Budapesti Hírlap, 1917. július (37. évfolyam, 165-190. szám)

1917-07-01 / 165. szám

Budapest, 19­71. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési ink: Egész évre 38 kor., félévre 19 kor., negyedévre 3 kor. 60 au., egy hónapra 3 kor. 30 fill. Egyes szám­ára helyben, vidéken és pályaudvaron 13 fill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Vasárnap, julus XXXVII. évfolyam, 185. szám Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthtay Szerkesztőség és igazgatóság: Vin. kér.­stökk Szilárd­ utca 2. szán. Kiadóhivatal: Vak kér., József-könii 5. szám ELEPO3S2ÁIOK: József 43. József 53. József 63. Tisztelettel kérjük azokat az elő­fizetőinket, a­kik július elsejére még nem újították meg előfizetésüket, szí­veskedjenek ezt haladéktalanul meg­tenni. Esetleges címváltozást is szí­veskedjenek pontosan megírni, hogy a lapot továbbra is zavartalanull kaphas­­sák meg. ti? SHik — U­­tár!Ki Régen azt mondták: uj idők— uj em­­l­ erel.­. A jó Vasgereben irt ezen a címen könyvet is. Ma módosult a mondás. Ma úgy mondják, hogy uj idők ugyan, de régi­ -emberek, csakhogy uj elvekkel. Sőt nem is igen uj elvekkel. Ezek a mai­ elvek már nagyon is közismertek voltak abban az időben, a­melyről a sorokban szólani fogunk, bár nem régenről van a- .szó, csak hét évvel ezelőttről. Az utcán, az újságban, a képviselő­­házban, sőt a minap a­ főrendiházban is lehetett azt a frázist hallani, a­mellyel politikus uraink a maguk nagyon köny­­nyen végrehajtott frontváltozását elken­dőzik. Azt mondják: az idő megváltozott, a v­ilág megváltozott, minden megválto­zott, csak a kódolt fejű­­ emberek nem akarnak hozzá változni az uj időkhöz. Olyan szimpatikus alakjai közéletünk­nek, mint Mailát­h József gróf és Des­­sewffy Emil gróf, szintén az uj időket emlegetik, tígy szónok éppenséggel vesz­szőparipának nevezte Zselenski Róbert grófnak azt a meggyőződését, a mely­ről okmányszerűen bebizonyítható, hogy hét év előtt még ő is azt a meggyőző­dést vallotta. Tígy beszélnek ezek az urak az uj időkről, mintha ezelőtt egypár hél­el kezdődött volna pont nem tudom, öt vagy nyolc órakor az u­j idő,­­s nekik m­­ost mtt kell­­ öltözködni az uj idő igé­nyei szerint. De az uj idő is, a régi is, komolyabb dolog, mint­sem hogy egy-eg­y átöltözkö­­déssel, egy politikai toalett-cserével el le­hetne intézni. Nekem politikusaink me­rész frontváltoztatása fontosabbnak és végzetes­ebbnek tetszik,­mint maga az új idő, mely mögé mink spanyolfal mögé Bújnak, hogy átöltözködhessenek. Hogy az olvasó is lássa, kikerestem annak a so­kat emlegetett választójogi, népgyűlésnek (1910­.­ a körülményeit, szereplőit és ha­tározatát és itt elő fogom adni. A tanul­ság belőle, félek, az lesz,­ hogy politikánk vagy akkor nem volt komoly, vagy most nem az. Alvármelyik eset forogjon is fenn, vagy ha­ az a harmadik is, hogy de akkor sremi volt, se m­a nem komoly : ma­guknak a­ politikusoknak a komolysága mellé mindenesetre­ egy borzasztó nagy kérdőjel kerül. Most itt következik a történet.