Budapesti Hírlap, 1916. november-december (36. évfolyam, 304–363. szám)

1916-11-01 / 304. szám

Budapest, 1916. XXXVI. évfolyam, 304. szám. Szerda, november 1. M megjelenik mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 32 k­or., félévre kor., negyedévre 8 kor., egy hónapra 2 kor. Sz ül). Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 911. Hirdetésük milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Szer­kesztőség és igazgatóság : VI­I. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Kiadóhivatal : Vili. ker., József­ körút 5. szám. TELEFONSZÁMOK: József 43, József 53, József M. • Világtalan raécsek. Budapest, okt. 31. Vágtat a gyorsvonat az egyenesre e mért pályán gyorsan zakatoló ritmussal.­­Már leszállott az ősz korai alkonyata a méla tájékra, a­mely csöndben ön­meg-­­adón készül a téli halálra a tavaszi föltá­madás boldog reménységében. A falvakból gyenge világosság verődik ki a sötű­ben kémlelődő szemébe. A falu végén, a teme­tőben, ez napon szoktuk megbámulni a nagy sürgést-forgást, az elevenséget, a fény gazdag áradását, a­mely átnevei a fagyos nyugalom országának hidegét, a­mely hirdeti a halottak és élők örök és meg nem szakítható közösségét, a­mely értel­met és tartalmat ad a temető biztató föl­írásának: Föltámadunk!... De ebben az esztendőben csak gyér emlék­tüzek lobbannak föl a holtak pihenő helyén. Fénynek pazar áradása nem kö­szönti azokat, a­kik tőlünk elmentek és még­is közöttünk maradtak. Az idő zordonsága takarékosságra int mindenben, még a ke­gyelet szelíd mécsgyújtásában is. Mert nemcsak a halál ellensége az életnek, ha­nem az élet is a halálnak. És ma annyira fogytán van minden fény és minden meleg­ség és minden forrása e két éltetőnek, hogy a­mi maradt belőle, azt a maga részére foglalja le a kérlelhetetlen Élet? És vájjon megrokkant-e kegyeletünk azért, mert nincs róla­ hivalkodó feladá­sunk? Haloványabb-e megemlékezésünk, mert haloványabbak a temető színei? Sö­tétebb-e a lélek is, mivelhogy gyászos és komor lett ott egy napra a gyász és ko­morság helye, a­melytől épp ez egy napon ragyogást és pompát, az éjszakán diadal­maskodó káprázatot vártunk? Szerelmünk a halottaké, a­­kik elköl­töztek tőlünk, mielőtt a világra rászakadt volna a soha nem sejtett, nem hitt, nem félt szerencsétlenség. Boldogok a békessé­gesek, mert ők az Úr fiainak mondatnak. Boldogok azok, a­kik elhagyták a földet élő hittel az emberiség haladásában és fej­lődésében, az emberi szolidaritás megváltó erejében, a jóság, megértés, szeretet minde­neket kiegyenlítő hatalmában. És fájdalmas megemlékezésünk azoké, a­kik itt közöttünk elhervadtak és letörtek, elsorvadtak és levágattak, mivel nem vol­tak eléggé erősek, hogy megbirkózzanak a ránk szakadt világ szörnyű ádázatával. A viruló ifjak, a­kiket láthatatlan, belülről apasztó kór, mint virágot a dér, leforrá­zott és megölt. A gondsújtotta férfiak, a­kik látták vérüket a dicső halálba vonulni, családjukat ékességétől megfosztatni, egy élet keserves munkáját, szerzeményét a szélbe, a semmibe széjjelszóratni. A fájdal­mas anyák, a­kiknek szivét hét tör járta, keresztül, a­kik mint a Piéta ölükben hord­ják fiuk átlőtt, halálra, szúrt, kihűlt, megme­revedett tetemét. • De a merre járunk, szerte ebben az országban nem találunk temetőt, a­melynek legszebb, legvirágosabb, legdíszesebb táb­lája ne volna elkülönítve: a hősök nyugvó­helye az. Mind frissen hantolt sír. A legré­gibben, a két esztendősön sem izmosodott még meg a szomorúfűz, nem gyökeredzett el mélyen a virágbokor, nem barnult meg a szürke rög. Itt áll meg leghosszabban, itt sírja ki magát legfájóbban és mégis legeny­hületesebben a kegyelet. Itt nem keresünk, nem kutatunk, nem válogatunk, valamenny­nyi sír a mi sírunk, valamennyi halott a mi halottunk, mind rokon, jó barát, testvér az, a­kit a honi k­ant eltakar. Könnyeink áradása szóljon a fényár helyett, zokogá­sunk legyen halotti énekünk, szegény, zak­latott, megbolygatott szivünk dobogása le­gyen álmatlan alvásuk bölcsődala. Városokban és falvakban mennyi sir! .Van-e jel mindegyik fölött? A Kárpátokban sok ezren feküsznek egymás