Budapesti Hírlap, 1917. január (37. évfolyam, 1–31. szám)
1917-01-01 / 1. szám
haláleset, amelyet a zsurnalisztikának föl kellett dolgozni, a halálesetet rooffebérték vesztett, és nyert csaták, százezrek katasztrófája és nemzetek eltűnése a föld színéről, amelyeket a zsurnalisztikának föl kellett dolgoznia. De én szerintem, tisztelt uraim, nem, ez a fő jellemvonása, fő hivatása, vagy fő dicsősége a zsurnalisztikának, hogy mindezeket, mint a jelen történetírója följegyzi az utánunk jövők számára és hogy minden újságíró, aki szemtől szemben áll egy eseménnyel, a jövő számára fotografikus fölvételét csinálja meg a jelennek. Az újságíró igazi föladatának valódi nagysága abban rejlik, hogy mi nap-nap után megostromoljuk mi a várat, amelyet kőfal nem véd, vizisirok nem véd, fegyver nem véd, amely mégis hozzáférhetett ennek és megvívhatatlannak látszik, tudnillik az emberi lelket. Mi nem csinálunk egyebet, mint mindennap bekopogtatunk a házakba, bekopogtatunk az intézményekbe, bekopogtatunk az egyesekhez, bekopogtatunk a milliókhoz meggyőződésünk, hítünk és tudásunk fegyvereivel, annak a lelkét iparkodunk kikészíteni, fölemelni, nagyobb feladatokra képessé tenni, nagyobb elhivatásra szolítani, egyáltalában a világ jelenségeit kikébe fölfogni és fölemelni oly magasságokra, ahová fölemelkedni az emberi nemnek talán rendeltetése és hivatása. Ez az újságírónak tracs, magasztos föladata, hogy ő egymaga, aki hozzáfér az emberi lélekhez, mindennap odajön, mindennap a fülébe súgja azt, amit igaznak és szépnek tart és mindennap megsiszoltabban adja ki az emberi lelket kezéből, mint ahogy átvette. Tisztelt uraim! Ebbe a szép képbe, a koronázás szép képébe, az utolsó napokban itt minálunk diszszonáns hangok is vegyültek. Nem feladatunk nekünk itt politikát csinálni, legkevésbbé én nekem ebben a pillanatban, de egy politikát sohasem utasíthatunk el magunktól, legkevésbbé mi újságírók, akik mindennap az igazság, az erkölcs, a közönség, a nemzet, az ország, a haza nevében beszélünk és annak nevében követeljük meghallgattatásunkat. Az ország dolga, az ország jövője mindnyájunk gondja, randnyájunkat egyaránt foglalkoztat és arról gondolkozni életünk minden pillanatában: munkánkelőtt, munkánk után és munkánk alatt természetes emberi kötelességünk, és kötelességünk különösen hivatásunknál fogva. Amikor mi, úr. ország, ünnepre készültünk, akkor ennek az úgynevezett kettős monarkiának sorsában hirtelen fordulat állott a le és a levegő megtelt krízissel. Az ember tűnődött azon, hogy honnan jön ez, mi okozza a változásokat és mit jelentenek ezek ránk nézve, és nem minden ok nélkül szállotta meg az aggódó lelkeket az a gondolat, hogy ebben a fordulatban talán valami veszedelem, vagy fenyegetés rejtik ránk, magyarokra nézve éppen most, amikor hűségünknek, áldozatkészségünknek, önfeláldozásunknak, vitézségünknek annyi ezer és ezer tanuidét adtak. (Úgy van! Úgy van!) Hogy van-e fenyegetés, van-e veszedelem, ez már a politikusokra tartozik, én rám itt nem. Ami itt én rám tartozik, az csak a következő : hhogy ha jól megnézzük a dolgot, akkor azt kell mondanom, hogy semmi a világon a bölcscséntől távolabb nem eshetik, mint az a gondolat, ameirt ma megpróbálkoznék olyan fordulatot előidézni, amely a magyar nemzet