Budapesti Hírlap, 1925. február (45. évfolyam, 26–48. szám)

1925-02-01 / 26. szám

3 nyolcmillió mázsa a rozstermésünk, a múlt évben csak tizennégymillió a búza és hatmillió a rozs. Fogyasztási statisz­tikánk fogyatékos, rendszeres adatgyűj­tés még nincs is. A háború alatt alkal­mazott számítást véve alapul, mely minden lakosra egy és háromnegyed kilogramnyi búzát és rozsot számított,­­ az évi táplálkozási szükséglet tizen­hat és fél millió mázsa körül jár, a há­rom és fél millió mázsányi vetőmag­szükséglettel együtt. Tehát nagyon jó esztendőkben marad tíz-tizenkétmillió mázsa búza és rozs a kivitelre, rossz esztendőkben pedig valamivel kevesebb terem, mint a­mennyi az országnak a háborúsnál bővebb ellátására szüksé­ges. Közepes esztendőkben meg tudunk élni behozatal nélkül, ha az előző esz­tendők jók voltak és van kenyértarta­lék. Mindaddig azonban, a­m­íg a mos­tani legnagyobb átlag, a nyolc, meg hét és fél mázsás,­­ nem változik mini­mummá, vagy legalább közepes átlaggá, számottevő kenyérterménykivitelről ál­modnunk sem szabad. Normális viszonyok között a gazdák maguk minden különös kormánysegít­­ség nélkül eredményesen dolgozhatnak termelésük gyarapításán. És arra sem szabad gondolni, hogy a kormány bele­nyúljon az értékesítési forgalomba, akár belsőről, akár kiviteliről legyen szó. Viszonyaink azonban ma és mind­addig, míg a trianoni határok fennálla­­nak, nem normálisak. Nem tudjuk, hogy a kormány erős közrehatása nél­kül meg lehet-e teremteni a termelés gyarapításának pénzbeli és anyagbeli előfeltételeit? Nem tudjuk ennélfogva azt sem, hogy ha például a folyó esz­tendő megint rossz termést hoz, nem kell-e a kormánynak a forgalom sza­badságába is belenyúlni, hogy a vele járó kelletlenségeknél sokkal súlyo­sabb gazdasági és szociális bajok ne sújtsanak bennünket. Helyesebben, hogy a meglevő nyomorúság ne fokozódjék. Erre az utóbbi eshetőségre a legna­gyobb szorongással gondolunk. Mert hiszen már csak a rájuk gondolás is béníthatja a termelők buzgalmát, a be­fektető, munkaszaporító elhatározáso­kat. De a­­ rideg valóságot oktalanság volna figyelmen kivül hagynunk. Nekünk az ország- és embergyilkos Trianonnal meg kell kü­zdenünk. Tehát mindent elkövetni arra nézve, hogy céljai meghiúsuljanak s a magyar meg­mutassa, hogy olyan állapottal is meg­­bir küzdeni, a miről más népeknek fogalmuk sincs s a milyet a magyarság, ‘ — Goromba fráter! — zúgta a két bá­tyám, a ki iker létükre mindent egyszerre s egyformán mondtak. -„ Ugyan ne is beszéljetek arról a kiáll­­hatatlanról —­ sipitozták nővéreim, a­kik különben is örültek, hogy ismét valamelyik fiú ellen foglalhatniuk állást, még­hozzá egy nő érdekében. A letaszított angyalok nem éreztek oly mély, bukást s olyan hallatlan és lesújtó szégyent, mint én. Solise gondoltára, hogy ekkora pártja van ennek a jött-ment Hu­­gocskának az én famíliámban. Közben elült a vihar, csak Hugocska szepegett még sokáig. S bennem bosszúért lihegett minden vércsepp. S bosszúm ret­tentőnek ígérkezett. Testvéreim ugyanis mind ,,Hugócskának“ hívták a kislányt. De nekem, a­ki fiatalabb voltam nála, a kor tiszteletben tartása céljából valódi ne­vén: Irmuskának kellett őt szólítanom. S e kérdés körül számos kitanitásban volt részem. Maga Hugocska is nagy súlyt ve­tett