Budapesti Hírlap, 1924. július (44. évfolyam, 129–155. szám)
1924-07-01 / 129. szám
■ Elintézgf€ ügy. írta Vértessy Gyula. Sohse hittem volna, hogy vén létemre felcsapjak Ámor istemuicfi földi helytartójának, aki üres óráimban szerelmesek ügyeinek lebonyolításával foglalkozzam. Elég rossz foglalkozás, mert nem sokat hoz a konyhára, de hát a rosszul jövedelmező írói mesterség mellett a mellékfoglalkozásnak is stílszerűnek, vagyis minden üzletszerűséget nélkülözőnek kell lenni. A dolog úgy esett, hogy a minap a pátriámból, kedves alföldi vármegyém székvárosából, majdnem egyidőben két levelet kaptam. És én ezt a két levelet olyan kitűnő rendezői szimattal és mesés eredménnyel intéztem el, hogy mindenek okulására ezennel felhívom rá mindazok figyelmét, akikhez ügyefogyott szerelmesek fordulnak tanácsért. Az elintézés módja feltétlenül biztos. Legközelebb szabadalmat is fogok rá kérni, mint szerelmi ügyvivő. Az egyik levelet a kis unokahugom irta. Szóról-szóra igy hangzott: — Azt hallottam, kedves bácsikám, hogy te igen jártas vagy a szívügyekben; nagy gyakorlatra tettél szert évek hosszú során át. Hát nagyon szépen kérlek, segíts rajtam és adj valami megszivelni való jótanácsot. Megtörtént velem, amit sohse hittem volna, hiszen emlékezhetel rá, hogy előtted is hányszor fogadkoztam, hogy nincs az a férfi, akibe bele tudnék szeretni, mert minden férfi utálatos, léhűtő nőcsábász — és íme, a végzet utaiért: szerelmes vagyok valakibe. Vagy legalább is azt hiszem, hogy az vagyok, írd meg azt is, bácsikám, hogy csakugyan az vagyok-e? De különben, félek tőle, hogy ez mégis holtbizonyos dolog. Legalább a magamon tapasztalt tünetek azt mutatják. Már a múltkori levelemben írtam arról, ha ugyan eszedben tartod, hogy a kis csacsi hugocskád miket firkál neked, ahogy végre találtam valakit, ebben a szörnyű vidéki sivárságban, mely rettenetes volt a pesti vidám felsőleányiskolai élet után, mikor veled annyit csavarogtam mindenfelé: színházba, moziba, kirándulásokra. Ó, milyen cuki is voltál, jó öregem, hogy gondoskodtál kedves fiatal fiukról is, milyen aranyosak voltatok mindnyájan! És itt senki és semmi! Se te nem voltál itt, se az aranyos pesti fiúk. Ó, mennyire halálra untam magam! És, mint már akkor is írtam, végre találtam valakit, egy kedves, fess fiút, aki oázist jelentett nekem a sivatagban. Mint gyönyörű költői hasonlattal irtam, melyért még Irma tant, a magyar tanárnőnk is megdicsért volna — végre foszladozni kezdett vidéki életem borús ege! Ez a valaki, azt hiszem már megírtam abban a levelemben a fiatal ur nevét: Horvát Gyuszi volt, aki neked is jó barátod, mint ő mondta és ahogy te is írtad. Horvát, aki Pestről került le hozzánk, fogalmazó a pénzügynél, biz' ez nem valami fényes állás; a papa azt mondja, hogy csak a VIII.-ban van; én nem értem, hogy ez mit jelent, de a papa szerint annyi fizetése sincs, hogy mindennap ebédelni meg vacsorázni tudjon a vendéglőben, s ezt már értem. És sajnálnám is érte, azaz sajnáltam volna, (mert most már nem sajnálom, semmi közöm hozzá), ha nem tudtam volna, hogy úgy kapnak rajta a patikárusok, a „zöld Madonná“-ék és az árvaszéki elnökök, meg a többi lányos mamák, hogy majd minden második nap vagy egyik, vagy másik helyen ebédel, vagy vacsorázik. De Gyuszi úr mégis, úgy láttam, legszívesebben volt nálunk. No, mert nálunk is elégszer volt. És én örültem is neki mindég, ha láthattam. Kedves, fess, gavallér fiú, a ruhája is más, mint ezeké az itteni bugrisoké és a lelke is ... Kezdtem beleszeretni. És tegnap