Budapesti Hírlap, 1924. február (44. évfolyam, 27–50. szám)

1924-02-29 / 50. szám

18. február 29. (50. sz.) Budapesti Hirap gokból, Horvát-Szavon- és Dalmátországok három — egy királyságból, Bosznia-Her­cegovinából, Krajn­ából, Isztria, Karintia, Szíria és Dél-Magyar­ország részeiből­ — Ma­gyarorsz­ág a magyar területre szorítva, teljesen függetlenné legyen és korrupt és politikailag csődbejutott oligarkiáját elsö­pörve, szélső demokratikus formát vegyen fel.“ Így bántak el velünk a győztesek és ebből látható, hogy a mindenáron való cél Magyarország feldarabolása volt és ennek volt azután következése az, hogy egy nem­­zetiség­ lakta moraarkia helyett három nem­zetiségi állam keletkezett Közép-Európában a nyugati győzők nagyobb dicsőségére. Mondani is felesleges, hogy ez a három ál­lam imperialisztikus célokat követve, a „fel­szabadított“ nemzetiségek kiirtására törek­szik- A javaslatot elfogadja. (Zajos helyes­lés és taps.) Zsirkay János nem fogadja el a javas­latot. Az a meggyőződése, hogy Trianont a nemzetiségi kérdés idézte elő, de nem a kisebbségek elnyomása miatt, hanem el­lenkezően, azért, mert mi túlságos szabad­­elvűséggel bántunk a nemzetiségi kisebb­ségekkel. Ma is egyedül állunk ebben a sza­­badságnyújtásban. Az utódállamok nem védik meg az ottani magyarság érdekeit, így például az új szerb alkotmány szerint csak szláv nemzetiségű polgár lehet állami tisztviselő. Ugyanígy elvették a magyarok választójogát. A Háznak inkább a magyar­ság védelmével kellene foglalkoznia. Pintér László: A tisztviselőket nyelvtudá­suk szerint kell megfelelő helyre beosztani. A kisebbségek szabadelvű kezelését igenis helyesli és különösen az oktatás terén kell engedményeket tenni. Nagyon helyesnek tartaná a cseregyerek-akció felelevenítését. A javaslatot elfogadta. (Helyeslés.) flis§n£sx$®i‘®!is»15 a­ncsaseflissgs kérezéssel. Bethlen István gróf miniszterelnök azzal kezdte beszédét, hogy a törvényjavaslat tulajdonképpen csak­, egy láncszeme a kor­mány intézkedésének és kiegészítője a ta­valyi rendeletnek. Csodálkozik, hogy ez a kis javaslat olyan széleskörű vitát idézett elő és a szónokok olyan kérdésekre is ki­terjeszkednek, a­melyek a tulajdonképpeni kérdéssel csak lazán függenek össze. Ő nem akarja a szónokokat követni és nem szól a szomszéd államok bánásmódjáról sem és Zsirkaynak is csak annyit mond, hogy nem volna helyes, ha a magyar kormány abból indulna ki, hogy a szomszéd államok kor­mányai nem tartják be a kisebbségek védel­méről szóló törvényt s nem volna helyes, ha a magyar kormány ebből azt a követ­keztetést vonná le, hogy ezt ő maga sem fogja betartani. Nem akar védője lenni a háború előtti nemzetiségi politikának, annál kevésbé, mert aktív részt ven benne s így érdekelt fél. Hogy a háborút elvesztettük, s hogy ennek következményeit szenvedjük, ebből még nem lehet azt a következtetést levonni, hogy rossz nemzetiségi politikát csináltunk. Pár szóval reflektál Koalier Győző megjegyzéseire, a­melyek nem helye­sek. A magyar közigazgatás soha senkit nem üldözött a múltban nemzetisége miatt és hogyha voltak a közigazgatásnak hibái, azok egyformán nyilvánultak meg magyar s egyéb nemzetiségetekkel szemben. A­mi