Budapesti Hírlap, 1916. november-december (36. évfolyam, 304–363. szám)
1916-11-01 / 304. szám
Budapest, 1916. XXXVI. évfolyam, 304. szám. Szerda, november 1. M megjelenik mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 32 kor., félévre kor., negyedévre 8 kor., egy hónapra 2 kor. Sz ül). Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 911. Hirdetésük milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Szerkesztőség és igazgatóság : VII. ker., Rökk Szilárd utca 4. szám. Kiadóhivatal : Vili. ker., József körút 5. szám. TELEFONSZÁMOK: József 43, József 53, József M. • Világtalan raécsek. Budapest, okt. 31. Vágtat a gyorsvonat az egyenesre e mért pályán gyorsan zakatoló ritmussal.Már leszállott az ősz korai alkonyata a méla tájékra, amely csöndben önmeg-adón készül a téli halálra a tavaszi föltámadás boldog reménységében. A falvakból gyenge világosság verődik ki a sötűben kémlelődő szemébe. A falu végén, a temetőben, ez napon szoktuk megbámulni a nagy sürgést-forgást, az elevenséget, a fény gazdag áradását, amely átnevei a fagyos nyugalom országának hidegét, amely hirdeti a halottak és élők örök és meg nem szakítható közösségét, amely értelmet és tartalmat ad a temető biztató fölírásának: Föltámadunk!... De ebben az esztendőben csak gyér emléktüzek lobbannak föl a holtak pihenő helyén. Fénynek pazar áradása nem köszönti azokat, akik tőlünk elmentek és mégis közöttünk maradtak. Az idő zordonsága takarékosságra int mindenben, még a kegyelet szelíd mécsgyújtásában is. Mert nemcsak a halál ellensége az életnek, hanem az élet is a halálnak. És ma annyira fogytán van minden fény és minden melegség és minden forrása e két éltetőnek, hogy ami maradt belőle, azt a maga részére foglalja le a kérlelhetetlen Élet? És vájjon megrokkant-e kegyeletünk azért, mert nincs róla hivalkodó feladásunk? Haloványabb-e megemlékezésünk, mert haloványabbak a temető színei? Sötétebb-e a lélek is, mivelhogy gyászos és komor lett ott egy napra a gyász és komorság helye, amelytől épp ez egy napon ragyogást és pompát, az éjszakán diadalmaskodó káprázatot vártunk? Szerelmünk a halottaké, akik elköltöztek tőlünk, mielőtt a világra rászakadt volna a soha nem sejtett, nem hitt, nem félt szerencsétlenség. Boldogok a békességesek, mert ők az Úr fiainak mondatnak. Boldogok azok, akik elhagyták a földet élő hittel az emberiség haladásában és fejlődésében, az emberi szolidaritás megváltó erejében, a jóság, megértés, szeretet mindeneket kiegyenlítő hatalmában. És fájdalmas megemlékezésünk azoké, akik itt közöttünk elhervadtak és letörtek, elsorvadtak és levágattak, mivel nem voltak eléggé erősek, hogy megbirkózzanak a ránk szakadt világ szörnyű ádázatával. A viruló ifjak, akiket láthatatlan, belülről apasztó kór, mint virágot a dér, leforrázott és megölt. A gondsújtotta férfiak, akik látták vérüket a dicső halálba vonulni, családjukat ékességétől megfosztatni, egy élet keserves munkáját, szerzeményét a szélbe, a semmibe széjjelszóratni. A fájdalmas anyák, akiknek szivét hét tör járta, keresztül, akik mint a Piéta ölükben hordják fiuk átlőtt, halálra, szúrt, kihűlt, megmerevedett tetemét. • De a merre járunk, szerte ebben az országban nem találunk temetőt, amelynek legszebb, legvirágosabb, legdíszesebb táblája ne volna elkülönítve: a hősök nyugvóhelye az. Mind frissen hantolt sír. A legrégibben, a két esztendősön sem izmosodott még meg a szomorúfűz, nem gyökeredzett el mélyen a virágbokor, nem barnult meg a szürke rög. Itt áll meg leghosszabban, itt sírja ki magát legfájóbban és mégis legenyhületesebben a kegyelet. Itt nem keresünk, nem kutatunk, nem válogatunk, valamennynyi sír a mi sírunk, valamennyi halott a mi halottunk, mind rokon, jó barát, testvér az, akit a honi kant eltakar. Könnyeink áradása szóljon a fényár helyett, zokogásunk legyen halotti énekünk, szegény, zaklatott, megbolygatott szivünk dobogása legyen álmatlan alvásuk bölcsődala. Városokban és falvakban mennyi sir! .Van-e jel mindegyik fölött? A Kárpátokban sok ezren feküsznek egymás mellett