­ • 1910-ben a koalíció összeomlásakor a poli­tikai pártok vezérférfiai, okulva a Kristóffy-féle kísérleten, szükségesnek tartották, hogy a válasz­tójog nemzeti irányú reformálása kérdésében egységes megállapodásra jussanak s ezzel a pár­tokat lekössék és a radikális megoldásba ka­paszkodó kísérletezéseknek eleve útját állják. A mozgalom vezetői abban állapodtak meg, hogy országos gyűlés elé viszik a kérdést. A választójog reformja kérdésében 1910. évi március 19-én a Vigadó nagytermében tar­tották meg az országos­ gyű­lést. A gyűlésre szóló meghívó rámutat arra, hogy a választójog kér­désének megoldásától nemzetünk élete vagy pusztulása függ­ .­ demagógia és a­­ tar­­osság úgymond a fölhívás­t már megkezdte hangza­tos jelszavakkal csábí­tani a nemzetet abban az irányban, a amely szabadjára, eresztené az eddig lekötve tartott összes faji és szociális romboló törekvéseket és­ a­mely békés fejlődés helyett kockára tenné, sőt szétrombolná mindazon tár­sadalmi és n­emzeti tartalékerőket, a mi keveset még meghagytak a magyar történelem szomorú századai. A m­esíl­ivót az elnökség és a ren­dőrbizottsá­g libái irlik alá mintegy ISO én. A rendező bizottság sorában többek között ott voltak a következők: Almássy Dénes gróf, Andrássy­­Gyula gróf, Amt­ráss­y Géza gróf. Bu­jano­vics Gyula, Heu­den István gróf. Kolllik­ István, Herzeviczy Albert, Bánffy Em­i b­áró, Bettnlén Pál báró. Her­hál István, Des­­sowffy Aurél gróf, Dessewffy Kulit gróf. Darányi Ignác, Esterházy Móric,­­gróf. Fa­lussy Árpád dr., Gi­­vitány Iiure báró). Il­lvány-Deutsch Sándor és Itatvany Deut­éb József. Stam­mersberg László,­­ Stellebroniti Géza. Ju­rlenstein­ Lajos, Hódy Gyula, |­hi­key* József báró, Kegrevieb Gábor gróf. Károlyi­­ Mih­ály gróf, J­engVéb Zoltán. •Mailáci József gróf, í Meze­v­­igula. Molnár Ákos,­ Neu­reli­czky György,­­ Okolicsány László, Palugyay Móra,­ Pallavicini György őrgróf, Piukovich József, d­eák Ivéin, Somissích Tiham­ér gróf, Sennyey Miklós báró, Széchenyi­­ Sándor gróf, Szentiványi Árpádt, Szle­­rényi József,­ Teleki József gróf,­­J’isza Ist­éni gróf, Zselén­ski Róbert gróf. A nagygyűlés által kimondandó határozati javaslat szövegét természetesen előzetesen meg kellett állapítani s a szükséges ebi megállapodá­sok a Károlyi Mihály grófnál tartott pártközi tanácskozáson jöttek létre. Jelen voltak e tanács- Ertok­es. Irta Rákosi Viktor, Odessza városának egyik széles bulevard- ján egy magányos alak ődöng, a­kiről púpos szabású, fekete ruhája oly petyhüdten lóg le, mintha csak madárijesztőn csüngene. Ez az ember nyilván kisoványodott a ruháiból, tehát valószínű, hogy egykor jobb napokat látott, s most ros­szul megy a dolga. Borostás arcának tüskéi már észbe vegyültek, haja szintén. Te­kintete nyugtalanul száll ide-oda kuckóiba mé­lyen bevonult szemeiből. Sápadt arcán látszik az álmatlanul töltött éjszakák rombolása. Ez a züllésnek indult alak egykor pap volt, és földi gondoktól menten, nyájas környe­zőben, jó és kedves emberek közt élt, vagyis élhetett volna nemes hivatásának. Nem itt Oroszországban, nem is­ a szomszéd Romániá­ban, hanem túl az erdélyi havasokon, boldog nagy Magyarországon, volt az ő hazája. Ott hir­dethette volna zavartalanul Isten dicsőségét, és a­ békességét az emberek között. Embertársai megbecsülték, maguknál különbnek tartották, vezetőjüknek megválasztották és akkor meg­szállotta őt a nagyravágyón ördöge és gonosz útra csábította. Hatalmat és vagyont ígért neki, hogyha erre az útra tér. És ez az ember hall­gatott a démon szavára. Elkezdett elégedetlen­séget szítani