Budapesti Hírlap, 1920. február (40. évfolyam, 28–52. szám)

1920-02-01 / 28. szám

v Bu^si^ a. _______________________XL. évfolyam, 28. szám. Vasárnap, február 1, UDAPESTI Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egyes évre SSO torom, félévre 110 kor, negyedévre SS kor, érv tompra 30 kor. Egyes szám ára helyben, videzen ez pályaudvarokon 80 0zer. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szériát. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vill. ker., Rokk Szilárd­ utca 4. ez. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József-körút 5. szám Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23-84. Hádor vagy Kormányzó. Budapest, jan. 31. A nemzetigyű­lési választások lezaj­lottak s imirfar változhatatlan, tény, hogy a s­rierpinzsgyű­lés összeül. Össszeül azzal a JOTSzaattal, hogy összeroskadt állami és nemzeti életünk új építményének alap­pilléreit lerakja. Oly feladat ez, mely a legsúlyosabb felelősséget hárítja azokra, mi­­kik e munkának részesei lesznek. Man­dátumuk nem a szerencse­, s a néphangu­lat ajándéka, súlyos lelkiismereti teher az, melyért számot kell adniok nemcsak a jelen, hanem a jövő nemzedékeknek is s a számadás kérdésében a döntő verdik­tet, majd a történelem ítélőszéke fogja, kimondani. Nem hallgattuk el súlyos aggályain­­­kat a nemzet sorsát kezükben tartó fér­fiaknak amaz elhatározó lépésével szem­ben, mellyel a­ jogfolytonosság problémá­jának összebonyolódott gordiusi csomó­ját kettévágva, a nemzetgyűlést össze­hívták. Felfogásunk nem változott, aggá­lyaink nehéz felhői most is ránk borít­ják sötét árnyékukat. Post egml'erh sédet atra cura. De a változhatatlan ténnyel immár le kell számolnunk. A magyar nemzet fiai eme végzetteljes órákban s­sm engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy Márius módjára tétlenül siránkozzanak Karthágó romjain. A ro­mok fölé uj világot kell épityiu s minden­kinek kötelessége éberelte­nködni a fö­­lött, hogy az alkotás művében minél ke­vesebb szerepe jusson a kontárkodásnak. * A nemzetgyűlés első feladata az ideiglenes állantfő megválasztása lesz. Úgy látszik, hogy ebben a természetszerű felfogásban minden fe­lelős tényező egyetért. Magyarország újra király­ság lesz, Szent István koronájának vissza kell kerülnie nemzeti címerünk oromzatára, bárha abban a hármas hegy s a négy folyó — addig, m­ig a magyarok Istene sorsdöntő lángostorával segítségére nem jó ismét elárvult nemzetének, — aligha lesz egyéb felhőbe hanyatlott bús szimbólumnál. De addig is, mig az ezeréves szén, korona — cseh, rác, oláh és osztráknak minden agyarkodása ellenére,­­ a nemzet szu­verén akaratából újra királyi fél fog ékesíteni, az állami és nemzeti élet működésének folyto­nossága államfő nélkül el nem képzelhető. És az ideiglenes államfő kiválasztása nálunk nem­ lehet pusztán személyi kérdés. Hatáskörének megállapítása sem merő politikai probléma, me­lyet egyedül a gyakorlati célszerűség szem­pontjai szabnak meg. Alkotmányjogunk évezre­des fejlődési folyamatának organikus rendjével kell összhangba hozni ennek a kérdésnek a megoldását is. És éppen ezért nem csekély aggo­dalommal észleljük azt a játszi könnyűséget, mellyel a nyilvánosság orgánumai, sőt részben felelős személyek is, ezt az életbevágó fontos­ságú problémát kezelik. Zvöldustar­isznya a nya­kunkban, nyomorúság a jelenünk, sivár