Budapesti Hírlap, 1925. február (45. évfolyam, 26–48. szám)
1925-02-01 / 26. szám
3 nyolcmillió mázsa a rozstermésünk, a múlt évben csak tizennégymillió a búza és hatmillió a rozs. Fogyasztási statisztikánk fogyatékos, rendszeres adatgyűjtés még nincs is. A háború alatt alkalmazott számítást véve alapul, mely minden lakosra egy és háromnegyed kilogramnyi búzát és rozsot számított, az évi táplálkozási szükséglet tizenhat és fél millió mázsa körül jár, a három és fél millió mázsányi vetőmagszükséglettel együtt. Tehát nagyon jó esztendőkben marad tíz-tizenkétmillió mázsa búza és rozs a kivitelre, rossz esztendőkben pedig valamivel kevesebb terem, mint amennyi az országnak a háborúsnál bővebb ellátására szükséges. Közepes esztendőkben meg tudunk élni behozatal nélkül, ha az előző esztendők jók voltak és van kenyértartalék. Mindaddig azonban, amíg a mostani legnagyobb átlag, a nyolc, meg hét és fél mázsás, nem változik minimummá, vagy legalább közepes átlaggá, számottevő kenyérterménykivitelről álmodnunk sem szabad. Normális viszonyok között a gazdák maguk minden különös kormánysegítség nélkül eredményesen dolgozhatnak termelésük gyarapításán. És arra sem szabad gondolni, hogy a kormány belenyúljon az értékesítési forgalomba, akár belsőről, akár kiviteliről legyen szó. Viszonyaink azonban ma és mindaddig, míg a trianoni határok fennállanak, nem normálisak. Nem tudjuk, hogy a kormány erős közrehatása nélkül meg lehet-e teremteni a termelés gyarapításának pénzbeli és anyagbeli előfeltételeit? Nem tudjuk ennélfogva azt sem, hogy ha például a folyó esztendő megint rossz termést hoz, nem kell-e a kormánynak a forgalom szabadságába is belenyúlni, hogy a vele járó kelletlenségeknél sokkal súlyosabb gazdasági és szociális bajok ne sújtsanak bennünket. Helyesebben, hogy a meglevő nyomorúság ne fokozódjék. Erre az utóbbi eshetőségre a legnagyobb szorongással gondolunk. Mert hiszen már csak a rájuk gondolás is béníthatja a termelők buzgalmát, a befektető, munkaszaporító elhatározásokat. De a rideg valóságot oktalanság volna figyelmen kivül hagynunk. Nekünk az ország- és embergyilkos Trianonnal meg kell küzdenünk. Tehát mindent elkövetni arra nézve, hogy céljai meghiúsuljanak s a magyar megmutassa, hogy olyan állapottal is megbir küzdeni, a miről más népeknek fogalmuk sincs s a milyet a magyarság, ‘ — Goromba fráter! — zúgta a két bátyám, a ki iker létükre mindent egyszerre s egyformán mondtak. -„ Ugyan ne is beszéljetek arról a kiállhatatlanról — sipitozták nővéreim, akik különben is örültek, hogy ismét valamelyik fiú ellen foglalhatniuk állást, méghozzá egy nő érdekében. A letaszított angyalok nem éreztek oly mély, bukást s olyan hallatlan és lesújtó szégyent, mint én. Solise gondoltára, hogy ekkora pártja van ennek a jött-ment Hugocskának az én famíliámban. Közben elült a vihar, csak Hugocska szepegett még sokáig. S bennem bosszúért lihegett minden vércsepp. S bosszúm rettentőnek ígérkezett. Testvéreim ugyanis mind ,,Hugócskának“ hívták a kislányt. De nekem, aki fiatalabb voltam nála, a kor tiszteletben tartása céljából valódi nevén: Irmuskának kellett őt szólítanom. S e kérdés körül számos kitanitásban volt részem. Maga Hugocska is nagy súlyt vetett