kárára, hátratételére, jogainak, aspirációinak, önérzetének csorbításával járna. (Élénk helyeslés.) Hiszen, ha megnézzük a nemzet szereplését abban a keretben, amelyet ezek a gondolatok érintenek, azt kell mondani, hogy itt ezenaföldön, és ez a föld nem csupán a szorosabban vett Magyarország, mert ez a Magyarország szituációjánál fogva, geográfiai helyzeténél fogva az alföld, amely azt, aki bírta, képessé tette arra, hogy keletnek, nyugatnak, délnek egyaránt ura legyen, aki pedig ezt nembírta, az semmiféle veszedelemmel, amely ezekről a tájékokról fenyegette, szembeszállani nem volt képes; — ha itt Magyarország elbukott, rabságba esett minden, ami körülvette. HaMagyarország visszanyerte szabadságát, minden, a mi körülötte volt, ismét fellélekzett és szabad lett. Tisztelt uraim! 1848-ban mi magyarok egy primitív társadalommal, még félig egy elmúlt időnek a bilincseiben, vagyonban szegényen, képesek voltunk az akkor híres ausztriai császár seregét ebből a PT. országból diadalmasan kiverni, úgy hogy hírmondó sem maradt belőle. És el kellett jönnie egy idegen hatalomnak, egy idegen hatalom olyan erejének, amely reánk nézve a lehetetlenség mértékét öltötte, hogy minket képes legyen lenyűgözni. És Magyarország akkor leverten, passzív rezisztenciába fogott, a nem fegyverrel, nem az ész fegyvereivel, sem nem karddal és egyéb fegyverekkel, hanem csupán erkölcsi önérzetének a föntartásával, amellyel mindenről lemondott, ami az embert kecsegteti. Lemondott haszonról, lemondott állásokról, lemondott tisztségekről, dicsőségről, mindenről és visszavonult saját erkölcsi erejére, és hagyta maga fölött a hullámokat szabadon garázdálkodni. És mi lett a vége? Tizenöt év múlva Magyarország csak RZZ3), hogy megtagadta a részvételét a közéletben, tönkretette ismét másodszor is Ausztriát. Ausztriáia tönk, a feloszlás szélére jutott és Magyarországgal kénytelen volt kiegyezni azért, hogy újra föléledjen. És amint föléledt, attól a perctől fogva Ausztria ismét nagyhatalom lett, Európában ismét befolyáshoz jutott, de Magyarországról senki sem beszélt. Azóta elmúlt változatos ötven esztendő. És ha visszamenően tíz-tizenöt éven belül kimentünk a külföldre és a külföldi politikusokkal beszéltünk akár Angliában, akár Franciaországban, akár Olaszországban, mindenütt azt a sztereotip kérdést intézték hozzánk : mi lesz magukkal, ha az öreg meghal? Az öreg alatt néhai Ferenc József királyunk, értendő. Mert Európa nemzetei arra készültek, amit most látunk és ebbe a nagy egyenletbe tényezőnek bele volt állítva, hogy ezt a monarkiát csak meg kell rúgni és darabjaira omlik szét. Könyveikben, újságjaikban olvashattuk ezt. Ez az egyik tényező volt, amire a mai világháború sikerét alapították a mi ellenségeink. És mi történt? Abban a pillanatban, amikor királyunk a harci kürtbe fult, erre a trombitaszóra előkerültek a trikolor zászlók és az összes nemzetek él, nemzetiségek ebben az országban kevés kivétellel a magyarral karöltve rohantak a csatába, valamennyien a háromszínű zászló alatt és láthatták azokat a csodákat, amiket műveltek. El kell ismerni, senki sem tagadhatja le, mert matematikailag be lehet bizonyítani, hogy a magyar hadsereg nélkül ránk nézve es a hadjarat elveszett volna. (Hosszantartó lelkes éljenzés és taps.) Most