rá, különösen mióta iskolába járt, hogy hiba ne essék e téren s haladéktalanul kiigazított, ha rátévedt a szám a közös megszólításra. Erre az érzékenységére ala­poztam tervein, a­mely hab, sőt hahhl — rettentő hatással volt lesújtandó Hugocska szőke kis fejére. — „Ilugocskának“ fogom szólítani ez­után, mint a többiek. — gondoltam ma­gamban. Nem fogok vele kivételezni. Iszonyú tervemet tett követte. Az első ily megszólításnál Hugocska úgy felhör­dült, mint a szivenszűrt galamb. (Azaz, hogy­ a galambok nem hördülnek fel, ma már tudom, de akkor nyilván nem tudtam még.) Ment panaszra. A család, tessék ké­rem megérteni: az én famíliám fel volt há­borodva. Csak legnagyobb bátyám, a Hu­gocska apja mosolygott.­­— Tulajdonképpen igaza van a kölyök­­nek.-Ü.a nagybátyja a kislánynak, noha fiatalabb nála, hiszen az öcsém. Ezen aztán nevetni kezdtek. Hogy én — nagybácsi! Határtalan gőg kerekedett bennem eljá­rásom e — mondhatni — szentesítése hal­latára. Dölyfösen „dugocskáztam“ a kis­történelme folyamán, nem most először él meg. Legyünk tisztában azzal is, hogy a kenyértermények ára mindig az import­paritás körül fog járni. Mert szűkös a belföldi termelési lehetőség és a csekély felesleg mindig a spekulációs törekvé­seket tüzeli. Csak a termelés gyarapí­tása fog könnyíteni a helyzetünkön, — még­pedig úgy, hogy a gazda jövedelme gyarapodik, — az életszükségleti cik­kek árának fölcsigázása, a szociális helyzet rontása nélkül. A termelés gya­­pításának, mint említettük, nagyon sok, saját erőnkből alig megteremthető elő­feltétele van. És sokat fog kelteni még a külföldet járni minisztereinknek, ban­kárainknak, sok belső intézkedésre lesz szükség, míg ezek az előfeltételek meg­valósulnak. Fia azonban egy egész országnak ez a nehéz kenyérkérdése csak egy lépés­sel közelebb visz bennünket, a szomszé­daink és a nagyhatalmak előtt ahhoz, hogy emberibb, keresztényibb irányban javuljon a hazánkkal szemben táplált fölfogásuk, keserves küz­ködésünk me­gint enyhülhet valamit. Budapesti Hírlap 1925 február 1. (20. sz.)" Luther kancellár Magyarországról és a dunai konföderációról. — Eszmecsere a fogadó estén. — (Berlini tudósítónk telef­on jelentése.) A birodalmi kormány fogadó estéjén Luther kancellár a már táviratilag ismertetett nyilatkozata után két téma foglalkoztatta a jelenvoltakat: a lefegu­ve­rezes kérdés­ és a dunchi konföderáció dolga, a­melyekkel a legtöbb csoportban élénken foglalkoztak. Ausztria sorsa kísértett a fényesen megvi­lágított teremben. Va­jon mi lesz vele? A Németországhoz való csatlakozás politi­kailag teljesen lehetetlen. A gazdasági ta­lán, de belátható időben aligha. Nyílt ti­tok, hogy Franciaország, nyilván a prágai kormány befolyására, már a dunai kon­föderáció mellett foglalt állást és ilyirá­­nyú nyilatkozatot tett Bécsben. A német politikusok rendkívül tartózkodón beszél­nek erről a kérdésről, mert konfliktust az antanttal senki sem akar, mégis, a­mikor az új sajtófőnök bemutatott Luther kan­cellárnak, megpróbáltam erről a kérdésről valamelyest megtudni. Beszélgetésem szó­­szerint a következő volt: A kancellár: Mit értenek önök tulajdon­képpen­ a dunai konföderáció alatt? Én: Eredetileg a Duna mentén fekvő ál­lamok gazdasági szövetségét kereskedelmi érdekek közös védelmére. A