egyszerre vége lett mindennek ... A tegnapi majálison ajeles úr kimutatta a foga fehérét. Ábrándvilágomnak vége. A hős lekerült a piedesztálról. Maga dobta le magát. .. Tegnap óta vége mindennek! Vége az én szép álmomnak s vége a róla táplált jó véleményemnek. Pedig sajnálom, hogy igy történt. Pláne, hogy a jeles urfi, neked is bácsikám, jó barátod. Hát már csak ezért is szerettem volna vele jó barátságban maradni. Dehát nem lehet. Úgy megsértett, hogy szakitanom kellett vele. Pedig igazát, milyen rajongója voltam. Mióta megismertem, reám mindig olyan hatást tett, mintha valami Jókai regény hőse lett volna: gyöngéd, bátor, hős, erélyes, okos, a mellett szerény, igazi talpig férfi. A háziasszonya beszélte, akinél lakik, hogy a kutyája sebes lábát (szegény Hektorka, téged se foglak látni, pedig úgy szerettelek téged is) úgy ápolgatta, olyan gyöngéd szeretettel, mint valami vereskeresztes ápolónő, de közben annak a hencegő Szentpály gyereknek (azt is tudom, hogy miattam veszett össze vele, mert a pimasz azt állította, hogy itt Domoszlón minden leányt meg lehet csókolni. Horváth Gyuszi pedig e miatt fel akarta képeim, de aligha a többi lány miatt akarta felképelni, hanem pont miattam) majd kettévágta a karját párbajban. Most már megírhatom, hogy értem verekedett. Többé úgy sem fog. De tán jobb is, mert mikor a párbaja volt, majd belebetegedtem az izgalomba, hogy hátha neki is baja esik, pedig tudtam, hogy vivóbajnok s úgy vív, mint egy kisisten. Viv is, lovagol is, vadászik is s mindenben kitűnő. És hogy tenniszezik! S hogy tud mulatni.Utasait, gavalérosan, nem önti magába az italt, mint ezek a benszülött ficsurok; nem is issza le magát a sárga földig, csak a nobelspiccig. S akkor milyen kedves! S milyen szép hangja van! Hogy tudja énekelni cigány mellett az én nótámat: Hulljatok, hulljatok szép akácvirágok Könyem is hull rátok ... Snájdig gavallér fiú volt a Gyuszi, de a kivel, a mellett el lehetett beszélgetni Nietschéről is és Byronról is. És verseket is milyen szépen tudott felolvasni! S mindennek vége! Kisült, hogy ez a férfi is, akit már imádni kezdtem, csak olyan haszontalan fráter, mint a többi! ... Még haszontalanabb! Mert vakmerő és szemtelen volt! Most már megválthatom neked: meg is csókolt. Igaz ugyan, hogy szerencsére csak a hajamat csókolta meg s csak egy kicsit a nyakamat. Ó, hogy szégyelném most, hogy mindennek vége, ha az arcomat, vagy Isten bocsássa meg a vétkét, ha az ajkamat csókolta volna meg! És, és ami a legszörnyűbb, ez óta a csók óta a jeles úr elmaradt tőlünk. Úgy látszik, csak ez kellett neki, hogy egyszer megcsókolhasson. De nemcsak tüntetőleg elma- / Budapest, 1924. XLIV. évfolyam, 129. szám. (Ára 2000 kor.) Kedd, julius 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfesetézt arak Egy hónapra 40 000 korona, negyedévre 120.000 korona. Austriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor, vasárnapon 2700 o. kor. Effyen szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. * Szerkesztőség: Vili. kerület, Rükk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József-körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A felvéts!! vizsgálat. Budapest, jan. 30. Most megint a felvételi vizsgálatok körül fáj a közoktatásügyi minisztérium feje. Olvasom is már, hogy a miniszter úr pedagógusok ankétjét fogja meghallgatni a tárgyban, hogy legyen-e, ne legyen-e felvételi vizsgálat, mikor a gyerek, teszem azt, az elemi osztályok végbizonyítványával valamely középiskolába akar átlépni. Minek ide