Budapesti Hírlap, 1918. július (38. évfolyam, 151–176. szám)

1918-07-02 / 151. szám

* . *A férfi viszonyának s rendeltetésének lényegén változtatni nem lehet s midőn a törvényhozó az uj viszonyok rendezésén dolgozik, a problémája csak az lehet, miképpen békítse ki az uj helyze­tet az örök helyzettel, miképpen alkalmazza hozzá az uj szükségét, miként egyeztesse meg a változhatatlan örök törvénnyel az új fölfogást. A férfiúnak minden körülmények közt apának, a nőnek minden körülmények közt anyának kell maradnia. A kérdés tehát az, hogy e kate­gorikus parancs minden sérelme nélkül hol, mint és mennyiben lehet változtatni a nőknek és férfiaknak eddigi állásán, munka- és jogkörén. A probléma tehát nem az, hogy a demo­kratikus jogegyenlőség nevében választójogot adjunk mindenkinek, a­kinek eddig nem volt, hanem az, hogy a nemzetnek a változott élet­viszonyokhoz mért és illő törvényhozást adjunk. És ha az életviszonyok vizsgálata azt deríti ki, hogy e feladatot tökéletesen csak úgy oldhatjuk meg, hogy immár az asszonynépet is bele kell vonni a köszolgálat e fajtába, akkor új vizsgá­lat és gondos tanulmány tárgya legyen, hogy, közülök kiket. Ha az eredendő képzett emberi jog szerint intézkedünk, akkor természetesen válogatás nélkül mindenkit, épp úgy, mint a férfiakban. Ha a célt nézzük, melyet el akarunk érni, akkor csak a feladatra alkalmasokat, úgy a férfiak, mint az asszonyok világából. Én bizonyos általános alapkellékeken túl csak egy kvalifikációt tudnék fölállítani a nők választójogára nézve. Adnék választójogot min­den önálló, mondjuk családföntartó, vagyonke­zelő (üzlet, gazdaság) nőnek. Ellenben sem fér­jes nőnek, sem család kötelékében élő nőnek nem, ha kereső is, ha doktor vagy hivatalnok vagy művész is. Manapság elég laza a családi élet. A pártpolitikát ha bebocsájtunk, egy dur­ván romiboló tényezővel többet bocsájtottunk be a családba. Tessék csak belepillantani abba a családi szentélybe, a­hol teszem az apa munka­párti, az anya Andrássy-párti, a bankban alkal­mazott három polgáris leány Károlyi-párti és még egy kisasszony esetleg Bizony Ákos-párti. A gyermekszobában van még vagy négy cse­mete, a­ki aztán mind a nagyok módjára és pél­dája szerint választást játszik. Bizony a házi béke, a fő­asztal ellátása, a gyermekek gondozása és nevelése mind azon fordulna meg ott, hogy hány hőfokra emelkedik a politikai háború szenvedelme és kinek-kinek milyen erejű az ő ad hoc szent meggyőződése. Azt hiszem, ezúttal csak egy okos dolgot művelhetünk: azt, hogy a hevenyészett választó­­jogi törvénybe nem hevenyésszük bele hebe­hurgyán most a választójogot, hanem legfölebb utasítjuk az igazságügyminisztériumot, hogy tegye ezt a kényes, és a férfi választójognál még veszedelmesebb kérdést tanulmánya tárgyává, és ha megérlelte, készítsen róla javaslatot. El lehet azt intézni novelláris után is. Én elhiszem, hogy ideális dolog, a­hogy Apponyi Albert gróf és felesége ezt a kérdést látják és fölfogják. De tudom, hogy van ennél egy nagyobb és felségesebb ideál is, melyet őriz­nünk, óvnunk és ápolnunk kell: általánosságban maga az asszony és különösebben a­­ feleség. is német veszedelem? ír­ja Kálmán. Budapest, jut ! A Piave-menti legutóbbi események, me­lyek az első szerb of­enzívánk sorsára és a Ti­­voli-divízió katasztrófájára