Budapesti Hírlap, 1923. január (43. évfolyam, 1–24. szám)
1923-01-03 / 1. szám
Budapest, 1923. &rp 20 korona* XLIII. évfolyam, 1. szám Szerda, január 3. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Előfizetési Ara'1 ffc hónapra 400 korona, Negyedévre 4120 korona. b.. szám éra 20 korona* Ausztriában egy példány ára 21100 osztrák kor. * Jugoszláviái 411 ° SJ' példány arab jugoszláv korgyja. Isten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Hirdetéseket Budsool Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-kurut 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A B.H. olvasóihoz. Bdapest, jan. 2. Voltaképpen mi itt mindennap a Budapesti Hírlap olvasóiraol szólunk s ha ezt egyszer különösebb m’ már soraink címében kitüntetjük, anak nyilván különös okának is kell leírniaz olvasó, aki már negyven éven túl mindennap kezébe veszi lapunkat?11" Holom, amint a jelen számra ránéált meg is látta ezt a különös okot. A megszokott régi formát ujjal cseréltük fel. Más a hasábok beosztása, más a lap terjedelme is. Természetesen nem juthat eszünkbe szót vesztegetni arra, hogy az így megváltozott testtel nem változott meg a Budapesti Hírlap lelke is. Amíg e lap élén eddigi szellemi, politikai, irodalmi s társadalmi irányát vezetők neve áll, addig az ily belső megváltozás a lehetetlenségek közé tartozik. És rosszul szolgáltuk volna közönségünk és a nemzet ügyét, ha nem mernék büszkén állítani, hogy ezt közönségünk is tudja, számít is rá és nem csalódhatik. Mindazáltal nem tudunk minden érzékenység nélkül eddigi formánktól sem elbúcsúzni. Az olvasó dolga e tekintetben könnyebb lesz, mint a mienk. Pár nap és az olvasó szeme megszokja az új keretet, a hasábok új beosztását és tán némi kárpótlást is talál abban, hogy az oldalak térfogata valamelyest nagyobb és bővebb közleményekre ad módot. Mi azonban nem csak a lap formájától, hanem a formálójától is búcsúzunk: a mi öreg, szeretett zakatoló gépeinktől. A Budapesti Hírlap volt az első magyar lapvállalat, amely rotációs gépet hozott az országba: francia gépet. És a Budapesti Hírlap volt az, aki az első magyar rotációst megrendelte a Wörner-féle gépgyárban, mely addig malom- és egyéb gépeket gyártott nagy tökéletességgel, s csak a Budapesti Hírlap megrendelésével tért át a rotációssajtógépek gyártására. ’ ^Mennyi aggodalom, izgulás és menynyi öröm emléke kapcsolódik a Wörner-féh? gépóriások felállításához. A gépek fényesen beváltak és közel harminc évig fényesen, becsületesen szolgálták a közönségünket. A háború, megnnyi értéket tönkretett, a gépgyáron óriási lépéseket tett előre. iisburgi gépgyár művészei mostanr megkonstruáltak egy rotációs típust, mely a régi csodaszörnyek mellett ott könnyed, mint egy ballerina; a csodás, bonyolult szerkezete oly megdöbbenti?611 leegyszerűsítette, a munka teljjes nőképességét úgy felfokozta, hogy egy füvészi nagy elv testesült meg benne, az hogy mentül egyszerűbb egy szerkezet, annál tökéletesebb. ** Ezt a típust szerezte meg a Budapesti Hírlap s ez a típus szabja meg a lap új formáját. Íme, egy lap története szinte benne foglaltatik a gépekben,a mélyket föl és elhasznál a maga fejlődéséit?11- A test és lélek összefüggése van meg egy lap és gépei közt. Múltúnk egy részidői búcsúzunk, a midőn a Budapesti Hírlap papírtekercseit átalakítjuk kedves, régi Wörner-gépeinkről a könnyebben lendülő, biztos munkájú, szinte graciózus, de óriási teljesítményű új gépekre. Jézus nevében! Ezt mondtuk akkor, amikor első nagy rotációsainkat beállítottuk. Akkor megmosolyogtak érte bennünket. Ezt mondjuk ma is. Mert változik a világon minden: hatalom, politikai irány, divat, rotációs, a Budapesti Hírlap külső formája, de a mi lelkünk, a mi hitvallásunk nem változik, s jelszavunk marad: A magyarságért. ••IHmngSBHft T il'i r'ni'TIli inniMmnKriWjMnMMiSiaira Lengsreiclef« írta Rákosi Viktor. Krakóra, a lengyelek legrégibb nemzeti fővárosára tiszta, fagyos téli szürkület borult. A Jagellók királyi dinasztiájáról elnevezett ódon székesegyház tornyában hatot ütött az óra és minden ember a város közepe, a