsinálási törekvések nálunk mindig keserű érzéseket keltenek s ezen senkinek sem lehet oka csodálkozni vagy miatta nekünk szemrehányást tenni. Amikor pedig a jobb belátást látjuk odaát még a Lueger pártjában is felülkerekedni, szebb jövő reményében tekintünk a majdan elkövetkező béke napjai felé. Budapest, febr. 29. A Parisból, Londonból és Rómából érkező jelentések világosan tükröztetik azt a rémületet, amelyet a németeknek a verduni vár körül aratott bravúros, gyors győzelme keltett ellenségeink szívében. (Rómában persze Durazzó eleste is fokozza a kétségbeesést) Lapjaik hasztalan igyekeznek leplezni a veszedelmet, amely Verdun felől fenyegeti az antantot; a remegés önkéntelenül kitör s akaratlan hangot ad a vigasztalanságnak, a mely a jövő sötét perspektívájából mered mesterségesen táplált reményeik elé. A Petit Parisien megírja, hogy Páris lázas izgalomban van s hogy a parlamenti körökben nagy nyugtalanság mutatkozik. A kis fecsegős közli azt is, hogy Noel, Verdun képviselője peszsízomisztikusan ítéli meg a verduni eseményeket, de mégis reméli, hogy talán el lehet kerülni Verdun elestét. Az öreg Temps hazugsághoz folyamodik s azzal tartja a lelket olvasóiban, hogy a franciák már vissza is hódították a douaumonti erődöt. De Hervé kifakad: az angolok miért nem támadják meg a németeket, hogy tehermentesítsék a Verdun körül tusakodó framnciákat? Mindezekben a remegő szavakban a német nehéz mozsarak dübörgésének riadt visszhangja hallszik. És az iszonyú hatás még rikítóbban hangzik a Matin fejtegetéséből, amely teljesen leszállítja Verdun jelentőségét s a páncélos Douaumontról azt írja, hogy voltaképpen légüres tér volt, amit a németek elfoglaltak. Ugyanezt az együgyű füllentést tálalja föl olvasóinak, a londoni Times is, amiből azonban kitűnik az, hogy Parisban és Londonban teljesen tisztában vannak a német támadás erejével, jelentőségével és várható következményeivel, már számolnak a hatalmas vár elvesztésével és idejekorán nevetésre idomítják ijedt képüket és fogalmazzák a várcsoport jelentéktelen voltáról a nyomorúságos vigasztalást, amivel népüket tovább is áltatni és bolondítani akarják — azzal a legnagyobb, sorsdöntő csapással szemben is, amely Verdun elestével Franciaországot, illetve a francia-angol hadállást és az egész antantbeli gonosz vállalkozást — másfél év óta — egyáltalán érheti. A német vezérkar mai jelentése igazolja a franciák sötét aggodalmait. A német csapatok derekasan haladnak előre s első megindulásuk óta támadó erejük nem lankad, hanem nőttön nő s a várös kulcsának, Douaumontnak megostromlása óta szakadatlan sorban következik folytatólagos térnyerésük s itt meg új hódító foglalások Verdun körül. A mai német jelentés egy kis páncélművet és számos helységet említ, amit a német vitézség Verdun körzetében újabban elfoglalt és megszállt. A foglyok száma is nőttön nő, számuk immár 228 tisztre és közel 17.000 főnyi legénységre szaporodott, a hadizsákmány pedig eddig 78 ágyú, 86 géppuska és sok minden más hadizsákmány dúsan. Íme ez illusztrálja a Masin-nek és a Timesnek azt az állítását, hogy a franciák már jó ideje mindent elszállítoltak Douaumontból. A németek Verdun előtt, BUDAPESTI HÍRLAP M- ^ 1916. március A verduni nagy csata. A német hivatalos jelentés. .1 nagy főhadiszállásról jelenlik február 29-én. A fokozott tüzérségi tevékenység számos helyen tovább tart. A Maas keleti oldalán Douaumont falutól közvetetlenül északnyugatra rohammal elfoglaltunk este kis páncélosművet. Az ellenségnek ezen a vidéken megújított támadókísérleteit már a fölfejlődéskor elfojtottuk. A Wavre-vidéken csapataink áthaladtak Dieppe, Abaucourt és Blauzée helységeken. Watronvilletől és Haudiaumonttól északkeletre megtisztították a nagy kiterjedésű erdős területet és vitézi lendülettel elfoglalták Manheullest és Champlont. A megolvasott sebesületlen foglyok száma tegnap estig 228 tiszt és 16.575 főnyi legénység volt. Ezenfelül hadizsákmányul jelentettek 78 ágyút, köztük számos legújabb szerkezetű nehéz ágyút, 86 géppuskát és beláthatatlan mennyiségű hadianyagot. Badonvillertől északkeletre a phiavillei erdészet mellett a franciák állásá- ! Először is másának a jutalomoszlónak, az emberiségnek a lelkülete. Korhangulat, tömegdivat, a nagy gyarló közönség közönye, szeszélye, feledékenysége, amit mindre kell győzni. Fel kell tűnni! S az igazi nagyok mellett hányan tüntek fel s lettek halhatatlanokká, érdekes, de egészen mellékes körülmények révén. Malfilatre és Chatterton azért, mert éhen haltak, André Chénier, mert