Budapesti Hírlap, 1922. június(42. évfolyam, 124–146. szám)

1922-06-24 / 142. szám

1922 junius 24. Budapesti Hírlap (142. m.) Bethlen István gróf miniszterelnök a pénzügyi bizottság tárgyalásairól. Bethlen István gróf miniszterelnök, a­ki a pénzügyi bizottság ülése után fölkereste az e,~-'-is párt körét, a bizottsági tárgyalásokról a következő­ket mondotta munkatársunknak: — A pénzügyi bizottság tárgyalásai­nak képe még nem alakult ki, mert a javas­latot csak ma délelőtt osztották ki és az ellenzéknek nem volt ideje azt tanulmá­nyozni. Ezért ma semmi érdemleges dolog nem történt; az ellenzék holnap teszi meg javaslatait. Vázsonyi kétszer is felszólalt, a 6. és 7. szakasznál tette meg kifogásait. E körül kisebb vita fejlődött, de nekem az az érzésem, hogy inkább közeledés jött létre a két fél között. — Én úgy látom, hogy nem kizárt do­log a megegyezés lehetősége. És ha az ellen­zék éppen olyan becsülettel törekszik erre, mint a milyen becsületesen én törekszem rá, azt hiszem, hogy az indemnitást idejében si­kerül tető alá hozni. Apponyi Albert gróf az indemnitásról. A Budapesti Hírlap munkatársa kérdést inté­sét­ Apponyi Albert grófhoz, mi a véleménye ez indemnitásról. — Még nem ismerem jól a javaslatot és így hevenyészve nem is nyilatkozhatom róla. Legföl­jebb annyit mondhatok, hogy a javaslat annyira telítve van nem pénzügyi, hanem tisztán politikai természetű javaslatokkal, hogy a vita fölötte iga­zán nem mellőzhető. A hatodik szakasz nem törvényesíti a választójogi rendeletet. — A kormány felfogása. A Budapesti Hírlap mai közlése megállapí­totta, hogy a kormány az indemnitásban jóvá akarja hagyatni a választójogi rendeletet. Ez a hír az ellenzék körében nagy konsternációt keltett. Az ellenzéknek ugyanis az a felfogása, hogy a kor­mány ezzel törvényesíteni akarja a választójogi ren­deletet és a választást, a­mihez ők semmilyen körül­mények között sem hajlandók hozzájárulni. Ezzel a magyarázattal szemben a kormány felfogásáról illetékes helyen a következőket mondották a Buda­pesti Hírlap munkatársának: — Szó sincs a választójogi rendelet törvénye­­sítéséről. Az indemnitás hatodik szakasza szóról­­szóra egyezik az 1920. évi I. t.-c. 1. szakaszával, azaz csak annyit mond ki, hogy „jóváhagyatnak a kormánynak ama rendeletei, a­melyeknek alapján a nemzetgyűlés öszegyűlt“. Az ellenzék nagyon jól tudja, hogy a kormány a februári választójogi vita során azt a felfogást vallotta, hogy ez a szöveg egyáltalán nem törvényesíti a választójogi rendele­tet, és éppen ezért vált lehetővé, hogy a választójog törvény híjján rendeleti úton szabályoztatott. Mint­hogy az 1920:1. t.-c. 10. szakasza és az indemnitás hatodik szakasza szóról-szóra megegyezik, világos, hogy itt nem lehet törvényesítésről szó, mert a kor­mány nem adta föl az egyizben már leszögezett és az alkotmányjogi értekezlet által is honorált alkot­mányjogi felfogását. A képviselők fizetése. A nemzetgyűlés gazdasági bizottsága ma, a nemzetgyűlés ülésének végeztével, ülést tartott. Az ülés egyetlen tárgya a képviselők illetményeinek új megállapítása volt. Mint illetékes helyen értesülünk, a bizottság úgy határozott, hogy a nemzetgyűlésnek oly értelmű javaslatot terjeszt elő, hogy a képvise­lők ugyanolyan illetményben részesüljenek, mint a VI. fizetési osztály első fokozatába sorozott álami tisztviselők. Ez az összes illetmény — a természet­beni