Budapesti Hírlap, 1922. október(42. évfolyam, 224–249. szám)

1922-10-01 / 224. szám

Ára 10 korona. Budapest, 1922. XIII. évfolyam, 224. szám Vasárnap, október 1. Budapesti Hírlap­­ Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizete­t Araki Egy hónapra 300 korona, negyedé­re 860 korona. ugyen azkori ára 10 kor. Ausztriában egy példány ára 800 osztrák kos. J­ugoszláviában egy példány ára 3 .jugoszláv korona. . (hirdetéseket Budapesten felvesznek as összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: r.antt.her Ferenc Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. szám Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84/ Tisztelettel k­érjük igen t. vidéki elő­fizetőinket, hogy lapunk zavartalan kül­dése érdekében az előfizetést idejében meg­újít­a­n­i szíveskedjenek. Ii Dardanellák szabadsága. Budapest, szept. 30. Külügyminiszterünk nincs itthon, minisz­terelnökünk nincs itthon, a pártok a részle­ges koncentrációról vitatkoznak, politikai ese­ménnyé dagad és tájvédelemmé fúvódik fel ."A vörös tatár, a város pedig tele van háborús izgalommal, ostoba kezek beledobják ez izga­lomba a szerb király meggyilkolásának álhitét; Rernél basa angol ultimátumot kap, Francia­­ország háromszáz millió kölcsönt ad a — kis­­antantnak, de nem a török, hanem — Orosz­ország ellen; Jugoszlávia mozgósít, Csehország­­mozgósít, a börze reszket s félhivatalosan azt olvassuk, hogy viszonyaink a külfölddel­­ kitűnőek. . Töröm a fejemet azon, hogy ez alatt mit kell érteni? Az egész világ idegesen táncol s számítja a kabátja gombjain: lesz-e háború, nem-e? De minket ez nem érdekel. Mi nem vagyunk itthon, tőlünk felfordulhat a világ. Meglehet, ez a mohamedán fatalizmusunk teszi oly kedvezővé a külső országokkal való viszo­nyunkat. Ped­ig a francia szerződésekben kötött világbékének a föltámadt keleti kérdés az első felrobbanása. Nekünk, a béke legsúlyosabb se­besültjének kellene legérzékenyebbeknek len­nünk e robbanás iránt. És mi vagyunk a legér­zéketlenebbek. Ebben is, mint egyébben. Mert immár arról is le kell mondanunk, hogy az eddigi kuruzsló módszerrel meg tudjuk fékezni az eszeveszetten emelkedő drágaságot. Hát ne töprenkedjünk rajta, nézzük fatalisztikus egy­kedvűséggel és némi reménységgel a világ fo­lyását. Hátha ott történik meg érettünk a csoda, a­mit itthon magunknak nem tudunk meg­csinálni. Ez a bonyodalom odalenn a Dardanellák körül a legérdekesebb jelenség a nagy háború óta, s valójában elsőszülött fia a békéknek, me­lyek a háború rombolásának munkáját átvet­ték Misztikus homály fedi az angol-török konfliktus rejtett okait. Mert most már valójá­ban az­ angol-török konfliktus. Mindenben meg­van az egyezség, csak a tengerszorosok kérdésében nem akarják egy­mást megérteni. Az angol követeli, a török ígéri a szorosok szabadságát és az angol egyre szál­lít katonát és küld hajókat a szorosok védel­mére és a török már elérte Kis-Ázsia partjait a Boszporusz körül és a szárazon hadai az angol megerősített állásának drótsövényei előtt álla­nak. Szóval egy hajszálon függ ott a háború kérdése. Csak egy véletlenül elsült — nem is ágyú, hanem — puska, és megkezdődhetik a vérontás. Miért? A Dardanellák szabadságáért­ Ezért a szabadságért késznek látszik Anglia arra, hogy új háborúba keveredjék szövetsé­gesei nélkül, sőt ellenére is, mikor alig végezte a