Budapesti Hírlap, 1924. május (44. évfolyam, 84–105. szám)
1924-05-06 / 84. szám
Budapest, 1924. XLIV. évfolyam, 84. szám. (Ára 2000 kor.) Kedd, május 6. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Elöfizetént ezek: Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány éra hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2500 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 3000 kor. Külföldre ez előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapestenelvesznek ez összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rükk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, Vill. ker., József-körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. m sztrájk. Budapest, máj. 5. Azoknak, akiknek mimikáját egy lármás sajtó sokszor inkább hátráltatja, semmint előre segíti, most három hétig, amíg a sajtó némaságra volt ítélve, módjukban lett volna hirtelen s észrevétlen megmenteni ezt a szorongatott hazát. De úgy látszik, amit eddig nem tudtak megcsinálni a sajtó segítségével, lehetetlennek bizonyult sajtó nélkül is. A három hét nem volt eseményekben szegény, még egy hirtelen erőszakolt nemzetgyűlési ülést is tartottak, Mr. Smith, a mi főellenőrünk megjött, elfoglalta helyét, megkezdte működését, első fellépésével kedvező benyomást tett minden oldalon; a nemzeti bank részvényeire való aláírást megnyitottuk s illetékes nyilatkozatok szerint „alkalmasant“ kedvező eredménnyel fogják le is zárni; de az ország gazdasági és politikai helyzete nem mozdult előre. Sőt, a pénzünk értéke ijesztően hanyatlott le a bécsi pénz értéktelensége alá, a pieces a hóitok drágasága félelmetesen nő: a börzét addig szidták, hogy jóformán abban hever a földön s félhivatalosan már azt beszélik, hogy a kormány tervet készít a szanálására. Mert hiszen itt maholnap már mindent „szanálni“ kell. Sajnos, hogy az embereket nem lehet. Pedig a betegség nem az intézményekben, hanem az emberekben van. Mert hiszen mennyi minden reformtörvényt nem csináltunk már e pár esztendő óta, ami állítólag az előző idők mulasztásait volt hivatva pótolni. Az eredmény az, hogy az előző időkben elég jól ment a dolgunk, most pedig a sok reformtörvénnyel mind lejebb és lejebb csúszunk gazdasági, politikai és erkölcsi életünkben egyaránt Itt van ez a háromhetes sztrájk, amely véget ért azzal az eredménnyel, amelyet már az első huszonnégy órában odakínáltak egymásnak a harcos felek. És meg kellett esnie annak a botránynak, hogy újságírók, lapkiadók és lapszedők, szóval akik a sajtóból élnek, a húsvéti ünnepeken újság nélkül hagyták az ő közönségüket. Hogy ki ennek a fonák és jellemezhetetlen dolognak az oka, azon meddő dolog lenne ma vitatkozni. Én azt hiszem, oka a lapszedők. Rajtuk múlt, hogy a húsvéti napokban lap nélkül maradtunk. Ezzel nem a bérharcukhoz való jogukat akarom kétségbe vonni, csak azt álltom, hogy bennük is meg kellett volna annyi idealizmusnak szólalnia, hogy ne hagyják cserben — nem a kiadókat, hanem olvasóikat. Mert az olvasó épp úgy az övék, mint a kiadóké és az enyém, ők épp úgy az újságok érdekkörébe tartoznak, mint mink írók s a kiadók. Hiszen nálunk van és volt szedő aki több mint huszonöt éven át mindig a Budapesti Hírlapot szedte. Az, úgy vélem, mégis csak tartozik valamivel a közönségünknek is Persze, a szedő urak azt mondják erre, hogy ezt a kiadókra is el lehet mondani, ők is elháríthatták volna a szégyent a húsvéttól. De ez hamis okoskodás. Ha ők megadják ezért a szedők követelését, akkor rájuk nézve nemcsak húsvétra, hanem mindenkorra el van intézve