Budapesti Hírlap, 1924. március (44. évfolyam, 51–75. szám)

1924-03-01 / 51. szám

Budapest, 1924. XLIV. évfolyam, 51. szám. (Ára 1000 kor.) Szombat, március 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetői! árak Egy hónapra 30.000 korona, negyedévre 60.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2500 o kor. Egyes szám ára hétköznap 1000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: VIII. kerület, Rükk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József-korut 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A OnodesEnurfrek, Budapest, febr. 29. A Tizenkettők, az egységes párt által kiküldött tizenkettes bizottság, a külföldi kölcsön előkészítő javaslatokat burítón tárgyalják. De a terem, melyben dolgoznak, inkább hasonlít ácsműhelyhez, mint oly helyiséghez, melyben lelkes hazafiak egy ínségre jutott ország megmentését készítik elő. Furjákfaragják, itt vékonyabbra, ott rövidebbre a vaskos gerendákat, melyeket a pénzügyi kormányzat elejéük terjesztett. Legjellemzőbb a munkájukra az a mondás, mely tanácskozásaikból kijött a publikum közé, hogy a kisgazdák a gazdaközönség nevében a kényszerkölcsönnek is tán a nemzeti banknak is vállalja a felét. A többit vállalja más. Egy legenda már el van terjedve a nemzetgyűlés többségének ilyen áldozatkészségéről. Hogy Hegedűs Lóránt merész és elszánt javaslatainak ez lett a sorsa. Addig fúrták-faragták, amig kivették az erejét, hogy céljainak nem felelhetett meg, s egy geniális ember titáni vállalkozásának csak a hamuja hullott vissza az ország romjaira s maga a titán is elvesztette egyensúlyát, mikor merész kombinációit összedülni látte. Mert egy alkotó elmének megértő munkatársak kellenek, nem pedig faragó munkások. Ma azonban nem geniális és merész tervekről van a szó, hanem egyszerű áldozatkészségről. A nemzetnek tudni kell magának is magán segítenie, hogy mások is megsegítsék. A nemzetgyűlésnek, és elsősorban a többségének tudatában kell lennie hivatásának ebben a nehéz órában. Most Európa szeme előtt, elnyert érdeklődése és kilátásba helyezett segítségével folyik az utolsó erőfeszítés a nemzet megmentése dolgában. Hogyan állunk meg ellenségeink, de még inkább mily ábrázattal barátaink előtt, ha azt kell látniok, hogy most is a magunk, osztályok érdekét őrizzük és védjük inkább, mintsem azt a főbenjáró közérdeket, melynek ápolására a képviselő urak elhivattak. Mások/ Kik azok a mások? Azt hiszem, nem másokról, hanem mindnyájunkról kell itt beszélni. Mindenkiről, akinek módja van hozzá, hogy áldozatot hozzon az országért. Ha becsület, ha hazafiság van bennünk, azon kell versengenünk, ki adjon az oltárra többet, nem azon, hogy ki adjon kevesebbet. Egy szorongatott és fuldokló ország gyermekeinek csak az lehet az ambíciójuk most, hogy mindenki többet óhajtson adni, mint a szmszédja adhat. Ha a kisgazdapárt vette vállára az ország gondját, ha a kisgazdapárt dönti el törvények, intézkedések sorsát; ha a kisgazdapárt hirdeti hazánkat agrárállamnak, akkor a teherből annyit kell vállalnia, holott az egész ország az övé, legalább annyit, amennyi arány szerint ráesik. A kormány és törvény dolga legyen, hogy a mások is, akik ebben az országban jóléthez jutottak és jólétet élveznek, jólétül arányában álljanak helyt a haza megmentésében. Ne arról tanácskozzanak, ki mennyit vállaljon az áldozatkészségből, hanem csináljanak olyan törvényt, amely a hazafias áldozatkészségnek örökké ragyogó dokumentuma legyen törvénytárunkban. Ne mindende licitáljanak, hanem iparkodjanak egymást túlszárnyalni és ne azt nézzék, mennyit kér tőlük a pillanatnyi szükség, hanem azt, hogy semmi