Budapesti Hírlap, 1924. január (44. évfolyam, 1–26. szám)

1924-01-01 / 1. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Jelöfizetés* árak Egy hónapra 10.000 korona, negyedórre 30.000 korona. Ausztriafoan egy példán­y ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2500 o kor. XSgy** azam­ara hétköznap 600 korona, külföldra az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket B­udapesten­­elvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő:­Csajthay Ferenc Az újévi szám ára 600 korona. Budapest, 1924. XLIV. évfolyam, 1. szám. Kedd, január 1. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: VIll. kerület, Rüikk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József-körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. KMegváltó, Budapest, dec. 31. Karácsony napján ezen a helyen Megváltóért könyörögtem Magyaror­szág számára. " Egy laptársunk ezért suba alatt elverte rajtunk a port. Azért suba alatt, mert nem nevezte ugyan meg a Budapesti Hírlapot, a­mely egy­maga fejtegette ezt a témát, hanem azt mondta: Megváltóért kiabálnak, holott a Megváltó itt van, a miniszterelnök személyében. Jól van. Én szívesen látom ebben a nagy misszióban a miniszterelnököt, és szívesen látok akárkit, a­ki az em­berekben a maga iránt való hitet föl tudja kelteni. Bizonyos, hogy Bethlen István grófban nagy és imponáló tulaj­donságok vannak. Hogy arányban áll­­t­ak-e hazánk nagy szerencsétlenségé­vel, azt még csak a jövő fogja meg­­bizonyítani. Kétségkívül Bethlen politi­kai képességeivel messziről sem verse­nyezhet senki azok közül, a­kik öt év óta a kormány élén álltak s vállalkoz­tak arra, hogy a balsorsra vetett nem­zetet kiemeljék szerencsétlenségéből. Ezért is a Budapesti Hírlap, a­nélkül, hogy örök hűséget esküdött volna neki, minden komoly dolgában buzgón tá­mogatta őt, és biztosan mondhatjuk, hogy kényesebb helyzetekben különb szolgálatot tett neki nem egyszer, mint azok, a­kik tüskén-bokron szaladnak utána. Én, mint Kishitű Tamás, min­denesetre megvárom, míg az ország begyógyult halálos sebeire tehetem uj­jamat, hogy világgá valljam az ő ma­gyar Messiás voltát. Ha közdolgaink állapotát vizsgáljuk, igen hamar szembeötlik az a szomorú valóság, hogy négyévi vizsgálódás után ma is igen messze vagyunk megváltá­sunktól. Immár a második nemzetgyű­lés vesződik meddő viaskodásokban országos szempontból, nemcsak párt­os osztályszempontokból fontos ügyek­kel, a­nélkül, hogy dűlőre tudna velük jutni, ellenben bőven talált és keres még most is alkalmat arra, hogy a köz­hangulatok múló és szeszélyes kíván­ságait kielégíteni próbálja. A kormány­hatóságok még most is 4-5 év előtti bűnök üldözésére tart fönn intézkedé­seket és készít törvényeket s nem ér rá a jelen túlzások kicsapongásainak megfékezésére. Gazdaságilag egyre halljuk a rémkiállásokat, hogy a tönk szélén vagyunk, s míg a lakosság egy zabolátlan drágasággal folytat élet-ha­lál harcot, addig a miniszterelnöknek egy elfogult, félrevezetett, részben el­lenséges indulatú külfölddel, mint hét­­fejű sárkánnyal kell birkóznia és mér­kőznie, hogy lehetővé tegye egy köl­csön felvételének feltételeit. És e fel­tételek elfogadását máris lehetetlennek hirdetik, magát a kapható kölcsön ösz­sz­ét pedig elégtelennek arra, hogy pén­zügyi és gazdasági bajunkon vele segítsünk. Nem akarom kizárólag a miniszter­­elnök rovására írni, hogy most, az új­év