emlékeztetnek, b­­­ujtó választ adnak a német szövetség mélyítő­jét­ek problémája körül a múlt hetekben felger­­jedt vitákra. Míg a különböző középeurópai köz-­ gazdasági egyesületek, bajtársi és gazdasági szö­vetségek a kongresszusi banketezés keretein jó­val messzebbmenő alapos és mélyjárású tárgya­lásokkal igyekeztek közelebb jutni Közép- Európa okosan megvalósítható konstrukciójá­hoz, meglepetésünkre közgazdasági életünk ve­zéregyéniségei közül többen a legélesebb táma­dást intézték ellene és az elzárkózás zászlajához nyúltak. Hát már annyira elült a vihar, hogy a nap­sugár melegére ismét kibújhat az élettel együtt a gyom is, a széthúzás, a gyanakvás, a félreértés, az összegabalyítás? Az ágyuk és robbanóaknák zenekísérete mellett, a­mikor az emberi történe­lem legnagyobb koncentrált erőfeszítésével és a technika valamennyi eszközével még javában túrják, vágják, pusztítják a föld rétegeit, minden fölépítlményével, városaival és kulturális intéz­ményeivel együtt, hogy a földkerekének leghajó­­sabb és legtermékenyebb vidékeit, az emberiség haladásának halálfejként vigyorgó emlékeként Mezopotámia homokba temetett városainak siva­tagjává változtassák és grénáttölcsérekből, fö­l­­túrásokból és gyújtószállá forgácsolt erdőkből az országokat elválasztó határsáv szélesítésére a küzdő világrészek polgári munkájuk minden eredményét, összes szellemi és testi erőiket, fém­es vastartalékaikat, összes gyártmányaikat rá­­viharozzák. Erre az őszinteségi kitörésre a német ön­érzet túltengéséből fakadó bizonyos nyilatkozat adott táplálékot és az a kíméletlenség, mellyel a német katonai és gazdasági hatalom mindenkin végiggázol, ellenség és barát közt alig téve kü­lönbséget. Egyelőre a délvidéki táborozások em­lékeként sikerü­l nálunk is kiirtani az alldeutsen mozgalmat. A germán faj ősi tökéletlensége, hogy idegen népekkel nem tud bánni, majd ha hosz­­szabb ideig járt a világuralom iskolájában, mi­ként e­lőtte a spanyol, .. .a és angol népek te­hették, akkor tán majd ezt is megtanulja. De vájjon kifogásolható-e ez a német önérzet akkor, a­mikor az egész világ támadásait és kontinentá­lis blokádját immár négy esztendeje győzelme­sen visszaveri és a harctéren ugyanúgy, miként otthon, áldozatkész munkában, erőfeszítésben és a polgári igények aszkélikus leszorításában a heroizmusnak soha nem látott méreteit mutálja? A mikor acélfalat álu­l a feldühödött irigyek ostroma ellen és kardját, valamint gazdasági szervező talentumát Európa minden országába mélyen előre tolja, és bár otthon im­lórépa-mar­in elád­ok é­ és testének sejtjeiből a zsírt már ré­gen vízzel helyettesiteni kényszerűik a létfeíjsai­­­lás küzdelme tüjében a német fajt oly világura­lomra hivatott nemzetté kovácsolta, melynek belső modern, államalkotó, politikai és gazdasági uj szervezettségétül a frank, a brit és a jenki még jobban retteg, mint Slindenburg és Ludendorf lángeszétől. Kétségtelen, hogy volt okunk a földorkanásra, bár jól tudjuk, hogy még nem érkezett el a biod kongresszus lakktopános, szalonnai illatú levegőjé­nek ideje. Ide azért a pom­erániai gránátos is csizmát válthatna, ha a Imreséb­ől hazanézve, a világ vala­mennyi népe közül egyedül megmaradt őszinte ba­rátjának lakába tér, hogy vele egy évezredes kapcso­lat kulturális és gazdasági szálait