járandóságokat, is pénzben véve — havonként körülbelül kilencezer koronának felel meg, kül se az élet, se a halál nem érvényes. Egyszóval: megint ki kellett mennünk Serkére. Az uj gazda, a fiatal Bánffy Dezső báró mindent alaposan szá­mon szedett uj birodalmában, mint a­ki tisztába akar lenni és ezért tudni akarja, mije van. Kocsin jártuk be a majorokat, aklokat, istállókat. A hátulsó ülésen a báró ült az Édesapámmal, a nothsitzre én kerültem és Fiaskó bácsi ki, a bakra, a kocsis ■mellé. Ez már a zsalugáterfestékes ebéd óta meg se lepett. Természetesnek, magától értetődőnek láttam, hogy Fiaskó bácsi a bakon ül. Sőt a Bánffy báró tekintélyét se igen respektáltam már. A fiatal báró könnyed, derűs és szinte polgáriasan egyszerű egyéniségében semmi se volt a Kemény János pate­­tikus fenségéből. Csak olyan embernek látszott, a­milyennek Fiaskó bácsi meg az Édesapám. .Vagy, a­mint a gyerekfejem magyarán gondolta: nem lát­szott bárónak. Kemény János elnézett a fejem fölött, észre se vett, mintha a világon se volnék, ellenben Bánffy báró nemcsak szóba állott velem, de még úgy el is beszélgetett, mint hogyha majd­nem egyenrangú volnék. A báró közlékenysége föl is oldotta a nyelvemet és ugyancsak szorgalmasan kotnyeleskedtem, a­mi Fiaskó bácsit észrevehetően bosszantotta. Feszengett, hátrapislogott, kényelmet­lenül érezte magát, de tehetetlen volt és én némi elégtétellel néztem a zavarát. Egyszer hozzám som­­fordált, mialatt a báró valami gazdasági tüneményt nézegetett, és Fiaskó bácsi az elfojtott méreg hang­ján súgta: — Fráter! Vigyázz a nyelvedre! A báróval nem lehet csak úgy komázni! Konfidensül a szemébe nevettem. — Miért? — Úgy nézd meg, hogy ebbül az emberbül még — miniszter is lehet! Bizonyosan valami nagyon nagyot akart mon­dani. Hiszen Fiaskó bácsi nyilván még soha se lá­tott életében minisztert, hogy ilyesmit képzel. Mi­csoda vakmerőség! Hát a minisztereket éppen csak terkében keresi a király? Igazán nevetséges a faluk és a tiszttartók együgyű nagyralátása! Nem hiába kacag rajtuk annyit a büszke nagyváros. Nem is tudtam többé komolyan venni, akár­mit mondott. Nemcsak a nimbusza foszlott szét, de Fiaskó bácsi bukott emberré lett előttem. A Kemény János zsalugáterfestéke és a Bánffy Dezső miniszter­sége buktatta meg. És a szegény Fiaskó bácsi el is költözött az árnyékvilágból, a­nélkül, hogy a reha­bilitációt megérte volna. Pedig csak egy-két esztendő hiányzott hozzá. Még Fiaskó bácsi sírkövét ki se faragták, mikor már hire kerekedett az erdélyi havasok felől a keménymarkú székely bárónak. Hogy lobogtatja a magyarság zászlóját! Milyen művészettel teszi lóvá az ellenfeleit a politikában! Csalafintaságairól, fo­gásairól és energiájáról legendaszerű anekdoták jártak szájról-szájra a klubokban és a parlament folyosóin. Aztán az anekdoták nyomán bejött a folyosóról ő maga is. Nemcsak a terembe, hanem egyenesen föl a legmagasabb pulpitusra: a törvény­hozók elnöki székébe. És onnan már aztán hama­rosan ott termett, fönn, a magaslaton, nem is a miniszteri, hanem mindjárt a miniszterelnöki rezi­denciában. Királyokkal, császárokkal, hadvezérek­kel poharazott. A serkei kis szürke báró, a­ki húsz évvel előbb csak a Fiaskó György minisztere volt. A magyar közvélemény először nevetett, épp, mint én nevettem valaha Serkében. Négynapos uralkodást jósolt neki. Azt hitték, hogy a legelső gáncsvetéstől