küszöbén, a­melyen, nyilván, egy igen sötétnek ígérkező esztendőbe lé­pünk át, az ellenzékkel, mellyel csak az imént kereste a békésebb viszonyt, lehetően rosszabb viszonyba került, mint volt bármikor eddig. De bizo­nyos, hogy annak a szellemnek, mely egy országban azt a mai nap oly so­kat emlegetett kívánatos atmoszférát megteremti, a forrása, a­honnan ki­­árad, kell, hogy a kormány feje le­gyen. Igaz, hogy a nemzetgyűlési ellen­zék kevés kivétellel egy zabolátlan po­litikai iskolázottság nélkül való, ma­lom alatti nívója, de annál hiúbb és becsvágyóbb elem. Hasonló a többségi párt is, de a többségi pártot a kor­mányzati érdek és becsület fegyelmezi, míg az ellenzéket tehetségesebb, tem­­peramentumosabb, merészebb vezér­­kedők ráncigálják ide-oda és tépik pártfoszlányokká. Nem lehet csodálni, ha ennyiféle irány- és érdekcsoporttal szemben igen nehéz, talán lehetetlen is a pártok olyatén kezelése, a­mire a kormányelnök van hivatva, hogy a simább törvényhozói munka lehetővé tétessék és eredményes legyen. Most, mikor az esztendő haldoklik, az ellenzék éppenséggel nagy zajjal fegyverkezik és irtóhadat üzen a kor­mányelnöknek. Kormánynak és ellen­zéknek a perében nehéz bírónak lenni. Közéletünk hátterében lehetőségek és lehetetlenségek képtelen csoportja for­rong. A kormány helyzetébe senki sem láthat bele, titkos és nem titkos erők mérkőznek, jogos és jogtalan hatalmak intézkednek, érdekek és befolyások élet-halál harcot folytatnak. A­hol ez így van, ott az államban minden beteg és ha még hozzá körül vagyunk zárva külső ellenségektől, a­kik hibáinkra lesnek, hogy számításaikba bekapcsol­ják, akkor mindezek között önmegta­gadással az embernek megállani a he­lyét, a mi­kett pártok, osztályok, egye­sek sérelm­éért is űzőbe vétetni, egy államférfiúnak valóban kivételes hely­zete. Ez egy olyan világ, a­mely ki­fordult sarkaiból, a­hol nem a krisz­­tusi alázat és türelmesség, hanem az ótestamentomi boszu az etika: a fogért fogat, a szemért szemet. Ebben nem lehet a normális idők észjárásával gon­dolkozni és ítélni. Rendkívüli erények, rendkívüli jellemek kellenek ide, nem piaci kofák, nem prókátorok, nem hit­vitázók, hanem Megváltók. És nem is a drágaság, nem is az Ébredők és bombavetők, nem viszo­nyaink ziláltsága, osztályaink züllése, nem gazdasági nyomorúságunk, nem kormányzati mizériáink és némely ellenzéki kicsapongásaink, nem is a kormányzati hibák és az ellenzéknek soknemű jogos panasza a mi fő ba­junk. Még csak nem is a trianoni béke és az ország megcsonkítása. Mindebből volt ezer éven át gazdagon részünk és mind kihevertük, mert volt egy ma­gyar nemzet, a­mely ma nincs; volt egy­ magyar alkotmány, a­mely ma nincs, és volt egy magyar trón, a­mely ma nincs. Nemzet, alkotmány és trón: ez az a hármas cél, a­melyen államférfiaink szemének függnie kell. Ezek mellett minden egyéb ügy kicsinyes és epizód­­jelentőségű; mindennek az ad értéket, hogy mennyiben szolgálja ezt a hár­mas eszmét. Ez a három szó a ma­gyar ember világfelfogásának az integ­ritását jelenti és ez az integritás jelent minden más integritást és jelenti a megváltást. Mindez benne volt régen a nemzet gondolkozásában, érzésében, hitében és szándékában. A Megváltás az lesz, a­ki az országnak a nemzetet, a nemzetnek a hitet önmagában és hivatásában visszaadja. t fest a férfiszerelemről. (Ha HJástlfslit® Longly&B Laura. Élt messze-messze régen, idegen ország­ban