Budapesti Hírlap, 1922. június(42. évfolyam, 124–146. szám)

1922-06-25 / 143. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. XI&Szerént árak: Égész évre 1100 K,félévre 980 K, negyedévre 980 K, egy hónapra 100 K. Egyes szám­ára 5 korona, Ausztriában 100 kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc ára­mkorona. Budapest, 1922. XIII. évfolyam, 143. szám Vasárnap, június 25. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: Vili. kér., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Hserkölcsről. Budapest, jun. 24. Sokszor esett már szó arról, hogy van-e kétféle erkölcs: politikai és polgári. Vagy csak egyféle van, a­mely mindenben érvényes. Én azt hiszem, nemcsak egyféle, sőt nem is csak kétféle erkölcs van, hanem annyiféle, hogy­­hamarosan nem is lehetne kimeríteni a számát Hiszen a korok erkölcse is más-más. Elmúlt idők erkölcsi felfogása más volt, mint a mai időké, ha szinte vannak is dolgok, melyek minden időben erkölcsöseknek vagy erkölcs­teleneknek tartottak. .Más-más népek erkölcse is más. E tekintetben Európa népei is — nyu­gatiak és keletiek, északiak, vagy délszakiak — igen különböznek egymástól. És aztán meg van Európa erkölcse és az ázsiai erkölcsi fel­fogás közt is a nagy különbség. Ez azt jelenti, hogy Európában külön-kü­lön erkölcsök van­nak az egyes népek között, de ezek összességé­ben mégis van valamelyes közösség és ez kül­­önbözik az ázsiai népek ilyen közös erkölcsi világfelfogásától. De még egy népen belül is osztályok, rendek és rétegek más-más erkölcsi idézeteket vallanak. Aztán van a politika, a tár­sadalom s az egyház a maga erkölcsi tanításai­val. És itt van az ótestamentom és az ujtesta­­mentom. Az egyiknek erkölcse, hogy szemet­­szemért, fogat­ fogért A másiknak: a ki téged arcul üt, tartsd oda neki mások orcádat is; vagy: a ki téged kővel hajit meg, dobd­­vissza kenyérrel. A társadalmi erkölcs kü­lömbözőség szülte a francia mondást: noblesse obn­ge. A nemes­ség kötelességgel jár. Abból lett a latin köz­­példaszó: honores mutant mores, a­mit nem­csak rossz értelemben kell vennünk. Úgy is sza­­­bad, sőt illik értelmeznünk, hogy a nagyobb tisztességből, melyet elérünk, nemesebb köte­lességeink is támadnak. Egyszóval itt van a polgári becsület, a nemes ember becsülete, a kereskedői becsület, a testületi szellem, a hiva­talnoki vagy tisztviselői becsület, a családi, üz­leti, katonai, kollégiális, a politikai és a ma­gyar gondolkozásban még a betyárbecsület is: mind egy nagy fogalmi családnak egy-egy egyede. Alapjában vérrokon, de mind egy-egy árnyéklata, sőt válfaja a­ fogalomnak. .Mért töprenkedem én ezen? Azért, mert föl akarom tenni a kérdést, van-e külön országgyűlési vagy nemzetgyűlési erkölcs vagy becsület, a­mi ebben a vonatko­zásban azonos fogalom. A nemzetgyűlés mai ülésének egy napi­rend előtti epizódja adja tollamra a kérdést. A minap, mikor a mandátumot a képvi­selő urak benyújtották, a sor Nagy Ernőre ke­rülvén, a képviselő úr így szólt az elnök felé: az egyik itt van, de hol van a tarpai man­dátum? Erre Kaas Albert báró közbevág ilyen­formán. Mi van Nagy Ernő zsupánságával? • Nagy Ernő pedig kész a válasszal. A báró úr hazudik. A legközelebbi ülésen Nagy Ernő a Ház­tól bocsánatot kért, hogy így elragadtatta ma­gát. A mai ülésen pedig Kaas Albert báró ok­mányokkal