azt a vádat illeti, hogy a nemzetiségeket igyekeztünk tudatlanságban tartani, ennek éppen az ellenkezője igaz. A román, szerb, tót nemzetiségeknek nálunk kevesebb anal­fabétájuk volt, mint a magyar határon túl lakó fajtestvéreiknek. A magyarországi ro­mánok között kevesebb az analfabéta, mint a királyságbeliek között. Ezek tények, a­melyeket nem lehet megcáfolni. A­mi most már azt illeti, hogy a magyarországi szá­szok nem tudták nemzeti kultúrájukat fen­­tartani, erre azt mondja, hogy ha valaki­nek nem volt oka a panaszra, akkor ezek éppen a szászok, a­kiknek képviselői a kormánypártban ültek és módjukban volt a szászok sérelmeit orvosolni. Az 1899—1900. iskolai évben Magyaror­szágon 10.325 magyar nyelvű, 3319 nemze­tiségi és 3404 vegyes elemi iskola volt, tehát 6700 olyan elemi iskola volt, a­me­lyekben nemcsak magyarul tanítottak. Nép­tanító volt 28 600, ebből nem magyar nyelvű 9225 s 1761 olyan tanító volt, a­ki egy szót sem tudott magyarul. Ezek a szá­mok mindennél jobban beszélnek, de a vi­tában arról is szó esett, hogy tulajdonkép­pen mi idézte föl a nemzetiségi kérdést? Knaller szerint nem adtunk nekik jogokat. Erre nézve Ausztria példája megcáfolja Knaller állításait. Ausztriában az utolsó évtizedben általános választói jog volt. A nemzetiségek kiváltságos jogokat élveztek. Nem mondhatja senki, hogy Ausztriában nem adták meg a nemzetiségeknek mind­ama jogok teljességét, a­melyeket Knaller gondol. Vájjon Ausztriát nem darabolták-e fel? Nem a csehek voltak-e az elsők, a­kik az állam egységét megbontották? Ilyen té­teleket könnyű felállítani, az igazságot azon­ban meg nem cáfolják. Szakács Andor a­ nemzetiségi kérdés fő­okául a jobbágysági kérdést tekinti. Valami igazság van a tételben, de óva int attól, hogy a kérdést ilyen gyökerekre próbálják visszavezetni. Sajnos, a középkorban vol­tak harcok a jobbágyság és a földesúr kö­zött, de ezek a harcok nemcsak nálunk, ha­nem Németországban, Franciaországban és egész Európában meg voltak. Nálunk a nemzetiségi kérdés kifejlődése és akuttá­­válása inkább a török megszállásra vezet­hető vissza. A törökök kivonulása után ugyanis Ausztria a megüresedett területekre szándékosan telepített be nemzetiségieket, hogy ezzel is megbontsa a magyarságot. Ezt különösen most, a napvilágra kerülő bécsi aktákból láthatjuk és állapíthatjuk meg. Mindenki tudja, hogy Magyarorszá­gon a nemzetiségi kérdés soha nem vált volna olyan akuttá, ha ez nem lett volna fegyver ellenünk az osztrák centralisták kezében. (Úgy van! Úgy van! a jobbolda­lon.) A háború után megváltozott a nem­zetiségi politika. A Károlyi-éra alatt, saj­nos, teljesen elhibázott volt ez és a Ká­rolyi-kormányzat nemzetiségi politikája csak egy láncszeme annak a bűnsorozat­nak, a­melyet ez az éra elkövetett. Ez csak arra volt jó, hogy fegyvert adjon azok ke­zébe, a­kik ellenségei voltak országunknak. Láttuk ezt az aradi és a gyulafehérvári gyű­léseken. Ez a politika nem volt nemzeti­ségi politika, hanem csupán egy láncszeme Magyarország tönkretételének. A bolose­­vizmus bukása után Bleyer nemzetiségi mi­niszter adott ki rendeletet s most a kor­mány újabb rendeletének oka nem az, mintha ezt a Bleyer-féle rendeletet