az ügy. Amit egyszer megadtak, azt vissza nem vehetik. Ellenben a szedők kiszedhették volna eddigi feltételeik szerint az ünnepi lapokat és a háborút húsvét után kezdhették volna újra Szedők és kiadók közt pedig közbül áll az újságíró, akinek szintén nem rózsás a helyzete a mi kegyetlen viszonyaink közt, ő voltaképpen a harcos felek áldozata. Mert ő igazán semmiről se tehet ebben a dologban. De remélnem kell, hogy e siket napokban minden érdekelt fél talált magának egy kis időt arra, hogy gondolkozzék a modern társadalom s gazdasági élet betegségeiről, melyeken úgyszólván ki kitör a sztrájkok negyednapos hideglelése. Én azt tartom, hogy Marx tanításai, melyekhez az európai munkásmozgalmak igazodnak, vészes irányba terelte a gazdasági életet. Érthető, hogy a vállalkozók erejével szemben annak idején mint ellentétet, hanem mint ellenséget szervezték a munkásosztályt. S igy fejlett ki a mai állapot fonák erőszakossága, osztálybélyeggel éppen nem szemérmes homlokán s nemzetközi szolidriiásával veszedelméül a nemzeti szolidaritásnak. A munkásosztály minálunk szinte idegen külön szervezett képződmény lett az állam szervezetében, gyakran szemben is vele. A célja e szervezkedésnek kettő volt: politikai hatalom megszerzése s az élet szintjének emelése. Mind a két irányban Európában igen nagy a haladás. Egyes országokban már-már döntő a politikai befolyása és meg-megújuló sztrájkok — mindkét célt szolgálván, hol együtt, hol külön — a munkásság anyagi helyzetén is nagyot lendítettek. De egy évtized óta tapasztalja a világ, hogy a politika mezején a szocializmaus Marx-féle tanai máris súlyos kudarcot vallottak. Itt ott meg se próbálták elveiket megvalósítani, s ahol megpróbálták, csak rombolni tudtak s hamarosan bekanyarodtak a polgári kormányzás ösvényeire. Igaz, hogy e kísérletieket jóformán csak a nagy háború tette lehetővé, de háborúval vagy a nélkül, előbb-utóbb eljutottunk volna e kísérletekig. Mert mind a fejlemények alapja, amelyek ily fonák — ma már szinte gyógyíthatatlan (pardon, „szanálhatatlan“) helyzetet teremtettek, az államok súlyos mulasztása. A múlt század legnagyobb államférfiai is inkább csak sejtették a szocialista mozgalmak jelentőségét, semmint felismerték veszedelmeit, s legfölebb úgynevezett szociális alkotásokkal próbálták kielégíteni éhségét. Jótékony intézmények, apróbb kedvezések készültek itt-ott. Ez pedig nem lecsendesítette Marx tanítványainak az étvágyát, hanem inkább csak fokozta, nem kielégítő vívmány volt nekik, hanem az ellenség kezéből kicsikart fegyver, hogy ezzel is sikeresebben harcoljanak. A dolog így áll: Most két ellenfél áll egymással, mint érdekelt, szemben: a vállalat és a munkás. Az állam pedig hol mint közvetítő, hol mint kényur áll kettejük között, mögött vagy fölött. Pedig nem két érdekelt fél van, hanem három: a vállalkozó, a munkás és a munka. A vállalkozó több hasznot akar, és méltán; a munkás több keresetet akar és méltán. És míg ezek hajba kapnak egymással, addig mit csinál a harmadik ? Koplal, romlik, szenved, értélmében csökken. Kitalálják a nyolcórai munkaidőt, kitalálják az óradíjat, a minimumokat, a túlórákat és mindazt, ami szüli az amerikázást és a lehetőséget annak, hogy kevesebb munkával több pénzt lehessen keresni. Privilégiumot teremtenek a rossz és gyenge munkásnak. Én el-elnézem egy helyen itt a fővárosban, mint készül egy úri kertnek új kerítése. Előbb jönnek a kőmivesek és betonalapra betonfalat húznak. Majd jönnek a lakatosok és hozzák a szépen kidolgozott vaskerítést. De hogy a kész falba