és tanukra való hivatkozással iga­zolta, hogy nem hazudott. Erre természetesen megmagyarázta a maga esetét Nagy Ernő is és e magyarázat szerint az ő szereplése nemhogy gáncsot nem érdemel, hanem hazafias néző­pontból elismerésre méltó. Én mindezt szárazon adom elő, de a je­lenet nem folyt le izetlen közbekiáltások, sértő célzások, lárma és izgalom nélkül. Az ülés után pedig mindenki hitt annak, a­kinek akart, elhitt az előadottakból annyit, a­mennyit akart s az emberek nemhogy közeledtek volna egy­máshoz, sőt inkább eltávolodtak egymástól S a pártok" ingerlékenysége bő táplálékhoz jutott. Mi itt természetesen a kérdés érdemé-­ vel nem foglalkozunk. Nem jut eszünkbe egyik fél jóhiszeműségét is kétségbevonnunk. Kaas Albertét már csak azért sem, mert ismerjük őt, Nagy Ernőét sem, noha nem ismerjük. A kérdést a nemzetgyűlés sem dönti el, hiszen nem jutott olyan formában eléje, hogy dön­tenie kellene, vagy csak lehetne is. Az érdekelt feleknek lehet esetleg érdeke, ha már tengelyt akasztottak, hogy megtalálják­­ a formáját annak, hogy valamiképp tisztázzák perüket. Ha nekik sem fontos, akkor ugyan kinek fon­tos? Azt hiszem, legkevésbé a nemzetgyűlés­nek. És nézzük meg, hogy került a dolog a nemzetgyűlés elé? Egy — tán elkeseredésből eredt —a helybe közbeszólásból. Nem adhatta volna le Nagy Ernő méltósággal, szó nélkül a mandá­tumot, a­mely jogos birtokában volt, a­nélkül, hogy időn, alkalmon kívül reklamálja azt, a­melyet nem kapott meg? Nem kínálkozik al­kalma untig, hogy szóba hozza a Házban? Nem tudta megállani a provokáló megjegyzést oly aktusnál, a­hol nem szoktak szónokolni? Az ő megjegyzése mindenesetre kő volt, melyet a parlamenti többség felé dobott. Ide­­hel-e csodálkozni, hogy ott is akad egy tem­peramentumos ember, a­ki fogja és vissza­dobja a követ, még­pedig megszerzett súllyal. Nos, ez a botor és szinte gyermekes kő­­dobálás h­arapózott el a mi parlamentünkben mód nélkül. Maholnap már nem az lesz érde­kes, hogy mit beszélnek ott, hanem csak az, a­mit közbekiabálnak. Mert ez már nem közbe­szólás, hanem közbekiabálás. És a legkínosabb s legszetlenebb jelenetek mindig effélékből ke­rekednek. Semmi kétség: az elmés, szellemes közbe­szólás igen kedves fűszere lehet a legkomo- H­ajó töröttek* írta Szabolcsba Mihály. A tengeren vihar járt, a milyen még soha. Labdázva hányta őket a szél ide s tova. Hajójuk összetört, és (Isten csodája, hogy?) "Egy puszta, vad szigetre vetődtek valahogy. A puszta, vad szigetre nap süt, — csak az a nap, Vándor felhők felette csak úgy szállonganak. Csak úgy ragyog a csillag, rózsák úgy nyilának. . . — Mégis: nem az az ég az, nekik nem az a nap! Az égnek színe sincs ott, a napnak fénye sincs. A sorsuk: siralomház, a mélynek vége nincs . . . Ma nincs, — de másnap újra reménykedő rabok, Örök kétség-remény közt várván a holnapot. Most a távol ködében — virrasztó esteiig, — Szabadító hajóknak szent képét kémlelik. Majd más csodára várnak, — sehol bár semmijei, — De végkép' Isten őket tán mégse hagyja el! . .. Olykor a csillagok közt jól látszik, úgy lehet. Távol szeretteiktől felnézett üzenet. Sóvárgó képzelettel betűzik, mialatt Építenek reményből fényes légvárakat! — Szegény hajótöröttek, halálra szánt rabok, Dús, elszoruló szívvel mondok dalt rólatok, És jajszóval kiáltok — valaki csak