Budapesti Hírlap, 1922. június(42. évfolyam, 124–146. szám)

1922-06-24 / 142. szám

2 Budapesti ftiRtAP .142. «.» 1922 Ijumofi 24 ü­ lése és megtorlása és a közszabadságok helyreál­lítása. A bizottságok megalakulásával kapcsolatban sok szó esett arról, hogy Heinrich Ferenc kimaradt a­ pénzügyi bizottságból és hogy Szentpáll­ Istvánt, a­ki a Magyar­­Városok Országos Kongresszusának egyik megalapító­ja és alelnöke, nem választották be a közigazgatási bizottságba. A nimbusz. Irta Lőrinczy György. Odafenn, a rimavedzvi szelíd lankák és a Mátra legalsó nyúlványai között, büszkélkedett haj­danán, Gedővár, Fü­lek, Ajnácskő. Salgó közelében Serke vára is, a tudós Lorántfayak bagolyfészke. M­a már az emléke is alig pislog, falai i pedig vég­képpen széllel­ porladtak, de alant, hosszú pántlika­képpen húzódik a Rima partján a kálomista falu. Serke, a­hol valaha Kiss József élte a gyerekkorát, és az ősi nagyúri domínium, noha mostanában mindez a rabló cseh mostoha kezén. Serdülő gyerekkoromban még az a domínium ai Kemény János báróé volt, a ki közvetetten atya­­fieág révén a Lorántffyaktól örökölte s a kiről nem­sokára hasonló vérségi jusson Bánffy Dezső báróra szállott. Az uradalom tiszttartója Fiaskó György volt, tanult ember, kiváló gazda, édesapámmal együtt jogászkod­ott Sárospatakon. Félig táblabíró, félig földmivelő, sajátságos keveréke a gondo­kozó filozófusnak és az egyszerű szántóvetőnek. Azóta ez a típus is végképp kiveszett a magyar életből. Akkor az ilyen gazda nem hordott bricseszt, de ló­háton járt. Most már bricseszt, hord, de gyalog jár. Az ilyen jelentéktelen apró disztinkciók sokat el­kotyognak abból, a­mit a hivatalos krónikás el­hallgat. Fiaskó Györgyöt mi gyerekek mindközönsége­sen ugyancsak Fiaskó bácsinak hívtuk, de ő azért rettentő nagyhatalom volt előttünk. Szinte azt mond­hatnám, hogy népszerű tekintély, a­mi pedig ritkán fér össze. Szűkszavú, de bőkezű. Ha vásári vagy ünnepi tumultusok kedvéért bejött, a városba, akkor a szárnyai alá vett, és vele jártuk sorra a panorá­mákat és, a többi hangos bámulnivalót. Azonfelül Fiaskó Györgynek impozáns tajtékpipái voltak, gaz­dasági emblémákkal, királyi koronával, nemzeti cí­merrel, sőt kacér és fengeöltözetű dámákkal kifa­ragva, és ezek a tajtékcsudák selyemkötésű, tarka gyöngyökkel kivarrott dohányzacskóból táplálkoz­nak. Mindez bizonyos nimbuszt, teremtett a Fiaskó György máskülönben húsos és vörösbe luszó feje körül. Olyanformán, hogy Kemény János bárót afféle, félistennek képzeltük, a ki a halandók elől a magasság felhőibe rejtőzik és a­kiből csak Fiaskó bácsi látható, a tajtékpipás tiszttartó, vagyis, a misztikus égi hatalom földi vikáriusa. Csak a gye­reknek van ilyen titokzatos, magafaragta bálványa. És egyszer csak ez a bálvány összeomlott, a szemünk láttával A koronás tajtékpipák és a selyem dohányzacskó varázsa szétesett, a Fiaskó bácsi nim­busza elszállt, mint a könnyű tavaszi köd! Az történt ugyanis, hogy Kemény János báró megjelent Serkében. Ez nagy esemény volt. A feje­delem akkor a politikai, sőt a nemzeti élet ormán állott, mint képviselőházi elnök, az ország egyik gazdája és márványoszlopa, az optimatesek legjavá­ból. Nem ért rá arra, hogy a maga dolgával, a kis Serkével bíbelődjék. Esztendők óta nem is látták ott, csak a hírét hallották az újságokból. Most is úgy kellett, majdnem fenyegetőzve lecsalogatni Pest­ről, hogy valami fontos jogügyletet, a­mi