Budapesti Hírlap, 1922. május (42. évfolyam, 100–123. szám)

1922-05-16 / 111. szám

, hogy egyfelől Bethlen István oly passzióval s erővel — s tegyük hozzá — önfeláldozó megve­tésével minden fizikai fáradságnak — vetette magát a küzdelembe, a­mire mondhatni, prece­dens nincsen, a­mire még emlékezetünk szerint magyar miniszterelnök nem vállalkozott; má­s­felől hasonló kedvteléssel járja kortesutjait Apponyi Albert gróf is, különböző pártok érdekében ő, a ki maga párthoz nem tartozik. Alább tudósításaink iparkodnak valamelyes ké­pet adni a békés polgárháborúnak. ItSOAFESTI ISlRUP m. **.) 1922 május 16. , Bethlen körútja a Dunántúl. & minisateyeín©!* a politika kérdéséről beszélt a dunántúli vá­rosokban. — A kornsány reálszorá!6Nál követel. — Éles támadás Andrássyék ellen. — A király vagyona. — Fölemelik a tássiwiselők fizetását. — Maré a magyar kultúráért. — — A Ktinissterelnök, a b©iösyttslttissf©p és a kyltyssmSnisster beszéde. — Sopron, máj. lő. (Kiküldött tudósitónktól.) Ma későn délután érkeztünk Sopronba, a melyet Civitas fidelissima névvel tett örökéletüvé és az ülőkor előtt minden­kor­­követendő példává egy ujabb keletü törvényünk. Itt vagyunk, Bethlen István gróf miniszterelnök dunántúli utjának utolsó állomásán. Mi volt ez az út és mi volt a célja­? Ez az ut a miniszterelnök személye és a kormány­ ellen intézett támadások visszaverése volt, ez az út áttörte azt a vasgyárat, melyet a pártviszály hozott a megmaradt, ország­a legértékesebb, kultúrában leggazdagabb és a múlt­ban lég,dicsőségesebb részében a magyar kormány feje köré. Bethlen István gróf bejárta a Dunántúl nagy részét és áttörte ezt a gyűrűt és megnyitotta a maga számára a lakosság szivét. A­mi ebben az útban politika, azt megtalálja az olvasó az elhang­zott beszédekről szóló tudósításban, de a­mi ezen az úton szép, fölemelő, emberi és magyar volt, ar­ról hadd szóljon ez a hevenyészett néhány ecset­­vonás. . Állandóan halljuk, hogy a Dunántúl a kor­mány és a mögéje sorakozó egységes párt részére elveszett. A látszat csakugyan ez volt. De csak a látszat. Mert ha a fogadásnak azt a lelkes és föl­emelő ünnepiességét, az önként megnyilatkozó nagy szeretetét, mely Bethlen István grófot mindenütt kisérte, nem lehet komolyan venni, azt kell hin­nünk, hogy a politikából csakugyan elveszett min­den őszinteség, minden igazság és hogy ma nem az ország megmentéséről, hanem a hatalom elbir­toklásáról, van csupán szó. Bethlen István gróf szemébenézett az állító­lagos gyűlöletnek, szinte azt lehetne mondani, hogy nekirohant és le is szerelte. Nem ócsárolt, nem becsmérelt senkit beszédeiben, nem vezette az ellen­fél lekicsinylése s talán a harcmodornak ez a ne­messége okozta, hogy mindenütt tisztelettel és meg­értéssel fogadták. Csak Szombathelyen történt meg, hogy egy csoport Andrássy Gyulát éltette. A mikor a miniszterelnök Andrásaira ráolvasta azokat a dol­gokat, a melyek­et a mai szerencsétlen állapotok előidézőjévé és részesévé teszik, az éljenzés egy­szerre némasággá csitult, és a mikor Bethlen azt kiáltotta a közbekiáltozók felé: — Parancsoljanak most éljenezni. — egyetlen hang sem emelkedett többé s az első pillanat csönd­jét fölváltotta a taps viharzása. De ez a taps már Bethlen Istvánnak szólt. Az út hangulatát különben legjobban kifejezi a kőszegi fogadtatás. Ez a százados kultúrát lehelő városka, a­melynek kies emelkedésen épült kálváriá­idtól néhány száz méterre az ember szemébe vigyo­rog az osztrák finánc, az európai hatalmasságok „bölcsességéből és jóakaratából”* h­atárvárossá lett. Az Irottkő gerince már osztrák terület, így mondja a „békeszerződést1, a kőszegiek ki sem rándulhatnak, szinte azt lehetne mondani, vízumra van szükségük, ha nagyobb sétára indulnak. Ez az a város a maga egyszerűségével, gyönyörű tisztaságával, aszfaltozott utcáival, régi házaival, nagyrészt még németül­ be­szélő, de magyarul érző népével, gesztenyefasorai­­val, a­melyen véges-végig nemzetiszinti zászlókat lo­bogtatott az enyhe szellő, ez az a város, a­melyről azt állították, hogy a kormány ellenzékének egyik főfészke, impozáns lelkesedéssel és szeretettel fo­gadta falai között Magyarország miniszterelnökét. Mialatt a politikusok a Várkört megtöltő nép előtt­ beszéltek, én a városkát figyeltem. Az ódon házak ablakai megteltek kiváncsi fejekkel, az ..Arany­­strucc 11 felől és a térre torkolló utcákból százával jönnek az emberek. A hatalmas, szép vártemplom­ban nemrégen végződött, a mise. Ünnepi­­ ünneplőruhás közönség előtt, virágok özönében áll Bethlen István gróf és beszél a néphez. A teret orgonaillat lengi át. A kertekben most van virágzá­sában ez a májusi virág és most nyitja kelyhét a lágyillatu gyöngyvirág is, ennek az illata kavarog a levegőben. Az aszfaltról nagy fekete hetűk néznek rám: „Éljen Bethlen István gróf!1* Ez a felirás, a mely számtalanszor ismétlődik. Diadalkapun ha­ladok át. Az utcákon papiros-transzparensek, rajtuk Bethlen István és Rakovszky Iván, a­ kőszegi jelölt neve. Nézem a cégtáblákat, Lauringer vaskereskedő, Strand órás, Noll borbély, a­kinek Rákóczi képe a cégére, a név német, de az érzés, a szív mindenütt magyar. És azok a régi, ódon, nagy­szerűen karban tartott házak, a melyek a XVII. és XVIII. század német stílusában épültek. . . - Milyen szép és barátságos itt minden. Egyszerre csak hatalmas éljen és hadi riadal hangzik föl. Bethlen István grófot ünnepli a tömeg, mely feszült figyelemmel hallgatta az­­imént beszédét. Ebben a beszédben epigramma rövidséggel jelle­­mezte a miniszterelnök hazánk mai siralmas hely­zetét: — Van — mondotta — önálló hadseregünk, de le van szerelve. Van önálló fegyintézetünk, de nincs pénzünk. És van önálló vámterületünk, de nincs területünk­ . A gyűlés véget ért. A miniszterelnök még fel­néz a „bálház“-ra, a­hol nagy társasebédet rendezi­tek tiszteletére. De az idő sürget, kocsira szállunk kihajtunk a vasútra. És a merre megyünk, a­hol megállapodunk, mindenütt szívesen és lelkesen fogadják Bethlen István grófot. Szombathely, Celldömölk, Csorna, Sopron, mind megannyi diadalmas állomása a mi­­­iszterelnök útjának, melynek folyamán megtörtént még az is, hogy Répcelakon zászlói alatt felvonult lakosság feltartóztatta a vonatot, hogy a miniszter­elnököt üdvözölhesse. Lesznek bizonyára sokan, a­kik ebben a­z út­­ban csak disszonanciát látják meg, mely a válasz­tási küzdelem természetéből folyva, itt-ott közbe­kiáltások formájában felbukkant. Nem tesz semmit. Benczúr Gyula emlékezete. Részlet Berzeviczy Albertnek a Jl­. T. Akadémia vasárnapi ülésén tartott felolvasásából. A hazánkat ért rettentő összeomlás nem lett volna teljes, ha ugyanakkor, gyors egymásutánban, majdnem minden téren legnagyobbjainkat, legjobb­jainkat is el nem veszhettük volna: a politikában Tisza István grófot és Wekerle Sándort, a tudo­mányban Eötvös Lóránt bárót, Beöthy Zsoltot és I­óczy Lajost, a művészetben Szinyeit és Benczúrt. Szinte azt kell hinnünk, hogy nem tudták túlélni ezt a változást. a régi nagy Magyarország nagy alakjai nem fértek be a mi mostani törpeségünkbe. Mint a­hogy a halálban találkoztak Szinyei és Benczúr, úgy együtt indult meg művészi pályájuk is, melyen barátok lettek és azok maradtak mindvégig. Sokat ígérő, nagy idő volt a megindulásnak az az ideje, a­mikor Manks­enben találkozik Benczúr a má­r régebben odasz­akadt magyarokkal: Wagnerrel, és Liczenmeyerrel, a­mikor ott látja dolgozni Do­­bozyján Székely Bertalant, ott ismerkedik meg Ke- sety Gusztávval, Izsóval, utóbb lakótársa lesz Szinyeinek, majd összekerül Munkácsyval is. Ott állott össze észrevétlenül, sejtelenül az az egész csillagzat, mely azután a magyar művészet egét év­tizedeken át beragyogta. Benczúrnak már tanulmányévei alatt megis­merjük szülei, testvérei iránti rajongó szeretetében,­­mesterei iránti háláidban és barátaihoz való hű ragaszkodásában­ azt a szívnemességet, mely utóbb­i saját családi életében is megnyilatkozik s művészete veröfényes derűjének is fonása. Lelki életébe úgy, mint művészetébe mindig beleszólt a’ haza szeretete. Bár tizenhétéves korától egész harminckilenced­ik életévéig Münnkhenben lak­­kott, onnan nősült, ott alapított családot, az ottani képzőművészeti akadémia tanára lett, ott aratta első sikereit, s maga a műpártoló, ábrándos lelkű fiatal bajor király megrendelői közé lépett, soha nemcsak meg nem tagadta magyarságát s el nem idegenedett hazájától, hanem­­teljes szivéből csüngött rajta, a mikor csak tehette, hazajött, legszívesebben