azt ismételem, hogy hova és mennyire esik a bölcseségtől az a megjegyzés, amely azt gondolja, hogy akár Ausztriának, akár a dinasztiának, vagy akárkinek itt valami haszna, valami kecsegtető reménye, valami sikere lehetne, a nélkül h van a magyarság, Magyarország, a magyar nemzet egész erejével fönntartassék és kidirágoztassék. (Hosszas lelkes éljenzés és taps. Ebben rejtik, ismétlem, a monarkia jávcije, ebben rejlik mindnyájunk jövője. Tisztelt uraim, én nem tudom, az a politikusok dolga, hogy van-e veszedelem abban, hogy csehek vagy nem csehek jönnek, vagy miféle politikát csinálnak, de egyet tudok : sikerrel mást, mint a magyarnak kedvező politikát csinálni nem lehet. A mi feladatunk, újságíró barátaim, hogy ezt tudomásul vegyük és ezzel menjünk neki a jövő esztendőnek. (Élénk helyeslés.) És ha csakugyan van veszedelem, nos, akkor jöjjön a második nagy világháború, ezt pedig mi fogjuk megvívni. Az új világháborút, a magyarság világháborúját,az újságírók fogják megvívni. A múlt, az a dicsőség, amit Kóbor Tamás tisztelt barátom vázolt elibém, a jövő pedig ez. Nekünk békességünk nincs, nekünk vasárnapi szünetünk, munkaszünetünk nincs. Nekünk éjjel-nappal, életünk minden óráján dolgoznunk kell, mert a modern intézmények legnagyszerűbbje, leghatalmasabbja, legtökéletesebbje a becsületes újságírói kar. Amely nemzetnek becsületes, önérzetes, öntudatos és hivatásokat szerető újságírói vannak, az a nemzet erős és annak győznie kell a maga küzdelmeiben. (Lelkes éljenzés.) Én, tisztelt uraim, arra hívom föl önöket, hogy menjünk vígan neki az új esztendőnek és legyünk készen jóra, rosszra. A jót örömmel fogadjuk, a rossztól nem fogunk megijedni. (Helyeslés.) És ezzel elvégeztem volna a beszédemet, ha az én kedves barátom olyan nagyon szépen nem csinált volna itt egy fiókkoronázást és mint nádorhelyettes, engem az újságírók királyává meg lett. Én olyan értelemben, mint Árpád apánk, akit magához hasonlók emeltek pajzsra, nem azért, mert ő jobb volna náluk, hanem csak azért, mert érezték, hogy nagyszerű hatalom és erő rejlik abban, hogy heten összeteszik erejüket és egy képviselőt kirendelnek maguknak, aki őket törekvéseikben képviselje, mondom, ilyen értelemben elfogadom a koronát, amit fejemre tett. És ez a korona is hasonlítson Szent István koronájához, amelynek tudniillik legendája, hogy nem hisz, nem közönséges vagyon, hanem a magyar nemzet összeségének fogalma. Amivel 3 engem megkoronázott, az legyen fogalma az újságírók összeségének, üdvözlöm önöket és boldog új esztendőt kívánok. (Hosszantartó lelkes éljenzés és taps.) I MOZGO Rákóczi utáa Akt.efantca earore Hétfőtől—sserfliig. Akt*o.ális dráma négy felvonásban. Egész héten át: -pg ünnepségeinek eredeti feltétele. Sisys'a előreválthatók délelött 11—''1,1-ig és délután a pénztárnál. il. 1817. január X. III* Budapest, dec. 31. A koronázás ünnepe elmúlt, mint a gyorsan szálló tavaszi álmodás. De az emléke még itt repked körülöttünk, Budavár piacán még birkóznak az ázott lobogók a széllel, még maradt örökzöld koszorú a házak ormán és a koronázódomb homokján valahol ott van a király patkójának nyoma. És a szívekben még ott ringatózik a koronázó templom harangbeszédje, a nép még ünnepet érez. Foszlányok, ünnepi foszlányok úsznak keresztül