megért, — Istenhez, emberekhez, szabadodástokért! Napóleon — Stephano 3 írta Ferenczi Sári. — Napóleont — játszott hízelegve a leány kedvese nevével és közelebb bujt a fiúhoz a castel­­vecchioi romok alján. De Stephanopoli nem ölelte át menyasszonyát. Mintha nem is érezné, hallaná, mintha mit sem tudna róla. Nehézillatu esti árnyak jöttek feléjük az olaj­faerdő alól. A fiú az erdőt nézte, a távolt, a bizony­talant, a leány Ajaccio fényét kereste a tengerparton, a várost, az otthont, a­hol estére hazavárják őket és a hol a fészek épül már szerelmüknek. — Jövő hónapban a feleséged leszek, — sut­togja Elisa. — Jövő hónapban, szüretkor. Anyám már varrja a fehér ruhámat. Ott esküszünk majd a dómban, a márványoltár előtt, a­hol a császárt ke­resztelték, meg téged és engem is. Mert Ajaccioban születtek mind a ketten. Elisa és Napóleon Stephanopoli. Corsikában, a­hol nem egy napról a másikra emlékeznek az emberek, mint nálunk, nem is egy évről a következőig, hanem ge­nerációról generációra nem felejtenek el semmit sem. A­mit a nagyapa ért, szenvedett, a­mi kielégítet­len bosszúvágy kínozta halála óráján, azt híven örö­kül adja fiának, unokájának és igy az újszülöttek lelke már emlékektől terhes és már biztosan fel van jegyezve rá valami véres agenda. Stephanopoli anyja Napóleon Buonapartét szerette. A szomszéd ügyvédek fiát, a­ki elhagyta őt és Ajacciot, hogy meséli hőse, hogy francia császár legyen belőle. A leány lemondón, reménytelenül felesége lett egy kormányzósági hivatalnoknak, de a gyermek, a­kit férjétől kapott, fiatalkori szerelmé­ben és annak eposzában fogant. Napóleonnak keresztelte kis­fiát akkor, mikor hősének dicsősége öröknek látszott és a császár nagyságáról szőtt álmait kínálta gyermekének az anyatejjel. Napóleoni Az asszony meghalt fiatalon a csá­szár képével szívében, örökül adva múlhatatlan sze­relmét a fiának. Napóleon! Ha szólították a fiút, ha szidták, ha hívták, valahányszor kimondták ezt a nevet, valami csengett utána halkan, mint távoli visszhangja egy dicsőségnek, a­mely mindennél nagyobb. Mire fel­nőtt a kis Stephanopoli, Szent Heléna szigetén volt már a császár és a halk csengésből vészes sikoltás lett, a halott nagyság bosszúért esdő kiáltása, a mely beleorditott az életébe, felriasztotta álmából éjjel és nem hagyta­ nyugodni nappal. Napóleon! Napóleon Stephanopoli élete nem folyhatott le úgy, mint a többi ajaccioi fiúé. Miért lett katona, ha nem szolgálhatja már a császárt? Minek neki a tiszti rangja, minek a menyasszonya? Mint a derék, szorgalmas, öreg Stephanopoli fia, megtette mindennap kötelességét, szerette a leányt, a­kit apja választott számára, de mindezt csak mint jól olajozott gép, a­mely nem érez és nem gondol­kodik. Ha néha megállt és behunyta szemét, akkor képzeletében megfejthetetlen képek kínozták, mintha vonzó bizonytalanságban táncoló lányok lennének — Nézd, Napóleon, pillangó, — ujjongott Elisa és egy nagy­ pávaszem után kapott, a­mely elrebbent az arca előtt. — Éjjeli lepke! Párját keresi, lehet hiába. Ha hajnalig nem talál rá, meghal a nélkül, hogy szere­tett volna — és Stephanopoli elhúzódott a leánytól. — Már megint szomorú vagy, — hizelgett Elisa. — Miért? Jövő hónapban esküszünk, jövő hónapban. A fiú felállt: — Nem! — Miért nem? Hát mikor? A. 'Rudanosti U­k­ran mai száma 20 oldal.

Next