régit. Ezért a szabadságért kész a kard koc­kájára vetni Kemál basa, a­mit eddig tényleg elért és a­mit az antant egyértelemmel oda­ígért neki Európába. Nyilvánvalónak látszik, hogy a pakliban valahol hamis kártya rejlik, és erre csak akkor fognak ráakadni, ha a partit már végigjátszták. Csodálatos dolog, az­­egy szál Kemál basát — tán nyolcszázezer emberével — szem­ben látni Anglia világbirodalmával. Ez a török ember tanult Franciaországban, járta Német­ország iskoláit és úgy beszél, mint mondják, magyarul, mint akármelyikünk. E három nem­zet tulajdonságaival már lehet valamire vál­lalkozni. A­mi eddig történt a török nagy diadala óta, az nyilván prológusa egy új drámának. “Feszülten várjuk a függöny felgördülését s egyelőr­e némi biztató jelt látunk abban, hogy kormányzónk e pillanatban körutat tesz a vi­déken és Zrínyi Miklós szellemének föléledésé­ről beszél a magyarnak. Sóhaj. írta Bárd Miklós. Dalos szerelmes társam, A hosszú bujdosásban, Nagy, hangtalan borúban. Évszámra mindig útban, Nem lankad-é a kedved? Ki mindig fölfelé tör. Hol sugarasb a légkör, Én szózatos pacsirtám, A kék azúrt siratván,­­ Vajh nem vesztél-e lelket? Nagy búval nyomdokom! a Hajléktalan bolyongva, i Derűtlen naplementén, Új Csillagtalan sok estén, Nem kél-e vágy szivedben, Hogy borút áthasítva, Mint két dalos pacsirta — Az örök kék azúrba Mind magasabbra huzva, —­­Elszánjunk, messze innen, A vörös tanár. írta Sipulusz. A tanár úr neve Csapó Ambrus volt, de min­denki csak a vörös tanárnak hívta, mert ez volt rajta az uralkodó szán. A nevét egykor úgy írta: Chapó, de mivel ezt az emberek vagy Capónak, vagy Kapónzík, vagy Kapónak ejtették, áttért egy­­ másik ősi helyesírásra, erre, hogy Tsapó. Mikor­­ azonban barátai ezt is elkezdték variálni, és hol­­ Tapónak, hol Sapónak ejtették, áttért a becsületes­­ Csapó névre, mint a­hogy ősei mindig írták. Soha­­ emberen még annyi színvegyüléket nem láttam, mint­­ rajta. A keze alabástrom-fehér volt, arcszíne olyan,­­ mint a hervadó sárgarózsa, a szemei zöldek, mint­­ a kökény, mielőtt melsskékül. A tanár úr sokáig­­ leste, hogy vájjon az ő szeme nem követi-e a­ kö­­­­kény példáját. Ha útjában kökénybokrot talált, rög­­i­­ön megállt és hosszan legeltette rajta tekintetét. De hajh, hiába volt minden, az ő szeme megtartotta az éretlenség és a remény színét. És mindezek tete­jébe jött az uralkodó szín: a haja olyan vörös volt, mint az érett paprika. Sőt ennél is vörösebb lehe­tett, talán lángvörös, mert ha fejét kidugta a pad­lásablakon, a szomszédok tüzet kiáltottak. A dolog­ban az az érdekes, hogy Csapó barátunknak a sza­kálla és bajusza is vörös volt ugyan, de korántsem olyan rikítóan és szemsértően paprikavörös, mint a haja, a szakálla és a bajusza olyan szelíden, kelle­mesen piros volt, mint a nyugati ég Keszthely vidé­kén, mikor a nap alkonyulni kezd. Ez is határozot­tan vörös volt ugyan, de azért voltak sokan, a­kik a hajtól elvaskítva a szakállt és bajuszt hirtelensző­kének mondták. Részükről ez lehetett színvakság, vagy optikai csalódás, de azért tény az, hogy a ta­nár urnak bajusza és szakálla is vörös­ színű volt, ha talán nem is ahhoz a szőrcsaládhoz tartozott, a melyhez a haja. Ezen azonban Csapó úr könnyen segített, a mennyiben arcát csupaszra beretváltatta és ezzel máris sokat enyhített egyéniségének forra­dalmi