Budapesti Hírlap, 1924. november (44. évfolyam, 232–256. szám)
1924-11-01 / 232. szám
Szombati számára 3000 korona. Budapest, 1924. XLIV. évfolyam, 232. szám. Szombat, november 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Elvásetési árak Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes számára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek ez összes hirdetési irodák. Főszerkesztő-Rákosi Jenő. A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. Szerkesztőség: Vili, kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József-körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Halottak napja Budapest, okt. 31. Halottak napja, igazán a mi nemzeti ünnepünk ez. Siratni azokat, akik meghaltak, gyertyát gyújtani szívünkben annak, ami meghalt nekünk, bizony bőven van okunk a halottak emlékének a napján. A sorsnak szomorú epigrammája talán az, hogy a hősök, akik idegen földben pihennek, éppen erre a napra küldöttek bús deputációt haza, egy pár vitéz bajtársukat, akiket az a poszthumusz megnyugvás ér, hogy hazajöhettek, magyar földbe, örök nyugalomra. Meghatottan fogadta őket a közönség nagy sokasága és megindító beszédeket mondottak az összes felekezetek papjai. Az engesztelődés szelleme lengett a sokaság fölött, mely kivonult fogadni a halottakat. A gyászbeszédek pedig méltók voltak az alkalomhoz, mindenikben egy-egy felcsillanó gondolata a reménynek, letakarva fekete fátyollal. Oh, nem így gondolták el a hazatérést, ilyet mondott Zadravecz püspök, amikor búcsúztak tőlünk felvirágzott kocsikon, ajkukon dallal, szívükben lelkes kedvvel mentek el, és íme, fekete koporsókban jönnek haza. De nem a halál a legkegyetlenebb sors, ami manap érhet bennünket. Több halottat tudok, mint élőt, akire irigységgel gondolok. Az életem eltelt abban, hogy ragyogó eszmékért lángoltam, hogy csillogó gondolatok után futottam. És most olyan időkben kell élnünk, hogy sötét és emésztő gondolatok űznek, kergetnek, üldöznek. Koporsótokra, ti holtan hazatértek, száraz szemmel borulva szeretném rátok kérdezni: Nem ti voltatok-e az utolsó magyarok, akik őseitek hagyományainak szellemében vidáman, büszkén, elszántan rohantatok a világviharba, meghalni királyért és hazáért? ... De hallva az Isten szolgáinak beszédét és látva a közönség könyje hullását, mikor a drága hazad föld röge a sirba hullva megkopogtatja koporsótok födelét, hallom sírotokból a választ rá: itthon vagyunk, hozzuk a többiek üzenetét: Hazajöttünk vándor halottak, hazajöttünk a zálognak azokért, a kiket idegen föld takar. Hazajöttünk, hogy édesebb legyen a honi földben a pihenésünk. Meghaltunk értetek, akik éltek, de nyugodalmunk itt is csak addig lesz, amíg érezzük, hogy ti is készek vagytok meghalni azokért, akikkel éltek; a földért, melyben mi pihenünk, hogy a feltámadás napja is itt találjon bennünket és megitéltessünk a szerint, ahogy kötelességünket megtettük. Azokból él a nemzet, akik vérüket adták érte. Szám szerint nagyobb nemzet van akárhány a világon. Nemzet, mely több vért adott a hazáért, nincsen több olyan, mint a magyar. Mindenki gondoljon halottak napján a hazatért hősökre legmelegebb gondolatával, ők látszólag ingyen hulltak el. Ném diadalt nyertek vitézségükkel, mert nyert csatáik után mireánk gyász és balsors felhői borultak. Ám ez az isteni Gondviselés rejtelmes szándéka volt, nem a mi véres agyvelőnk töprengéseinek a tárgya. Istennek gyermekei vagyunk, Isten igazságának részesei. Földig aláztathatunk ma v égig dicsőittethetünk holnap. De csak, ha halottaink emlékét híven őrizzük, az élők kötelességét önfeláldozásig