szorosabbra fűzze. A német faj vezéreinek bölcsesége bizonyára rövide­sen meg fogja találni és megvalósítani azokat a gya­­­korlati csakésöket, a­melyek a béke hajlandóságokat mindkét fél javára fogják gyümölcsöztetn). Egymás nélkül, még kevésbé egymás ellen, nem létezhetünk. Egymásra vagyunk utalva. A fölmérést múló inci­dens visszatérését bizonyára rövidesen örvendetes tények fogják lehetetlenné tenni. De hátha nem csupán pillanatnyi felindulás in­­c­identális kitöréséről van szó, hanem mélyebb Un­­terströmung hullámhegybe dagadásáról, a test reak­ciójáról a lélek belátásával szemben?. E föltevés fölmerülhet. Fölmerülhet azok miatt az indító okok miatt, a­melyek történelmünkben már .Szent István óta kí­sértenek és a melyekkel szemben a bölcs király jónak látta nemzete sorsát a Kelettől elszakítva, a Nyugat­hoz szögezni. Nehéz sors a határon állani, hullám­­­türünek és szülőnek. Miként azok a szerencsétlen el­pusztult városok, a melyek az ellenséges csapatok összecsapásának lőkörletébe esnek, úgy kellett egy évezred óta országunk testén megtörnünk a Kelet és a Nyugat hódító expanziójának viharzását, átszűr­nünk kulturális és eszmei áradatának habzását. A ha­sonló sorsú lengyelek veszte az volt, hogy a szláv álmodozás, a legkisebb erőfeszítés és a legbőségesebb­ élvezethajhászás, a kényelmes, könnyelmű, patópáli úri élethez való ragaszkodás, a keleti ópium­szivásnak ernyesztő hatása, egy­szóval a test befolyása erősebb volt, mint a nyugati kultúra belső­séges magáévá té­telének szükségszerű fölismerése és átvétele, a­mi nagy önleküzdést, kemény fegyelmezettséget és iz­zasztó munkát követel. Bár nem feledtük el hálátlanul azt a segítséget. s­ s mert sem Isten, sem ez világ előtt nem adhat számot.“ Barátait, a Zrínyi körül forgolódó vitéze­ket is kérve­ kéri: vigyázzatok az jó urra. A tocs­­anándi Káldy Györgynek írja: „Isten úgy áldjon meg, véremmel is szolgálok, csak parancsolja­tok, urunkat pedig őrizzétek; őrizzétek, édes lel­kem­ barátiul, ő Nagyságát, ha ő Nagysága él, mindnyájan élünk. íri, lelkem Káldym, mint jöt­tetek el Kanizsa alul.“ Nem volt tehát frázis, mikor Wittnyédy Keczernek írja: „Én ő Nagyságát igazán szere­tem és hüven akarok ő Nagyságának holtig szol­gálni.“ Vagy mikor magának Zrínyinek fogadja meg: „Az Nagyságod személyemhez való kegyel­­m­es­séget holtig adorálom­ és gyermekimnek is, ha élni fognak, azont cselekedni átok alatt testa­mentumomban meghagyom.“ Ily nyilat­kozatok után nem meglepő, hogy midőn Zrínyi 1663-ban a téli hadjáratra indult, a már törődött soproni prókátor is itt hagyva családját, klienseit, egy „öreg ember alá való“ lovat szerzett s maga is a táborba sietett, hogy urának legalább a hadi szekretáriusa legyen. Papirt, írószereket, tábori malmot rakatott föl egy társzekérre, de kétszáz katonát is fogadott a maga költségén s tizennégy éves Palkó fiát is magával vitte. Együtt akart élni és halni az urá­val. És vigyázott rá. Minden, a­mi Zrínyivel történik, az Witt­­nyédyt is szívén találja. Családi boldogsága, anyagi helyzete egyformán érdekli. Mikor Zrí­nyinek először leánya született, csalódással, de vigasztalódva írja: „Inkább akartunk volna fiat, de az lett, a­mit Isten adott.“ Mikor Zrinyiné ne­hézkes állapotában Bécsbe indult és Sopronban Wittnyédy Inkában száll meg, határtalan a pró­kátor öröme: „Ma lest üdvössége e háznak.