Budapesti Hírlap, 1924. július (44. évfolyam, 129–155. szám)

1924-07-01 / 129. szám

■ Elintézgf€ ügy. írta Vértessy Gyula. Sohse hittem volna, hogy vén létemre felcsapjak Ámor istemuicfi földi helytartó­jának, a­ki üres óráimban szerelmesek ügyeinek lebonyolításával foglalkozzam. Elég rossz foglalkozás, mert nem sokat hoz a konyhára, de hát a rosszul jövedelmező írói mesterség mellett a mellékfoglalkozás­nak is stílszerűnek, vagyis minden üzlet­szerűséget nélkülözőnek kell lenni. A dolog úgy esett, hogy a minap a pát­riámból, kedves alföldi vármegyém szék­városából, majdnem egyidőben két levelet kaptam. És én ezt a két levelet olyan ki­tűnő rendezői szimattal és mesés ered­ménnyel intéztem el, hogy mindenek oku­lására ezennel felhívom rá mindazok figyel­mét, a­kikhez ügyefogyott szerelmesek for­dulnak tanácsért. Az elintézés módja feltétlenül biztos. Legközelebb szabadalmat is fogok rá kérni, mint szerelmi ügyvivő. Az egyik levelet a kis unokahugom irta. Szóról-szóra igy hangzott: — Azt hallottam, kedves bácsikám, hogy te igen jártas vagy a szívügyekben; nagy gyakorlatra tettél szert évek hosszú során át. Hát nagyon szépen kérlek, segíts raj­tam és adj valami megszivelni való jóta­­nácsot. Megtörtént velem, a­mit sohse hittem volna, hiszen emlékezhetel rá, hogy előt­ted is hányszor fogad­koztam, hogy nincs az a férfi, a­kibe bele tudnék szeretni, mert minden férfi utálatos, léhűtő nőcsá­­bász — és íme, a végzet utaiért: szerel­mes vagyok valakibe. Vagy legalább is azt hiszem, hogy az vagyok, írd meg azt is, bácsikám, hogy csakugyan az vagyok-e? De különben, félek tőle, hogy ez mégis holtbizonyos dolog. Legalább a magamon tapasztalt tünetek azt mutatják. Már a múltkori levelemben írtam arról, ha ugyan eszedben tartod, hogy a kis csa­csi hugocskád miket firkál neked, a­hogy végre találtam valakit, ebben a szörnyű vidéki sivárságban, mely rettenetes volt a pesti vidám felsőleányiskolai élet után, mi­kor veled annyit csavarogtam mindenfelé: színházba, moziba, kirándulásokra. Ó, milyen cuki is voltál, jó öregem, hogy gondoskodtál kedves fiatal fiukról is, mi­lyen aranyosak voltatok mindnyájan! És itt senki és semmi! Se te nem voltál itt, se az aranyos pesti fiúk. Ó, mennyire halálra untam magam! És, mint már ak­kor is írtam­, végre találtam valakit, egy kedves, fess fiút, a­ki oázist jelentett ne­kem a sivatagban. Mint gyönyörű költői hasonlattal irtam­, melyért még Irma tant, a magyar tanárnőnk is megdicsért volna — végre foszladozni kezdett vidéki életem borús ege! Ez a valaki, azt hiszem már megírtam abban a levelemben a fiatal ur nevét: Hor­­vát Gyuszi volt, a­ki neked is jó barátod, mint ő mondta és a­hogy te is írtad. Hor­­vát, a­ki Pestről került le hozzánk, fogal­mazó a pénzügynél, biz' ez nem valami fényes állás; a papa azt mondja, hogy csak a VIII.-ban van; én nem értem, hogy ez mit jelent, de a papa szerint annyi fizetése sincs, hogy mindennap ebédelni meg va­csorázni tudjon a vendéglőben, s ezt már értem. És sajnálnám is érte, azaz sajnál­tam volna, (mert most már nem sajnálom, semmi közöm hozzá), ha nem tudtam volna, hogy úgy kapnak rajta a patikárusok, a „zöld Madonná“-ék és az árvaszéki elnö­kök, meg a többi lányos mamák, hogy majd min­den második nap vagy egyik, vagy másik helyen ebédel, vagy vacso­rázik. De Gyuszi úr mégis, úgy láttam, legszí­vesebben volt nálunk. No, mert nálunk is elégszer volt. És én örültem is neki min­dég, ha láthattam. Kedves, fess, gavallér fiú, a ruhája is más, mint ezeké az itteni bugrisoké és a lelke is ... Kezdtem bele­szeretni. És tegnap