az ő sze­mélyes jelentléte nélkül meg nem köthető, nyélben, üthessen a tiszttartója. E végett hívták a helyszí­nére az Édesapámat i­, mint az uradalom helyi fis­kálisát. Hintát küldtek értünk a városba, mert en­gem is kivittek Serkébe — iródiáknak, s ez nagy és emlékezetes fordulat volt az életemben. Mert ele­ven bárót akkor láttam legelőször és a fejem tele volt az akkori idők Rocambolejaival, baronetjeivel és márkijaival. Rendkívüli embereknek képzeltem őket, fantasztikus lényeknek, a­kik csak arra valók, hogy regényeket szőjenek, a­kik különleges emberi fajták, nemcsak a társadalmi kiváltságaik, de az arcuk, a beszédjeik, az ételük szerint is. És Kemény János báró nem törte meg ezt a babonás hitemet Daliás, gyönyörű típusa volt az erdélyi büszke, ősmagyar mágnásnak: olyanok le­hettek a Jókai regényhősei, a­kik a hatalmas török szultánokkal és basákkal kevélyen újat húztak. Ke­mény János báró nagy, fekete attilát, ragyogó lakk­­csizmát, zsinóros magyar nadrágot hordott. Az alakja is csakugyan fejedelmi, az arca tiszteletet parancso­­lóan komoly, és a beszéde! Még nyájas és vidám tréfáiban is mindig volt valami dekórum, valami majestas, a­mi a leereszkedéstől épp úgy vissza­tartja, mint a gőgtől. Hát mind­ez, együttvéve bi­zony nagyon megtépázta a Fiaskó bácsi nimbuszát. Hát még a többit Mialatt, a szerződést meg­­írtuk, azalatt asztalt térít,eltek és, azután ebédhez ültünk. A szűkre szabott kisvárosi ebédhez képest lukullusi lakoma volt, az. Csigaleves, sonka, borjú­­kotlett, mogyorótorta. És közbe egy kis fakó cik­­szer: a spenát. Én titokban ugyan, de annál őszin­tébben és hevesebben gyűlöltem a spenátot és tulajdonképpen csak kisegítő szükségétesnek, pótfo­gásnak tartottam, valami olyan pedagógiai tanesz­köznek, a­mit csak azért kell megenni, hogy az­ em­bert engedelmességhez szoktassák. És most ide me­rik tenni, a hatalmas báró elébe! A fejedelemnek — spenótot! Kiváncsia, majd lehangoltam szé­gyenkezve és szepejíve néztem a nagyimra. Mit csi­nál a spenóttal? Semmit se csinált. Hozzá se nyúlt. Ilanem jóízűen nagyot nevetett. — Na, Fiaskó. — szólt, és vidáman dobolt, a villájával az asztalon. — ha maga engem ilyen zsalu­­gáter-festékkel traktál, akkor én nem jövök többet Serkébe ebédelni! A szegény Fiaskó maga is, olyan zöld volt, már ijedtében, mint az a zsalugáter-festék. Nimbusza ebben a pillanatban a mélységbe zuhant előttem. Nem imponált többé. Ellenben a báró óriássá nőtt­­a szememben. Jupiterré, a­ki mennydörögve töri össze villámaival a tajtékpipákat és zivatarával spenótot csapkod a­z esében a kopott zsalugáterhez. * Kemény János báró nemsokára elköltözött. Az élő nagyok közül a halhatatlan emlékek közé­ követte nagy vezérét, a haza bölcsét. A helye körülbelül éppúgy üresen maradt, mint a Deáké. De a serkei domíniuma csak gazdát cserélt: anyai ág szerint való örökségül a Bánffy Dezső báróé lett. Uj szerződésekre, uj okiratokra lett szükség, a bürokrácia szent formalizmusa szerint, a mi­nél. -----------------------------------------———­ Kállay expozéja a pénzügyi bizottságban. — Az indemnitás tárgyalása. — Tizenkét milliárd deficit a múlt költségvetési évben. — A tisztviselőlétszám csökkentése. — A föld-, ház- és kereseti adókat a békepártiéira kerekítik ki. — Az ország nem tud jóvátételt fizetni. A 6. szakasz elejtésének feltétele: a választási vita kikapcsolása. A pénzügyi bizottság ma este öt órakor Ráday Gedeon gróf elnöklésével ülést tartott, a­melyen az indemnitást tárgyalták. Az ülésen megjelent Beth­len István gróf miniszterelnök és Kállai­­ Tibor pénzügyminiszter is.