Budapesti Hírlap, 1920. január (40. évfolyam, 1–27. szám)

1920-01-01 / 1. szám

2 ■'■'T------T dogupi odaajándékozták a mi becsületes tót népünket a cseheknek, akik el is jöttek, hogy fölszabadítsák őket, amire már hosszú idők óta készültek. Mert hiszen tót fiukat vittek ki évtizedek óta cseh ipariskolákba, egyetemekre s egyéb tanítóintézetekbe, hogy nemzedékeket neveljenek maguknak erre a fölszabadító munkára. Cseh pénzen bankokat alapítottak. X X X X X X X X X X X X X X X X X X X Prágai látványosságokon Ünnepelték a szlovák testvéreket és a turócszentmártoni tót nemzeti ünnepekre tucatjával jártak el cseh szónokok. Végre most, a világháborúban ütött a fölszabadítás órája. És itt vannak egy év óta. A magyar uralom, a sokat elrágalmazott magyar zsarnokság eredménye az volt, hogy negyvennyolcban a legvitézebb honvédjeink közt voltak a tót vitézek, most a nagy háborúban is nemzeti zászlókkal vonultak ki és fényesen megálltak megyer ezredeik sorában X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X és csak egy kis része tántorodott meg ,e becsületes népnek a magyar hazához való hűségében. És most, egy évi cseh megszállás után, csak mutatóba van olyan, aki elkeseredéssel nincs szék, óriás tömegei a tót népnek segélykiáltásaival ostromolja szivünket és kezét tördelve, nyújtogatja felénk, hogy szabadítsuk meg cseh testvéreitől. Amen .. . Ezzel köszörüjük az uj évtizedet újesztendő napján. Jöjjön, a minek jönnie kell. A magyar nemzetnek már nincsen más veszteni valója, » hanemha — önmaga. Ennek fog üllni,hamarosan az őrá*,ia. És akkor el fog dűlni, a,sorsunk. Ott vagyunk. — a koldusok a hol valamikor a hollandus nép volt, a mely büszkén vette föl a koldusnevet, behúzódott a mocsaraiba és a koldusnép kiverte országából a büszke és cifrágunyája spanyolt. Ehhez kell, erre a világraszóló föladatra kell egymást megtalálnunk nekünk magyaroknak. Et már a toronyóra diadém fénylett . . . És az emberek nem tudták, hogy ez az alak azért olyan fényes és a diadémia azért oly, ragyogó, mert az egész az ő reményeikből van megalkotva . . . Szilveszter -éjjelén, a • melynek • hangjára békekötés után hat hónapig meghosszabbítja, " idő- t és ~ átlépjük a küszöböt, az egyik esztendőből a másikba. Egy ilyen éjszakán született meg Petőfi Sándor, hogy dalt mondjon végzetes napokban arról, hogy Talpra magyar! Tehát talpra, magyar. Találd meg magadat és találjátok meg egymást mind, akik magyaroknak valljátok magatokat. Ne keressetek és ne nézzetek különbséget egymás között. Szeressétek meg egymást a Hazán és magyarságtokon keresztül. Még a bosz* szut, még a legjogosabb bosszút is mérsékelten, bölcsen és irgalommal meghatva gyakoroljátok egymáson. Tegyetek különbséget a megrögzött gonosz és a félrevezetett, a gyámoltalan megtántorodott között. Most jusson eszünkbe Széchenyi István nagylelkű szava: Oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kell bocsátanunk. Tisztán kell átlépnünk az ét mesgyéjén a nagy munkára, a nagy feladatra, melyet számunkra a jövő tartogat: mosakodjunk meg a szeretet, az irgalom és az elszánt önfeláldozás szentelt vizében. Az én profim. Kopogtattak az ajtómon és mikor a szabad elhangzott, egy sovány, rosszul táplált, fakó arcú és üres tekintetű fiatalember lépett be. A kezében lévő kis fekete táskát letette egy székre és így szólt: — Kérem, engem a proletárdiktatúra lakásirodája küldött ide, hogy a szobámat lefoglaljam. — A szobáját? Hát van itt magának egy szobája? Az ifjú rám emelte különös, fénytelen szemét és újra megszólalt: — Igenis van, az, a melyet a proletárdiktálóra öntől el rok vizált és mától kezdve én vagyok a lakója, úgy látszik, önt nem értesítették erről. — Valóban nem értesítettek, úgy látszik, az udvariaskodást fölöslegesnek tartják egy nyomorult burzsujjal szemben. Idáig érkeztünk a beszélgetésben, mikor berontott a feleségem, aki már a lakásrekviráló tiszamfi férfiakkal is szembeszáll annak ideje, s általában a mai közügyekkel igen harcias modorban szokott foglalkozni. Rá se nézett az ifjúra, hanem hozzám fordulva így kiáltott: — Ez az a proli, akit a nyakunkra küldtek?. ... . .......... — Ez. És a szobáját kéri, mert mától fogva itt fog lakni nálunk. Az asszony levegő után kapkodott, mert a harag fojtogatta. Alig tudtam részint könyörgő, részint parancsoló tekintettel a kitöréstől visszatartani. Sokszor figyelmeztettem rá, egy elejtett szóval, egy ártatlan megjegyzéssel is nagykellemetlenségbe keverhet bennünket, hát még ha direkt megtámadja a diktatúra intézkedéseit. — Jó, — szólt az asszony, lenyelve mér- gél — majd beteszem a kék szobába. A kék szoba volt a lakásnak az a része, melyet a fűtőanyag hiánya miatt egész télen lezárva tartottunk, ott tehát nem takarítót tinik, sőt a bútorokat is letakartuk rossz szőnyegekkel. Képzelhető, hogy ez milyen nyájas megjelenésű szobácska volt. Az ifjú ezalatt oly átkozott flegmával állt ott, mintha nem látná és hallaná azt, ami körülötte történik és mondódik, és mintha nem is róla volna szó, és így szólt: Fogja a táskáját és jöjjön velem. Hogy tisztában legyen a dolgokkal, kikell jelentenem, hogy itt csak lakásról van szó. Fűtést, világítást, takarítást, kiszogálást és kosztot nem parancsoltak, tehát nem kap. Most pedig mondja meg, hogy kicsoda, avert azzal mégis csak tisztában kell lennie az embernek, hogy ki az a vadidegen, aki bejön a családjába. - Eli, kérem, Berndl Károly orvostanihallgató vagyok. Nem is reflektálok semmire, csak a szobára. Orvostanhallgató? Tehát bizonyosan műveit úriembernek tekinti magát. Épp azért csodálom, hogy nem röstelli ilyen modorban ... Itt megrántottam az asszony kötényét, mire az asszony lenyelte a mondat végét, és a doktorandussal eltávozod, bevezette a kék szobába és figyelmeztetvén el egy díványra, amelyen alhatik, otthagyta a faképnél. A feleségem egyre leste, hogy ebből a kellemetlen lakóból micsoda alkalmatlanságai lesznek. De nem lettek. A sovány ifjú nagyon tisztességesen és végtelenül csöndesen viselte magát. Jóformán nem is láttuk. Reggel hét órakor elment hazulról, vacsora után hazajött és lefeküdt. Egyszer azonban, úgy látszik, tanulás céljából több napig otthon maradt és ekkor aggasztó dolgok történtek. Rajtakaptam, amikor a gyerekeimnek azt magyarázta, hogy nem tartoznak hálával a szüleiknek, mert életüket nekik köszönhetik és így kutyakötelességük jólétükről gondoskodni. A cselédeimet is munkába vette, kifejtvén nekik, hogy nagyon olcsón igen sokat dolgoznak. Parisban a szakácsnő este hatkor beadja az ebédet, akkor aztán toalettet csinál és elmegy a babájával sétálni. Ekkor azután elővettem az ifjút. Hallja, Berndl elvtárs, mi bálát és köszönetet nem várunk magától, pedig a feleségem szó nélkül ebédel és forró teát küldött be magának, mikor beteg volt és itthon kellett maradnia. De még ezekért se mondott egy köszönő szót se. Annyit azonban elvárhatunk, hogy ne komiszkodjék, ami annyit tesz, hogy hagyjon békét a gyerekeimnek és a cselédeimnek. Úgy vettem észre, hogy e szavakra a szemében megcsillant egy kis fény és szokott tompa fahangján igy feleli: , — Kérem, nekem azt mondták, vigyázzál a ‘ Budapesti Hírlap ».