egyszerre vége lett min­dennek ... A tegnapi majálison a­­jeles úr kimutatta a foga fehérét. Ábrándvilágom­nak vége. A hős lekerült a piedesztálról. Maga dobta le magát. .. Tegnap óta vége mindennek! Vége az én szép álmomnak s vége a róla táplált jó véleményemnek. Pedig sajnálom, hogy igy történt. Pláne, hogy a jeles urfi, neked is bácsikám, jó barátod. Hát már csak ezért is szerettem volna vele jó barátságban ma­radni. Dehát nem lehet. Úgy megsértett, hogy szakitanom kellett vele. Pedig igazát,­ milyen rajongója voltam. Mióta megismer­tem, reám mindig olyan hatást tett, mintha valami Jókai regény hőse lett volna: gyön­géd, bátor, hős, erélyes, okos, a mellett szerény, igazi talpig férfi. A háziasszonya beszélte, a­kinél lakik, hogy a kutyája sebes lábát (szegény Hektorka, téged se foglak látni, pedig úgy szerettelek téged is) úgy ápolgatta, olyan gyöngéd szeretettel, mint valami vereskeresztes ápolónő, de közben annak a hencegő Szentpály gyereknek (azt is tudom, hogy miattam veszett össze vele, mert a pimasz azt állította, hogy itt Do­­moszlón minden leányt meg lehet csókolni. Horváth Gyuszi pedig e miatt fel akarta ké­peim, de aligha a többi lány miatt akarta felképelni, hanem pont miattam) majd kettévágta a karját párbajban. Most már megírhatom, hogy értem verekedett. Többé úgy sem fog. De tán jobb is, mert mikor a párbaja volt, majd belebetegedtem az iz­galomba, hogy hátha neki is baja esik, pe­dig tudtam, hogy vivóbajnok s úgy vív, mint egy kisisten. Viv is, lovagol is, vadászik is s minden­ben kitűnő. És hogy tenniszezik! S hogy tud mulatni.Utasait, gavalérosan, nem önti magába az italt, mint ezek a benszü­lött ficsurok; nem is issza le magát a sárga föl­dig, csak a nobelspiccig. S akkor milyen kedves! S milyen szép hangja van! Hogy tudja énekelni cigány mellett az én nótá­mat: Hulljatok, hulljatok szép akácvirágok Könyem is hull rátok ... Snájdig gavallér fiú volt a Gyuszi, de a kivel, a mellett el lehetett beszélgetni Nietschéről is és Byronról is. És verseket is milyen szépen tudott felolvasni! S mind­ennek vége! Kisült, hogy ez a férfi is, a­kit már imádni kezdtem, csak olyan haszonta­lan­ fráter, mint a többi! ... Még haszontalanabb! Mert vakmerő és szemtelen volt! Most már megválthatom ne­ked: meg is csókolt. Igaz ugyan, hogy sze­rencsére csak a hajamat csókolta meg s csak egy kicsit a nyakamat. Ó, hogy szé­­gyelném most, hogy mindennek vége, ha az arcomat, vagy Isten bocsássa meg a vét­két, ha az ajkamat csókolta volna meg! És, és a­mi a legszörnyű­bb, ez óta a csók óta a jeles úr elmaradt tőlünk. Úgy látszik, csak ez kellett neki, hogy egyszer megcsó­kolhasson. De nemcsak tüntetőleg elma- / Budapest, 1924. XLIV. évfolyam, 129. szám. (Ára 2000 kor.) Kedd, julius 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfesetézt arak Egy hónapra 40­ 000 korona, negyedévre 120.000 korona. Au­striában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor­, vasárnapon 2700 o. kor. Effyen szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. * Szerkesztőség: Vili. kerület, Rükk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József-körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A felvéts!! vizsgálat. Budapest, jan. 30. Most megint a felvételi vizsgálatok körül fáj a közoktatásügyi minisztérium feje. Olvasom is már, hogy a minisz­ter úr pedagógusok ankétjét fogja meg­hallgatni a tárgyban, hogy legyen-e, ne legyen-e felvételi vizsgálat, mikor a gye­rek, teszem azt, az elemi osztályok vég­bizonyítványával valamely középisko­lába akar átlépni. Minek ide pedagógu­sok