rá, különösen mióta iskolába járt, hogy hiba ne essék e téren s haladéktalanul kiigazított, ha rátévedt a szám a közös megszólításra. Erre az érzékenységére alapoztam tervein, amely hab, sőt hahhl — rettentő hatással volt lesújtandó Hugocska szőke kis fejére. — „Ilugocskának“ fogom szólítani ezután, mint a többiek. — gondoltam magamban. Nem fogok vele kivételezni. Iszonyú tervemet tett követte. Az első ily megszólításnál Hugocska úgy felhördült, mint a szivenszűrt galamb. (Azaz, hogy a galambok nem hördülnek fel, ma már tudom, de akkor nyilván nem tudtam még.) Ment panaszra. A család, tessék kérem megérteni: az én famíliám fel volt háborodva. Csak legnagyobb bátyám, a Hugocska apja mosolygott.— Tulajdonképpen igaza van a kölyöknek.-Ü.a nagybátyja a kislánynak, noha fiatalabb nála, hiszen az öcsém. Ezen aztán nevetni kezdtek. Hogy én — nagybácsi! Határtalan gőg kerekedett bennem eljárásom e — mondhatni — szentesítése hallatára. Dölyfösen „dugocskáztam“ a kistörténelme folyamán, nem most először él meg. Legyünk tisztában azzal is, hogy a kenyértermények ára mindig az importparitás körül fog járni. Mert szűkös a belföldi termelési lehetőség és a csekély felesleg mindig a spekulációs törekvéseket tüzeli. Csak a termelés gyarapítása fog könnyíteni a helyzetünkön, — mégpedig úgy, hogy a gazda jövedelme gyarapodik, — az életszükségleti cikkek árának fölcsigázása, a szociális helyzet rontása nélkül. A termelés gyapításának, mint említettük, nagyon sok, saját erőnkből alig megteremthető előfeltétele van. És sokat fog kelteni még a külföldet járni minisztereinknek, bankárainknak, sok belső intézkedésre lesz szükség, míg ezek az előfeltételek megvalósulnak. Fia azonban egy egész országnak ez a nehéz kenyérkérdése csak egy lépéssel közelebb visz bennünket, a szomszédaink és a nagyhatalmak előtt ahhoz, hogy emberibb, keresztényibb irányban javuljon a hazánkkal szemben táplált fölfogásuk, keserves küzködésünk megint enyhülhet valamit. Budapesti Hírlap 1925 február 1. (20. sz.)" Luther kancellár Magyarországról és a dunai konföderációról. — Eszmecsere a fogadó estén. — (Berlini tudósítónk telefon jelentése.) A birodalmi kormány fogadó estéjén Luther kancellár a már táviratilag ismertetett nyilatkozata után két téma foglalkoztatta a jelenvoltakat: a lefeguverezes kérdés és a dunchi konföderáció dolga, amelyekkel a legtöbb csoportban élénken foglalkoztak. Ausztria sorsa kísértett a fényesen megvilágított teremben. Vajon mi lesz vele? A Németországhoz való csatlakozás politikailag teljesen lehetetlen. A gazdasági talán, de belátható időben aligha. Nyílt titok, hogy Franciaország, nyilván a prágai kormány befolyására, már a dunai konföderáció mellett foglalt állást és ilyirányú nyilatkozatot tett Bécsben. A német politikusok rendkívül tartózkodón beszélnek erről a kérdésről, mert konfliktust az antanttal senki sem akar, mégis, amikor az új sajtófőnök bemutatott Luther kancellárnak, megpróbáltam erről a kérdésről valamelyest megtudni. Beszélgetésem szószerint a következő volt: A kancellár: Mit értenek önök tulajdonképpen a dunai konföderáció alatt? Én: Eredetileg a Duna mentén fekvő államok gazdasági szövetségét kereskedelmi érdekek közös védelmére. A