és gyűlöletet hirdetni. Egymás ellen uszított olyan népeket, melyek évszázadok óta barátságban élnek egymás mellett. Olyan népe­ket, a­melyeket összefűz a közös történelem, a haza védelmében vállvetve kiontott vér, és el­múlt századok szenvedései. Bár pap volt, egzisz­tenciájánál­; gyökereit kihúzta a szeretetföldjéből és a gyűlöletföldjébe eresztette. Ne higyjétek, hogy a gyűlöletföldje terméketlen, kopár, oh nem, csak ügyesen kell azt kezelni. A gyűlölet, az elégedetlenség igen szépen kamatozik, ha a kalandor okosan befekteti. Mindig népszerű do­log az elégedetlenek pártján lenni és könnyű az apró szikrákat nagy tű­zzé felszítani. Még­hozzá ez az ember fajbeli magyar volt, a­ki jobban tudott magyarul, mint romá­nul, és így kettős árulást követett el, egyet ha­zája és egyet nemzete ellen. Micsoda arccal jár­hatón éveken keresztül polgártársai között azzal a tudattal, hogy napról-napra készíti elő az el­lenség útját a hegyeken keresztül az ország bel­sejébe. Mintha egyik keze mindig a háta mögött lett volna, s egy élesre fent kést rejtegetne... csak a pillanatot várva, hogy mikor döfje azt a vele szemben álló szivébe. Micsoda arccal lépett az ő falusi templo­mába az Isten oltára elé, szentségtörő kézzel a szentségekhez nyúlni. Micsoda arccal léphetett fel a szószékre, hogy népét ájtatos szavakkal Isten elé vezesse, holott keblében a pokoltüze égett és az ördögök diadalmaskodtak. És ő ezt legyőzte és elfojtotta azt a belső hangot is, mely folyton igy suttogott benne: Én elárultam ha­zámat! Ila a becsületességnek csak egy szikrája lett volna még benne, ha csak egyszer eszeljel jutott volna az első imádság, a­melyre a anyja megtanította­, ha csal­ egyszer dől volna előtte az a jelenet, mikor mint genfiek ezen a földön az első lépéseket megtetkel g£kor le kellett volna borulnia az ő együgyű népe előtt és igy kiáltani: Én elárultam hazámat, ne hallgassatok reám! Én nem az vagyok, a­kinek látszom! Én nem vagyok Isten szolgája, hanem az ördög cimborája, én nem üdvösséget hozok nektek, hanem kárhozatot és romlást. Tépjétek le rólam papi ruháimat, vegyé­tek ki kezemből a keresztet a fölfeszített Krisz­tussal, mert én a Jézus Krisztus sebeinél vér­zőbb sebekkel akarom borítani hazánkat.­­ Kicsiny alak ebben a nagy világforrada­lomban, de a legundokabb árulók közé tartozik. Mert nem szenvedélyből tette azt, a­mit tett, ha­nem hideg számításból. Évek hosszú során át lassan preparálta­ bűnét. Mennyit hazudott és képmulatóskodott egy emberéleten keresztül! Még csak a mellőzöttség kifogása sincs meg, hi­szen elért mindent, a­mit elérhetett. Nem mond­hatta hálátlannak hazáját, mint Coriolán, vagy Belizár. Vagy tán azt ígérték neki, hogy Erdély hercegprímásává és kormányzójává teszik? És ezzel tán az őrületig korbácsolták nagyravágyá­­sát és hiúságát? Eh, nem kell őt ilyen nagy mértékkel mérni. Nem volt ő démon, hanem hitvány buj­­, nyik, a­kiről akkor ítélünk legenyhébben, ha azt mondjuk róla a költővel, hogy nem akarta Yg .eladni hazáját, csak jó­­lakié belőle. Nincs 'Benne nagyság, csak komiszság.' r, Megcpozdu­ni-e benne a lelkiösmeret, mikor a rablófáídák éjnek éjszakáján elindultak, hogy 'ifjabb vérpittakok forrásait nyissák hazájának 1 - -­­ --------------------------------— A Budapesti Hírlap mai száma 2.

Next