a tegnapból a mába, s ezeket kötjük bokrétába az olvasóknak. A tömeg most a koronához zarándokol szakadatlan sorban, megnézi a földisziki templomot, a mely látta a legszebbet, a mit emberi szem láthat. • A király köszönete. Károly király ma a következő táviratot küldi« Fleichenauból Tisza István gróf miniszterelnöknek: — Tisza István gróf magyar miniszterelnökömnek, Budapest. A koronázás magasztos ünnepének hatása alatt, szivem benső sugallatát követve, a királyné nevében is mély köszönetet mondok magyar nemzetemnek hűségéért és ragaszkodásáért, mely a koronázás alkalmából oly lelkes és a magyar nemzetet jellemző módon nyert kifejezést. Biztosítjuk a nemzetet, hogy szeretetét, melynek valóban fényes megnyilatkozása mélyen meghatott és őszinte benső örömmel töltött el, mindenkor szívünk mélyéből viszonozni fogjuk. Károly: A korona és a jelvények kitétele. Kora reggel óta hatalmas néphullám csapkodta a budai partot, a hidak és hajók Pest népét vitték Budára. Tízezrek zarándokútja volt a Tárnokutca meg a Szentháromság tér. Valamennyien a Mátyás-templom felé özönlöttek, ahol a koronát és a jelvényeket meg lehetett szemlélni. Reggel nyolc órakor nyitották ki a templomot. A téren tűrhetetlen volt a tolongás, úgy, hogy a rendőrség, mely Kovács Antal rendőrfelügyelő vezetésével vonult ki, kénytelen volt elzárni az utat a Tarnok utca végén. A közönséget tízes sorokban vonultatták, a templomba, ahová már egyes sorra szakadozva lehetett bejutni, s egyenként kellett ellepni a korona és a jelvényeik előtt. A templom koronázó díszben fogadta a közönséget. A koronát a szentélybe vivő lépesen álló emelvényre állították. Bársony takaró borult az emelvényre. Az első párnán a koronázó palást hevert, mellette behorvánkoson a pallós. A korona következett ezután, majd a jogar és végül az ország almája. A jelvények mellett hat koronaőr állott a labárdoson, mozdulatlan merevséggel, a koronázó jelvények előtt pedig szakadatlanulforgott az emberlánc, amíg csak öt óra tájban meg nem szakították, bezárván a koronát és a jelvényeket a Lorettokápolnába. A kápolnát lepecsételték a koronaőrök és a kulcsát átadták a templom plébánosának. Holnap ismét kinyílik ez az ajtó, megint kihozzák és kiteszik a szent koronát. A koronát megnézték az udvarhoz tartozó személyiségek is és megnézte Erzsébet királyi hercegnő is. A közönség érdeklődése a koronázó templomon kivül leginkább a koronázó domb felé fordult, a melyre fölment mindenki s a melynek mohaleplét kigyomlálták, elvitték emléknek. A tegnapi pompa foszlányaiból rekonstruálták az ünnepet és sóhajtva mondogatták: de gyönyörű lehetett. A nagy forgalomnak, sürgésnek, forgásnak csak a késő délután és a szakadó eső vetett véget, mely elmosta a nagy tömeget. A királyi pár Boichsnanbain Károly király és Zita királyné Budapestről Bécsbe Való megérkezésünk után Payerbach-Reicheriauba utaztak/ ímnsep a sa0vst£%e33knél és a külföldön A koronázó ünnep hullámai minden irányban szétrepültek. Wermath, Berlin polgármestere hosszú üdvözlő táviratot küldött Bárczy polgármesternek Berlin és a német városok nevében, melyben a közös célokért való munkát hangoztatja. Man- 8SXOKMMMIiBMHVflGO0nSttGVS!!UBSSC8a| HAN Gl EGY KOLCSOMZO Mill] ! ! BUOMI!!V..SÜtö-UlCfi 2. » folyt Or» vijdonságok«