kancellár: Úgy . . . És mit szól hozzá Magy­arország? Lássa, szerepet cserélünk, én interjúvolom meg magát. Én: Magyarország addig, a­míg a tőle el­rabolt területeken véreinket elnyomják, ko­molyan ezzel a kérdéssel alig foglalkozhat. A politikai helyzet minden mástól elte­kintve, hijában áll a francia cseh ter­veknek. A kancellár: Valami pozitívumot mondani nagyon .. . mert könnyen leszögezhet­ném magamat. Beszélt már erről a kérdés­ről Stresemannal’. Én: Nem. De azt hiszem, hogy a német politikusoknak komolyan kell foglalkozni ezzel a kérdéssel, hiszen Németország útját kelet felé el fogja vágni az új alakulás, ha az tisztán francia protektorátus alatt a cseh­szlovák út számára létesül. A kancellár (rendkívül élénken). Persze, akkor Prág,a kapná meg a politikáját. Én: Úgy tudom, hogy Berlinben a keres­kedelmi körök is így vélekednek, hogy ha valamelyes gazdasági alakulás létesül a Duna mellett, abba okvetetlenül bele kell fogni Németországot is. A­mint a történe­lem bizonyítja, Magyarország és Németor­szág oly sokszor egymásra találtak és közös úton jártak. A kanc."J. (élénken): Úgy van! Úgy van! Én: Úgy hiszem, hogy az új gazdasági törekvéssel is meg fogják adni az alkalmat az új közös akcióra. A kancellár: Én csak annyit mondhatok, hogy a kérdéssel foglalkozom és ez engem rendkívül érdekel. A kancellár ezután ismételten kifejezte rokonérzését Magyarország iránt és elmon­dotta, hogy 1916 telén Budapesten járt és rendkívül mély benyomást tett rá a Duna jégzajlása. Ezt a képet nem tudja elfe­lejteni. .. leányt, a­ki eleinte szabadkozott, de aztán, hogy megmagyarázták neki a dolgot, kész­ségesen eltűrte. Bosszúm ugyan füstbe ment, mert őt nem bántotta a változás s még aznap oly kedves, jó volt hozzám, hogy ki is ment az eszemből. Sőt jóságá­ban még azt is felajánlotta, hogy, ha aka­rom, „nagybácsizni“ is hajlandó, én azon­ban szelídségétől, engedelmességétől, jósá­gától és okosságától teljesen elragadtatva, egy­szer s mindenkorra eltekintettem ettől. Hugocskáék aztán elutaztak s csak ka­rácsonykor láttuk egymást, így ment ez néhány évig. Minden eszten­dőben egy-két napig voltunk együtt és e rövid, együtt töltött órák után is elmondha­tom: soha jobb, szebb, őszintébb, hűsége­sebb pajtásom Hugocskánál nem volt. ... Tizenhárom éves koromban aztán hozzánk került Hugocska. Néneim, bátyáim akkor már jóformán mind kirepültek. Férj­hez mentek, házasodtak, avagy a főváros­ban tanultak. Az apám baja egyre fehérebb lett és a pipa ki nem maradt a szájából. Anyám­ örökösen leveleket irt fiainak, leá­nyainak, menyeinek s állandó érintkezésben volt a postával, mert nap-nap után nagy­szerű kolbászos, sonkás, kuglófos csoma­gokat küldözött a szélrózsa minden irá­nyába, a gyerekeihez. Hugocska egy kis városi életre jött hoz­zánk. És szebb, gyönyörűbb, dolgosabb, szelidebb kisleány nem volt nála. (Később még valakit megismertem, a­ki egyedül ha­sonlítható hozzá, de ezen a kettőn kívül szebb, jobb, igazán nem volt kerek e vilá­gon. Ezt most is állítom!) Abban az időben komolyan foglalkoztam a tervvel, hogy fe­leségül veszem. Mindössze néhány rongyos kis esztendei tanulás volt már csak hátra, melyet gyorsan követett volna ulámushad­­nagyi kinevezésem, akkor pedig mi sem ál­lott volna többé esküvőnk útjában. Ezt