színezetén. Tanárembernek a vörös haj, pláne az ilyen izzó sörös, mint Csapó úré, százszorta kellemetle­nebb, mint más foglalkozású halandónak, mert bi­zonyos, hogy tanítványai, a nyugtalan vérű nebulók, a professzor urnak ezt a feltűnő tulajdonságát figyel­mük tárgyává teszik, a­mi annyit jelent, hogy csú­­folódnak rajta. Csapó úr bármily szigorú és komor­ volt is velük szemben, nem tudta magát a fiuk előtt rettegett alakká tenni. A csirkefogók maguk között csak Piroskának hívták és csináltak vele olyan vic­cet, hogy például egy meghatározott naptól kezdve az egész hatodik osztály vörös ceruzát kezdett hasz­nálni a rendes fekete plajbász helyett. A fiúk persze feszülten lesték, hogy mit fog a tanár úr csinálni, ha ezt a rossz viccet észre veszi és a szegény csakugyan beleesett a kelepcébe, a­helyett, hogy ugy tett volna, mintha nem venne észre semmit. A padok közt sé­tálva, latin mondatokat diktált és egy idő múlva megszólítja az egyik diákot: — Mutassa, mit irt . . . Adja ide a ceruzáját, majd kijavítom.­­ Hír van mai száma V­­ldai. Intézkedések a drágaság ellen. — A tegnapi miniszteri tanácskozás határozatai. — A drágaság kérdésével­­foglalkozott tegnap a minisztertanács. Határozott is egyet-mást. Vannak negatív és pozitív határozatai. Negatív határozat, hogy nem nyúl a lisztárak alakulásába, mert nem állapítható meg, hogy a liszt ára és a termelő által piacra hozott gabona ára között oly nagy kü­­önb­­ség van­, mely meghaladná a malmok által joggal­ igényelhető legális hasznot. A legfontosabb negatív határozat, (mely fölfal minden pozitívumot), hogy a kormány most sem he­lyezkedett az élőállat-kivitel teljes megszüntetésének álláspontjára, még­pedig valutáris nézőpontból, í­gy érezzük, hogy a valutáris kérdésnek h­omloktérbe to­lása akkor, a­mikor itt benn az országban élet-ha­­lásról van szó, a legvészesebb­ nemzetgazdasági téve­dés, mer­t pénzünknek nem a külső, hanem a belső vásárlóerejét kellene megvédenünk. A belső vásárló­erő megjavulása azután automatikusan maga után vonná a külső megjavulásá. Megfordítva azonban nem észleljük ezt a hatást, mert a pénz belső értéké­nek lezüllése eddig mindig halomra döntötte a kivi­tel révén elért valutáris eredményeket. Pozitívum, hogy a hús és zsír drága fájának letörésére a minisztertanács a közélelmező miniszter javaslatára 30 százalékról 50 százalékra emelte a kiviteli illetéket, szemben a földmivelésügyi mi­nisztériumnak 40 százalékos emelést indítványozó javaslatával. Ezzel a szerény deszkagáttal akarja te­hát a kormány megállítani a drágaság hömpölygő áradatát. Már tegnap megírtuk, hogy ez nem sokkal több a semminél. Nem fárasztjuk olvasóinkat azzal, hogy előttük újra fölsoroljuk a már ismertetett ér­veinket. Kicsinyes eszköz ez, mely csak szegényes eredményeket szülhet. A mezőgazdasági termékek kivitele tekinteté­­ben a kormány a kontingentálás eddigi rendszere helyett általában a kivitel szabadságát lépteti életbe. Ez mindenesetre vívmány — erkölcsi tekintetben. Mert nem győzzük ismételni, hogy­ a kiviteli enge­­delmek rendszere valóságos melegágya az erkölcs­, jelenségnek. Ezzel az erkölcsi reformmal azonban (feltéve, ha végre is hajtják!) még nincsen segítve rajtunk. A kormány a kivitel fékjét itt is az illetékek klaviatúráján való játékban látja. Az illetéket a kivitelnek egy bizonyos százalékában

Next