összeg nem sok ma a mentő munkára. Két komoly és erkölcsös célja lehet csak a törvénynek, amelyen a Tizenkettők ma dolgoznak: hogy az erősek erejük mértéke alatt ne maradjanak, és hogy a gyengék megkíméltessenek. A..azok pénzére, emezek élejére van az államnak szüksége. És aki másoktól áldozatot kér törvény útján, az mások előtt való példával járjon elől és áldozzon erejéhez képest. A belföldi kölcsönöknek pedig sikerülnie kell, különben nem érdemeljük meg, hogy kölcsönt a külföld adjon nekünk. Az élő hesltest. *— Dráma hat fölvonásban és tizenkét képben. Irta Tolsztoj, fordították Bálint Lajos és Trócsányi Zoltán. Első előadása a Nemzeti Színházban február 29-én. — Volt egy idő, mikor Tolsztoj még nem fordult mélységes megvetéssel szivében, lelkében az irodalomtól és a művészeitől. Abban az időben még a színház minden időkön és koronán át izzó feloírhatatlanul nagy vonzóerejét is igen jól látta. Később, mikor halálos megvetéssel sújtotta az irodalmat, a művészetet főként a színházat, melyet a legalacsonyabbrendű mulatóhelynek tartott, minden valószínűség szerint megtagadta volna dámáját, mint ahogy szenvedéllyel és gyűlölettel utasította el magától a világirodalom egyik leggrandiózusabb regényét, Karenina Annát. Az élő holttest korántsem állítható Tolsztoj óriási monumentális alkotásai: Karenina Anna, vagy a Háború, és béke mellé. De bizonyára Tolsztoj legértékesebb irodalmi korszakából való, mikor a próféta nem verte benne agyon az írót és a művészt Ne értsenek félre. Nincs alázatosabb tisztelője nálam Tolsztoj emberi nagyságának. És amit a Vallomások-ban, vagy A föltámadás-ban mond el saját magáról, az örökre feledhetetlen lelki élményem marad. Feledhetetlen és egyben tanulságos. Megtanít arra, hogy senki sem menekülhet el a saját énjétől. Ez a gigantikus alak ez a Lev Nikolajevics Tolsztoj, aki nyilvánosan vezekelt, ostorozta masát és föltárta lelki fekélyeit, vagy a mit ő annak tart, ki egyszerű muzsikruhában járt és megpróbálni a földettáró orosz muzsik életét élni s mindezek ellenére utolsó órájáig ugyanaz az embertelenül gőgös, kemény, megrendithetetlen előkelő főúr maradt, a kinek született. Elfordult múltjától, életétől, környezetétől, világától. Mit használ mindez ha nem fordulhatott el saját magától? Mint ahogy nem fordulhat el soha egyikünk sem. Azok vagyunk, a kiknek fogantatásunk percében formáltattunk, a kinek édesanyánk hordozott a méhében és a kinek a világra szólt. Az elménk erősségén vagy gyöngeségén, a szívünk jóságán vagy gonosz hajlamain, a lelki matériánkon semmit sem bír változtatni sem a környezetünk, sem a társaságunk, sőt nem változtathatunk mi magunk sem, hacsak... Hacsak egy felsőbb hatalom kezébe nem adjuk magunkat örökre visszavonhatatlanul. Mint ahogy ezt akarta tenni Leo Nikolajevics Tolsztoj gróf is, de nem sikerült neki. Miért? Meddő dolog volna találgatni. Ott állt a bezárt ajtó előtt, hol a nagy ismeretlen van és nem tudta a kaput könyörgésével kinyitni és nem volt elég erős hozzá, hogy bezúzza. Istennel egyesülni, bizonyára ez volt életének legfőbb, talán egyetlen vágya. Istent saját lelkünkben meglelni, tőle soha, egy pillanatra többé el nem szakadni, ez nem Tolsztojnak sikerült, hanem egy másik, egy nálánál sokkal szerencsétlenebb életű és mégis sokkal boldogabb lelkű írónak: Dosztojevszki Mihály Tódornak. Az orosz próféta sohasem találta meg, amiért hiába szomjazott, amit lelke egész hevével keresett, kutatott: az élet célját, okát és rendeltetését. Aza az óriási művész, aki ott élt Tolsztojban, akit ő, a próféta százszor elátkozott, kitagadott és eltaszított saját lényétől, sokkal többet beszél