Budapesti Hírlap, 1923. július (43. évfolyam, 146–170. szám)

1923-07-01 / 146. szám

Vasárnapi szám ára 100 korona. Budapest, 1823. XLIII. évfolyam, 146. szám.______________ Vasárnap, julius 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egy hónapra 1600 korona, negyedévre 4800 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 1600­­- kor., vasárnapon 2000 o. kor. Egyes szám ára 80 korona. Külföldre az előfizetés kétszeresét számítják. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő­: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csaj­thay Ferenc Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József-körut 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Exempla frab­sami. Budapest, jun. 30. Szeretem a magyar virtust. Szeretem a csatában, a mikor a baka vállára akasztja a manl­kert s előszedi a maga házi szerszámát, a régi buzogány utó­dát, a balaskát és pokoli jégverést ko­pogtat ki vele az ellenség koponyáján. Szeretem ott is, a mikor a legények va­sárnap vagy búcsúkor bicskával vág­nak eret egymáson a korcsmában. Sze­retem, mikor nyaktörő Vágtatásban látom csak szőrni a csikóst. Szeretem az úri gavallérban, a­ki a harmadik emeletre lovagol fel vagy olyan aka­dályt ugrat, hogy az ember bajaszála égnek áll. Szeretem mindezt és még több hasonlót, bár egy kissé röstellem, mert e virtuskodó pillanatokban a vir­­tuskodó hős rendszerint ott van vala­hol a mesgyén ember és állat között. Szerelem, mert nemcsak a közrendet veszélyezteti ilyenkor, nemcsa­k írá­sokban teszen kárt, hanem vásárra viszi mindig a saját bőrét is. Elvégre mi egyéb a tragikum, ha nem ez. Az ember nem fér meg a bőrében, hát ki­bújik belőle, nem fér meg az erkölcsi „világrendben“, hát próbálja kirúgni a fenekét. S ha ő maga is aztán keresz­tül esik a lyukon, szánalommal, d­e szimpátiával állunk meg koporsója mellett.­ A leszűrt, megfinomult, szinte eszté­tikai magyar virtus virágait lehetett él­vezni a régi országgyűléseken is. Föl­­séges vitáin, villámszerű egy egy argu­mentációjául, sziporkázó elmésségein. A mai nemzedéknek alig van sejtelme arról az olimpusi gyönyörűségről, a­mikor Deák Ferenc, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Eötvös József K­ára, Somssich Pál, majd Apponyi Albert és Szilágyi Dezső mérték össze zsenijük pengéjét. Mióta az obstrukció divatba jött­, azóta, ha nem is lassan, de annál biz­tosabban csúsztunk le a régi magyar parlamenti iskola és modor nagyszerű színvonaláról. A­mit pedig ma látunk, azt már magyar virtuskodásnak sem fogadhatom el. Mert a­mivel ma trak­­tálják egymást a képviselők, az rosz­­szabb a legények bicskájánál és rom­bolóbb a baka fokásánál. Mert a test­ben nem tesz ugyan kárt, de pusztít az erkölcsben, ízlésben, érzelmekben, tisz­tességben és tekintélyben egyaránt. És mit gondoljunk, nem fontos egy nem­zetre nézve, hogy mindez tiszteletben tartassák és a közérdek irányításában tényező legyen? A derestörvény és a numerusz k­lau­­zusz, a­mire bátran és hetykén első példát adtunk, hasonlataira valame­lyest a virtushoz, de még akkor sem magyar virtus. A magyar ember nagy­lelkű és emberséges minden cselekede­tében. Egyik intézmény sem olyan, hogy a­kik csinálták, egy pillanatig is gondoltak volna arra, hogy­­ ők is keresztül eshetnek a lyukon. Ők azt másoknak csinálták a maguk minden veszedelme nélkül. Magyar vonás csak egy volt benne, az, hogy