Budapesti Hírlap, 1921. november (41. évfolyam, 245–270. szám)

1921-11-26 / 267. szám

2 Budapesti Hírlap (267. sz.) 1921 november 26. az európai civilizáció előőrse Keleten. Az európai kultúrát kell egy balkánállamban konzerválnia. A Magyar Szövetség ma parlamenti passzivi­tásban van és bizonytolan, hogy politikai aktivitását mikor fejleszti át parlamenti aktivitássá is Vannak előfeltételei: a választói névjegyzékek korrekt össze­állítása és a választás­aik tisztasága. Mindaddig, mi a számarányának megfelelő képviselete, biztosítva nem látja, parlamenti aktivitásba nem lép. Mindaddig, m­íg passzivitásban van, a konzervatív politika fegyel­mező erejét nem nélkülözheti és parlamenti aktivi­tása esetén is a nemzti fegyelem eminens fontosságú. Konkrét politikai céljaikat az erdélyi magyarok ter­mészetszerűen csak ők határozhatják mert. Fontos a magyarság szellemi közösségének kér­dése. Ma a szigorúan őrzött határok miatt az erdélyi magyarság a magyar szellemi közösségből ki van zárva- Szigorú a cenzúra, könyvek és, hírlapok nem jutnak be. Elsőrendű érdekeink fűződnek ahhoz, hogy az erdélyi magyarság kulturális egysége helyre­álljon. Oda kell hatnunk, hogy a m­aataar szen­mi termékek szabadforgalma megkezdődhessen­ Nem szabad megengednünk, hogy az erdélyi magyarság szellemi fejlődése eltérő módon fejlődjön. Az erdélyi magyarság szellemi szukkreszcenciá­­­jának kérdés®­­is fontos. Csonkaország elismerésre méltó áldozatkészséggel a száműzött egyetemet Sze­geden felállította és Vass miniszter szerint az egye­tem feladata az, hogy megszállott­­területek részére magyar intelligenciát neveljen. Ezzel szemben a hely­zet az, hogy a magyar egyetemek diplomáit ott nem nosztrifikálj­ák. Lehetővé kell tenni azt, h­ogy ez az anomália megszűnjön és a magyar intellinenciónak a perifériák felé való áradása megkezdőhessen. A gazdasági közösségre is súlyt kell vetnünk. Helyzetünket nagy mértékben megnehezíti a nagy valutáris differencia. A gazdasági elzárkózás politi­kája meg fog szűnni és a gazdasági élet ereje keresz­­tül fog törni az érzelmek és indulatok gazdasági po­litikáján. Románia gazdasági erejének lényeges ré­sze az erdélyi kereskedelem. A kereskedelem pedig magyar kézben van és Erdélyben éppen most fo­­lyik a magyar intelligencia transzformálódása a ke­reskedelmi pályákra. Ezt a nagy nemzeti értéket megfelelően gyükmöscsöztetnünk kell és oda kell hatni, hogy a magyar-román áruforgalomban az erdélyi magyar kereskedelem érdekei — legalább a mi részünkről —­ megóvassanak. Románk intenzív magyarellenes gazdaságpo­litikát folytat. Célja: az erdélyi magyarság gazdasági bázisainak megvonása és gazdasági létalapjainak­ megsemmisítése folytán a magyarságot expanzió politikai működésre lehetetlenné tenni. Erdély földjén a fajok harca dúl. Minden élet­­erős faj, ha nemzeti öntudatra ébredt, öncélnak érzi magát. De e küzdelem, — melynek egyik stá­diumában vagyunk mostan — még nem végződött el. A szenvedések, a megpróbáltatások egybeková­­csolták az erdélyi magyarságot. Eggyé váltak. A mi pártérdek volt — elnémult. A mi osztályérdek volt elnémult. Egybeforrva a magyarság egyetemes cél­jainak szolgálatában, megtörve, megszégyenitve, diadalmas harcosként indul küzdelmes útjára és eggyé forrott nemzeti lelkéből az élet örök ereje árad. Az európai politika. — A porto­ńozei konferencia postaegyezségei. — Csehország nem engedi, hogy Románia közeled­jék hozzánk. — Curson lord és az olaszok a francia politika ellen. — A portorozói konferencia — hiába — tűzhe­­tétlenebben érdekel bennünket, mint a washing­oni. Mára azonkívül, hogy a