pedagógusok szaktanácskozása, ahol az egyszerű józan ész elég, hogy eldöntse a kérdést? Érteném, ha felvételi vizsgálatra szorítanák az általános titkos választójog képviselőjelöltjeit. Elvégre ezek az urak arra pályáznak, hogy az országnak törvényeket hozzanak. Talán bírhat némi fontossággal az, hogy megvan-e a pályázókban legalább is az az általános felsőbb műveltség, mely megkívántatik ahhoz, hogy valaki egyáltalán törvényt alkotni tudjon, és a mellett van-e az illetőben legalább egy szakmában, amely esetleg fontos lehet a törvényhozásban, oly készültsége, hogy ne a szomszédjától, vagy esetleg (elég sűrűn változó pártvezérétől) kelljen megkérdeznie, mi is ebben a maga véleménye. De felvételi vizsga alá vetni a rendes iskolák tanulóit, akik minden félévben tesznek vizsgálatot és kapnak hiteles, pecsétes bizonyítványt, mely az előírt tárgyakra specifikálva mondja ki a fiuk tanulásának eredményét. Micsoda oktalan, nagyképű pedantéria ez, ha őszinte, és micsoda szégyen, ha nem őszinte, hanem rejtett, bevallásra nem alkalmas célt takar! Elsőbben nézzük a mellékkörülményeit. Nyilvánvaló, hogy a dolog a kis diákok vakációját megrontja. Amikor zavartalan örömöket kellene odaadással élvezniök, fejük fölé akasztják ezt a rozsdás Damokles-kardot. Gond e mellett a szülőknek is. Nem tudom, tetézi-e ezt a gondot még az is, hogy tán valamely költséggel jár. Ha igen, annál rosszabb ebben a drága világban, ha nem ,akkor a szegény tanároknak fölösleges zaklatása, akik akkor készülnének nekiindulni egy új tízhónapos tanításnak. Egészben pedig az összes érdekeltekre nézve egy haszontalan időpocsékolás. Mert utána kell járni, terminusokat kapni, és egy-két napot elácsorogni, míg a sor az illetőre kerül. Mindez fölösleges izgalmak által tetézve. De a főargumentum. Mi az a felvételi vizsgálat, ha nem a legsértőbb bizalmatlanság az alsóbb iskolai hatóságok által kiadott bizonyítványokkal szemben? Az iskolának egyik oszlopos ereje a tekintély. A felvételi vizsgálat hadüzenet az alsóbb iskolák tanítósága és vezetősége tekintélye ellen. Igazságosságuk, hozzáértésük, önzetlen és tisztességes eljárásuk kiáltó kétségbevonása. A pedagógiának vesszőfutása a felvételi vizsgálat. Ha a negyedik vagy hatodik elemi iskolai igazgatóságnak van joga arra, hogy az osztályokat végzett fiuknak bizonyítványt adjanak, amelyre ráírják, hogy az illető felsőbb iskolába átlépni képesítve van, akkor nem lehet joga a felsőbb iskolának ezt újabb vizsgálat tárgyává tenni, mert ez a két jog egymás mellett nem állhat meg. Végre is, mind a két intézet tanító és igazgató erői ugyanabból a forrásból nyerik a tanítói és bizonyítványadói jogosultsá- gukat. A miniszter mindeniket abban a tudatban és azzal a feltétellel nevezi ki, hogy illetékes és képes az állás kötő-lességeinek és mindent-ványárván- * megfelelni. Ha pedig azzal jönnek, hogy tévedés, elnézés, pártosság és visszaélések esete is fennforoghat, amit korrigálni van hivatva a felvételi vizsgálat, akkor azt felelem, hogy ugyanezek az emberi gyengék szerephez juthatnak a felvételi vizsgálatoknál is. És végigkísérik a tanulót, a szülőt és a tanárt a tanulás egész ideje alatt. Ne akarja senki felhéjázva a kisebbfajta gondviselés szerepét játszani s velünk elhitetni akarni, hogy egy hevenyészett vizsgálattal biztosabban ítél a tanulóról, mint azok, akik több éven át tanították és figyelték tudását és képességeit. Merem tehát állítani, hogy a felvételi vizsgálat ellen a józan észnek annyi kifogása van, mellette pedig komoly érve