kancellár: Úgy . . . És mit szól hozzá Magyarország? Lássa, szerepet cserélünk, én interjúvolom meg magát. Én: Magyarország addig, amíg a tőle elrabolt területeken véreinket elnyomják, komolyan ezzel a kérdéssel alig foglalkozhat. A politikai helyzet minden mástól eltekintve, hijában áll a francia cseh terveknek. A kancellár: Valami pozitívumot mondani nagyon .. . mert könnyen leszögezhetném magamat. Beszélt már erről a kérdésről Stresemannal’. Én: Nem. De azt hiszem, hogy a német politikusoknak komolyan kell foglalkozni ezzel a kérdéssel, hiszen Németország útját kelet felé el fogja vágni az új alakulás, ha az tisztán francia protektorátus alatt a csehszlovák út számára létesül. A kancellár (rendkívül élénken). Persze, akkor Prág,a kapná meg a politikáját. Én: Úgy tudom, hogy Berlinben a kereskedelmi körök is így vélekednek, hogy ha valamelyes gazdasági alakulás létesül a Duna mellett, abba okvetetlenül bele kell fogni Németországot is. Amint a történelem bizonyítja, Magyarország és Németország oly sokszor egymásra találtak és közös úton jártak. A kanc."J. (élénken): Úgy van! Úgy van! Én: Úgy hiszem, hogy az új gazdasági törekvéssel is meg fogják adni az alkalmat az új közös akcióra. A kancellár: Én csak annyit mondhatok, hogy a kérdéssel foglalkozom és ez engem rendkívül érdekel. A kancellár ezután ismételten kifejezte rokonérzését Magyarország iránt és elmondotta, hogy 1916 telén Budapesten járt és rendkívül mély benyomást tett rá a Duna jégzajlása. Ezt a képet nem tudja elfelejteni. .. leányt, aki eleinte szabadkozott, de aztán, hogy megmagyarázták neki a dolgot, készségesen eltűrte. Bosszúm ugyan füstbe ment, mert őt nem bántotta a változás s még aznap oly kedves, jó volt hozzám, hogy ki is ment az eszemből. Sőt jóságában még azt is felajánlotta, hogy, ha akarom, „nagybácsizni“ is hajlandó, én azonban szelídségétől, engedelmességétől, jóságától és okosságától teljesen elragadtatva, egyszer s mindenkorra eltekintettem ettől. Hugocskáék aztán elutaztak s csak karácsonykor láttuk egymást, így ment ez néhány évig. Minden esztendőben egy-két napig voltunk együtt és e rövid, együtt töltött órák után is elmondhatom: soha jobb, szebb, őszintébb, hűségesebb pajtásom Hugocskánál nem volt. ... Tizenhárom éves koromban aztán hozzánk került Hugocska. Néneim, bátyáim akkor már jóformán mind kirepültek. Férjhez mentek, házasodtak, avagy a fővárosban tanultak. Az apám baja egyre fehérebb lett és a pipa ki nem maradt a szájából. Anyám örökösen leveleket irt fiainak, leányainak, menyeinek s állandó érintkezésben volt a postával, mert nap-nap után nagyszerű kolbászos, sonkás, kuglófos csomagokat küldözött a szélrózsa minden irányába, a gyerekeihez. Hugocska egy kis városi életre jött hozzánk. És szebb, gyönyörűbb, dolgosabb, szelidebb kisleány nem volt nála. (Később még valakit megismertem, aki egyedül hasonlítható hozzá, de ezen a kettőn kívül szebb, jobb, igazán nem volt kerek e világon. Ezt most is állítom!) Abban az időben komolyan foglalkoztam a tervvel, hogy feleségül veszem. Mindössze néhány rongyos kis esztendei tanulás volt már csak hátra, melyet gyorsan követett volna ulámushadnagyi kinevezésem, akkor pedig mi sem állott volna többé esküvőnk