záróül­ésen a lengyel, a francia és a cseh, másfelől az amerikai delegátu­sok kissé összevesznek azon, hogy a jegyzőkönyv francia vagy angol szövege legyen-e hiteles, néhány életbevágóbb dolgot is megtudtunk. És­pedig azt, hogy a posta- és távíró-ügyekben Ausztria, Magyar­­ország, Csehország és Románia között bizonyos könnyítéseket és tarifális leszállításokat magában foglaló egyezség kötöttek. Sajnos, a helynevek hasz­nálatában az új államok az új helységnevek hasz­nálását követelik legalább is hat hónap­ el­teltével. Természetesnek tartjuk azonban, hogy a régi ma­gyar helységneveket legalább zárójelben ezentúl is használni lehessen. Részben sikerült megoldani a távírói és telefonszolgálat dolgát, úgy hogy Magyar­­országnak új összeköttetése lesz Olaszországgal Trieszten keresztül, Csehországgal a Budapest— Prága és Budapest—Kassa vonalon s Ausztriával Szob—Pozsonyon át. Megnyitják Budapest—Buka­rest, valamint Budapest—Zágráb és Budapest—Sza­badka és Budapest—Belgrád között is a telefonösz­­szeköttetést. E­mlítésreméltó, hogy a­­magyar delegá­tusoknak azt az indítványát, hogy a hirnapi beszél­ - getések 50 százalékos díjmérséklésben részesüljenek, f­elvetették. A megállapodásokról szóló jegyző­könyvet az egyes államoknak természetesen még ral­­fik­álni kell. Külön érdekessége azonban a konferenciának a trieszti L‘Era Nuova cikke, mely a tárgyalások atmoszférájáról szól. A cikk megállapítja, hogy a magyar és osztrák delegátusok között hűvös volt a viszony, mert — úgymond — Bécsből erednek azok a kacsák és riasztó hírek, melyek Európában elterjedve, növelik a magyar kormányok nehézsé­geit és ellenséges érzést támasztanak Magyarország iránt. Portorozóba is jöttek ilyen hírek, melyeknek különösen a délszlávok és a csehek örültek, a be­avatkozás új reménysége villanván meg előttük. Romániára nem támaszkodhatik Magyarország, mert Romániára­ súlyosan nehezedik a­ cseh-román szerződés, mely lehetetlenné teszi, hogy Csehország hozzájárulása nélkül más állammal szerződjön. Ez a szerződés 1923-ban járt le. Hatása­ különben Porto­­rozeban is mu­atkozott,, mert a románok kénytele­nek voltak minden kérdésben fejet hajtani a cseh kívánságok előtt. *­­ Benes politikájának kétségkívül újabb sikerét jelenti Hainisch osztrák államfőnek küszöbönálló prágai látogatása, a­mely gyámoltalanságunk mel­lett, úgy lehet, beforrasztása lesz annak a gyűrű­nek, melyet körü­lö­tünk kovácsoltak. Az osztrákok­­valamilyen lekötése épp úgy érdeke a németéibernem francia politikának, mint a formailag nem, de lénye­gileg Parisban megszületett cseh-lengyel egyezség­. Franciaország „Európa békéjét" így akarja bizto­sítani Németországnak Keletről való teljes elszige­telésével. És ebbe a politikába beleillik szegény Magyarország elszigetelése is. A francia politikát leg­följebb abban érhetné csalódás, hogy a csehek és a lengyelek semleges politikában egyezhetnek meg Németországgal szemben és akkor kit­ba esnek a germánellenes sorompó.* A washingtoni konferencia tükörképét Curt­zon lord angol külügyminiszter londoni beszéde tartja elénk, a­melyről már tegnap megemlékez­tünk. Curzon óva int a túlzott reményektől, mert — úgymond — a világbékét nem efféle konferen­ciák, hanem a népek akarata fogja csak megte­remthetni. Ennek a beszédnek azonnelül van egy passzusa, mely Br­­ind washingtoni állítólagos sike­­rének is helyes értékelésére késztet. Eszerint ha Franciaország folytatja elkülönített és egyéni poli­tikáját, ezzel csak kihívja Németországot és nem lesz képes egymagában védekezni. Mert Francia­­ország téved, ha azt hiszi, hogy ereje hadseregében