szaktanácskozása, a­hol az egyszerű józan ész elég, hogy eldöntse a kérdést? Érteném, ha felvételi vizsgálatra szo­rítanák az általános titkos választójog képviselőjelöltjeit. Elvégre ezek az urak arra pályáznak, hogy az országnak tör­vényeket hozzanak. Talán bírhat némi fontossággal az, hogy megvan-e a pályá­zókban legalább is az az általános fel­sőbb műveltség, mely megkívántatik ahhoz, hogy valaki egyáltalán törvényt alkotni tudjon, és a mellett van-e az illetőben legalább egy szakmában, a­mely esetleg fontos lehet a törvényho­zásban, oly készültsége, hogy ne a szom­szédjától, vagy esetleg (elég sűrűn vál­tozó pártvezérétől) kelljen megkérdez­nie, mi is ebben a maga véleménye. De felvételi vizsga alá vetni a rendes iskolák tanulóit, a­kik minden félévben tesznek vizsgálatot és kapnak hiteles, pecsétes bizonyítványt, mely az előírt tárgyakra specifikálva mondja ki a fiuk tanulásának eredményét. Micsoda oktalan, nagyképű pedanté­ria ez, ha őszinte, és micsoda szégyen, ha nem őszinte, hanem rejtett, beval­lásra nem alkalmas célt takar! Elsőbben nézzük a mellékkörülmé­nyeit. Nyilvánvaló, hogy a dolog a kis diákok vakációját megrontja. A­mikor zavartalan örömöket kellene odaadással élvezniök, fejük fölé akasztják ezt a rozsdás Damokles-kardot. Gond e mel­lett a szülőknek is. Nem tudom, tetézi-e ezt a gondot még az is, hogy tán vala­mely költséggel jár. Ha igen, annál rosszabb ebben a drága világban, ha nem ,akkor a szegény tanároknak fölös­leges zaklatása, a­kik akkor készülné­nek nekiindulni egy új tízhónapos taní­tásnak. Egészben pedig az összes érde­keltekre nézve egy haszontalan időpo­­csékolás. Mert utána kell járni, termi­nusokat kapni, és egy-két napot elácso­­rogni, míg a sor az illetőre kerül. Mind­ez fölösleges izgalmak által tetézve. De a főargumentum. Mi az a felvételi vizsgálat, ha nem a legsértőbb bizalmat­lanság az alsóbb iskolai hatóságok által kiadott bizonyítványokkal szemben? Az iskolának egyik oszlopos ereje a tekin­tély. A felvételi vizsgálat hadüzenet az alsóbb iskolák tanítósága és vezetősége tekintélye ellen. Igazságosságuk, hozzá­értésük, önzetlen és tisztességes eljárá­suk kiáltó kétségbevonása. A pedagó­giának vesszőfutása a felvételi vizsgálat. Ha a negyedik vagy hatodik elemi iskolai igazgatóságnak van joga arra, hogy az osztályokat végzett fiuknak bizonyítványt adjanak, a­melyre ráír­ják, hogy az illető felsőbb iskolába át­lépni képesítve van, akkor nem lehet joga a felsőbb iskolának ezt újabb vizs­gálat tárgyává tenni, mert ez a két jog­ egymás mellett nem állhat meg. Végre­­ is, mind a két intézet tanító és igazgató­­ erői ugyanabból a forrásból nyerik a tanítói és bizonyítványadói jogosultsá-­­ gukat. A miniszter mindeniket abban­­ a tudatban és azzal a feltétellel nevezi­­ ki, hogy illetékes és képes az állás kötő-­­­lességeinek és minden­t-­ványárván­- * megfelelni. Ha pedig azzal jönnek, hogy tévedés, elnézés, pártosság és visszaélések esete is fennforoghat, a­mit korrigálni van hivatva a felvételi vizsgálat, akkor azt felelem, hogy ugyanezek az emberi gyengék szerephez juthatnak a­­ fel­vételi vizsgálatoknál is. És végigkísérik a tanulót, a szülőt és a tanárt a tanulás egész ideje alatt. Ne akarja senki fel­­héjázva a kisebbfajta gondviselés szere­pét játszani s velünk elhitetni akarni, hogy egy hevenyészett vizsgálattal bizto­sabban ítél a tanulóról, mint azok, a­kik több éven át tanították és figyelték tudá­sát és képességeit. Merem tehát állítani, hogy a felvételi vizsgálat ellen a józan észnek annyi kifogása van, mellette pedig komoly érve