egy férfi, kinek a felesége a legszebb asszony volt a világon. A haja sárga volt mint az arany és szeme kék, mint a meny boltozat. A férfi szerette a mesebeli szépsé­get azzal a bűnös szerelemmel, mely egye­nesen a kárhozat tüzébe viszi a lelket Mert az asszony nem volt szemérmetes jóravaló teremtés. Megcsalta az urát után útfélen. Megcsalta mindenkivel. Nagy úr aranyos köntösben, vagy szolgalegény rongyban, az mindegy volt neki. És űzte az ő gyalázatos gonoszságait olyan nyíl­tan, hogy a jámbor és bölcs emberek fejüket csóválgatták, lehetetlennek tartva, hogy a férj erről mit sem tudjon, ők jám­borak és bölcsek voltak, mert feleségük közönséges elhízott asszony volt és nem tudták, hogy micsoda vakság szállja meg az ember lelkét, ha a kék szemekbe tekint és micsoda gyalázatot képes a férfi viselni egész életén át a hosszú, dús hajsátorért, melynek színe sárga, mint az arany. Egyszer aztán a bíró, ki nem bírta tűrni, hogy egy igazhitű, derék becsületes ember tudta nélkül felrengjen az undok pocso­lyában, maga elé hivatta az embert és fel­világosította gyalázatáról, melyet eddig ön­tudatlanul hordozott. A férfi pedig a­helyett, hogy kardot fogott volna a kezébe, mint illik embersé­ges emberhez, hogy elpusztítsa a hitvány asszonyt, sírva rogyott le a szőnyegre és arcát eltemetve, zokogott szigetrázóan, ke­servesen. Mert nem a felesége bűnei bot­­ránkoztatták meg, hanem szívét szorította össze az emésztő, őrjílő fájdalom, hogy más férfin is belenézett a kék szemekbe és simogatta a puha, selymes hajat, melynek színe sárga, mint az arany. A biró bámulva nézett a zokogó, ver­gődő emberre. Mert a biró értelmes ember volt s az igazhitüek ura kövér, kis fekete asszonyt adott melléje, ki otthon most a hetedik gyermekét ringatja. Az ilyen asz­­szonyok mellett a férfiak józanok, becsü­letesek és hosszú életűek szoktak lenni. Az élet hát nyugodtan mondta a lábainál vonagló embernek. — Mire való ez az orditozás? Egy asz­­szonyszemélyért? Kergesd el házadtól, mert én mondon neked, hogy gyalázatos egy teremtés az. Vegyél magadnak másik asszonyt, ki jó lesz, hű és becsületes s nem fog téged a világ csúfjává tenni. Az ember pedig két kezébe szorítva homlokát, szólt tovább: — Neki van a legkékebb szeme és a legszőkébb haja a föld minden asszonya között. A biró haragosan rákiáltott: — Hallod-e, most már elég volt! Az én fülemet ilyen ostoba beszédekkel ne ter­held. És most pusztulj rögtön a szemem elől te gyáva, ki egy asszonyért a világ gúnytárgya akarsz lenni. A férfi a „gyáva“ szóra felemelkedett és összeszedte magát. Aztán halálsápadtan kérdezte: — Mit tegyek? — A­mit már mondtam. Kergesd el a feleségedet és vigyél házadba más asz­­szonyt, s ki méltó a te szerelmedre. A férfi reszkedni kezdett egész testében és kíntól meg-megszaggatott hangon mondta: — Kergettesd el biró ur te az én nevem­ben. És én addig nem megyek haza, mig a házam üres nem lesz. Mert ha meglátom aranyhaját és reám néz kék szemével, el vagyok veszve. A biró elküldte embereit és kikerget­­tette a házból a hűtelen asszonyt. Az em­ber pedig hazament, de nem vitt magával új feleséget. Hanem ott ült nap-nap után az elűzött asszony szobájában és csókolta otthagyott asszonyruháját, fátylát Néha vad kétségbeeséssel dobta le magát a földre, mert megjelent előtte felesége kar­csú termetével, kék szemével és sárga ha­­jával. Ilyenkor vad szitkokkal illette a fantomot