útjában. Ezt a tervemet nyíltan is tudtára adtam Hugocskának. Fölhúzta szép szemöldökeit, összecsucsoritotta formás kis száját, megingatta szelid fejecskéjét s a szemében végtelen vidám— No no, legénykém! Gúnyt éreztem a szavából, pedig — ma már tudom — sohasem gúnyolódott, csak vidám jókedv volt benne. Fölvágtam a fejem: — Kinevetsz? Nem szerettél soha, Hugocska ! Utánam fűtött, elkapott, megölelt és öszszecsókolt. — Csacsi fiú, hát persze hogy szeretlek. Persze, hogy a feleséged leszek. Ki másé lennék? De most csak tanuld meg, édes, a geometriát, arra nagy szükséged lesz még mint ulánushadnagynak. — Gondolod? — kérdeztem boldogan, de halk kétséggel. Kicsit elmélázott. Úgy mondta aztán: — Igen. Gondolom. Az bizonyára nagyon fontos a lovasságnál. Mint befejezett dolgot többé nem érintettem a házasság kérdését. Bizonyos, hogy Hugocska attól kezdve sokat nézett ki az ablakon. És egyre révedezőbb lett. Az anyámnak éppen úgy a kezére járt, mint azelőtt, csak esténkint a régi, megszokott, egyszerű kis dalai, helyett érzelmes melódiákat énekelt a zongoránál s akárhányszor könybelobbadt a szeme. Olyankor csendes áhítattal néztem ragyogó haját. Ez körülbelül összeesett azzal az idővel, mikor az ikrek hazajöttek Pestről az egyetemről s majd fölvetették a hazat folytonos kurjongatásaitkkat Mert mulatni azt tudtak! Tanulni kevésbé korholta is őket eleget Hugocska, mondván, hogy példát vehetnének rólam. Pedig az orvostanhallgatóknak jóval többet kell tanulniok, mint az ulánushadnagyoknak. De ilyenkor a gazemberek közrefogták Hugocskát és megcsókolhaták, úgy , hogy a nagy sikongatásra akárhányszor a sodrófával rohant be az anyám. Akkor aztán elszéledtek. Anyám pedig magához szorította Hugocska lángoló arcát, én meg még jobban belebuktam a geometriába hogy mielőbb ulánushadnagy lehessek, mikor is haladéktalanul párbajra szólítom az elvetemedett ikreket. (Ha ugyan föl nem kötik őket addigra, apám komor jóslata szerint.) Megjegyzem, hogy ikerbátyáim helyzete hovatovább tarthatatlanná vált volna a házban ha nem akadt volna olyan tekintély, aki előtt ők is meghunyászkodtak. Volt pedig ez a tekintély bizonyos Zoltay Jancsi nevű fiatalember, aki még az ikreknél is nagyobb volt, velük fölényes baráti viszonyban élt s mindössze néhány hónap választotta el doktorrá valói avatásától. Zoltay Jancsi komoly ur volt már, nem beszélt szamárságokat s az ikrek rajongtak érte. Ha esténkint hazavetődtek csavargásukból, és fél ciánig csak ilyeneket lehetett a szobájukból hallani. — Zoltay ezt mondta. Zoltay azt mondta, Zoltay Jancsinak kockás pepitanadrágja van. Zoltay Jancsiba fülig szerelmes a szép patikusné. Zoltay Jancsit hárman provokálták. Zoltay Jancsi végigrágta a pofáinkat. Zoltay máris többet tud mint Bauer doktor. Jancsi bizonyosan egyetemi tanár lesz. Tessék ezután elképzelni milyen óriássá nőtt Zoltay Jancsi az egész ház előtt. El is határoztam, hogy mindazokat a jellembeli vonásokat, melyeket utánunkad nagy minőségben átvehetek Zoltay Jancsitól, a magamévá teszem. Elvégre ez a lovasságnál is lehetséges. De amit legjobban szerettem Zoltay Jancsiban, az az volt, hogy olyan finom és előkelő volt Hugocskával szemben, mintha máris ulánushadnagyné volna. Minden szava