be lehessen ereszteni a vasrácson kerítést, jön egy munkás, hogy kivesse a vaseresztékek helyét a betonfalból. Kiszámítottam alaposan, hogy egy-egy ilyen kivésett lyuk, a mai bérrendszer szerint, legkevesebb húszezer koronába kerül, ha a legény nem pamenkázik. Azt tartom, a helyes dolog az, hogy minden munkás kapjon becsülettel annyi bért, amennyi munkát teljesít. Mert meg kell adni a munkásnak az ő munkája bérét. És meg kell a vállalkozónak keresnie a maga becsületes hasznát. A jó hasznát. Mert hiszen a vállalkozás kockázattal jár s a vállalkozó belebukhatik. A munkás is vallja az ily bukás kárát, de keres és talál új munkát. Új tőkét a vállalkozó nem igen. De az államra nézve e két érdekelt fél érdekénél fontosabb a harmadik érdekelt fél érdeke: a munkáé. A munka komolyságát, a munka biztosságát, a munka szabadságát, ezt védelmezni az állatiakra! fő érdeke és el- Hui-huil írta Hozma Andor, Bütyök, Csücsök és Kücsög, három ádáz közlovas volt azon az óriási területen, mely a Fekete-tenge fölött Ázsia felé az Ural-hegységig terjed. Ott annyiféle nomád faj tombolt, kavargott, száguldozott és csapott egymásra, vagy egyéb körülöttük megtelepedett népekre, hogy nem tudható bizonyosan, melyik fajból is származott eredetien a három ádáz. A Lebediában, vagyis Levéd földjén élt díszes, méltóságteljes magyarokból semmiesetre sem, mert a három ádáz feltűnően szurtos, komisz fickó volt. De azért vakmerő és szilaj, mint az ördög. Alighanem valamely gazdag magyar urnák szép keleti szövetekkel és drágaveretű fegyverekkel teli sátorát akarták kirabolni, mikor Leved vezér vitézei rajtacsípték őket, hogy az éj leple alatt, elfojtott huj-huj kiáltással a magyarok szállásai felé vágtatnak. Mikor már foglyul estek s Leved vezér előtt álltak, röhögő szemtelenséggel azt vallották, hogy őket csak a magyarok nagy vitézi hite vonzotta, ők is nagy magyar vitézek szeretnének lenni. Ha beállhatnak a magyarok közé, bízzanak rájuk akármi vészes dolgot, mert nincs olyan, amit ők ne mernének.. Levéd vezér épp akkor tervezgette a hét magyar törzs egyesítését és honfoglaló útra indítását Álmos, vagy annak fia, Árpád fejedelemsége alatt. Azért azt gondolta, hogy efféle, beláthatatlanul kalandos vállalkozás közben sok olyan nem szép dolog is adódhat, amely nem úri lelkű magyarnak való. Már pedig az ilyet is el kell végezni valakinek, mert különben kész a kudarc. Leved tehát, mint a kedvező sors jókor jött ajándékát, tetszéssel vette szemügyre a három ádázt. Sok elszánt vidám gazfickót látott már, de ilyet, mint ez a három, még soha. Ezek a maguk nemében remekül kerültek ki a természet műhelyéből, mert még csak halvány sejtelmük sincs arról, hogy vannak dolgok, amiket ha meg is kell tenni, megtenni nem becsület. Ez a három ádáz voltaképp a három legjobbhiszemű ártatlan gyermek, mert mindig őszintén csakis ösztönei szerint cselekszik, nem ismerve sem bűnt, sem erényt. Megfontolva mindezt, Leved nemcsak elfogadta a három ádáznak ajánlkozását, hanem még azt is megengedte nekik, hogy elmenjenek a maguk tanyájára s onnan magukkal hozhassák egész lendéjüket. Nem sok idő múlva nagy huj-hujjal be is állított Levéd vezér törzsének szállására az egész ádáz pereputty. Arra persze volt gondja a magyar vezérnek, hogy az ádázok szurtos táborocskáját erős őrség különítse el az igazi magyar fajtáktól s hogy minden ádázt felakasszanak, a ki a magyaroktól is lop. Néhánynak felakasztása után nem is volt velük többé semmi baja. A nagy honfoglaló vállalkozás folyamán pedig Bütyök, Csücsök és Kücsög a maguk