nekünk ezekről a furcsa titkokról, mint a próféta minden tanítása és látomása. Az élő holttest egy különös, furcsa emberről beszél nekünk. Vasziljevics Fedja elhagyja előkelő hivatalát, szép, erényes, kedves, hűséges feleségét, Lizát és cigányok között züllik, dorbézol. Felesége üzen érte, hívja vissza magához, de Fedja nem mozdul, egyre mélyebben bukik a mocsárba Az asszonyt el akarja venni egy régi udvarlója, Karenin Viktor államtanácsos. S Liza erős lelki tusa után elhatározza hogy elválik férjétől és sorsára hagyja a menthetetlent. A válás annyi förtelmes hazugsággal jár, mondja Fedja és én nem bírok hazudni. Elhatározza, hogy öngyilkos lesz és úgy nyitja meg felesége előtt a boldogság kapuját. És most tudjuk meg, mi üldözte a szerencsétlen Fedrát ilyen feneketlen mélységekbe? Felesége lelke sohasem volt az övé. Az asszony jó volt, ha volt, gyöngéd, korrekt és becsületes, de lelkében mindig azt a másikat, Karenin Viktort szerette. Mit tesz ilyenkor egy rendes, normális ember? Vagy kiküzdi, kiharcolja felesége szerelmét, vagy félreállás lemond róla. Fedja a harmadik megoldást választja, iszik és zülik, mert hiszen Oroszországban vagyunk és itt sokkal kisebb ok is elég arra, hogy az ember a semmibe, a Nihilbe ugorjon. Fedja öngyilkos akar lenni, hogy feleségét fölszabadítsa, de Nasa, a szép kis cigányleány, aki mindenüvé követi a férfit, lebeszéli róla és egy öngyilkossági komédiát rögtönöznek Fedja bucsúzólevelet ír feleségének, bejelenti, hogy öngyilkossá lesz és a vízparton hagyja ruháit. Pár hét múlva egy oszladozó holttestben fölismerik hulláját és Liza a gyászidő leteltével férjhez megy Karenin Viktorhoz, és nagyon boldog. Fedja pedig tovább züllik, és a lejtő legvégén egy korcsmáron halálos részegségében elmondja egyik pajtásának, hogy ő élő holttest, felesége pedig a legelőkelőbb asszony Moszkvában. Egy züllött csirkefogó titokban kihallgatja Fedját és rá akarja beszélni, hogy együtt zsarolják meg az asszonyt. S mikor Fedja ezért dühében le akarja ütni, rendőrért kiabál és elfogatja a férfit. Most jön a botrány. Lizát perbe fogják bigámiáért, senki sem hiszi el, hogy jóhiszemű volt, mikor másodjára férjhez ment, azzal vádolják, hogy züllött férjét megfizetve, együtt rendezték az öngyilkossági komédiát. Fedja megtudja, hogy a feleségére száműzetés, vagy a legjobb esetben tempromi nyilvános vezeklés vár. Földre borul az asszony előtt és úgy csókolja a földet előtte s aztán a revolverrel, a melyet egyik korcsmár cimborája csempészett be hozzá, szivén lövi magát és az élő holttestből igazi halott lesz. Ez a dráma külső története, melynél sokkal érdekesebb az a benső történés, mely a szinfalhasogató jelenetek között vagyon. A férfi, ki elzüllik, mert nem tudja megfogni és átadni lelkét egy nőnek, vagyis annak az egyetlen nőnek, akit szeretett. S a nő, ki mindenáron meg akarja menteni férjét, holott voltaképpen lelkében egy másikhoz tartozik. S mert odatartozik, bár nem is bírja megmenteni. Mire képes az asszonyi hűség, becsület, kötelesség, erkölcsi érzék? Istenem, olyan nagyon kevésre. Mire képes a szerelem? Azt hiszem, mindenre, ami emberi lehetőségen belül vagyon. Ez az aszszony követeket küld elzülött férjéhez, leveleket ír neki, de hát miért nem keresi fel ő maga?! Miért nem fordul vele szemben, hogy számon kérje tőle tönkretett életüket?, Becsületes nő ez a Liza és a tudat alatt érzi, hogy nincs mit mondaniuk egymásnak. Nincs miért számoltatniuk egymást, nincs mit követelniük egymáson miért idegenek lettek s lelkükben teljesen eltávolodtak egymástól. S ilyenkor már nem segít a hűség, a jóság, a tisztesség, az erkölcs, lám, hiszen