az volt, hogy: csókolom a kezét, s kezét csókolom. Ez nyilván imponált menyasszonyomnak is — igy hívtam magamban Hugocskát — mert nagyon szívesen volt vele együtt s olyankor rém okos dolgokról beszéltek. Az az, hogy később sokat hallgattak vagy egészen elvont fogalmakról beszéltek mint például: csillag, álom, ábránd, virág, menyország, boldogság és igy tovább. Én természetesen férfias elhatározással foglalkoztam a geometriával s a bérkocsi-standon kinéztem magamnak a lovamat, lelkiismeretesen ellenőrizvén gyarapodását, Hugocska szerelme, látván férfias következetességemet, napról napra nőtt irántam. Akárhányszor minden ok nélkül anya. A Károlyi-hitbizomány az OFB előtt, írta Erdős Ferenc dpa budapesti ügyvéd Igen nehéz probléma foglalkoztatja ma az Országos földbirtokrendező Bíróságot, nevezetesen a Károlyi Mihály-féle hitbizomány ügye. E tárgyban a legnehezebb kérdés, hogyan lehet bebiztosítani a birtokot a maga egészében azzal szemben, hogy netalán valamely volt ellenséges külföldi hatalom esetleg hazahozná Károlyit és beültetné a birtokba hatalmi szavával azzal, hogy politikai magatartása miatt hozatott ellene az ítélet, tehát a trianoni szerződés értelmében bíróságainknak nem volt joga birtokaitól megfosztani. Az ítélet szerint az egész vagyonnak nyolctizedrésze háramlott az államra, kéttizedrésze pedig a várományosokra. Az utóbbiaknak természetesen az ingóságokat fogja az állam kéttized fejében kiadni, a birtokokat pedig az állam iskola céljaira akarja alapítványként kezelni. Ez esetben az a veszedelem fenyeget, hogy valamely külhatalom beülteti Károlyit és minden nehézség nélkül egy darabban viszszakapja ingatlanait. Ezzel a veszedelemmel szemben az OFB tanácsa azon az állásponton van, hogy a birtokokat fel kell darabolni és az összes meglévő igényeket ki kell elégíteni belőle, az egész ország földinségét meg kell vele szüntetni. Ez az elv tűnik ki az OFB ítéletéből, amit ez ügyben már meghozott. A keret ítélet szerint az egész birtoknak mintegy 60 százalékát váltja meg. Az albizottság és a kiküldött bíró a keretítélet alapján most folytatja az eljárást. Arra már van példa, hogy a külföld már beavatkozott az OFB intézkedésébe. Ugyanis Tolnamegyében egy 400 holdas birtokot váltott meg az OFB azért, mert a birtok egy részvénytársaság nevén állott. Az összes részvények egy kézben voltak, az ingatlan, régi tulajdonosa kezén, aki birtokából részvénytársaságot csinált. Az OFB már a végrehajtást is elrendelte, az igénylő parasztok az esedékes összegeket már be is fizették, amikor a szerb kormány átírt a külügyminisztériumhoz, hogy amennyiben ezt végrehajtják,egy hadtesttel fogják megszállni és visszaveszik a birtokot. Körülbelül ez volt az átirat tenorja. A külügyminisztérium beavatkozására az OFB felfüggesztette a végrehajtást, a parasztok deputációtküldtek az ítélőtanács elnökéhez, akiknek a tanácselnök megmagyarázta a helyzetet s úgy, ahogy ki is elégítette őket az OFB más területekkel. ".■ E héten került tárgyalásra a keszthelyi Festetics-birtok. Az ítéletet még nem hozta meg a tanács. Arra mindenesetre figyelemmel lesz az OFB tanácsa, hogy e birtok fő célja a nemes fajú állatok tenyésztése, ami e birtoknak világhírt szerzett. Ennél