huj-hujos seregecskéivel a legteljesebben beváltották Leved vezérnek hozzájuk fűzött reményeit. Ezzel szemben nem rontotta a magyar vezér kedvét az a sok szörnyűség sem, amit a német krónikások, az ádázok maréknyi csapata érdeméből, az egész magyarságra kentek rá. Persze azokat Leved nem is olvasta. Hanem mikor a honfoglalás már befejeződött, itt volt az új hazában Bütyök, Csücsök és Kücsög is. A magyar becsület nem engedte meg, hogy ezek nem szépen szerzett, de kétségkívül hasznos érdemei meg ne nyerjék jutalmukat. Viszont a tisztességes magyarság húzódott az ádáz érdemesektől s nem szerette volna, hogy ezek közéjük települjenek. A települési kérdést végül úgy oldotta meg a bölcs felsőbbség, (akkor még ilyen is volt), hogy az ádázok részére, az új ország közepéhez nem messze, jókora és jó földű területet rendelt, melyet azonban kellő kiterjedésű homok és tüskés bozóterdő vett körül. Az ádázok települő területe szinte sziget volt a szárazon, melylyel a homokon s a tüskés bozóterdőn innen lakók nem igen közlekedtek. Ádázosnak nevezték el azt s ezer esztendőn át következetesen gyanuskodtak minden emberre, a kit Ádázos felől láttak közeledni. Még a kutyák is hagyományul örökölték át eleiktől, hogy minden ádázosi embert sokkal hangosabban kell megugatni, mint mást. Az ádázosi száraz sziget lakói nem sokat törődtek az őket környező s általuk bőven viszonzott idegenkedéssel. Ott három nagyon szurtos, de egyúttal nagyon jómódú falu fejlődött: Bütykösd, Csücskösd és Kücsögd. A későbbi századokban már a templom is épült mindegyikben. Nem annyira vallásosságból, hanem ambícióból építették az ádázosiak mind a hármat. A torony volt nekik a fő. Ha az csak egy arasznyival magasabb, mint a másik falubéli, akkor eszi a másik falubelieket a rossz. Már pedig a más falubelieket hadd egye a rossz! ... A megkeresztelést is behozták a papok általános kötelező szokásul már századokkal ezelőtt az Ádázos szigetre. Ebből az ádázosiak a puszita lakomának üdvös voltát elismerték, de lelkükben épp olyan ádázul derűs naiv pogányok maradtak ezer éven át, mint a minőkülőket néhai Levéd vezér hajdanán megismerte. Istent, Krisztust és Szűz Máriát csak szörnyű káromkodások révén emlegették. Jó cselekedetről pedig sohasem volt szó köztük. A kötelező népoktatás is édeskeveset változtatott rajtuk ama néhány utolsó évtized alatt, melynek folyamán az ábécé betűi az iskolának nevezett muszáj-házban tantörvényesen internáztaltak. Ellenben az általános katonáskodási kötelezettség kétségkívül enyhítően hatott az Átázos sziget férfi lakosságára. A legények a katonaságtól visszatérve, rendesebbek, becsülettudóbbak lettek. Azután is verekedtek, de a súlyos testi sértések és emberölések minősülésében az előre megfontolt szándék statisztikája csökkenést, az enyhítő körülményeké pedig növekedést mutatott. Egy szóval az ádázság ősi erkölcse fiágon megrendült. Női ágon nem. A női nem konzervatívebb. De csak érzületeiben. Mert a modern kor eszméinek és műszaki vívmányainak felkapásában és kihasználásában rendszerint előtte jár a férfinemnek. A benső maradiság s a külső divatosság szinte megkívánja egymást. A világháború folyamán véletlenül kirgizkozákok kerültek, mint orosz hadifogoly munkások az Ádázosba. Ezek is hatottak ott a nők ősi ádáz érzéseinek restaurálására. Olyannyira, hogy amikor az összeomlás után a háborúban vitézlett helybéli férfiak közül az el nem esettek, ki csonkán, ki bénán, ki testben-lélekben elnyitve, hazakerültek, a nők vihogtak azok maflaságán. ludanisti Hinlan mai száma 16 oldó