akarná eltörölni, hanem az, hogy ez a rendelet nem tartalmaz olyan precíz körülírásokat, mint a­milyenekre nálunk szükség van. Új nemzetiségi politikát kell csinálni Ma­gyarországon. Lehetővé kell tenni a nem­zeti kisebbségek számára, hogy oktatásukat anyanyelvükön kaphassák. Ez nincs el­lentétben semmiféle magyar hazafiassággal. A­ki tótul tanul, azért még lehet jó ma­gyar és megfordítva. (Knaller Győző: He­lyes!) Az államnyelv oktatását ezenkívül minden iskolában biztosítani kívánjuk. (Ál­talános, élénk helyeslés.) Szóvátette Knaller, hogy a most kibocsá­tott 4000. számú rendeletet nem hajtottuk végre. Nyílt ajtókat dönget, mert a múlt évben a rendelet egy héttel az iskolák megnyitása előtt jelent meg és most dol­goznak az egyes szakminiszterek, hogy az alaprendelet végrehajtási utasítását minden tekintetben kidolgozzák és hogy ennek kul­­turhatását a jövő tanévre biztosítsák. Ösz­­szeírta azokat a községeket, a­hol a nem magyar lakosság az összlakosságnak leg­alább 20 százaléka. Azoknak a községek­nek száma 400, a­hol a német lakosság leg­alább húsz százalékát teszi az összlakos­ságnak. E négyszáz község közül 240 isko­lában már német, vagy pedig vegyesen né­met és magyar nyelven folyik az oktatás. A görögkeleti szerb iskolákban tisztán szer­bül folyik az oktatás. Ez is bizonyítja, hogy a rendeletet végrehajtották. Sopronban ti­zennyolc iskolában németül, vagy vegye­sen németül és magarul folyik az okta­tás. Még nagyobb ez a szám Tolnában és Baranyában. Van olyan hely is, a­hol té­vesen értelmezték a rendeletet és az ál­lamnyelv tanítását teljesen elhanyagolták, vagy mellőzték. Megállapítja, hogy ez a magyar nyelvnek sérelme. Hivatkozott Knaller arra is, hogy több népgyűlés Ko­máromban, Leányvárott és más helyeken, a­melyeket a szociáldemokraták kívántak összehívni, a hatóságok nem engedelmez­­ték, de nem hozott föl konkrét eseteket, mert ha ezt tette volna, akkor a belügy­miniszternek esetleg módja lett volna az orvoslásra. Bocsánatot kér, de a Knaller által fölhozott esetekben mindent lehet csi­nálni, csak nemzetiségi politikát nem. (He­lyeslés a jobboldalon.) Mert a nemzetisé­gekkel épp úgy bántak a hatóságok, mint a magyarokkal. Klárik Ferenc: A gyűlést a magyarok­nak sem engedelmezték! Bethlen István gróf miniszterelnök: Ez lehet sérelmes a közszabadságok szempont­jából . . . Klárik Ferenc: Az ifi Bethlen István gróf miniszterelnök ... de semmiesetre sem jelent nemzetiségi sérel­met. Ez is bizonyítja azt a helytelen fölfo­gást, hogy a közigazgatás esetleges mulasz­tásából nemzetiségi sérelmeket igyekeznek megállapítani, így rossz hírét keltik az or­szágnak. A törvényjavaslat kisebbségi jogokról szól, de ez nem jelenti azt, hogy a­hol a szülők magyar nyelvű oktatást akarnak, ott mi másnyelvű oktatást vezetünk be. A szülő akarata ellen nemzetiségű nyelvű is­kolát nem diktálhatunk egy községre sem. Erre egy állam sem vállalkoznék. Sokan azt kívánják ugyanis nemzetiségi községek­ben, hogy gyermekeiket elsősorban magya­rul oktassák és csak azután anyanyelvü­kön. Ezt a kérdést nem mint kötelességet, de mint jogot kívánjuk kezelni. (Élénk tetszés.) A kormány azt a rendeletet, a­melyet kibocsátott, a