Ring felé sietett, mert ez az időpont az úriosztály számára az esti utcai fürt és korzózás idejét jelentette. Akármilyen hideg volt is, mindenki ott volt és mutogatta magát Aki megfázott, az a ragyogó kávéházakba menekült, melyek ilyenkor zsúfolásig tele voltak. A Ring egy négyszögletes nagy sétatér volt, melynek oldalait modern középületek, vagy a főnemesség régi palotái szegélyezték. Egyik dalát a lengyel nemzeti színház foglalta el, mely százötven év óta, tehát a lengyelség legsötétebb korszakaiban is törhetetlenül innen fuvolázta vagy harsogta szét a legédesebb és a legszebb szláv nyelvű vígjátékait és drámáit. Tehát a drámának és vígjátéknak volt szentelve. Amilyen ócska volt kívülről, olyan új, modern és szemkápráztató volt belülről. A koldussorba taszított rabnemzet ifjú művészetét ezen a helyen hermelinnel diszitelt aranybölcsőben ringatták. Ezzel akarták napról-napra megmutatni az ellenségnek, hogy pénzük van és ha szükséges, majd lesz fegyverre is. Amint a toronyóra elverte a hatot, a színház homlokzatán egyszerre kigyulladtak a hatalmas elektromos ívlámpák, jelezve, hogy a művészház is megmozdult és megkezdi esti életét. Nagy nap volt a mai, egy hime ver lenegyei költő új drámájának volt az eső előadása és a jegyeket már napokkal előbb elkapkodták. A színrekerülő dráma A viborgi csonkatorony címet viselte. Meglehetőseit, banális mozidráma cím, de ennek a darabnak az írója még ezt a luxust is megengedhette magának. Mert ez a szerző nem volt más, mint Rassovszky Valér, a gyorsan nagy hírre kapott ifjú lengyel költő, akinek ez még csak a negyedik darabja volt és a közönség máris bálványozta, mert érezte, hogy a lengyel irodalom egyik ragyogó csillagával van dolga. Hát hogyne ígérkezett volna nagyszerűnek az est, mikor Lengyelország legelső drámai művészét és talán legelső drámaíróját együtt kaphatják és élvezhetik! A nagy drámai művész, a lengyel közönség kedvence, aki a mai darabban is a főszerepet játszotta, Szembrich Kázmér, e pillanatban egyedül ült pazar eleganciával berendezett színházi öltözőjében és mély gondolatokba elmerülve, mozdulatlanul meredt maga elé. A darabon és a szerepén gondolkozott. Hírneve ugyan meg volt már alapítva, és bukástól nem félt, de mégis nagyon izgatott volt, mert érezte, hogy közepes sikerrel nem elégedhetik meg. Nem, neki diadal kell, olyan, hogy előadás után elmondhassa, hogy egy lépcsőfokkal ismét közelebb jutott ahhoz a magaslathoz, melyen a lengyel művészet legnagyobbjai ragyogtak. Sorba vette a dráma nagy jeleneteit, néha magában mormogta a szöveget, majd heves gesztusokkal föld alá kezdett szaladgálni tágas öltözőjében. Végre dühösen ledobta magát egy karosszékbe és ezt morogta: — Eh, ostoba vagyok, hogy előre fárasztom magamat. Nem lehet mindent előre matematikai pontossággal megállapítani, a kellő pillanatban mindegig tudtam, hogy mit hogyan kell mondatui. A tekintete egy kis asztalra esett, melyen egy gyönyörű kis velencei tükör állott. S mikor az arcát festette, mindig ez elé a tükör, elé ült és úgy sminkelte ki magát. A tüskör két oldalán két arckép volt, a jobboldalon egy férfi, a baloldalon pedig egy csinos asszonynak a képe. Ez a müvés£R®k legjobb barátja volt, a gyorsan hírre kapott fiatal és tehetséges építőmester,Mlarianszky Oktáv. A női arckép az építész feleségét ábrázolta. Szembrichnek egyszerre eszébe jutott, hogy Mariansitky mint mindig, tegnap is ott volt a dráma főpróbáján, de aztán eltávozott, anélkül, hogy barátját fölkereste volna, és csak annyit üzent neki, hogy táviratilag egy fontos ügyben vidékre hívták, de másnap a premieren itt lesz. Szembrich összeráncolta a homlokát. Ez jelent valamit és pedig rosszat. Marianszkynak vagy a dráma, vagy az ő játéka ellen van kifogása és pedig olyan erős kifogása, hogy nem is mer vele előhozakodni. Nagy változtatásokat úgy sem lehet már az utolsó nap tenni... Marianszky Oktáv tehát fél... Marianszky nem tartja biztosnak a sikert... eh mit, sikert, a diadalt! És Marianszkynak igaza van, mert sohse szokott csalódni. Borotvaélességű ítéletképessége