a tervemet nyíltan is tudtára adtam Hugocs­­kának. Fölhúzta szép szemöldökeit, összecsucso­­ritotta formás kis száját, megingatta szelid fejecskéjét s a szemében végtelen vidám­— No no, legénykém! Gúnyt éreztem a szavából, pedig — ma már tudom — sohasem gúnyolódott, csak vidám jókedv volt benne. Fölvágtam a fejem: — Kinevetsz? Nem szerettél soha, Hu­gocska ! Utánam fűtött, elkapott, megölelt és ösz­­szecsókolt. — Csacsi fiú, hát persze hogy szeretlek. Persze, hogy a feleséged leszek. Ki másé lennék? De most csak tanuld meg, édes, a geometriát, arra nagy szükséged lesz még mint ulánushadnagynak. — Gondolod? — kérdeztem boldogan, de halk kétséggel. Kicsit elmélázott. Úgy mondta aztán: — Igen. Gondolom. Az bizonyára na­gyon fontos a lovasságnál. Mint befejezett dolgot többé nem érin­tettem a házasság kérdését. Bizonyos, hogy Hugocska attól kezdve sokat nézett ki az ablakon. És egyre réve­­dezőbb lett. Az anyámnak éppen úgy a kezére járt, mint azelőtt, csak esténkint a régi, megszokott, egyszerű kis dalai, he­lyett érzelmes melódiákat énekelt a zon­goránál s akárhányszor könybelobbadt a szeme. Olyankor csendes áhítattal néztem ragyogó haját. Ez körülbelül összeesett azzal az idővel, mikor az ikrek hazajöt­tek Pestről az egyetemről s majd fölvetet­ték a hazat folytonos kurjongatásaitkkat Mert mulatni azt tudtak! Tanulni kevésbé korholta is őket eleget Hugocska, mond­ván, hogy példát vehetnének rólam. Pe­dig az orvostanhallgatóknak jóval többet­­ kell tanulniok, mint az ulánushadnagyok­­­­nak. De ilyenkor a gazemberek közrefog­­­­tá­k Hugocskát és megcsókolha­­ták, úgy , hogy a nagy sikongatásra akárhányszor a sodrófával rohant be az anyám. Akkor aztán elszéledtek. Anyám pedig magához szorította Hugocska lángoló arcát, én meg még jobban belebu­ktam a geometriába hogy mielőbb ulánushadnagy lehessek, mi­kor is haladéktalanul párbajra szólítom az elvetemedett ikreket. (Ha ugyan föl nem kötik őket addigra, apám komor jóslata szerint.) Megjegyzem, hogy ikerbátyáim helyzete hovatovább tarthatatlanná vált volna a házban ha nem akadt volna olyan tekintély, a­ki előtt ők is meghunyászkod­tak. Volt pedig ez a tekintély bizonyos Zoltay Jancsi nevű fiatalember, a­ki még az ikreknél is nagyobb volt, velük fölé­nyes baráti viszonyban élt s mindössze néhány hónap választotta el doktorrá valói avatásától. Zoltay Jancsi komoly ur volt már, nem beszélt szamárságokat s az ik­rek rajongtak érte. Ha esténkint haza­vetődtek csavargásukból, és fél ciánig csak ilyeneket lehetett a szobájukból hallani. — Zoltay ezt mondta. Zoltay azt mondta, Zoltay Jancsinak kockás pepitanadrágja van. Zoltay Jancsiba fülig szerelmes a szép patikusné. Zoltay Jancsit hárman provokálták. Zoltay Jancsi végigrágta a pofáinkat. Zoltay máris többet tud mint Bauer doktor. Jancsi bizonyosan egyetemi tanár lesz. Tessék ezután elképzelni milyen óriássá nőtt Zoltay Jancsi az egész ház előtt. El is határoztam, hogy mindazokat a jellembeli vonásokat, melyeket utánu­nk­ad nagy­­ mi­nőségben átvehetek Zoltay Jancsitól, a ma­gamévá teszem. Elvégre ez a lovasságnál is lehetséges. De a­mit legjobban szerettem Zoltay Jancsiban, az az volt, hogy olyan finom és előkelő volt Hugocskával szemben, mintha máris ulánushadnagyné volna. Minden­­ szava az