legkomolyabban veszi, végre akarja és végre is fogja haj­tani. A kormány kéri azokat a képviselő­ket, a­kik bizalmatlanok ezzel a rendelettel szemben, hogy személyesen hozzák a mi­niszterelnök tudomására adott esetben azo­kat a sérelmeket, a­melyeket tapasztalnak, mert a magyar kormány e tekintetben kö­telességét végre akarja hajtani. (Élénk he­lyeslés és taps a jobboldalon és a középen.) A Ház a javaslatot általánosságban elfo­­gadta. A részletes tárgyalás során Szakács An­dor a cím helyett a következő címet ajánlja: A nemzetiségi egyén­jogúságról szóló 1868. évi 44. t­c. kiegészítéséről szóló törvény­javaslat. Bethlen István gróf miniszterelnök az eredeti cim elfogadását kéri. Nem helyesli ugyanis, hogy itt régebbi törvényjavaslatra történjék utalás. Ahhoz szívesen hozzájá­rul, hogy a szövegben hivatkozás történjék az 1868. évi 44. t.-c. 27. szakaszára. A Ház az eredeti címet fogadja el. Szakács Andor azután az első szakasznál nyújtotta be előbbi módosítását, melyet Bethlen István gróf minszterelnök és a Ház is elfogadott. A Ház azután a javaslatot vita nélkül elfogadta, és országos festüszelési alap. Bodó János előadó ismertette az országos testnevelési alapról szóló törvényjavaslatot és elfogadásra ajánlotta. Reisinger Ferenc a mentelmi bizottság határozata alapján megkövette a Házat. Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter szólalt föl azután. Nevelési programjának két pontjára kíván rámutatni. Az egyik az iskolán kívüli népművelési javaslat a má­sik pedig a szóban forgó testnevelési tör­­vényjavaslat. A 19. század huszas éveiben már Széchenyi István gróf teljes kultur­­programot adott, a melynek lényeges pontja a sport volt. Széchenyi kezdése termékeny talajra talált s a sport meg az atlétika te­rén a magyar fiúk nemcsak idehaza, ha­nem a külföldön is dicsőséget szereztek a magyar nemzetnek. A sportot azonban szé­lesebb területen is művelni kell és demo­kratizálni kell a sportot is, hogy űzését a legszélesebb rétegek számára is lehetővé tegyük. (Helyeslés.) A futballmérkőzéseket tízezrek nézik, de tovább kell mennünk, hogy a nézők maguk is sportolók legyenek. Különösen súlyt kell vetni erre most, a há­ború utáni időben, mert hiszen a háború fizkai antiszelekciót hozott. Hatalmas köz­­egészségügyi akciót kell indítani a háború szomorú következményeinek elhárítására. A testnevelési akcióra tehát kétszeresen szükség van. A középiskolai reform terén meg akarja szüntetni az értelmi nevelés túlterhelését, mert ez nem több tudáshoz, hanem csak felülete­sséghez vezet. Egész­séges új nemzedékre van szükségünk. (Élénk helyeslés.) E tekintetben sokat vár a sporttól az erkölcsi nevelés szempontjá­ból is. Nagyon fontosnak tartja a szabad sportot. Ez a javaslat a szükséges anyagi eszközöket is rendelkezésére bocsátja a kultuszkormánynak s így a sport fejleszté­sére hatásos segítséget nyújt. E helyen is köszönetet mond Kállay Tibor volt pénz­­ü­gyminszternek, a­ki mindenkor a legna­gyobb megértéssel volt a kulturális és sport­­intézmények iránt. Neki köszönheti, hogy a klinkát fölszedhette, a gyógyszereket be­szerezhette és hálátlanságot követne el, ha ezt itt nyilvánosságra nem hozná. A kultusz­­kormánynak