teljesítjük és Isten igazságának részesei maradunk. Hőseink, vitéz halottaink, dicső mártírjaink őrködnek felettünk, hogy ennek meg tudjunk felelni. Tisza István gróf és a Ratar nép. _ Herczeg Ferenc beszéde a Tisza István emlékünnepen. — A magyar esztendő 365 napja közül október 31-ének van a legsötétebb alkonya. Lehetnek ennél tragikusabb emléknapjaink, de szomorúbb egy sincs, mert egy ilyen reménytelen, nyirkos őszi estén érte el tetőfokát a magyar elmék és szívek zavara. "Annak az estének képe úgy él a lelkekben, mint egy formátlan barlangnyílás, amely teli van sötétséggel és rettegéssel. Sokan közülünk régen várták, előre meg is jósolták a katasztrófát, mert hiszen a háború előtti magyarság lakomáin már nem egyszer ijesztő lángíás jelent meg a falakon. "Az októberi aknarobbanást évtizedekig tartó, nem is nagyon titkos, földalatti munka készítette elő. A munka, amelyben tudatosan és tudatlanul, de testvéries egyetértésben együtt fáradoztak: konzervatív főurak, vörös nyakkendős felforgatók, külföldi magyarfalók és negyvennyolcas hazafiak. Az akna felrobbant, mert fel kellett robbannia és csodálatos, hogy ezzel módfelett meglepett sok embert, aki a legbuzgóbb aknaásók közé tartozott. Az országra sötétség borult. A fekete keretben tiszta, fényes és határozott csak egy emberi alak maradt: Tisza István gróf. Az általános felfordulásban ő nem vesztette el az egyensúlyát. És midőn október 31-ének esti köde sűrű gyászfátyolként ráereszkedett Budapest utcai lámpáira, ő már tudta, mi az ő feladata: egy férfias életet férfias halállal kell befejeznie. Szókratész nem vette el nyugodtabb kézzel a halál poharát, pedig Tisza keze nem volt még fáradt, ereiben forró életerő lüktetett. Midőn a gyilkosok ráemelték fegyverüket, a gyilkosok remegtek, ő nem. Miféle forradalom volt az, amely Magyarországot megfosztotta Tisza Istvántól és cserébe nem adott semmit, semmi valóságot, csak egy csomó régismert jelszót?! Miféle forradalom volt az? Hiszen nem volt egy gondolata, egy tette, egy gesztusa, amely méltó lett volna az ezer év óta politizáló magyarság átlagos értelmi színvonalához. A nagy francia forradalomról hallottuk, hogy a magja igazság volt, igazság, melyet a pokol tüzébe mártottak; az októberi forradalom a pokol tüzébe mártott hazugság volt. A hazugságok közül, amelyek régóta aláásták a talajt és előkészítették a nagy földomlást, különösen fájdalmas volt az az egy, a mely el tudta választani a magyar népet Tisza István gróftól. Hogy a városok szervezett proletársága bőszülten felágaskodott a gránátbástya előtt, a melyet Tisza magyarsága az útjába állított, az még érthető, de hogy az Alföld földmíves népét nemzeti zászlók alatt mozgósítani lehetett a magyar föld legigazabb fia ellen, az nemzeti történelmünk egyik bus fejezett marad, amely ráutal a magyarság ősi hibáira. Hiszen a jó Isten általában gondoskodni szokott róla, hogy a fák ne nőjjenek az égbe, a magyar fákkal azonban nincs sok dolga, ahány éles balta van az országban, az mind ügyel, hogy a magyar irtásból ne lehessen egyhamar erdő. Én a magam részéről sohasem ismertem férfit, aki a magyar népet annyira szerette és olyan nagyra becsülte volna, mint Tisza István. Hivő lelküknél gyakran tapasztaljuk, hogy valami gyermeki tiszteletet éreznek a kérges kéz iránt, amely az emberiségnek a kenyeret nyújtja; az anyaföld a maga művelőjének átenged valamit a saját komoly méltóságából. Tisza azonban nem a foglalkozást becsülte a magyar parasztban, hanem annak emberi mivoltát. Meg volt róla győződve, hogy az alföldi nép, mint faj, az emberiség