nincsen, hogy a fatális intézmény őszinteségében komolyan kell kételked­nünk. Hogy pedig ez mit jelent, tőle mily gyanú fogan meg az érdekeltek­ben, arról — kivált a pedagógia terén — nem tanácsos beszélni. Egészben pedig ez a gyanús intézmény, mellyel ifjúságunk nevelői — mint a sanda mészáros — máshová néznek és más­hová vágnak, valóságos kihívása a kor szellemének, a­mely gyermekeitől tu­dást, tudást és ismét tudást követel. Ebből pedig azt az egyet lehet csak következtetni, hogy a tanulás elé nem akadályokat kell gördíteni, azokra, a­kik tanulni vágynak, vagy e célból jelent­keznek, nem bilincseket kell rakni, ha­nem hívni kell őket, serkenteni, segíteni és mindenféle könnyítéssel segíteni elő­menetelüket. Tudjuk, hogy nem mindig a legjobb tanulók válnak be az életben. Minek hát még éretlen korukban a sa­ját osztályukban már megrostáltakat újra rostálni? Mintha attól félnénk, hogy egyszerre csak nagyon sok lesz Magyarországon a tanult és képzett ember. Megértem, hogy az alsóbb és közép­iskolákban nagy jelentőségű a fokozatos és rendszeres haladás osztályról-osz­­tályra. De e mellett mindenkinek, a­ki akármely okból elesett az ilyen iskolá­zás szerencséjétől, meg kell nyitnunk a tanulás lehetőségét. A­ki bizonyítvány, nélkül jelentkezik akármely elemi vagy, középiskolai osztályba, annak termé-­­szetesen felvételi vizsgálatot kell tennie. Az egyetemre iratkozhassék be bárki szabadon, s vizsgáltassák meg akkor, mikor elbocsátják. Erre van szüksége ennek az országnak, hogy terjedjen benne a tudás, az ízlés, a­mi megfegyel­mezi az elmét és szolgálja a nemzeti kultúrát. Az élet számára úgy sem bizo­nyítvány kell, hanem jellem, tudás és szorgalom. ­ A Budapesti Hírlap mai száma 10 oldala­ k Az olasz király megnyugtató beszédet mondott a parlament küldöttségének. — A kormánnyal együtt garantálja a jogrendet. — Mussolini holnapra újjáalakítja kormányát. — Túr az­­ izgató gyászbeszéde Matteottiról. — Matteotti nem politikai gyilkosság áldozata ? A Matteotti-ügy hullámai csak nem akarnak elülni s az ellenzék szívós makacssággal tartja egyre ébren az izgalmat és követeli Musso­lini fejét. Legújabb római hírek szerint­ az olasz miniszterelnököt az utóbbi napok ese­ményei nagyon elkedvetlenítették és bár ebben a pillanatban még csak a kormány újjáalakítása aktuális, Mussolini állítólag most m­ár komolyan foglalkozik a lemon­dás gondolatával. Ennek a lemondásnak a következményei pedig beláthatatlanok. Az olasz parlamentarizmus súlyos sebet szen­vedett két évvel ezelőtt. Gyengeségét e két év alatt pótolta Mussolini energiája. Ha csakugyan elhagyja helyét, a fasiszta tábor szétesik és a szélsőséges ellenzék kerül ura­lomra, a­mi, úgy lehet, egyet jelentene a véres bosszú uralmával s azzal, a­mi Moszkvában történt. Jól tudja ezt Musso­lini és bizonyos, hogy nem egyéni hiúság­ból, de hazafiasságból marad egyelőre a helyén Viszont, ha ezt teszi, meg kell bir­kóznia nemcsak az ellenzékkel, hanem a pretoriánusokkal is, a­kik saját pártjában vannak s ha utóbbiak bizonyulnának erő­sebbeknek, ez éppen olyan káros lenne Olaszországra, mint a másik szélsőség. "A vörösök és feketék harca ez, melyet egy harmadiknak kell megvívni és megnyerni, hogy az ország a polgárháborútól vagy a szétszakadástól megóvassék. A helyzet tisztázására Mussolini radikális módhoz folyamodott. Fölelevenítette azt a szokást, hogy a király, a szenátus és a ka­mara együttes küldöttsége által a trónbe­­szédre hozott parlamenti feliratra élőszóval és személyesen válaszoljon. Ez a válasz voltaképpen a kormány álláspontja és én-

Next