gond és aggodalom a jövőnk, a múlt minden gazdagsá­gunk, csak ennek kincseiből sarjadhat ki szá­munkra a feltámadás. —, enyhén szólva, vétkes gondatlanságot követ el az, a­ki még ezt az er­kölcsi értékállományunkat is kész könnyelműen elprézkolni. Nem a szavak merő játéka az tehát, hogy nádornak nevezzük-e a kiválasztandó ideigle­nes államfőt, avagy másnak, s nem pusztán a gyakorlati célszerűség kérdése, hogy minő köz­jogi hatáskörrel ruházzuk fel. Meg kell vizsgá­l­nunk aggályos lelkiismerettel, hogy a magyar alkotmány szelleme és hagyományai minő meg­oldást sugallnak az adott helyzetben. Ha a nem­zeti közakarat minden poklokon keresztül is érvényt tud szerezni annak a rendíthetetlen el­határozásának, hogy a jövőre is a szent korona magasztos szimbólumát teszi állami és nemzeti életünk jegesedő­ pontjává s ezzel hitvallást tesz a mellett, hogy megszentelt hagyományaink ta­laján kíván megmaradni, akkor hűnek kell ma­radnia azokhoz a királyság restaurálásának megalapozásánál is. Ezt a princípiumot leszögezve, állapítsuk meg, hogy nem ismeri sem a magyar közjogot, sem annak történelmi fejlődését az, a­ki most nádorválasztást emleget. Nádor nem lehet a mai viszonyok között az ideiglenes államfő. A nádor­­választás módját nálunk sarkalatos törvény­­(1608. k. e. 3. t. e.) szabályozza, a választás eme módjának lehetősége pedig ma nincsen meg. A nádort ugyanis az országgyűlés­­i király közreműködése mellett, — miután ez kijelölési jogával élt, — választja meg. Királyi közremű­ködés nélkül tehát törvényszerű nádorválasztás annál kevésbbé történhetik meg, mert a nádor a király vagy kirendeltjének­ kezébe esküt tarto­zik letenni (1492. évi 33. t.-c.), a mi a legutolsó nádorválasztás alkalmával, az országgyülés szine elött 1848-ban meg is történt (1848. évi 2. t.-c. Gyökeresen útját állja a nádorválasztás­­nak az 1867. évi 7. t.-c. is, mely elrendeli, hogy ..mindaddig, m­ig a nádori méltóság hatásköre a felelős kormányzat elveivel megegyezően, tör­­vény által szabályozva nem lesz, a nádorválasz­tás elhalasztatik". E sarkalatos törvényünk megsértése nélkül tehát ma nádort nem váraszl­­■hatunk. A nemzetgyűlés átlal esetleg megválasz­tandó személy tehát nem volna alkotmány­jo­gunk érlelésében törvényes nádornak tekinthető s így annak jogkörét törvényesen nem is gya­korolhatná. *=£== A két bujdosó szó Rákosi Viktor, Szmrecsimyi György és Kállay Leopold ked­ves barátaim és egykori képviselőtársaim, száttok'sz urakhoz! Emlékeztek-e arra a gyö­nyörű vasárnap délutánra, mikor mi hárman a lipótvárosi Bazilika hatalmas kupolája alatt a Rákóczi Ferenc hamvait rejtő koporsó körül kivont karddal díszőrséget állottunk? Hej, bará­taim, rosszul őriztük a fejedelmet, rosszul telje­sítettük kötelességünket, mert a szent hamva­kat ellopták és most a fejedelem újra hontalan, száműzött és csontjai, úgy mondják, idegen földben nyugosznak. Azt felelitek ti: Nem a hamvakat lopták el, hanem az országot. — Úgy van, az országot is, meg a hamvakat is, annál rosszabb ránk nézve. A végzet, mely sarkába szegődött, nyomon követi és halála után is ül­dözi a fejedelmet. Halóporába il se tud nyugo­dalmat találni, ő, a legnemesebb szív és a leg­jóságosabb lélek. A különbség csak az, hogy álmait most nem a mü­ezzinnek a mecset tor­nyából elhangzó kiáltása zavarja, hanem a cseh­ őrjárat lépteinek