egyikük-mási­kuk őszintén meg is mondotta, hogy m­i a szándéka vele. Ezek azok a naivak és jóhiszeműek, a­kik hittek is abban, a­mit csináltak. A többiek csi­náltak, mert az inficiált közhangulat kedvezett nekik és ők aztán szemérme­sen másfelé iparkodtak magyarázni a dolgot. De lám, ma olvasom egy esti lapban az elkeseredett cikket arról, hogy a ro­mánok numerusz klauzuszt csinálnak a magyarok ellen az elfoglalt terüle­teken. A példánk hát vonzott. És pedig ott, a­hol eleven húsúnkba vág. Igaz, hogy a románok numerusz klauzusza még kevésbé hasonlít a becsületes magyar virtuskodáshoz, mint a miénk hasonlí­tott. Mink megcsináltuk nyíltan. Az oláhok furfangos kerülő után csinál­ják meg. Minden magyar tanulóra három vizs­gálatot szabnak, mielőtt egy-egy osz­tállyal följebb eresztenék. Ha nem si­kerül őt megbuktatni az osztályában, akkor egy miniszteri vizsgálatra kell mennie. Ha ezt is kiállja, felvételi vizs­gálatot kell tennie. Ott­­majd csak eszel­nek ki oly kérdéseket, a­melyekre nem tud megfelelni. Hány fiú fog akadni, a­ki e három inkvizíción­­ épkézláb keresztül vergő­dik. Becsületes magyar fiú alig egy. Ez hát nem is annyi a numerusz klau­­zusz, mint tilalom a végtelenségig. Nem hiszem, hogy ma még sok józa­nabb gondolkozású embert lehet ta­lálni, a­ki már nem látná, hogy a nu­­merusz klauzusz gyűlölséget, elkesere­dést sokat, hasznot semmit sem hozott. Hívei nagyobb számban talán még a sorház­ utcai székházban tanyáznak. Ott se, úgy látszik, minden osztályban. Mert teszem azt a szénosztály egyálta­lában nem kívánta „igazoltatni“ azo­kat, a­kikkel szén üzleteket kötött. El­lenben a példánkon felbuzdulnak és minket húznak a saját e­deresünkre. Én természetesen senkitől sem kívá­nom, hogy ne haragudjék a zsidókra, vagy hogy éppen még szeresse is őket. Viszont Oláhországban mindenki kí­vánja, hogy üldözzék és pusztítsák a magyart. Mégis nemcsak meg nem tilt­ják, hanem inkább jó néven veszik, ha a rossz magyar beáll jó oláhnak. Sőt minden céljuk csak az, hogy elaláho­­sítsák a magyart. A­ki erre nem alkal­mas, azt gazdaságilag, vagy erkölcsi­leg iparkodnak tönkretenni. Bezárják előtte az iskolát, hogy maradjon buta és tanulatlan, sülyedjen le az ő sötét tömegeikbe, mint a­hogy a csángókkal tették. Nem hiszem azonban, hogy népfa­jok kiirtásával lehessen­­országot épí­teni, államot fentartani. És hiszem, hogy mentül több erőszakossággal pusztítanak embert és műveltséget, annál hamarább szakad rájuk és alko­tásaikra az utolsó ítélet. Csodálatos dolog az, hogy Magyar­­országon évszázadokon éltek, virultak a nemzetiségek. A magyarországi oláh, a magyar szerb mindemik­ anyagilag, erkölcsileg és értelmiség dolgában messze fölötte állt a romániai és szerb-­­­országi szerb és oláh fölött. Mert a ma­­j­gyar nemzet jellemében nem volt megy a zsarnoki hajlam, az elnyomás szel-] Érnie. Joviális, táblaibírói szellem ural­­­kod­ott a politikáinkban az ú­jabb időkig­ mindig. Szabadság, szeretet, türelem és méltányosság kormányozta az elmé­ket. Negyvennyolcban az alkotmány sáncaiba vettük a népet, a nélkül, hogy különbséget tettünk volna magyar és nem magyar közt. Nemhogy akadá­­­lyoztuk volna az iskolázásban, inkább­ szabaddá tettük és szubvencimáltalv­­ felekezeti intézményeiket és kongruát adtunk papjaiknak. Vannak köztünk, soviniszták közt, a­kik ezt hibának, ■magyar indolenciának mondják. De én­ vagyok olyan