­­Az ülés inkább általános esz­­macsere körében mozgott, a­mennyiben a pénzügyi bizottságnak már az összehívásánál megegyeztek arra nézve, hogy mivel az indemnitási törvényjavas­lat áttanulmányozására kellő idő még nem volt rendelkezésre, csak a pénzügyminiszternek a pénz­ügyi helyzetről szóló előterjesztése és az előadónak a javaslat ismeretésére vonatkozó jelentése lesz a mai napirend anyaga, s az általános és részletes vi­tát csak a szombat délután tartandó ülésén fogja megkezdeni a pénzügyi bizottság. Az értékérzét jelen­tős eseménye volt Kállay Tibor pénzügyminiszter expozéja, a­melyet alább bővebben ismertetünk. Részletes tudósításunk a következő: A pénzügyminiszter felszólalása, izén az államháztartás szanálása csak akkor lehetsé­ges, ha az antant lehetetlen jóvátételi követelések­kel nem akadályozza meg az ország fejlődését­, mert Magyarország jelenlegi gazdasági helyzetében nem­ képes semmiféle jóvátételi számla kiegyenlítésére. H Ha ezt kérik, akkor az ország még a­­bábom előtti, álatláti jogi ügyletekből származott, követeléseknek, a­e­m tud eleget tenni. A kedvezményes ellátásiból ki sikarja venni azokat a tisztviselőket­, a­kiknek annyi A javaslatot Ivády Béla előadó ismertette. Utána Kállay Tibor pénzü­gyminiszter szólalt, föl. Sándor Pálnak első közbevételi kérdésére kijelen­tette, h­iszt az őrlési adót azért kellett, leszállítania mert antiszociális volt és a fociszegényebb nénpor­­fásul "sújtotta.­ A pénzügyminiszter ezután áttért az ország gazdasági helyzetének ismertetésre. Meg­­állapította, hogy a múlt, költségvetési évben a defi­cit, 12 milliárd vol. Az á­lamháztartás egyemnulvá­­riak helyreállítását c­ssak úgy tudja vállalni, ha a megtakarítási intézkedéseket, úgymint a tisztviselő-létszám csökkentését, s azután az őrlési adó eltörlé­sével szemben a föld-, hús- és kereseti adók kikere­­kítését megindítják. Ezt a három adónemet ő békebeli paritásra akarja kikerekíteni. Természete­­vagyonuk van, hogy magukat természetben is el­láthatják. , ' 'r , | Vázsonyi a 0. szakasz kihagyását kéri. Ezután Vázsonyi Vilmos szólalt fel. Véleménye szerint az indenttitást meg lehetne szavazni, ha nem volna’ tele politikummal. Különösen két szakasz az, a­mely ellen kifogása van. Az első a hatodik szakasz, a­mely véleménye szerint a választójogi rendelet törvényesítését jelenti. Azt nem lehet követelni az ellenzéktől, hogy az indemnitás mellett csak úgy mellesleg törvényesítse a választójogi rendeletet és a választást. A szakasz szükségességét nem lehet azzal megokolni, hogy 1920-ban is így jártak el, mert akkor nem indentitásban, hanem alkotmány­jogi törvényben törvényesítették a választásokat. Ezenkívül a törvényesítésre akkor szükség volt, mert akkor nem lehetett másképp választani, mint a Friedrich-féle rendelettel. Az ellenzék módot szeretne adni a kormány­nak arra, hogy az indenttitást rövidesen letárgyal­ják, mert ez nem bizalom kérdése, hanem szüksé­­g­esség, hogy a kormány az államháztartást tovább vihesse. Ha azonban a hatodik szakasz a javaslat­ban bennemarad, m­it az ellenzék kénytelen volna a vitába belevinni az egész választási anyagot, mert ebben a szakaszban erős politikum, sőt pártpolitikai kérdés van. Kéri a 6. szakasz kihagyását. Bethlen