azonban nemcsak több pénzre van szüksége, hanem azt még nagyobb terv­szerűséggel kell megkapnia, hogy a hiányo­kat pótolhassa, így például sok tornater­met kellene felállítani. Nagy szükség van itj sportpályák létesítésére is és valamennyi községben játszóteret kell fölállítani. Az akciónak betetőzése lesz a nemzeti stadion fölállítása Kéri mindazokat, a­kik a ma­gyar nemzet egészséges fejlődését szívükön viselik, fogadják el ezt a javaslatot. (Nagy éljenzés, taps és helyeslés.) Szilágyi Lajos a legnagyobb örömmel üdvözli a javaslatot és csak szerencsét kí­ván hozzá a miniszternek. Ez a javaslat méltó arra, hogy egyhangúan fogadják el. A Ház engedelmét kéri azután, hogy a tárgytól eltérhessen. A Ház ezt megadta, mire Szilágyi azzal folytatta, hogy az el­lenzéki pártok erkölcsi kötelességüknek tartották, hogy a pártellentéteket félre­téve, keressék meg azokat az eszközöket, melyekkel az ország súlyos gazdasági hely­zetén segíteni lehet. Ezért az egész ellen­zék három értekezletet is tartott, de a ho­zott határozathoz a politikai lapok egy része különféle kommentárt fűzött Né­hány lap szemére vetette a szociáldemok­rata pártnak, hogy elveit felrúgta, ugyan­ezt vetették szemére a fajvédőknek is. Sorra megtámadták azután a többi ellen­zéki pártot is. Arra kéri a sajtót, hogy ebben a dologban hagyjon nekik békét. A sajtó engedje meg nekik, hogy saját be­látásuk szerint ítéljenek A legutóbbi ellen­zéki pártközi értekezleten olyan határoza­tot hoztak, hogy az ellenzék a pénzügyi javaslatokkal szemben egységesen lép fel Baross János az ő távollétében, tudta és beleegyezése nélkül, azt javasolta, hogy a vita intézőjéül őt (Szilágyit) válasszák meg. Ennek folytán valamennyi ellenzéki vezetővel tárgyalt s ennek alapján beje­lenti hogy a pénzügyi tárgyalásnál az el­lenzéki oldal egységesen fog föllépni. Elv­föladás egy párt részéről sem történt. Ha­mis és rosszhiszemű az a beállítás, mintha a szocialista képviselők egy polgári politi­kusnak, kvázi katonai engedelmességet fo­gadtak volna. Határozottan megcáfolja egyik estilapnak azt a közlését is, mintha ez a mozgalom koncentrációs kabinetet akarna kierőszakolni. Az ellenzék vezé­reinek már volt alkalma a miniszterelnök­kel értekezni és akkor az egyik ellenzéki képviselő közölte is a koncentrációs kabi­­netre vonatkozó óhaját. Fölkiáltás balról: Ki volt az? Szilágyi Lajos: Ez a képviselő Rassay Károly volt. Nem osztoznak képviselőtár­suk óhajában és most is távol áll tőle a koncentrációs kabinet kívánsága. Ők nem szövetkeztek obstrukcióra, ünnepiesen ki­jelenti és becsületszavát adja, hogy egyet­len értekezleten sem ejtették ki az obstruk­­ció szót. Ezt a gyanúsítást­­visszautasítja. Valamint a hatalmi versenyfutásról szóló gyanút is. Valótlan az is, hogy Vázsonyi Vilmos epés hangon visszautasította az együttműködést. Az oktobrizmust sem szolgálják. Most nem érdekli őket az, hogy ki milyen minőségben vett részt a forra­dalomban, ez nem aktuális, mint a­hogy aktuális a királykérdés vagy a zsidókérdés sem. Ma egyetlen aktuális kérdés az or­szág gazdasági válságából való kibontako­zás. Ebben akarnak egységesen föllépni. A napirend. Az elnök javasolja, hogy holnap