soviniszta, mint akárme­lyik vadmagyar , mégis azt mondom, ez a magyar szellem, a magyar lélek egyik legjellemzőbb tulajdonsága, ál - lám alkotó hivatásának egyik kon­struktív eleme s tényezője annak a his­tóriai valóságnak, hogy a­mit előttünk senki sem tudott, nemzetet alkottunk a Duna—Tisza völgyében és a Kárpá­toktól koszoruzott tereken s fenn is tartottuk ezer esztendeig. Most pedig menjetek egy-két huszonnégy órára le délre, el keletre vagy föl északra s győ­ződjetek meg arról, hogy az uj orszá­gok hordái ropognak, eresztékei re­csegnek. Nem azért, mintha anyagi­lag rosszabbul állnának vagy csak oly rosszul is, mint mi állunk, hanem ki­zárólag azért, mert a magukhoz csatolt fajtestvéreikkel és minden néppel szem­ben a százados magyar politikával el­lenkező politikát folytatnak. Nem a megértés, nem a türelem, nem a sza­badság, nem a szeretet politikáját, ha­nem a gyűlölet, a türelmetlenség, az üldözés, a fajirtás, a numerusz klau­­zusz politikáját. dstestg© ur, erős paraszt. Irta RÁKOSI VIKTOR. (Harmadik közlemény.) III. Visszatérés az életbe. — Kérem az mat, talán megebédel­nénk? — ezekkel a szavakkal zavarta ki Bajna elmélázásából az ifjút. — Az urat? — szólt ez mosolyogva, — hát olyan nehezére esik Gábor bácsinak engem Péter öcsémnek szólítani? A jó ember zavartan kezdett ümmögni, ami tiltakozás akart lenni az ilyen bizal­maskodás ellen, mely illetlenség volna az ő részéről, szemben egy úriemberrel. Egy véletlen segítségére jött és kimentette Bajna gazdát a zavarból. Abból a szög­letből ugyanis, ahol üldögéltek, egyenesen a kocsijára lehetett látni, észrevette, hogy Bodri a bakon ül és egy urasági inas kül­sejű fiatal sihederrel diskurál. — Ez a Kordoványi méltóságos ur­a­inasa, úgy látszik engem keres és fuvarba kell mennem. Tetszik tudni, én vagyok neki a házikocsisa, sohse ül más kocsiba, csak az enyémbe, azt mondja, ez a leg­tisztább az egész standon. Tessék engem itt bevárni... Itt elhallgatott és egy darabig habozni látszott. Bizonyosan azon gondolkozott, h­ogy ne fejezze-e be a mondatot Péter öcsémmel? De még nem jött meg a bátor­sága, szó nélkül kisietett. Pár perc múlva vissza is jött, miután az inassal néhány szót váltott. — No, komótosan ebédelhetünk, ha közbe nem­ jön pasasör. A báró úr csak­­ három órára rendelt meg... nagyon de­rék, jóravaló magyar ember ... Miska, egy porció zsíros marhahúst dupla ecetes tormával... azaz, hogy megálljon csak Miska, előbb a nagyságos urat szolgálja, én ráérek az ebéddel. Csele Péter már előre nagyokat nyelve, remegő kézzel nyúlt az étlap után, melyet a pincér feléje nyújtott. Már nagyon ré­gen nem volt abban a helyzetben, hogy husz-huszonöt ételből válogathasson és hogy akár a legdrágábbat is megrendel­hesse magának. Bőrös sertéskaraj, párolt káposztával, serpernyés rostélyos, malac­­pörkölt ... Nem tudott tovább olvasni, el­szédült és szeme előtt összefolytak a be­lük, az étlap kiesett a kezéből. — Hozzon malacpörköltet burgonyával, —• suttogta halkan és azután mohón kezdte az előtte fekvő kenyérdarabot falatozni. Elmosolyodott, mert eszébe jutott az egy­szeri embernek a megrendelése, mely ret­tentő éhesembertől eredhetett és igy szólt: Pincér, hozzon nekem másfél óráig borjú­­pörköltet ... no ez ugyancsak passzolt volna az ő mostani állapotára. Az ételek megérkeztek és Csele Péter dupla élvezettel fogott az ebédhez: a két szemével a polgártárs