világa. Ez a józan reálpolitikusnál, aki rendszerint egy kaján kis mosollyal szokta elintézni az útjában felbuborékoló romantikát, mégis csak valami regényes túlzás volt, ami az ő tüzes, ösztönös és egész valóját átjáró fajszeretetéből fakadt. Mert hiszen az ő hűvös és keményvágású férfiarca mögött egy forrószívü, rajongó lappangott. Neki az alföldi naplemente volt a földgömb legmegragadóbb látványossága. Arany János a világ legkülönb költője, atavisztikus magyar ösztöneivel szenvedélyesen kedvelte a lovaséletet, a katonai virtust, a magyar zenét, a nemzeti táncot; olyan forró, lovagias rajongással szerette a nemzetét, ahogyan csak egy boldogtalan, szép királyleányt lehetne szeretni, a magyar parasztsághoz pedig olyan mély, testvéri szeretettel vonzódott, amelyet soha semmiféle demokrata népvezér nem érzett meg. Fiatalabb éveiben egyszer egy pusztító kolerajárványt élt végig Szatmár megyében. A falvaikban nem volt orvos és rávall Tiszára, hogy maga vette föl a harcot a császárok császára ellen. Az örökkévalóság előcsarnokában Tisza és a magyar nép egymásra ismertek. A hány gazda a halálát érezte, mind elhivatta őt, hogy még egyszer kezet szoríthasson vele. Tisza látta, hogyan hal meg a magyar paraszt és a férfias egykedvűség, amelybe a haldoklók emberi méltósága öltözött, mélységes rokonérzéssel töltötte el. Hiszen ez elég különös gondolat: Ádám és Éva bűnbeesése óta egyebet sem tesznek az emberek, mint meghalni és lám, semmi sem éri őket olyan váratlanul, mint a halál. Pedig valami kozmikus ildomosságfélé azt kívánná, hogy a A magyar nemzet gyógyulásának útja, írta Bophl Gyula tíz nemzetgyűlési képviselő. Forradalmi és ellenforradalmi jelenségek voltak, sajnos vannak, de arra kell törekednünk, hogy kiküszöböltessenek. Mi tagadás benne, hogy az elmúlt napok kormány- és pártválsága súlyosan összefügg a forradalmi jelenségekkel. Eszünkbe sem jut, hogy a kormány brutális föllépését sürgessük ezekkel a társadalmi és politikai eldurvulásokkal szemben. Tudjuk, hogy a háború és a forradalmak és a rájuk következő ellenforradalom nagy ellentéteket váltott ki a társadalmi és politikai életben. Ezeket az ellentéteket pedig csak fokozatosan és megfelelő szociális és gazdasági rendszabályokkal lehet elsősorban gyógyítani és nem rendőri beavatkozásokkal. Van azonban a kormányzatnak és elsősorban Bethlen István miniszterelnöknek fontos és súlyos kötelessége a nemzettel szemben és ez az, hogy kormányzati tevékenységével siettesse a forradalmi jelenségek kiveszését a köz és társadalmi életből. A konszolidáció útja igen nehéz, de egészen világosan látható. A forradalom és az ellenforradalom mérge elöntötte az állami és a községi adminisztráció csaknem egész szervezetét. Sajnos, a bolosevizmus bukása után a magyar állam közalkalmazottai nagyobb mértékben vonattak be a politikába, mint az állam érdeke megkívánta. A pártpolitikai szenvedélyek és a velük járó gyűlölködés és elfogultság tanyát ütött a közhivatalokban. Mindannyian tudjuk, hogy a kormányzati és a legtöbb közhivataban a tisztviselők jelentékeny része, sokat politizál. Nemcsak az adminisztráció mentén, de szellemén is rajta van a forradalom és az ellenforradalom romboló bélyege. Ezek a romboló jelenségek nemcsak az állami adminisztrációban, de a parlamentben, a sajtó egy részében, különféle társadalmi egyesületekben, sajnos az egyetemi és a középiskolai ifjúság lelki idében is túlzottan jelentkeznek. Az első és a legfontosabb kormányzati feladat, hogy a miniszterelnök kemény kézzel nyúljon hozzá az egész állami élet és adminisztráció átformálásához. A