Budapesti Hírlap, 1922. június(42. évfolyam, 124–146. szám)
1922-06-25 / 143. szám
Megjelenik hétfő kivételével mindennap. XI&Szerént árak: Égész évre 1100 K,félévre 980 K, negyedévre 980 K, egy hónapra 100 K. Egyes számára 5 korona, Ausztriában 100 kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc áramkorona. Budapest, 1922. XIII. évfolyam, 143. szám Vasárnap, június 25. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: Vili. kér., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József körut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Hserkölcsről. Budapest, jun. 24. Sokszor esett már szó arról, hogy van-e kétféle erkölcs: politikai és polgári. Vagy csak egyféle van, amely mindenben érvényes. Én azt hiszem, nemcsak egyféle, sőt nem is csak kétféle erkölcs van, hanem annyiféle, hogyhamarosan nem is lehetne kimeríteni a számát Hiszen a korok erkölcse is más-más. Elmúlt idők erkölcsi felfogása más volt, mint a mai időké, ha szinte vannak is dolgok, melyek minden időben erkölcsöseknek vagy erkölcsteleneknek tartottak. .Más-más népek erkölcse is más. E tekintetben Európa népei is — nyugatiak és keletiek, északiak, vagy délszakiak — igen különböznek egymástól. És aztán meg van Európa erkölcse és az ázsiai erkölcsi felfogás közt is a nagy különbség. Ez azt jelenti, hogy Európában külön-külön erkölcsök vannak az egyes népek között, de ezek összességében mégis van valamelyes közösség és ez különbözik az ázsiai népek ilyen közös erkölcsi világfelfogásától. De még egy népen belül is osztályok, rendek és rétegek más-más erkölcsi idézeteket vallanak. Aztán van a politika, a társadalom s az egyház a maga erkölcsi tanításaival. És itt van az ótestamentom és az ujtestamentom. Az egyiknek erkölcse, hogy szemetszemért, fogat fogért A másiknak: a ki téged arcul üt, tartsd oda neki mások orcádat is; vagy: a ki téged kővel hajit meg, dobdvissza kenyérrel. A társadalmi erkölcs külömbözőség szülte a francia mondást: noblesse obnge. A nemesség kötelességgel jár. Abból lett a latin közpéldaszó: honores mutant mores, amit nemcsak rossz értelemben kell vennünk. Úgy is szabad, sőt illik értelmeznünk, hogy a nagyobb tisztességből, melyet elérünk, nemesebb kötelességeink is támadnak. Egyszóval itt van a polgári becsület, a nemes ember becsülete, a kereskedői becsület, a testületi szellem, a hivatalnoki vagy tisztviselői becsület, a családi, üzleti, katonai, kollégiális, a politikai és a magyar gondolkozásban még a betyárbecsület is: mind egy nagy fogalmi családnak egy-egy egyede. Alapjában vérrokon, de mind egy-egy árnyéklata, sőt válfaja a fogalomnak. .Mért töprenkedem én ezen? Azért, mert föl akarom tenni a kérdést, van-e külön országgyűlési vagy nemzetgyűlési erkölcs vagy becsület, ami ebben a vonatkozásban azonos fogalom. A nemzetgyűlés mai ülésének egy napirend előtti epizódja adja tollamra a kérdést. A minap, mikor a mandátumot a képviselő urak benyújtották, a sor Nagy Ernőre kerülvén, a képviselő úr így szólt az elnök felé: az egyik itt van, de hol van a tarpai mandátum? Erre Kaas Albert báró közbevág ilyenformán. Mi van Nagy Ernő zsupánságával? • Nagy Ernő pedig kész a válasszal. A báró úr hazudik. A legközelebbi ülésen Nagy Ernő a Háztól bocsánatot kért, hogy így elragadtatta magát. A mai ülésen pedig