marhahúsát nyelte, a szájával pedig a malacpörköltet falta. A fajta szó azonban gyenge Péter úr evés­­beli mohóságának jellemzésére. A falatok egyszerűen szédületes gyorsasággal tűntek el szájában, mely mintha be se csukódott volna, mintha a fogak nem is rágtak volna. Ezzel szemben annál feltűnőbb volt az a komoly és lassú magyar paraszti tempó, a mellyel Bajna Gábor a maga eledelét el­fogyasztotta. Ez a modor talán azért olyan komoly és a magyar ember evés közben talán azért olyan hallgatag, mert ilyenkor nem csupán eszik, hanem mintha némán hálát adna az Istennek, hogy megadta neki a mindennapi táplálékot és egyúttal mintha kérné, hogy juttasson mindenki­nek és ne legyen többé éhező ember a föl­dön. Különös dolog, hogy itt az önfentar­­tás nyers ösztönének kielégítése, tehát egy igen közönséges és prózai földi cselekedet egy finomabb érzéssel, a magasságokhoz való fohászkodással egyesül és együtt jár, Bajna nem nézett se jobbra, se balra, csak némán evett. Péter úr ellenben gyak­­­­ran fölpillantott és ilyenkor a tekintete olyan fenyegető volt, mint a kutyáé, mikor kövér koncot rág és társakat vesz észre, akik körülötte settenkednek. Szinte azt várta az ember, hogy mozogjon, mint a kutya. A tempós mozgású gazda még felében se tartott a marhahúsnak, mikor az éhes ifjú már régen behajigálva a maga elede­lét, három hatalmas karéj kenyérrel együtt, melyet alaposan megfürösztött a pörkölt szaftjában. Most újra kezébe vette az étla­pot és tanulmányozni kezdte. Érezte, hogy illetlenség lenne a gazdát áhitatos falato­zásában megzavarni. Minden éhsége és az éhséggel való elfoglaltsága ellenére meg­figyeléseket tett és észrevette, hogy Bajna uram, mielőtt a fogyasztáshoz hozzáfogott volna, előkotorászta zsebéből a tulajdon kését, gondosan megköszörülte a vendég­lői késen és aztán odatette a többi evőszer mellé. A maga kését azonban semmi másra nem­ használta, csupán kenyérevésre. Min-­­den falatot, melyet bekebelezett, egy hatal­mas karéj kenyérből vágott le és a kés­hegyre tűzve dugta a szájába. Úgy látszik, Giábor bácsi is észrevette a figyelmet, me­lyet Péter az ő késének szentelt, mert mű­ kor­dusának a végén járt már, váratlanul megszólalt: — Igenis, amint látni tetszik, én külön kést tartok a kenyérhez és pedig azért be­csülöm meg ennyire, mert ez az egyetlen eledel a nap alatt és a föld hátán, mely benne foglaltatik az imádságban. Mert benne van a Miatyánkban, a mi minden­napi kenyerünket add meg minékünk ma ... ha már a kenyeret ilyen dicsőség érte, illik, hogy mi is megbecsüljük és máskép bánjunk vele, mint a többi közön­séges étellel. Péter úr egész megindultsággal hallgatta újdonsült barátjának filozofálását, mellyel a maga nyers eszével oly meglepően tudta megbecsülését kifejezni az embernek min­dennapi és legbecsesebb tápláléka iránt. — Ez a gondolkozás, az Isten ajándé­kának ez a megbecsülése igazán becsüle­tére válik magának Gábor bátyám. A gazda kicsinylőleg legyintett és nevetve felelt: — Na ezt nem találta el az ur... aka­rom mondani Péter ur ... azaz hogy nagy­ságos úr... a keserves csillagát, egészen belegabalyodtam öcsémuramnak a titu­lusaiba ... — És most rátalált, öcsémuram! Ez a helyes, vagy Péter öcsém. Tessék válasz­tani! Különben mit akart mondani? — Azt könyörgöm, hogy nem tetszett eltalálni, mert ez, amit mondtam, nem A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal

Next