főváros és a vidéken minden vezető pozíció birtokosát gondos vizsgálódás alá kell venni. Az állami adminisztráció és a közhivatali szellem akkor áll hivatása magaslatán és az egyetemes nemzeti érdekek szolgálatában, ha pártpolitikai elfogultságtól mentes és hivatását kizáróan a törvény és a törvényen alapuló kormányzati intézkedés szabja meg. Az állami élet egész vonalán, úgy fönt, mint lent, el kell távolítani a vezető állásokból mindazokat, akik nem képesek lelküket a forradalmi elfogultságtól megtisztítani. Hiába a miniszterelnök minden jószándéka és igyekezete akkor, amikor a kormányzati hivatalokban, nagy állami üzemeknél, kint a vidéken a vármegyék élén, a közigazgatási járások vezető pozícióiban, sőt sajnos nem egy rendészeti és katonai pozícióban is olyan férfiak foglalnak helyet, akik nemcsak hogy nem támogatják elfogulatlanul a miniszterelnököt konszolidációs nehéz munkájában, de egyéni felfogásukat és pártpolitikai elfogultságukat az alájuk rendelt hivatali közegekre és a nagyközönségre is igyekeznek rátukmálni. Tudjuk, hogy a forradalmi jelenségek eltávolítása nem könnyű feladat. A miniszterelnök jószándéka, az állami és társadalmi rend megteremtésére irányult tevékenysége nem egyszer hajótörést szenvedett, mert a végrehajtó közegek vagy nem, vagy tessék-lássék igyekeztek őt nehéz munkájában támogatni. A közkormányzás irányát és az adminisztráció szellemét a miniszterelnök szabja meg; az állam minden alkalmazottja köteles magát ennek alárendelni. Ez az állam legfőbb érdeke, aki ezt respektálni nem akarja, annak pusztulni kell az állami adminisztráció és kormányzat vezető helyeiről. Szánjon rá a miniszterelnök néhány, hetet az állami adminisztráció gondos átfésülésére. Kormányzati sikere és eredménye azonnal jelentkezni fog. Neki van képessége és elszántsága arra, hogy ezt a nehéz munkát sikerrel elvégezze. Ez nem nagy fiuk és leányok, ha már eljátszották kisded játékaikat a verőfényes földön és a Halál angyala nevükön szólítja őket, fölemelt fővel és megbékült szívvel lépjenek át a fekete küszöbön. Az emberek átlag nem értenek a meghaláshoz, úgy látszik azonban, a magyar paraszt ért és Tisza is értett hozzá. Hogyan van az, hogy Tisza István soha nem nyitotta meg szivét a nép előtt? Lesgyünk őszinték: a nép egyáltalában nem volt hajlandó elhinni, hogy azon az oldalon, ahol Tisza ül, emberi szivek is tenyésznek, Tisza pedig legkevésbé sem volt az az ember, ki az óraláncára akasztotta volna a szivét. A nép őt jóformán csak politikai ellenfelinek ítélete alapján ismerte. És micsoda ellenfelei voltak neki? Ezt ő maga is csak akkor kezdte sejteni, midőn egy nagy napilap, — a magyar sajtószabadság maradó dicsőségére! — azt írta, hogy a geszti uradalomban rakásra halnak a cselédek, mivel Tisza — merő fukarságból — nem tisztítatja meg a kutakat. Ha szabad ez alkalommal az ideális szót használni, akkor ez a legideálisbb kutmérgezés volt, amelyet a sajtó valaha elkövetett. Tiszát szivén találta a szörnyű rágalom, éppen mert azt szennyezte be, ami a leggyöngédebb, a legtisztább és a legmelegebb volt a szivében, a keserűnek, levertnek csak akkor láttuk. Valahányszor eszünkbe jut, miféle emberei vezették rohamra a magyar népet a legmagyarabb államférfi ellen, — emberek, akik gondolkodás és érzés dolgában egy milliméterrel sem állottak közelebb az alföldi magyarsághoz, mint a patagóniai indiánokhoz. — valahányszor eszünkbe jut, miféle eszközökkel igyekeztek tőle elidegeníteni a népet: okunk van pirulni, pirulni azért, mert mindannyiunkat, a magyar ér? A Budapest Hírlap mai száma 20 oldal.