ez a sok nagy erő, azt az egyszerű tanácsot sem bírja adni az asszonynak, hogy ne üzengessen az urának, ne írjon neki levele- IfUfi&ef&s d@vizaposifina. Budapest, febr. 29. Elméletileg el lehet képzelni egy Devizaközéppontot, amely oly jól működik, hogy fentartása kívánatos. A mi Devizaközéppontunk azonban másfél év óta oly tehetetlennek bizonyult, hogy a devizaforgalom reformja nélkül a mai helyzet már egyenesen katasztrófával fenyeget. A Devizaközéppont, amelyet egy hét előtt már mindenki eltemetett, hirtelen újra feltámadt és új rezsimejét azzal kezdi, hogy megint nem ad devizát (e héten a klíring a múlthetinek alig js részét teszi). Másodszor követi el tehát azt a végzetes hibát, hogy olyankor sem képes a piacot külföldi fizetési eszközökkel ellátni, amikor a hivatalos és a magánforgalmi árfolyamok végre egészen közel kerültek egymáshoz. Ezzel a Devizaközéppont egyenesen arra kényszeríti a gazdasági életet, hogy devizaszükségletét más utakon fedezze, amivel közvetve fölhajtja az idegen devizák árát és előidézi azt, hogy a hivatalos kurzusoknál sokkal nagyobb devizaárfolyamok fognak felszínre kerülni. (Egy félhivatalos kommünikében ugyan ma azt olvassuk, hogy a Devizaközéppont véleménye szerint senkinek nem származik kockázata abból, ha devizaigényeit akár hónapok múltán elégíti ki, hiszen elhelyezheti addig pénzét takarékkoronabetétekben. Vájjon komolyan hiszi azonban a Devizaközéppont, hogy ezzel a kissé naiv jó tanáccsal a külföldi hitelező is beéri , hogy általában lehet-e a devizakérdést devizák helyett — tanácsokkal ... "oldani?) A Devizaközéppont semmit sem tanult és kitart a mellett a most már megbocsáthatatlan rögeszméje mellett, hogy lehet árfolyamokat tartani, amelyeken senki sem kap devizát. Nem veszi észre, hogy közben azzal is változott a helyzet, hogy a koronát ma már nem is „hazafias kötelesség“ egy, irreális árfolyampolitikával alátámasztani, hiszen közben megcsináltuk a két zona védelmére a valorizációt. Ha a Devizaközéppont egyszerűen ott folytatja, ahol a két hét előtti koronapánik előtt abbahagyta, akkor kezdődik a játék elölről, de most már sokkal nagyobb kockázatok mellett. Akkor a valorizáció s minden egyéb, ami az elmúlt napokban történt, bármily eredményesnek is bizonyult eddig a már rettenetes nagyra felszökött devizaárfolyamok letörésében írott malaszt marad, mert elvégre is ne felejtsük el, hogy a takarékkoronának az egész gazdasági életet súlyosan megrázó experimentumára csak azért volt szükség, mert a devizapolitika csődöt mondott és a korona a mélységekbe zuhant. Ha tehát a devizapolitikában nem történik valami effektív változás, akkor a gyógyítási folyamat nem ér le a baj gyökeréig és a valorizáció új foglalata nem fejtheti ki jótékony hatását, hanem csak növeli a gazdasági élet zűrzavarát. A Devizaközéppont eddig is csak azért nem tette tönkre a gazdasági életet, mert az utóbbi egészséges életösztönével — mint köztudomású — mellékutakon segített magán. Ennek a rendszernek állandósítása azonban nemcsak a teljes morális fölbomlást jelentené, de közgazdasági szempontból is képtelenség. Ha te- a devizaforgalom felszabadításának kérdését most egyszerűen le akarják venni a napirendről és még azokat az egyáltalán nem radikális, sőt igen mérsékelt, megfelelő átmenetet biztosító javaslatokat sem veszik figyelembe, melyeket például a GyOSz terjesztett a kormány elé, akkor ki merjük mondani, hogy ez oly katasztrofális devizapolitika, amelyért a csak nemrég szemünk előtt lejátszódon események után a felelősséget még csak azzal sem lehet elhárítani, hogy a következmények nem voltak eléggé világosan láthatók.