Kaas Albert báró okmányokkal és tanukra való hivatkozással igazolta, hogy nem hazudott. Erre természetesen megmagyarázta a maga esetét Nagy Ernő is és e magyarázat szerint az ő szereplése nemhogy gáncsot nem érdemel, hanem hazafias nézőpontból elismerésre méltó. Én mindezt szárazon adom elő, de a jelenet nem folyt le izetlen közbekiáltások, sértő célzások, lárma és izgalom nélkül. Az ülés után pedig mindenki hitt annak, akinek akart, elhitt az előadottakból annyit, amennyit akart s az emberek nemhogy közeledtek volna egymáshoz, sőt inkább eltávolodtak egymástól S a pártok" ingerlékenysége bő táplálékhoz jutott. Mi itt természetesen a kérdés érdemé- vel nem foglalkozunk. Nem jut eszünkbe egyik fél jóhiszeműségét is kétségbevonnunk. Kaas Albertét már csak azért sem, mert ismerjük őt, Nagy Ernőét sem, noha nem ismerjük. A kérdést a nemzetgyűlés sem dönti el, hiszen nem jutott olyan formában eléje, hogy döntenie kellene, vagy csak lehetne is. Az érdekelt feleknek lehet esetleg érdeke, ha már tengelyt akasztottak, hogy megtalálják a formáját annak, hogy valamiképp tisztázzák perüket. Ha nekik sem fontos, akkor ugyan kinek fontos? Azt hiszem, legkevésbé a nemzetgyűlésnek. És nézzük meg, hogy került a dolog a nemzetgyűlés elé? Egy — tán elkeseredésből eredt —a helybe közbeszólásból. Nem adhatta volna le Nagy Ernő méltósággal, szó nélkül a mandátumot, amely jogos birtokában volt, anélkül, hogy időn, alkalmon kívül reklamálja azt, amelyet nem kapott meg? Nem kínálkozik alkalma untig, hogy szóba hozza a Házban? Nem tudta megállani a provokáló megjegyzést oly aktusnál, ahol nem szoktak szónokolni? Az ő megjegyzése mindenesetre kő volt, melyet a parlamenti többség felé dobott. Idehel-e csodálkozni, hogy ott is akad egy temperamentumos ember, aki fogja és visszadobja a követ, mégpedig megszerzett súllyal. Nos, ez a botor és szinte gyermekes kődobálás harapózott el a mi parlamentünkben mód nélkül. Maholnap már nem az lesz érdekes, hogy mit beszélnek ott, hanem csak az, amit közbekiabálnak. Mert ez már nem közbeszólás, hanem közbekiabálás. És a legkínosabb s legszetlenebb jelenetek mindig effélékből kerekednek. Semmi kétség: az elmés, szellemes közbeszólás igen kedves fűszere lehet a legkomo- Hajó töröttek* írta Szabolcsba Mihály. A tengeren vihar járt, a milyen még soha. Labdázva hányta őket a szél ide s tova. Hajójuk összetört, és (Isten csodája, hogy?) "Egy puszta, vad szigetre vetődtek valahogy. A puszta, vad szigetre nap süt, — csak az a nap, Vándor felhők felette csak úgy szállonganak. Csak úgy ragyog a csillag, rózsák úgy nyilának. . . — Mégis: nem az az ég az, nekik nem az a nap! Az égnek színe sincs ott, a napnak fénye sincs. A sorsuk: siralomház, a mélynek vége nincs . . . Ma nincs, — de másnap újra reménykedő rabok, Örök kétség-remény közt várván a holnapot. Most a távol ködében — virrasztó esteiig, — Szabadító hajóknak szent képét kémlelik. Majd más csodára várnak, — sehol bár semmijei, — De végkép' Isten őket tán mégse hagyja el! . .. Olykor a csillagok közt jól látszik, úgy lehet. Távol szeretteiktől felnézett üzenet. Sóvárgó képzelettel betűzik, mialatt Építenek reményből fényes légvárakat! — Szegény hajótöröttek, halálra szánt rabok, Dús, elszoruló szívvel mondok dalt rólatok, És jajszóval kiáltok — valaki