kopogása . . . És mi, a toll emberei, egyelőre mit tehetünk, mint élőiről kezdeni a munkát, mellyel útját álljuk annak, hogy az 5 szent emléke elhaloványodjék, mind­addig, míg célt nem érünk, és vissza nem sze­rezzük az országot és vele a szent hamvakat. Majd a fiaink jobban fognak vigyázni a szent ereklyékre, mint mi és a véres darabokra szag­gatott ország újra egységes, nagy és hatalmas lesz. Ámen! , I. 1711. A huszti országúton hosszú szekérsor ha­ladt. De jó út volt ez, a kocsi nem zörgött és nem döcögött rajta. Úgy beszélték az öregek, hogy ezt az útrészt német generális vasvesszeje alatt magyar rabkatonák csinálták, a­kik még azalatt is egymáshoz voltak láncolva, a­míg dol­goztak. A lassúkat korbács serkentette. Szóval, az it új recept szerint készült, kövei közé nem­csak verejték, hanem vér és köny is kevere­dett . . . Óh, dehogy ii ez a módszer, már a fáraók kitalálták és sikerült maradandót alkot­­niok. Nem is egyet, hanem kettőt: a gúlát és a gyűlöletet a nép szívében a zsarnokok iránt. Talán ez az út is ilyen indulatot szolgál, de simán, ravaszul, inkább elaltatva a szenve­délyt, semmint felébresztve. Íme a csacsogó, zörgő szekerek is lágyabban robognak rajta. Vagy talán azért halt el a kotyogásuk, mert hirtelen gondolkodóba estek? Ki tud erre fe­lelni? Hogy tudjunk behatolni a lelketlen tár­gyak titkába, mikor az élő emberek lelkét se tudjuk kifürkészni? ’A szekereket nyirok­fejű, feketesubás mis­kólás magyarok igazgatják, a­kik a hu­szti vá­sárra mennek. Némelyik bóbiskol, némelyik mellett ott ül a mögötte következő szomszéd és pipáz­ás közben szűkszavú beszélgetést folytat­nak. A lovak is szundikálnak. Csak az első sze­kérnél vannak ébren, lovak, kocsis egyaránt. Ezeknek ügyelni kell, mert ha itt baj történik, az egész sor árokba kerülhet. Egyszerre csak a távolban, az országul­ésen felett, hatalmas porfelhő támadt, mely sem közeledett. — Hahó, emberek! — szólt a vezérkocsis cs ostornyelével a porfellegre mulat — mi legyen az? — Nagyon sebesen jön, tehát lovascsapat. — Vagy ötlovas hintó. A kavargó, száguldó porrongyokból egy éllovas parasztszekér bontakozott ki. Az öt fia­tal csikó torpantva, szilárul horkolva állott meg az út közepét elzáró szekérsor előtt. A kocsis, egy hatalmas termetű, fehérszakállu aggastyán, felállt az ülésben. Vállán pirossal kivarrt fehér szűr, derekán sárgarézzel kivert tüsző mutatta, hogy orosz. Süvegét a sebes útban, úgy látszik, elvesztette, hosszú fehér haja össze-visszator­zóivá vette körül ráncos arcát. Egy féligmeddig katonának öltözködött fiatal legény ült mellette. —• Térjetek ki, emberek, sietős az uram — kiáltott az öreg dörgő hangon. A vezérkocsis ülve maradt s a­ legna­gyobb nyugalommal így felelt: — Eszeten vagy, komám? Nem született még meg az az orosz, a­ki elöl én kitérjek. — De megszületett. Itt áll előtted. —■ Áll, a­mig le nem fektetik —-­ szólt nagy flegmával a magyar, miközben társai le­ugrottak a szekerekről és közeledtek. — A jó Isten áldjon meg benneteket, ne álljatok az­ utamba, — kiáltott az öreg és hangja elárulta, hogy nem akar veszekedni, —■ ha ma­dárszárnyon repülnék, még akkor is lassú volna az én haladásom. Tudjátok meg, hogy jobb hírt viszek a fejedelemnek. Bercsényi uram meg­hozta Lengyelországból a segítséget. Már átlépő . A­ Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.

Next