nincsen, hogy a fatális intézmény őszinteségében komolyan kell kételkednünk. Hogy pedig ez mit jelent, tőle mily gyanú fogan meg az érdekeltekben, arról — kivált a pedagógia terén — nem tanácsos beszélni. Egészben pedig ez a gyanús intézmény, mellyel ifjúságunk nevelői — mint a sanda mészáros — máshová néznek és máshová vágnak, valóságos kihívása a kor szellemének, amely gyermekeitől tudást, tudást és ismét tudást követel. Ebből pedig azt az egyet lehet csak következtetni, hogy a tanulás elé nem akadályokat kell gördíteni, azokra, akik tanulni vágynak, vagy e célból jelentkeznek, nem bilincseket kell rakni, hanem hívni kell őket, serkenteni, segíteni és mindenféle könnyítéssel segíteni előmenetelüket. Tudjuk, hogy nem mindig a legjobb tanulók válnak be az életben. Minek hát még éretlen korukban a saját osztályukban már megrostáltakat újra rostálni? Mintha attól félnénk, hogy egyszerre csak nagyon sok lesz Magyarországon a tanult és képzett ember. Megértem, hogy az alsóbb és középiskolákban nagy jelentőségű a fokozatos és rendszeres haladás osztályról-osztályra. De e mellett mindenkinek, aki akármely okból elesett az ilyen iskolázás szerencséjétől, meg kell nyitnunk a tanulás lehetőségét. Aki bizonyítvány, nélkül jelentkezik akármely elemi vagy, középiskolai osztályba, annak termé-szetesen felvételi vizsgálatot kell tennie. Az egyetemre iratkozhassék be bárki szabadon, s vizsgáltassák meg akkor, mikor elbocsátják. Erre van szüksége ennek az országnak, hogy terjedjen benne a tudás, az ízlés, ami megfegyelmezi az elmét és szolgálja a nemzeti kultúrát. Az élet számára úgy sem bizonyítvány kell, hanem jellem, tudás és szorgalom. A Budapesti Hírlap mai száma 10 oldala k Az olasz király megnyugtató beszédet mondott a parlament küldöttségének. — A kormánnyal együtt garantálja a jogrendet. — Mussolini holnapra újjáalakítja kormányát. — Túr az izgató gyászbeszéde Matteottiról. — Matteotti nem politikai gyilkosság áldozata ? A Matteotti-ügy hullámai csak nem akarnak elülni s az ellenzék szívós makacssággal tartja egyre ébren az izgalmat és követeli Mussolini fejét. Legújabb római hírek szerint az olasz miniszterelnököt az utóbbi napok eseményei nagyon elkedvetlenítették és bár ebben a pillanatban még csak a kormány újjáalakítása aktuális, Mussolini állítólag most már komolyan foglalkozik a lemondás gondolatával. Ennek a lemondásnak a következményei pedig beláthatatlanok. Az olasz parlamentarizmus súlyos sebet szenvedett két évvel ezelőtt. Gyengeségét e két év alatt pótolta Mussolini energiája. Ha csakugyan elhagyja helyét, a fasiszta tábor szétesik és a szélsőséges ellenzék kerül uralomra, ami, úgy lehet, egyet jelentene a véres bosszú uralmával s azzal, ami Moszkvában történt. Jól tudja ezt Mussolini és bizonyos, hogy nem egyéni hiúságból, de hazafiasságból marad egyelőre a helyén Viszont, ha ezt teszi, meg kell birkóznia nemcsak az ellenzékkel, hanem a pretoriánusokkal is, akik saját pártjában vannak s ha utóbbiak bizonyulnának erősebbeknek, ez éppen olyan káros lenne Olaszországra, mint a másik szélsőség. "A vörösök és feketék harca ez, melyet egy harmadiknak kell megvívni és megnyerni, hogy az ország a polgárháborútól vagy a szétszakadástól megóvassék. A helyzet tisztázására Mussolini radikális módhoz folyamodott. Fölelevenítette azt a szokást, hogy a király, a szenátus és a kamara együttes küldöttsége által a trónbeszédre hozott parlamenti feliratra élőszóval és személyesen válaszoljon. Ez a válasz voltaképpen a kormány álláspontja és én-