hasravágódik, az újoncaival együtt. Talán csak én nem nevettem. A húsz esztendő ho­mályzó emlékein keresztül Fiaskó Györgyöt láttam, a serkei tiszttartót, a­ki mindezt még akkor meg­jósolta, mikor senkinek másnak eszébe sem jutott. Most ő mosolygott rám. Nagy, vörös, húsos fejét ámulva néztem, mintha a régi megtépett koszorú környékezné. Mintha ő maga ülne a miniszterelnöki székben, nem Bánffy Dezső báró. Szótlanul, komo­lyan és méltóságosan, mintha csak Kemény János volna ő is: a tekintélyes fejedelem. Maga a nimbusz. Husztriff általános hivatalnoksztrálh ezott Bécs, jún. 23. Tudósítónk jelenti telefonon: Az állami alkal­mazottak fizetésemelése tárgyában ma egész nap folyt a tanácskozás. Az állami alkalmazottaknak a júniusi indexszámok értelmében 1921. március havi fizetésüknek a tizenhatszorosa járna, ha a hetven­egyszázalékos drágaságnak megfelelő arányban emelnék a fizetésüket. A hivatalnokok az állam pénzügyi helyzetére való tekintettel már eleve le­mondottak az 1921. márciusi illetmény tizenhat­szorosáról és kijelentették, hogy megelégszenek a tízszeresével. A kormány azonban ugyancsak az állam pénzügyi helyzetére való tekintettel csak az ötszörös fizetésemeléshez akar hozzájárulni, a­mit az állami hivatalnokok és alkalmazottak nem tar­tanak elégségesnek. Az állami alalmazottak szervezete erre ulti­mátumot adott át a kormánynak, a­mely péntek délután négy órakor járt le. A kormány ma a mi­nisztertanácson foglalkozott, ezzel az üggyel és hosz­­szas tanácskozás után úgy határozott, hogy a már­ciusi illetéket, ugyan nem emeli föl, de hajlandó családos embereknek bizonyos kedvezményt, illetően pótlékot adni. Ezeknek a pótlékoknak havi összege 81 milliárddal, egy évben körülbelül 1000 milliárd­­dal terhelné meg az állam költségvetését.. A forgalmi alkalmazottak ezt a határozatot nem fogadt­ták el s egy holnap délután hat órakor lejáró ultimátumot adtak át a kormánynak. Ennek az ultimátumnak hatása alatt, a Technikus Szövetség is ultimátumot adott át­ a­ kormánynak. Ennek ha­tárideje holnap négy órakor van. Ausztria tehát, az új pénzügyi tervezetek megvalósulásának pillanata előtt általános hivatalnoksztrájk előtt áll, amelynek súlyos voltát csak növeli a telefonosok, telegráfu­­sok és postások harci készsége. A nemzetgyűlés ülése. — A bizottságok megalakítása. — A pénzügy­­miniszter előterjesztette az indemnitási javasla­tot. — Az első interpelláció. A nemzetgyűlés ma csupán alakiságokkal fog­lalkozott és ezt a munkáját ma körülbelül be is fe­jezte. Választott még két jegyzőt, megválasztotta a bizottságokat, melyek nyomban meg is alakultak. Káday Tibor pénzügyminiszter azután benyújtotta a hat hónapra szóló indemnitási javaslatot. Elhal­­latszott az első sürgős interpelláció is. Köttevényi Szabó István a veszettség terjedése ellen kért sürgős intézkedést, a­mire Szabó István földmivelésügyi miniszter megnyugtató választ adott. Gaal Gaszton pontosan tíz órakor nyitotta meg az ülést. Az elnöki bejelentések után kisorsolta az osztályokat. A képviselőket négy osztályba so­rozták. Azután két jegyző és a bizottságok választása következett. Beadtak összesen 104 szavazatot. Jegy­­zők lettek: Csik József 94 szavazattal, Hébert Ede dr. 95 szavazattal. A bizottságokat a megállapított lista szerint választották meg, csupán a földmivelésügyi bizott­ságban történt változás. Drózdy Győző csupán 43 szavazatot