van. Barátai, különösen Szembrich Kázmér, akihez a legforróbb baráti viszony fűzte, sokszor biztatták, hogy lépjen az irodalom hivatásos kritikusai közé, de Marianszky ezt mindig visszautasította. Azt mondta: Lehet, hogy szépen és irodalmilag tudom magam kifejezni élőszóval, de amint tollat veszek a kezeimbe, hogy gondolataimat leírjam, az a papiroson hülyeséggé laposodik szét. Szembrichnek valóságos mesterévé lett, megesett néha, hogy együtt dolgozták ki a művésznek valamelyik szerepét és a művész többnyine alárendelte magát barátja véleményének, bár sokszor csak erős disputák után ... Annak, hogy Marianszky szó nélkül elosont a tegnapi főpróba után, kétségtelenül óriási jelentősége van. Ezt még sohse cselekedte meg. Hátra volt még egy lehetőség, és pedig az, hogy Marianszky nagyban és egészben meg volt elégedve barátjával, apróbb dolgokkal pedig nem akarta a nagy művészt zaklatni. Ebben aztán egy Juss kissé megnyugodott és éppen be akarta csöngetni a szolgát, hogy telefonáljon Marianszkyékhoz és kérdezze meg, hogy várjon az ur hazaérkezett-e már, a mikor a folyosóról gyors léptek zaját hallotta, mely éppen az ő öltözőjének ajtaja előtt megszűnt. Erős kopogás az ajf' Szembrich odaugrott és kinyitotta. Kanszky állt előtte. Az építész oly erővel lökte be a félig nyitott ajtót, hogy a művészt szinte eltaszitotta az utjából. Azzal berontott, egy karszékbe vetelte magát, kezébe temette arcát és hallgatott- A művész ijedten megszólalt: , — Oktáv, az isten szerelmére, mi bajod? Odalépett hozzá és gyengéden el isyeni Budapest, jan. 2. Az idei Szilveszterre még sokszor fogunk visszagondolni. Egészen más volt, mint a többi. Nem volt közönséges dáridó, nem volt duhaj bucsúzkodás az óévtől és malacvisitással kisért reménykedés a jövőbe. Magasztos ünnepi kedv szállta meg szívünket, Petőfi szellemébe éltük bele magunkat, tőle vettünk útravalót a sors minden csapásával, az egész ellenséges világgal szembeszálló magyar öntudatot, a halállal dacoló elszántságot. A nemzet aprajanagyja, minden társadalmi osztálya Petőfi szellemében egyesült, neki hódolt, a nagyságában látta meg a nemzet halhatatlanságát. Megérezte mindenki, hogy Petőfi dicsősége a magyar géniusz világraszóló dicsősége. A magyar üstökös nemcsak a magyar eget világította be, csodálattal bámulta az egész műveit emberiség. Minden egyéb, ami a Petőfinek szóló hódolaton kívül történt, oly igen kicsinyesnek, oly igen mulandónak tetszik. Petőfi halhatatlanságának árnyékában szinte lemosolyogni való a jelen idő minden erőlködése, minden nagyravágyása. Egyik ádáz ellenségünk éppen újév napján kérkedett azzal, hogy eltörli a magyar kultúrának még a nyomát is. És ezt akkor mondja, amikor a művelt világ az emberiség legnagyobb szellemei közé iktatja Petőfit. Érdemes-e a kérkedővel szembeszállani, érdemes-e egyáltalán a fullánkot észrevenni? Petőfi a nemzetek szabadsága és a világszabadság közt a legideálisabb kapcsolatot hirdette. Milyen messze állanak tőle mindazok, akik magukhoz ragadták a világboldogító szerepet és éppen ma ültek össze Párisban, hogy végre megteremtsék a népek békéjét. Ha egy szikrányi volna bennök Petőfi ember-és szabadságszeretetéből, már régen megválthatták volna a népeket szenvedéseiktől. De a hatalmas Franciaország hatalmas elnöke ma is úgy beszélt, mint ahogy négy évvel ezelőtt Versaillesben beszélt és cselekedett. Négy év előtt kényszerbékére szorították Németországot abszolút beválthatatlan feltételekkel és most mégis azt üzenik Párisból Berlinbe, hogy „a béke csak a szerződések tiszteletének elvén épülhet fel“. Eszerint nem a szerződések rosszak, hanem a németek, nem a feltételeken kell enyhíteni, hanem a németekkel való bánásmódon kell szigorítani. A zord párisi nyilatkozat után nem sok jót remélhetünk a szövetségközi miniszterelnöki konferenciától. Ez a könyörtelen hang nem jószándékú közeledés a béke problémájának megoldásához, hanem eszeveszett rohanás egy újabb európai katasztrófa felé. Idehaza a Petőfi-ünnep összhangját megkímélték az élesebb politikai és lapunk mai száma 12 oldalra terjed.