magya­rokkal barátkozott s mindig magyar dolgokon járt az esze. A történeti festésiben is, bármennyire von­zotta a francia rokokó világa, kezdettől fogva magyar tárgyak is foglalkoztatták, hogy utóbb egé­szen azoknak szentelje magát. S a mikor életében beállott a nagy fordulat: hazahívták, abban a sú­lyos összeütközésben, mely feleségének, megszokott baráti körének tartóztató szava, már elfoglalt szép pozíciójának féltése és a csábító hívás vonzóereje között lejátszódott, ez utóbbi bizonyára nemcsak azért lett győztes, mert művészi ambíciója s család­jának jól felfogott érdek® is m­ellette harcolt, ha­nem főképp és mindenekfölött hazájába vágyódása’ döntötte el ránézve a kérdést. Mikor a művész 1881 nyarán, harminchétéves korában, a magyar kormány meghívásáról először értesült, a modern festőművészeiben már minden­képp kiváló helyet foglalt el. Könnyen áttekinthet­jük addigi pályájának állomásait.. 1861-ben lépett be a müncheni képzőművészeti akadémiába s négy élő tanulás és előkészület után, 1865-ben sikerült régi vágyához képest a Pir­sy iskolájába bejutnia, melyben négy évig maradt, miközben a magyar kor­mánytól ösztöndíjat kapott s 1869 végén teljesen önállósította magát. Ez időbe esett első utazása Pa­risba, a­hol Makarttal benső barátságot kötött; ez útjának benyomásai alatt adta magát azután rokokó interiőrök tanulmányozására a közeli Sch­leissheimi várában. Már 1873-ban meghívást kapott a prágai képzőművészeti akadémia igazgatói s a következő évben a weizaari akadémia tanári állására; egyikeit sem fogadta el, hanem bevárta, a­míg 1875-ben magán a müncheni akadémián, melynek még nem­rég növendéke volt, foglalhatott el egy tanszéket. Hogy hazánk művészet dolgában sem olyan kulturáltan és barbár ország, a­minőnek ellenségeink és sajnos, néha magyartalan magyarok is feltün­­tetni szeretnék, annak csattanós bizonyítéka, hogy a Benczúr pályája akkor lendült fel igazán, a­mi­kor Magyarországba jött. Münchenben — mint maga panaszolta — gyakran kellett napszámos­munkát végeznie, hogy élhessen, itt válogathatott a megrendelésekben, melyekkel elhalmozták; már 1885-ben maga írta, hogy két fejre és nyoc kézre volna szüksége, hogy minden megrendelést elfogad­hasson. 1885-ben rendelte meg nála a székesfő­város Budavár visszavételének nagy képét; ezt kö­­vették utóbb a Szent-István-bazilika oltárképe és angyalcsoportjainak kartonai s a millennáris hódo­lat óriásképe, melyen tizenkét évig dolgozott, végül a királyi palotának szánt Mátyás-ciklus, melynek teljes befejezését már halála gátolta meg. Már nagyon fiatalon, mikor az akadémiai ta­nulmány még lenyűgözte képzeletét, sóváran gon­dolt arra az időre, a­midőn majd visszatérhet a termeszethez, „mely mégis csak mindig a művész egyetlen igaz tanítója fog maradni11. Mikor már első sikerei s hosszabb magyarországi idézés után visszatér Münchenbe, azt találja, hogy a művészet­ben új irány tör utat magának; ő is erősebben neki akar feküdni a természet utáni tanulmányoknak, nehogy festése petyhüdtté váljék. De az irányt soha­­sem fogadja el­ oly értelemben, hogy csak a festői hatás után induljon. Vajk keresztelésének némely jóakaró, de fonák bírálójával szemben csak magán­levélben védekezve, elárulja, hogy a kép gondolati tartalmát nem hajlandó a festői hatásnak föláldozni, Rafaelt és Michelangelót tartja a világ két­ legnagyobb művészének, de mégis a velenceiek gyakorolják reá a legerősebb hatást, külö­nösen kolorizmusukkal. Azt találja, hogy az élet túl rövid arra, hogy az ember az olasz reneszánszot egészen fölfogja, kivált a mi alantjáró korunkban. Rendkívül türelmes volt az övétől eltérő irá­nyok iránt is és jóakarata a törekvő fiatalokkal szemben. A kritika iránt sem volt közönyös, bár a dicséret el nem szédítette, a gáncsot tárgyilagosan ítélte meg. Az volt a hite, hogy a művésznek szabad­ság kell, hogy dolgozni tudjon, menjen minden idétlen izgató befolyástól; hagyjuk szabadon fej­lődni művészetünket, ne kényszeresük az idegen sallang utánozására. Miért legyen a magyar művész franciáskodó, vagy német­ majmoló? Magyar le­gyen! Az igazi művésztehetség nem is tud mást tenni, mint a­mi, a többi mind csak üres frázis. Terrorizálásnak e téren nincs helye! Attól, hogy­ mi

Next