feltétele. B­thlett István gróf miniszterelnök a fel­szólalásra válaszolva kijelentette, hogy a hatodik szakaszra nem a kormánypártnak van szüksége, mert a többség amúgy is törvényesnek ismeri el a választási rendeletét. Ezt a szakaszt azért vette be, — mondotta a miniszterelnök, — hogy a­z ellen­zéknek módot adjon arra, hogy ebben a kérdésben a törvényhozás határozatát provokálja. Konkreti­zálva az ajánlatot, kijelentette Bethlen, hogyha az ellenzék garanciát ad a tekintetben, hogy nem fog választási vitát provokálni, a kormány a hatodig szakaszt elejti. ......„.......­­.. • . 0­'. r-- V j Vázsonyi megadja a garanciát, Balsay nem.­­ Vázsonyi Vilmos ezt a garanciát az ellenzéki részéről vállalta is. A következő pillanatban azon­ban felszólalt Rassay Károly, a­ki a kérdésnek­ ilyen módon való elintézésében nem volt hajlandó belemenni, úgy hogy Vázsonyi és Rassay között nyílt színen megtörtént az első összekülönbözés. Vázsonyi a kivételes hatalom ellen. Vázsonyi a hatodik szakasz után a hetediki szakaszt bírálta. Ez a szakasz,­­ úgymond, az első bekezdésben kimondja ugyan, hogy megszűnik a kivételes hatalom, a következő szakaszban mégis fentartja azt a jogát a kormánynak, hogy a kivéte­les rendeletekből annyit tartson meg, a­mennyit jó­nak lát. A kormány nem kívánhatja az ellenzéktől, hogy ilyen bizalommal legyen iránta. A kivételes rendelkezések, folytatta tovább be­szédét Vázsonyi, három csoportra oszthatók. Elő­ször a magánjogi és gazdasági, másodszor a közjogi természetűekre, (közszabadságok), harmadszor pe­dig a büntetőjogi vonatkozásúakra. A magánjogi és gazdasági rendelkezéseknél meg lehet érteni, hogy addig, a­mit a mai abnormis gazdasági helyzetben élünk, csak lépésről-lépésre közeledhetünk a normális gazdasági rend felé. Viszont a közszabadságok és a büntetőjog terén nem hajlandó a kormánynak sem­miféle kivételes felhatalmazást adni, mert, nemcsak a békekötéstől, hanem a béke ratifikálásától is el­­­múlt már egy esztendő. Áll ez különösen a sajtó te­rén. A kormány megszünteté ugyan a cenzúrát, de azt, ha kivételes hatalom van, rendeleti uton bármi­kor érvénybe léptetheti, sőt még az a joga is meg­van, hogy csak olyan időszaki lapot engedélyez, a­mely neki megfelel, nem beszélve arról, hogy még a betiltás jogával is rendelkezik. Ez lehetetlen hely­zet. Épp így teljesen jogosulatlannak véli a­ szakasz­nak büntetőjogi rendelkezés­­eit. Kéri a miniszterel­nököt, hogy hagyja ki a hetedik szakaszt, Bethlen módosítást ajánl. Bethlen István gróf miniszterelnök­ kijelentette, hogy hajlandó a hetedik szakaszt módosítani, azon­ban azt teljesen nem mellőzheti, ő maga a legjob­ban szeretne a kivételes hatalomtól megszabadulni, de ez most még nem tehetséges. Ezután konkrét példákat sorolt föl állításának igazolására. Megemlí­tette, hogy például a lakásrendeletet minden évben új törvénnyel kellene szabályozni, a­mi minden év­ben hosszabb vitát provokálna a nemzetgyűlésben. Ezzel is kevesebb jutna az alkotómunkára. A kor­mány egy évben körülbelül ezer rendeletet ad ki s ha most ezt mind törvényhozási úton szabályoznák, ez nagyon sok időt­ vonna el a nemzetgyűléstől. A miniszterelnök ezután javasolta, hogy hol­nap az ellenzék a hatodik és hetedik pontra vonat­kozóan tegyen konkrét javaslatokat. A bizottság ezt tudomásul vette. Vázsonyi Vilmos a két vitás sza­kaszra az ellenzék módosításait a holnapi ülésen fogja benyújtani.- 1

Next