volt, hogy: csókolom a kezét, s kezét csókolom. Ez nyilván imponált­­ menyasszonyomnak is — igy hívtam ma­gamban Hugocskát — mert nagyon szíve­sen volt vele együtt s olyankor rém okos dolgokról beszéltek. Az az, hogy később sokat hallgattak vagy egészen elvont fo­galmakról beszéltek mint például: csillag, álom, ábránd, virág, menyország, boldog­ság és igy tovább. Én természetesen férfias elhatározással foglalkoztam a geometriá­val s a bérkocsi-standon kinéztem magam­nak a lovamat, lelkiismeretesen ellenőriz­vén gyarapodását, Hugocska szerelme, látván férfias követ­kezetességemet, napról napra nőtt irántam. Akárhányszor minden ok nélkül a­nya. A Károlyi-hitbizomány az OFB előtt, írta Erdős Ferenc dpa budapesti ügyvéd Igen nehéz probléma foglalkoztatja ma az Országos f­öldbirtokrendező Bíróságot, nevezetesen a Károlyi Mihály-féle hitbizo­­mány ügye. E tárgyban a legnehezebb kér­dés, hogyan lehet bebiztosítani a birtokot a maga egészében azzal szemben, hogy neta­lán valamely volt ellenséges külföldi hata­lom esetleg hazahozná Károlyit és beül­tetné a birtokba hatalmi szavával azzal, hogy politikai magatartása miatt hozatott ellene az ítélet, tehá­t a trianoni szerződés ér­telmében bíróságainknak nem volt joga birtokaitól megfosztani. Az ítélet szerint az egész vagyonnak nyolctizedrésze háramlott az államra, kéttizedrésze pedig a váromá­nyosokra. Az utóbbiaknak természetesen az ingóságokat fogja az állam kéttized fejében kiadni, a birtokokat­ pedig az állam iskola céljaira akarja alapítványként kezelni. Ez esetben az a veszedelem fenyeget, hogy va­lamely külhatalom beülteti Károlyit és minden nehézség nélkül egy darabban visz­­szakapja ingatlanait. Ezzel a veszedelem­mel szemben az OFB tanácsa azon az állás­ponton van, hogy a birtokokat fel kell dara­bolni és az összes meglévő igényeket ki kell elégíteni belőle, az egész ország földinségét meg kell vele szüntetni. Ez az elv tűnik ki az OFB ítéletéből, a­mit ez ügyben már meghozott. A keret ítélet szerint az egész birtoknak mintegy 60 százalékát váltja meg. Az albizottság és a kiküldött bíró a keretítélet alapján most folytatja az el­járást. Arra már van példa, hogy a külföld már beavatkozott az OFB intézkedésébe. Ugyan­is Tolnam­egyében egy 400 holdas birtokot váltott meg az OFB azért, mert a birtok egy részvénytársaság nevén állott. Az összes részvények egy kézben voltak, az ingatlan, régi tulajdonosa kezén, a­ki birtokából részvénytársaságot csinált. Az OFB már a végrehajtást is elrendelte, az igénylő pa­rasztok az esedékes összegeket már be is fizették, a­mikor a szerb kormány átírt a külügyminisztériumhoz, hogy a­mennyiben ezt végrehajtják,egy hadtesttel fogják meg­szállni és visszaveszik a birtokot. Körülbe­lül ez volt az átirat tenorja. A külügymi­nisztérium beavatkozására az OFB felfüg­gesztette a végrehajtást, a parasztok depu­­tációt­­küldtek az ítélőtanács elnökéhez, a­kiknek a tanácselnök megmagyarázta a helyzetet s úgy, a­hogy ki is elégítette őket az­ OFB más területekkel. ".■ E héten került tárgyalásra a keszthelyi Festetics-birtok. Az ítéletet még nem hozta meg a tanács. Arra mindenesetre figyelem­mel lesz az OFB tanácsa, hogy e birtok fő célja a nemes fajú állatok tenyésztése, a­mi e birtoknak világhírt szerzett. Ennél

Next