rejtik. Franciaország ereje, abban van, hogy a világ-, hatalmak egyesült erői nem engedik, hogy Európa szivében egy új veszedelmes hatalom nőjjön nagyra és kardját csörtetve fenyegesse a világbékét. Ez vi­lágos beszéd és mit sem­ tesz, hogy K­alfour Wa­shingtonban helyeseit Briandnak és hogy az Óceánon túl elismerték Franciaország különleges helyzetét. A­mennyire jelenléktelen dolog, hogy a fel­fújt francia nagyságok egyikét, Foch marsallt, Washingtonban nem engedték szóhoz jutni, egy­felől mert nem volt hozzá felhatalmazása, más­felől, mert — mint azt az amerikai delegáció veze­tője megállapította : Németország ellen akart vérmes kirohanást intézni, épp oly kevéssé célra­vezető, hogy főként a franciák követelésére a né­met kormány feloszlatta az úgynevezett monarh­ista egyesületüket. A moniarc­ista eszmét és vele, az egy­séges németséghez való tartozás érzését épp oly ke­véssé lehet megóvni, mint a­hogy korlátoltság, ha Franciaország azt hiszi, hogy a német magántulaj­donhoz hozzányúlva hozzájut a jóvátételhez, vagy hogy Károly király kierőszakolt trónfosztása a ma­gyar nemzet zömének a mentalitásában olyan vál­tozást idézett fel, a­minőt akartak. Curzon lordnak igaza van, a­mikor a volt monarkia romjaiból megszületett új államok élet­­képtelenségében látja a béke legnagyobb veszedel­mét. És igaza van a washingtoni olasz delegátusnak is, a­ki szemére veti Franciaországnak, hogy ő az, a­ki ezeket az erkölcsi alappal nem bíró államokat támogatja. Ez megint csak a franciák rövidlátás­­politikájára jellemző. Olaszország Washingtonban ragaszkodik ezeknek az államoknak könyörtelen lefegyverzéséhez. A washingtoni konferencia során kétségkívül hatalmi eltolódások vannak folyamatban. Kialaku­lásuk még tisztán népi látható. Feltűnést keltő dolog, hogy az utolsó napokban Amerika és Japán­ország külön tárgyalgatnak. Elképzelhetetlen, hogy Amerika és Japánország oly külön titkos szerződést kössenek, melyben Amerika Japánország kínai meg­szállásait biztosítsa, csupán azért, a­miért a japán­­flottát apasztja. Hiszen Amerikának egyéb gazda­sági érdekeiről nem is szólva,­­ elkerülhetetlenül Szüksége van élelmezési okokból Kelet-Ázsi hu­muszára. Divatos furcsaságok. Irta Szász Károly. Fiatal diákkoromban. — „vonj le negyven ével“, mondhatnám Arany Jánossal —, mikor néha­napján egy-egy borotvált­ajuszú úriemberrel talál­koztam az utcán, érdeklődve néztem, utána fordul­tam s találgattam: „Melyik színész is ez?“ Mert akkoriban még más, mint katolikus pap, vagy Thá­ fia papja, a­kiket a kényszerűség vitt rá — bizony nem igen borotválta le ajkáról a férfiasság díszét, a magyar ember büszkeség­ét: a bajuszt. Ma már, bármennyire elszaporodtak is a szín­­­házak, annyi még sincs, hogy minden borotvált­­•bajuszt nem papi embert színésznek nézhessünk. Nem is fordulok most meg az ilyen bajusztalan ga­vallér után, — nem is győzném — inkább elfordí­tom róla tekintetemet, mert mi tűrés-tag­adás, en­gem bosszant és bánt ez a nagymérvű elbajusztala­­nodás. . Hát hiszen nem mondom én, hogy a sudár bajszon fordul meg a magyar világ sorsa, sőt bi­zonyára lehet ezt a szegény hazát bajusz nélkül is szeretni s híven és sikeresen szolgálni is, valamint hogy magyar Tyrtaeus­unk is tudott élni és halni a hazáért „nyakravaló nélküli* — de azért. Isten tudja: ez a bajusztalan divat — ha nem is aka­dálya a magyarságnak, ám a magyarosságnál, min­denesetre hijjával van. Már pedig nekünk illik is, kell­, is, — manapság különösen — minden megnyi­latkozásunkban , beszédünkben és írásunkban, kép­zőművészetünkben és muzsikáinkban, de külső ma­gunk tartásában és föllépésünkben is magyarosságra törekednünk. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy rikító sujtás és sallang ékesítse minden szavunkat, minden ábrázolásunkat, de a szép magyaros voná­sokat ne mellőzzük — még ábrázainkon se. Mert a bajusz — hogyha nem modern bajusz­kötővel kunkoritva is, de szépen rendben tartva nem fölösleges csfk­álkodása, hanem ősi hagyomá­nyokon alapuló, nemzeti jellegű, komoly dísze volt a magyarnak mindenha. .. lám szegény ..kopasz­­szájú" Szű­cs György bátyánknak is mennyi gyöt­­relme vett és mennyi baja lett tolásztalanságának miatta! Ha szabadságharcunk idejében magyar hon­véd arra, az akkor elképzelhetetlen merényletre mert volna vetemedni, hogy a kés alul adja bajuszát — néhai való jó Sáros.y Gyula, a­z Arany Trombita hí­res énekese, valószínűen csak fönntartással zengette volna amaz ismeretes sorait, hogy: . Menyecske, ha feléd huszár nyújtja száját: Csókold meg a világ első katonáját!" Bizonyára hozzáfűzött volna valami ilyesféle kádenciát: „Hanem azt megmondom, menyecskék és leányok: A borodált vajaszt meg ne csókoljátok".. Bár hiszen ez az óvás voltaképpen egészen fölösleges lett volna, mert bizonyos, hogy az akkori magyar fehérnép a világ süni kincséért sem adott­­ volna csókot annak­­a huszárnak, a­ki világosu­jjára bajusz nélkül próbálta volna nyújtogatni, feléjük a száját! A ruai magyar úri fiatalság már szinte kérke­dik ezzel­, a bajusztalansággal, a­mi — sok más csúf divattal együtt vagy belefészkelte magát ebbe a mi idegenből jött minden különösségen kapni szokott, kiforratlan társadalmunkba, hogy ma már a korzó és a zsurok aranyifjúsága bizonyosan lenézi azt az elmaradott fiatalembert, a­ki bajusszal jelenik meg a szalonokban, vagy a Dunaparton. De az igazán finom gavallér a bajusztalansá­­gon kívül másról is felismerhető: monoklit visel! Napjainkban a jóhiszemű, naiv megfigyelő arra a szomorú megállapításra juthat fővárosunk népes utcáin, hogy rengeteg sok olyan ember vala ebben a kevés gyönyörűséget nyújtó, sanyarú világ­ban, a­kinek rossz a félszeme! Mert hát ,józan pa­raszti ésszel azt kell feltételezni, hogy monoklit csu­pán az visel, a­kinek csak­­az egyik szeme rossz. Hát hiszen előfordulhat ez is — de én azt hiszem, a szemorvosok igazat fognak nekem adni, ha azt állítom, hogy a monokli-ipar mai óriási föllendü­lése nem a félszemek romlásával, hanem megint csak egy idegenből jött, sülletlen divat elterjedésé­­vel van szoros összefüggésben. A bajusznélküli’ jeu­­nesse dorée szépnek é­s a mi fő: elegánsnak véli azt a kerek, pikáns üvegdarabot a félszemen, s igy esik meg, hogy ma legalább is annyi monoklis em­ber sétál Budapes­en, mint a­hány új kegyelmes és méltóságos minisztert és nagykövetet, kormánybiz­tost és államtitkárt termel­ ama hírhedt demokra­tikus forradalom — az őszirózsa jegyében. Pedig so­kat termelt. " E divat­ragály alól nem mentes az idősebb kor sem: már a fiatalság tavaszán jóval­­uljáró, előkelő­­ férfiak, sőt államférfiak is akadnak, a­kiknek szem­­­ mel láthatóan mind a két szemük igen jó ugyan — tehát nem a rövidlátó politikusok közé tartoznak — talán nem is látni őket szemükön monoklival soh­a (bár lehet, azért, hogy az az ármányos jószág nem tud megállani minden szemen),­­ de nehogy az előkelőségen csorba essék: finom aranyfonálon ott fityeg a divatos monokli e nagy férfiak nyakában, hogy legalább finoman játszani lehessen vele, egy­­egy nagy hordórepű póz alkalmával. A kamásli, — a mély köszvényes öreg uraknál hideg időben bizonyára teljesen megokolt ruházati cikk *— tekintélyes százalékban szintén a divatos

Next