fiatalon nyaktiló alatt veszett el s Alain Charlier, egy eléggé közepes trubadúr, azért, mert egyszer, ahogy a palota lépcsőjén elaludt, a királyné homlokon csókolta . . „ Tán a púpos Scarron se avanszírozom volna halhatatlanná, ha nem lett volna a Maintenon első férje. Hja, nagy gyerek az emberiség, sok mindenen mulat. — hisz Herosztratosz is jól számított, az ő nevét is föntartotta az emlékezet . . . Nos feltűnni, kitörni, ez az első feltétel, de eget kérni a jövendő korokra, ez már nagyobb probléma s az az igazi zseni, aki a századok szeszélyes hullámzását kibírja. Sokan örökre elmerülnek, sokan, mint Horner a reneszánszban, csak ezredévek múlva bukkannak föl újra. Lám a kisebb Virart mennyivel szerencsésebb volt, ő végig divatban maradt a sötét századokon, át, miért? Mert felőle a középkorban az a hit élt, hogy titokban —• kereszténnyé lett! . . . Élnek e nagy halhatatlanok, de meddig fognak élni"." Pár éve egy iskola, Tolsztojjal élén, már is kikezdte Dantét . . . Szerencsések az oly istenáldotta zsenik, mint Petőfi, Musset, akik örökké ifjak maradnak. Azt hiszem, őket örökké olvasni fogják. Viszont — attól félek — a „Kyrthausi" szerzőjének már inkább csak a nevét fogják emlegetni. Fenséges olvasmány, de, ahogy Mikszáth mondja, az ember nem annyira maga számára, mint inkább másnak veszi meg prezentbe. „A világosság árt a rajongásnak", mondja Diderot s igaza van: bizonyos homály, rejtelem kell az emberiség érdeklődésének a tfentartására. Nagy szemér, nagy Shakespeare, de személyük rejtelme, főként az utóbbié, ellenállhatatlan varázzsal vonja iá őket, Dante szerelme, Toisso drámája. Petőfi halála . . . csudás titkok ezek, melyek örök érdeklődést biztosítanak halhatatlanjaik számára ... De mi mégis a zseni conditio-sine-qua-non-ja? Az, hogy a maga korába szülessenbele. Korán kívül működni: a legnagyobb tragikum ez, és nincs itt mentség, nincs apelláta, az ily tehetség,bármekkora is, nem számíthat halhatatlanságra. Szóval, a zseni is jól válassza meg a szüleit. Jaj az elkésetteknek . . . hát a korán jövök? Kicsit korán jönni nem baj, az ilyen utóbb mint ,,előfutár" még naggyá lehet, de aki túl korán jön, az éppityv elveszett, mint aki elkésve érkezik. Olyan, mint a hal a vizen csivül, hiába ficánkol . . . Nem a zseni alkotja korát, de kell, hogy a kellő pillanatban készen, rendelkezésre álljon, hogy százada uralkodó eszméit kifejezze. A legnagyobbak minde tempó jöttek: húsz zseni közepette Shakespeare az angol reneszánsz csúcspontja, Molière percre érkezik 1650-ban, Petőfink is a forradalomkor . . . Még a kisebbekre is áll ez, azoknak is ..pontosaknak" tell tenniök". — ott a levélírás múzsája, a „halhatatlan marquise", Madame de Sévigné, várjon megirhatná-e költői leveleit ma, a mai hiriapirás lázas korában? Ő csakis akkor, a XVII. században, érvényesülhetett és csakis azért, mert vejét, De Grismau urat, véletlenül a messze Provenceba nevezték ki kormányzónak s így a leányának szánt pletykáit élőszó helyett levélre kellett biznia. . Örök Véletlen, mennyi nagynak vasy te a szeszélyes ezermestere! De, amint mondottuk, a zsenik igazi harca csak haláluk után kezdődik, ők maguk már sírban pihennek akkor, és csak ők nem látják, gondolatgyermekeik mint állják egymás ellen e harcot. Nagyszerű csata ez . . . Íme itt a mi korunk, mely viszszatekintve most számol le a XIX. századdal. Folyik már a „rendezés", a feledéssel járó „egyszerűsítés" munkája. Hányan hullanak itt ki a rostából... Tornyosodó hátul a Goethe alakja, az ő szobra már megdönthetetlen, a klasszicitás márványából való: óriás mellette Beethoven, Beethoven előtt azonban egyre nagyobbra nő a Wagner alakja . . . várjon melyiket fogja a dicsőség optikája magasabbnak mutatni? Lám Victor Hugo életében oly hangos tárogatója mennyire elhallgatott halála után, — az ő lármás szavánál máris mennyivel jobban halljuk a Lamartine, Heine és Mussett suttogását. Nálunk Petőfi egyre nagyobbra nő, ő, Katona, Madách, Arany már a helyükön állnak. Hát Zola? Kolosszus ő, súlyával sokakat agyonnyom, köztük a kedves det-t is, de még nem tudjuk, mily anyagból való, mennyire ellenálló ez a zolai halhatatlanság. Zola a század távlatában egyelőre azzal a másik óriással. Bal-' zac-kal viaskodik, Balzac az utóbbi években nőni látszik,s a győzelem tán majd az övé marad. Hát a többi? Sebezhetetlenül áll stílusa vértjében Flaubert, — a ragyogó Byron barátja, Shellett, kezdi utolérni. —• Angliában a halottnak vélt Dickens diadalmasan támadt föl s már is legyőzi régi vetélytársát, Thacket !