mellett szép, erős, egészséges, fiatal magyarok, nekik köszönhetjük, hogy élünk, dolgozhatunk, ha kifáradtunk, el is mulathatunk, hogy él­vezzük, bár elborultan a jelent, hogy mun­káljuk fiainkban a jövőt. Nekik köszönhet­jük, a kemény, rugalmas testüknek, az ed­zett, férfias lelküknek, az izzó honszerel­mü­knek,­­a vérüket áldozó önzetlenségük­nek, szent hevülésüknek. Hálásak voltunk-e, vagyunk-e hozzájuk? Gondozzuk-e sírju­kat, védjük-e özvegyüket, gyámolítjuk-e árvájukat, áldjuk-e dicső emléküket? .Vágtat a vonat az egyenesre kimért pályán gyorsan zakatoló ritmussal. N­a ki­nézünk ablakán, az idei november elsején faluvégi temetőkből fény nem árad sze­münkbe. Sötét van. Uram Isten, a te meg­mérhetetlen bölcseséged végzéséből meddig tart még a sötétség? Mikor gyúl ki újra a te békédnek, a te jóságodnak, a te irgal­madnak hatalmas világossága? Az embe­riségnek is, mint egyszülött fiadnak, ki kell ürítenie a keserű pohárt. És mi is lehajtott fővel, alázatosan, h­alottainkra gondolván Im­ László ! Tartsd fölfel a pasisot! Irta Juhász Jenő honvédtüzér hadnagy. Bukovina, 1916. szept. 25. Hej szép idő jár most a magyarokra! Igy íiein­ vigadtunk száz esztendeje. Az ősi kardot fogjuk két marokra És vágunk, csapkodunk ezerfelé! Korbáccsal űzi vad rohamra népét Az újra éledt ázsiai khán, Bömböl leli ezernyi harci gépét. De­ áll a honvéd Kárpátok falán! Ezer pogánnyal állunk büszke harcot. — Szent László! Tartsd fölénk a paizsot! Hej szép, idő jár most a magyarokra! Hírünket zengi újra öt világ. Az ősi kardot fogjuk két marokra ősi kardunk győz a merre vág! Fekete hegység, bocskoros királyok Uszítanak ránk bocskoros hadat, Mi rácsapunk mint villogó sirályok És két király hazátlanul szalad! Ezer' pogánnyal állunk, büszke harcul... — Szent László! Tilitsd fölénk a paszsot! Jiej szép idö jár most a magyarokra! Ős ellenségnek érkezett lóra! . . Az ősi kardot, fogjuk két marokra, Az ősi kard ma Isten ostora! Lopódzva jött a móc, "az uj talár­os asszonyt gyilkolt, kunyhókat rabolt, De Nagyszebennél véres a halál! A hírmondót is viszi már az OH! Ezer pogánnyal állunk büszke harcot, — Szent László! Tartsd fölénk a paizsot! Hej szép idő jár most a magyarokra! Reszkess Velence! Talián csaló! Szent László népe felkap a sasokra És fegyverétől tenger meg nem ó­ ! És hogyha kell, hát még messzebb suh­in'! Bizánc határán öt nép serege, Véres szemekkel látja már- megint Botond nem halt meg! Honvéd a neve! Ezer pogánnyal állunk büszke harcot. — Újtent László! Tartsd fölénk a paizsot! Hej szép idő lesz még a magyarokra N­a elpihen a nagy földindulás! Az eke szarvát fogjuk két marokra, A földet több­é, ne arassa más! S ha nem marad már senki kint a végen Csak pár szegény tanító s árva pap. Szivükben Szent -Lászlón­ak­­ Tetke égjen, slogy ők is hő istrázsát álljanak! Mert száz pogánnyal állunk ősi harcot — Szent László! Tartsd fölénk a paizsot! . A Budapesti Hirlap mai száma 20 oldal. Irja Szemere György. A korcsma népesedni kezdett. Egy hosszú kecskelábú asztal mellett sullogó legények ül­tek. Még éretlenek, alig bajuszosak. De már ér­lelek a tempót: f­ubacibort sziltak lajtékszip­kából, hótt komolyan itták a bort, csendesen kva­terkázva, szavuk csak akkor volt hallható, ha éltettek valakit. — Ijjön a kiráj!... Íjjon a Vilmos csá­szár!... Ilten Hindenburg! A hosszú macskaasztalon kívü­l még három rendesen leterített kerekasztal­­terpeszkedett az ivóban. Az egyik, a balsarki föntartott hely volt: oda csak a bírónak és hiteseknek volt sza­bad leülniök. Zsótér István volt a bíró. Rendtartó em­ber. Kemény, nagyfejű, ravasz. A fiatalság ügyes­bajos dolgait bétvéggel intézte el, a gazdák kö­zött Salamon király módjára tett igazságot. Zsar­nócár­as volt a jogok forrása, más forrást el nem ismert. A törvényt legkevésbbé. — A törvény — mondogatta — arra való, hogy jó pénzért ki­figurázzák a fiskáriusok, az pedig nem lehet igazság, a­mi találós mese. Bíró uram­ megilta a bort, megölelgette az asszonynépet, egyszóval nem vágott nagy ké­peket, hanem, szabadon élvezte a földi hatalmat és gyönyöröket. Belépvén a korcsmába, most is úgy csele-

Next