szép, erős, egészséges, fiatal magyarok, nekik köszönhetjük, hogy élünk, dolgozhatunk, ha kifáradtunk, el is mulathatunk, hogy élvezzük, bár elborultan a jelent, hogy munkáljuk fiainkban a jövőt. Nekik köszönhetjük, a kemény, rugalmas testüknek, az edzett, férfias lelküknek, az izzó honszerelmüknek,a vérüket áldozó önzetlenségüknek, szent hevülésüknek. Hálásak voltunk-e, vagyunk-e hozzájuk? Gondozzuk-e sírjukat, védjük-e özvegyüket, gyámolítjuk-e árvájukat, áldjuk-e dicső emléküket? .Vágtat a vonat az egyenesre kimért pályán gyorsan zakatoló ritmussal. Na kinézünk ablakán, az idei november elsején faluvégi temetőkből fény nem árad szemünkbe. Sötét van. Uram Isten, a te megmérhetetlen bölcseséged végzéséből meddig tart még a sötétség? Mikor gyúl ki újra a te békédnek, a te jóságodnak, a te irgalmadnak hatalmas világossága? Az emberiségnek is, mint egyszülött fiadnak, ki kell ürítenie a keserű pohárt. És mi is lehajtott fővel, alázatosan, halottainkra gondolván Im László ! Tartsd fölfel a pasisot! Irta Juhász Jenő honvédtüzér hadnagy. Bukovina, 1916. szept. 25. Hej szép idő jár most a magyarokra! Igy íiein vigadtunk száz esztendeje. Az ősi kardot fogjuk két marokra És vágunk, csapkodunk ezerfelé! Korbáccsal űzi vad rohamra népét Az újra éledt ázsiai khán, Bömböl leli ezernyi harci gépét. De áll a honvéd Kárpátok falán! Ezer pogánnyal állunk büszke harcot. — Szent László! Tartsd fölénk a paizsot! Hej szép, idő jár most a magyarokra! Hírünket zengi újra öt világ. Az ősi kardot fogjuk két marokra ősi kardunk győz a merre vág! Fekete hegység, bocskoros királyok Uszítanak ránk bocskoros hadat, Mi rácsapunk mint villogó sirályok És két király hazátlanul szalad! Ezer' pogánnyal állunk, büszke harcul... — Szent László! Tilitsd fölénk a paszsot! Jiej szép idö jár most a magyarokra! Ős ellenségnek érkezett lóra! . . Az ősi kardot, fogjuk két marokra, Az ősi kard ma Isten ostora! Lopódzva jött a móc, "az uj taláros asszonyt gyilkolt, kunyhókat rabolt, De Nagyszebennél véres a halál! A hírmondót is viszi már az OH! Ezer pogánnyal állunk büszke harcot, — Szent László! Tartsd fölénk a paizsot! Hej szép idő jár most a magyarokra! Reszkess Velence! Talián csaló! Szent László népe felkap a sasokra És fegyverétől tenger meg nem ó ! És hogyha kell, hát még messzebb suhin'! Bizánc határán öt nép serege, Véres szemekkel látja már- megint Botond nem halt meg! Honvéd a neve! Ezer pogánnyal állunk büszke harcot. — Újtent László! Tartsd fölénk a paizsot! Hej szép idő lesz még a magyarokra Na elpihen a nagy földindulás! Az eke szarvát fogjuk két marokra, A földet többé, ne arassa más! S ha nem marad már senki kint a végen Csak pár szegény tanító s árva pap. Szivükben Szent -Lászlónak Tetke égjen, slogy ők is hő istrázsát álljanak! Mert száz pogánnyal állunk ősi harcot — Szent László! Tartsd fölénk a paizsot! . A Budapesti Hirlap mai száma 20 oldal. Irja Szemere György. A korcsma népesedni kezdett. Egy hosszú kecskelábú asztal mellett sullogó legények ültek. Még éretlenek, alig bajuszosak. De már érlelek a tempót: fubacibort sziltak lajtékszipkából, hótt komolyan itták a bort, csendesen kvaterkázva, szavuk csak akkor volt hallható, ha éltettek valakit. — Ijjön a kiráj!... Íjjon a Vilmos császár!... Ilten Hindenburg! A hosszú macskaasztalon kívül még három rendesen leterített kerekasztalterpeszkedett az ivóban. Az egyik, a balsarki föntartott hely volt: oda csak a bírónak és hiteseknek volt szabad leülniök. Zsótér István volt a bíró. Rendtartó ember. Kemény, nagyfejű, ravasz. A fiatalság ügyesbajos dolgait bétvéggel intézte el, a gazdák között Salamon király módjára tett igazságot. Zsarnócáras volt a jogok forrása, más forrást el nem ismert. A törvényt legkevésbbé. — A törvény — mondogatta — arra való, hogy jó pénzért kifigurázzák a fiskáriusok, az pedig nem lehet igazság, ami találós mese. Bíró uram megilta a bort, megölelgette az asszonynépet, egyszóval nem vágott nagy képeket, hanem, szabadon élvezte a földi hatalmat és gyönyöröket. Belépvén a korcsmába, most is úgy csele-