kapott és helyébe Czettler Jenőt válasz­­tották be a bizottságba. Az indemnitás. Kállay Tibor pénzügyminiszter beterjeszti az 1922—23-ik év hat hónapjára szóló indemnitási ja­­vaslatot és kérte a pénzügyi bizottsághoz való uta­lását. A Ház így határozott. Az elnök fölhívta a bizottságokat, hogy azon­nal alakuljanak meg s az alakulásról még az ülés folyamán tegyenek jelentést. Az ülést felfüggesz­tette. A szünet után az elnök jelentést tett a bizott­ságok megalakulásáról és kihirdette, hogy az igaz­­ságügyi bizottság elnöke Nagy Emil, jegyzője Eródy. Harrach Tihamér lett, a földmivelésügyi bizottság elnöke Mayer János, jegyzője Neumayer Ferenc, a kivándorlási bizottság elnöke Patay Tibor, jegyzője Doboczky Dezső, a pénztári bizottság­ elnöke hiva­talból a képviselőhöz elnöke, jegyző Édes Antal lett, a közgazgatási bizottság elnöke Putnoky Móric, jegyzője Bessenyey Zénó, a közjogi bizottság elnöke Kenéz Béla, jegyzője Berky Gyula, a közlekedésügyi bizottság elnöke Hegyeshalmy Lajos, jegyzője Krak­­ker Kálmán, a külügyi bizottság elnöke Teleki Pál gróf, jegyzője Mózer Ernő, a mentelmi bizottság elnöke Fáy Gyula, jegyzője Zsilinszky Endre, a munkásügyi bizottság elnöke Nagy János (egri), jegyzője Dénes István, a naplóbíráló bizottság el­nöke Meskó Zoltán, jegyzője Kéri Szabó Dezső, a pénzügyi bizottság elnöke Ráday Gedeon gróf, jegy­zője Neubauer Ferenc, a számvizsgáló bizottság el­nöke Orbán Péter báró, jegyzője Szabó Sándor, a véderő bizottság elnöke Karafiáth Jenő, jegyzője­­Parányi Ferenc, a zárószámadást vizsgáló bizottság elnöke Hadházy Zsigmond, jegyzője Kovács Nagy Sándor. Nem alakultak még meg a gazdasági, kér­­vényi, közegészségi, közoktatásügyi, összeférhetetlen­ségi állandó és vízügyi bizottságok. Ezeknek meg­alakulásáról az elnök legközelebb tesz jelentést a Háznak. Az elnök indítványára a holnapi ülésen az összeférhetetlenségi állandó bizottság tagjai leteszik az esküt, megállapítják a­ további napirendet és az interpellációkat terjesztik elő. Az elnöki széket Hu­szár Károly alelnök foglalta el. Következett a sürgős interpelláció. A vedettség terjedése, Köttevényi Szabó Istvánt interpellációjában el­­panaszolta, hogy a veszettség már 423 községben terjedt el. Állandóan érkeznek a panaszok a földmi­­velésügyi minisztériumhoz, mert a kór terjedése az állatállományban is erősen pusztít. Interpellációjá­ban azt kérdezte a földmivelésügyi minisztertől, hogy hajlandó-e a bakteriológiai intézetnek nagyobb anyagi eszközöket rendelkezésére bocsátani és az oltóanyag díjtalan kiutalását kérte. Nagyatádi Szabó István földmivelésügyi mi­niszter válaszában elismerte, hogy a veszettség na­gyobb mértékben terjedt és ennek megakadályozá­sára a földmivelésügyi minisztérium mindent elkö­vet. Sok községben valóban más állati veszettségek is előfordulnak. Sajnos, a Pasteur-intézetben nincs elegendő oltóanyag. Az állati szérumot most próbál­ják ki és még nem lehet szabad forgalomba hozni. A minisztérium ingyen bocsátja rendelkezésre az oltóanyagot. Baj, hogy nem lehet elég kísérleti nyu­­lat beszerezni. A szükséges pénzt csak a pénzügymi­niszter utalhatja ki, mert minden kiadás ma a pénz­ügyminisztertől függ. (Közbekiáltás balról: Hát vá­lasztási célokra?) Egyébként minden konkrét eset­ben sürgősen intézkedni fog. Az interpelláló és a Ház a választ tudomásul vette, mire az ülés véget értt --­ 3

Next