“ Visszatérőben pedig, midőn Zrínyi a nejét és új­szülött fiacskáját a soproni mezőkön fogadja, Wittnyédy a városi zenészekkel megy ki őket üdvözölni és világgá hirdeti az örömhírt. Hogy urának pénzt szerezzen, ökörkereskedést akar kezdeni Olaszországgal s a Széchyeket is azért perli, hogy urát gazdagítsa. És még jobban érdekelte urának politikai pályája és dicsősége. Neki nem elég, hogy Zrínyi horvát bán, ő a nádori széken is Zrínyit akarta látni, mint legméltóbbat. Mindent elkövetett, hogy a fővezérséget is, mint generalisszimusz, Zrínyi nyerhesse el. Bécsben is minden követ megmoz­gatott, hogy Zrínyi nagy ellenfelének, Montecuc­­colinak ármánykodásait meghiúsítsa. Jellemében a prókátor egészen hozzáido­mult az urához. Mivel Zrínyi liberális volt a pro­testánsok iránt, ő meg „a luteránus főember“, ezt a jezsuitáknak fizeti vissza. Egy Koszoczky nevű lengyel jezsuita őt kérte föl, hogy Liptóban elrabolt két lovát szerezze vissza. Wittnyédy készséggel vállalkozik erre. Tudja, hogy türel­metlen korának fölfogása szerint ezt a dolgát , „az ördög is neveti“. De nem gondol vele. „Akárki mit ítéljen felőlem, de az kinek jóval lehetek, azt tartom értemben való nyereségnek.“ Zrínyinek a tudományokért való lelkese­dése Wittnyédyben is buzgó követőre faláit. Sop­ronban új iskolát tervez és hat ifjúnak eltartá­­sár­a vállalkozott, az eperjesi kollégiumra hat­ezer forintot ajánlott föl. Külföldön is saját fiain kívül mindig volt két-három alumnusa. Tübin­­genben alapítványi helyet szerzett a magyarok­nak. De maga is szerette a tudományt. Görög­­ és latin­ótokat, Istvánfyt, Grotius Hugót idézi, olasz és francia közmondásokat használ. Tör­ténelmi jegyzetei voltak, melyeket Zrínyi is köl­csön kért tőle. A háborúból török könyveket is hozott haza zsákmányul s íródeákjától elvárta, hogy a házában tartott fogoly asszonytól tanul­jon törökül. Külön figyelmet érdemel Wittnyédy jó magyar stílusa. Beszédében van kép, poézis, humor, gúny, elevenség, erő és szellem. Hogy ezt a tehetségét is Zrínyi mennyire megbecsülte, bizonyítja az, hogy műveit vele már kéziratban is közölte s véleményét meghall­gatta. Romájával, a széplaki Megyery Zsigmond­­dal együtt olvasta Wittnyédy a nagy költő mű­veit. 1657-ben például a Vitéz Hadnagy hármas művét (Mátyás kir­ály, Centus-iák, Aphorismu­­sok) küldi a Darufalván időző Megyerynek. Ura, úgymond, az ilyen dolgozásit csak mulatságnak és nyugodalmának állítja. Örül, hogy Megyery is, mint cenzor, approbációját adja s azt kí­vánja, hogy az ideig valónál több fényt lássa­nak. A kinyomatás költségeiről mondja Witt­nyédy: „Ha használ az én kövérség nélkül való héjazásom, az taligát megkenni és nem mula­tom.“ S egy hét múlva ismét Megyerynek írja: „Uram írási felől én is abban vagyok az opinió­­ban, kiben komám, és valamint Júliusnak irtatk az képírók: Ex ulioque Caesar.“ Mikor pedig a költő a Török Afium ellen való Orvosságot is megküldte neki. Wittnyédy 1661. június 29-én nagy elragadtatással irta magának Zrínyinek: „Az Nagyságod nekem concredált bölcs és nemzetünk homályban levő régi dicsőségének helyrehozandó m­ediumiról istenes írását, kegyelmes parancsolatja szerint ime visszakü­ldöttem; magam akartam meg- Budapesti Hírlap völ­­.­ 1918. julius 2.

Next