«.» 1920 január 1. « s bevetek. Igen tisztelt Szerkesztő úr, a Budapesti Hírlap december 24-iki számában megjelent Vissza az örvény széléről cimű cikkükre, engedje meg, hogy néhány sorban észrevételeimet megtehessem, kérem, szíveskedjék b. lapjában soraimnak helyet adni. Tudtommal úgy Friedrich volt miniszterelnök úr, mint Huszár Károly jelenlegi miniszterelnök úr a jogfolytonosság álláspontján állottak egy bizonyos ideig és most a legnagyobb meglepetésünkre a jgfolytonosság álláspontját teljesen feladva, —• nem törődnek azzal, hogy a régi országgyűlés ,mlég érintettemül fennáll, törvényesen feloszlatva nincs — sőt az 1910. évben összehívott országgyűlés ideje az 1915. évi IV. törvény világos rendelkezése szerint « békekötés utáni hat hónapra még hosszabbit futott, — amely törvényt az országgyűlés összes pártjai elfogadtak, — és még a Károlyi-féle szégyen-kormány sem érintett, sem hatályon kívül nem helyezett. Van tehát egy, élő törvény, az 1915. évi IV. törvény, amely a jelenlegi országgyűlést , és készül egy csonka nemzetgyűlés, a törvény, tehát az alkotmányosság félretolásával, mállítólag azért, mert az antant nem akarja a régi országgyűlés összehívását. De bocsánatot kérek, mi köze van az antantnak a mi belügyeinkhez és ahhoz, hogy mi, hozott törvényeinket meg akarjuk tartani?! Megkísérelte-e bárki a törvényes alapra állva, a régi országgyűlés összehívását? Mi után és módon tudja az antant azt megakadályozni, hogy mi a törvényes alapra helyezkedjünk? Vagy talán a kormány az antant jóakaratára számít? Eddig ugyan nem láttuk a jóakaratot, hiszen a megszállott területek máig sincsenek kiürítve, sőt a megszállott területekről még a békedelegátusokat sem tudjuk kihozni. Én azt gondolom, hogy a miniszterelnök úr súlyos hibát követ el a magyar nemzet egyetemes érdeke ellen, ha érvényt nem respektálva, ily súlyos időkben ie idelettel léptet életbe egy választójogot, amely választójog az országot esetleg még súlyosak megpróbáltatások elé viszi, holott módjában állhatna, ha éppen kell, az 1913. évi törvényt megfelelő törvényes fórum által revízió alá vétetni és teljesen alkotmányos utón új választójogi törvényt készíttetni. Nagyon bölcsen és helyesen állapítja meg a Budapesti Hírlap vezető helyen, hogy az igazi keresztény világnézettel ellenkezik minden önkényes és erőszakos intézkedés, mely törvényt és alkotmányt semmibe véve, a pillanatnyi politikai sikerért képes a magyar nemzet egész jövőjét nemcsak kockára, de a konszolidáció nagy munkáját is hosszú időre lehetetlenné tenni. Azért tehát igenis vissza azörvény szélé-ről, tessék a törvény és jogfolytonosság alapjára állni, a régi országgyűlést összehívni, a király távol lévén, fennálló törvényeink szerint nádort választani, a törvény összes faktorai meglévén, az 1915. évi IV. törvényt hatályon kívül helyeztetni, a Házat szabályszerűen feloszlatni és új választást elrendelni. Ez az egyetlen út a kibontakozás felé, •— minden egyéb nem más a sötétbe ugrásnál, s nem más, mint forradalmi állapot folytatása, — s a fennálló törvények, tehát alkotmányunk félretétele. Amit Károlyi és Kun Béla megtehetett, azt komoly magyar államférfiúnak megtennie nem szabad! Ezeréves alkotmányunk az egyetlen alap, amelyre építeni lehet. Ha az építés nagy munkáját nem erre az alapra fektetjük, úgy félek, hogy az épület, mit emelünk, összeomlik és maga alá temet mindnyájunkat. Budapest, dec. 29. Szerkesztő urnak, kiváló tiszteletem kifejezésével, vagyok Zalay. ’