csak megért, — Istenhez, emberekhez, szabadodástokért! Napóleon — Stephano 3 írta Ferenczi Sári. — Napóleont — játszott hízelegve a leány kedvese nevével és közelebb bujt a fiúhoz a castelvecchioi romok alján. De Stephanopoli nem ölelte át menyasszonyát. Mintha nem is érezné, hallaná, mintha mit sem tudna róla. Nehézillatu esti árnyak jöttek feléjük az olajfaerdő alól. A fiú az erdőt nézte, a távolt, a bizonytalant, a leány Ajaccio fényét kereste a tengerparton, a várost, az otthont, ahol estére hazavárják őket és a hol a fészek épül már szerelmüknek. — Jövő hónapban a feleséged leszek, — suttogja Elisa. — Jövő hónapban, szüretkor. Anyám már varrja a fehér ruhámat. Ott esküszünk majd a dómban, a márványoltár előtt, ahol a császárt keresztelték, meg téged és engem is. Mert Ajaccioban születtek mind a ketten. Elisa és Napóleon Stephanopoli. Corsikában, ahol nem egy napról a másikra emlékeznek az emberek, mint nálunk, nem is egy évről a következőig, hanem generációról generációra nem felejtenek el semmit sem. Amit a nagyapa ért, szenvedett, ami kielégítetlen bosszúvágy kínozta halála óráján, azt híven örökül adja fiának, unokájának és igy az újszülöttek lelke már emlékektől terhes és már biztosan fel van jegyezve rá valami véres agenda. Stephanopoli anyja Napóleon Buonapartét szerette. A szomszéd ügyvédek fiát, aki elhagyta őt és Ajacciot, hogy meséli hőse, hogy francia császár legyen belőle. A leány lemondón, reménytelenül felesége lett egy kormányzósági hivatalnoknak, de a gyermek, akit férjétől kapott, fiatalkori szerelmében és annak eposzában fogant. Napóleonnak keresztelte kisfiát akkor, mikor hősének dicsősége öröknek látszott és a császár nagyságáról szőtt álmait kínálta gyermekének az anyatejjel. Napóleoni Az asszony meghalt fiatalon a császár képével szívében, örökül adva múlhatatlan szerelmét a fiának. Napóleon! Ha szólították a fiút, ha szidták, ha hívták, valahányszor kimondták ezt a nevet, valami csengett utána halkan, mint távoli visszhangja egy dicsőségnek, amely mindennél nagyobb. Mire felnőtt a kis Stephanopoli, Szent Heléna szigetén volt már a császár és a halk csengésből vészes sikoltás lett, a halott nagyság bosszúért esdő kiáltása, a mely beleorditott az életébe, felriasztotta álmából éjjel és nem hagyta nyugodni nappal. Napóleon! Napóleon Stephanopoli élete nem folyhatott le úgy, mint a többi ajaccioi fiúé. Miért lett katona, ha nem szolgálhatja már a császárt? Minek neki a tiszti rangja, minek a menyasszonya? Mint a derék, szorgalmas, öreg Stephanopoli fia, megtette mindennap kötelességét, szerette a leányt, akit apja választott számára, de mindezt csak mint jól olajozott gép, amely nem érez és nem gondolkodik. Ha néha megállt és behunyta szemét, akkor képzeletében megfejthetetlen képek kínozták, mintha vonzó bizonytalanságban táncoló lányok lennének — Nézd, Napóleon, pillangó, — ujjongott Elisa és egy nagy pávaszem után kapott, amely elrebbent az arca előtt. — Éjjeli lepke! Párját keresi, lehet hiába. Ha hajnalig nem talál rá, meghal a nélkül, hogy szeretett volna — és Stephanopoli elhúzódott a leánytól. — Már megint szomorú vagy, — hizelgett Elisa. — Miért? Jövő hónapban esküszünk, jövő hónapban. A fiú felállt: — Nem! — Miért nem? Hát mikor? A. 'Rudanosti Ukran mai száma 20 oldal.