és egyben utána nyúlt két karjá­val, hogy átölelve magához szorítsa. S mi­kor látta, hogy üres, színtelen levegő veszi körül, átkozta magát, hogy miért hagyta elűzni az ő becsületes házából a világ legrosszabb asszonyát? Mikor érezte, hogy nem bírja tovább a gyötrelmeket, elment a bíróhoz, mondván: — Bíró úr, nem tudok így élni. Az a varázsló, gonosz asszony megmérgezte a lelkemet. Minduntalan megjelenik előttem. Aranyszínű hajával leborítja arcom és kék szemével reám néz. Megyek utána, fel­keresem és megölöm. Akkor nem gyötör többet észbontó szépségével, mert a sír nem bocsátja vissza halottait. A biró okos ember volt és elgondolko­zott a dolgon: — Ne menj utána fiam. Minek szennyez­néd be kezedet egy becst­len asszony vérével? Ha nem vigyél házadba új felesé­get, ki gyermekeket nevel számodra. S a gyermekek mellett elfelejted majd a sárga­­hajú kigyót, kit a sátán a te megrontá­sodra küldött le a földre. Az ember azonban megmaradt szándé­kánál, hogy megöli az asszonyt, mert csak igy leszen lelkének nyugodalma. Késő este ért a városba, hol elűzött fele­sége lakott és ott iszonyatos dolgokat hal­lott róla. Tisztességes ember nem vette szájára az ő asszony nevét és az igazéletű­ nők elfordították fejüket, ha háza előtt kellett elmenniük. Az asszonyok már akkor is örültek, ha alkalmuk volt a meg­botránkozásra és szörnyű­ködésre a mások erkölcstelensége miatt. Mert a mások go­noszsága mellett, annál jobban tüntethettek saját jámborságukkal. A házban, hol a szerencsétlen férj meg­szállt, súlyos beteg volt. A gazda egyetlen fiatal fiát erőszakkal hozta ki az arany­hajú asszony házából, ki kárhozatra vitte a fiatal lelket és testet. Ott feküdt a fiu a halálos ágyon és szivettépő hangon hívta kedvesét, míg az apa értelmes szavakkal magyarázta fiának, hogy az asszony nem más, mint maga a sátán, ki a pokol tü­zére viszi az embereket. A haldokló fiú felült ágyában, két kezét szívére szorítva, kiáltotta kétségbeesetten: — De hát miért van a sátánnak arany­haja, miért van kék szeme, a­hogy az an­gyalokat festik? És haldoklásában megátkozta szüleit, kik elszakították kedvesétől. Az anya vá­doló szóval támadt férjére, mondván: — Minek szakítottad el az asszonytól? Ha megrontva, ha gyalázatban is, de élt volna. Míg így megölted őt. Az apa lehajtotta fejét, de azért szilárd hangon felelt: — Inkább lássam meghalni és sírjak a koporsóján, mintsem szégyellem magam az életéért. A vendég pedig, ki férje volt a gonosz becstelen asszonynak, ki kárhozatot hozott az apák és anyák fejére, nem hallgatta tovább a sírást és jajgatást, hanem vette az ő éles kardját és mondta: — Megyek megölni az asszonyt és meg­tisztítom a világot egy gyalázatosságtól. És mikor bement a házba és vad kiáltás­sal felemelte kardját feleségére, akkor az elébe jött leomló aranyhajával, ránézett tiszta, szelíd kék szemével és a férfi le­ejtette kardját, arca elsápadt a csodaszép­ség láttára. Talán nem is a szíve szólalt meg, csak nem volt ereje arra, hogy ennyi szépséget elpusztítson. Mikor pedig az asszony odajött melléje és rátette fehér, könnyű kis kezét a vállára, az erős férfi reszketett egész testében. És félrefordítva arcát, keserű szégyenkönnyek hullottak szeméből a férfiember gyengesé­gének okáért, hogy ime egy hitvány asz­­szonynak mosolya le tudja fegyverezni a gyilkolásra emelt kart s a kéz, mely halá- A Budapesti­­Hírlap mai száma 16 oldal.

Next