folytas­­sák a tárgyalást. Gömbös Gyula azt indítványozza, hogy holnap Győrffy László őrnagyhadbíró át­helyezéséről tegyen jelentést a honvédel­mi miniszter és ezt a jelentést tűzzék ki napirendre. Úgy látja, hogy a honvédelmi miniszter elhamarkodott intézkedést tett csak azért, hogy az ellenzéknek kedvében járjon. Elismeri, hogy Győr­ff­y formailag hibát követett el, mert nem volt helyes az újságírók előtt a tárgyalóteremben nyi­latkozatot tennie, de az előzményekből ezt megérti. Kéri indítványa elfogadását. Rothenstein Mór: Isten veled Gyulát (Derültség.) A Ház túlnyomó többséggel az elnök javaslatát fogadta el, jóformán az egész ellenzék is erre szavazott. Ezzel az ülés véget ért A cseh panamák. — Felvidéki tudósitónktól. — A legújabb cseh panamabotrányok fog­lalkoztatják a Felvidék közvéleményét Ennek az országnak köztársasági elnöke Masaryk tanár, a jóakaratu szobatudós, a kinek hatalmával azonban semmiféle ha­­vasalji falu kisbirája sem cserélne. Mert arra még csak hallgatnak néhányan, de a­mit Masaryk mond, az zengő szó és száltól fuvalom, melynek nyoma sem marad. Pe­dig Masaryk ismeri a maga népét. Lássuk csak, mit mond a cseh néppárt Czech című napilapjának január 10-iki vezércikke: „Masaryk elnök cseh földre való lépése­­kor ezzel üdvözölte népét: Ne félj és ne lopj! Az elnöknek igen jó előérzete volt. Micsoda erős botrányok fordultak már elő a köztársaságban annak fennállása óta. Ha mind összeállítanák őket, ez olyan do­kumentum volna, mellyel szemben az egész világ csak végtelen undort érezhetne. Ez a dokumentum államunkat olyan világításba helyezné, hogy az Abruzzók és rablói a becsületesség mintaképe lennének. Ott ugyanis a gonosztevő meg is vallja, hogy az, és nem játssza egy civilizált állam be­csületes polgárának a szerepét.“ A prágai cseh klerikális lapnak ez a vallomása maga fölmentene a bizonyítás­tól, hogy itt csakugyan minden téren vi­rul a panama. Utóvégre ennek a lapnak a hercegérsek a patrónusa, s nem engedne ilyet iratai a maga állítólagos híveiről, ha nem lenne igaz. A tel­jesség kedvéért azért soroljunk föl a nagyvilág okulására mégis egy-két panamarészletet. A bútor-ügy már régi, de azért elég elevenen él a felvidékiek emlékezetében. Ha a „bú­tor“ szót hallják, a népszerű József királyi herceg tapolcsányi kastélyára gondol min­denki, hogy lopta el annak minden bútor­zatát részint Micsura Máté felvidéki minisz­ter, részint utódjának felesége. Ha földről van szó, álljon itt Juriga Nándor egykori magyar, jelenleg prágai képviselő lapjának, a Slovenske Ludové Noviny-nek február 5 iki számából ez a kis idézet: „A külföldi sajtó ugyancsak kitett magáért panamis­táink kipellengérezésében. Ott élő honfi­társainknak szégyenük­ ég arcukon. Hosszú idő óta szesztől, Prasektől, földcsalástól hangos az egész külföldi sajtó. Panamis­táink azonban mindennek ellenére még mindig nem tűntek el a közélet színpadá­ról, hanem még mindig szabadon járnak­­kelnek és még mindig basáskodnak Félő, hogy ezek után a külföldön semmibe sem vesznek, megvetnek lenéznek bennünket s akkor fáj nekünk! Jóhirnevünk megmen­tése érdekében azonban akadtak becsületes ellenzéki férfiak, a­kik a háború óta elefer 3

Next