Budapesti Hírlap, 1925. február (45. évfolyam, 26–48. szám)

1925-02-07 / 30. szám

2 el ezt a rengeteg vizsgázót? Ki fog rájuk két hétig felügyelni? És hogy tudjanak vizsgázni ezek a növendékek, a­mikor nyu­godt, megszokott környezetükből kirán­gatva, ismeretlen tanárok elé állítják őket, ott kik nem tudásukat vizsgálják, hallom politikai szempontból keresnek ürügyet, hogy a továb­b­tanulásból kizárhassák. De anyagi szempontokat is kell figyelembe venni. A Nagyváradra csődítendő 400 s a Nagyszebenire összehajtandó 900 növendék elszállásolási és étkezési költségeit ki fizeti? Mind olyan kérdések ezek, melyeknek föl­tárásával akarják a magyar anyák a ki­rályné beavatkozását megszerezni. Pedagógiai szempontból­­nagyon érdekes román szakemberek állásfoglalásai a javas­lattal szemben. Előbb Háncs bukaresti fő­igazgató ítélte el az egész javaslatot a Álru­mul Romaneseben megjelent cikkében, most ugyanabban a lapban Bartojan giur­­giui, tanár mond éles bírálatot. Megálla­pítja,­­ hogy a jövő román nemzedék mű­veltségének színvonalát semmiesetre sem fogja emelni ez a vizsga. „Nem pedig azért, — mondja,­ — mert a tanári testület teljesítőképességétől függ minden, az pedig •teljesen független a tanulók vizsgáitól. Ugyanaz a tanári testület ugyanazt az ered­ményt fogja produkálni, akár van érett­ségi, • akár ■ nincs.“ Hogy pedig milyen ez a tanári testület az állami tanintézeteknél, arról szép adatokat tud Bartolan. Megemlít olyan főgimnáziumot a királyságban, a­hol egy­ volt falusi jegyző ,s egy olyan leány­­főgimnáziusmnot, a­hol egy gépírónő adja elő a román történelmet- Egy harmadik középiskola egyik tanára hat osztályt vég­zett, a másik falusi tanító volt, a harma­diknak egész­­ként****** négy elemi osz­tály. De aztán olyanokat is felelnek ezek­nek az. .iskoláiknak tanulói, hogy Periklész egy „Demokrácia“ nevű országnak volt a királya, Mihály vajda meg Laguna érsek­kel vivett harcokat Nagybánya mellett. Ghibu kolozsvári egyetemi tanár az Ade­­verulban írja le dési kirándulásának em­lékeit. Elmondja, hogy a magyar állami polgári leányiskolából leánygimnáziumot csináltak, de egyetlenegy képesített tanár­nője nincs, az igazgatóval együtt mindnyá­jan csak nyári kurzust végzett elemi isko­lai tanítónők, vagy még azok sem. Felál­lítottak egy kereskedelmi iskolát is, a­mely­nek tanerői vagy elemi iskolai tanítók, vag­y kurzust végzett mindenféle elem­ek. Ő maga" állapítja meg, hogy ilyen tanári ka­­rokkal kultúrát terjeszteni nem lehet. Minthogy pedig a saját kultúrájukat emelni nem tudják, gondoskodik róla a közoktatásügyi miniszter, hogy a kisebb­ségek­­kultúráját züllesszék le legalább any­­nyira, mint a magukét, esetleg még lejebb, ha tehet. divatos diákstikli volt, a­mi a diáktanyá­kon tekintélyt, sőt nimbuszt szerzett, pláne, ha csengő rímekben világgá is kürtötték a hírét. Az ilyen név szállott városról vá­rosra, iskoláról-iskolára. A színészek büsz­kén, szavalva emlegették, mint a művészet­­bódítását s dicsekedtek, hogy Kenézy Csa­tár az övék. Nemcsak költő, hanem színész is. Így jutott az arcképe a kortinára, Sha­kespeare mellé. Persze, a kiábrándulás mihamar elkövet­kezett. A szoboszlói ember sohase született koplalásra és Kenézy Csatár a szoboszlói volt. Arról a tarlóról származott, melynek fekete vögében az a hires fehér cipó terem, a m­i­ről piá­t­lógó hexameter járt szájról­­s zajra. —­ Jó puha, jó foszló kenyeret tud sütni Szoboszlai A ki azon a fehér cipón növekedett, a csavargó komédiás fekete kenyérhéját meg nem rágja. Hiába enyhitgette és csillapit­­gatta magát a Vasárnapi Ujság­ban meg­jelent ábrándos, tréfás és epedő versekkel és a­ kisvárosi lapokban szanaszét szórt humoros novellákkal, végre is megtanulta, meg kellett ■ tanulnia a filiszterbölcsesség főfő törvényét, hogy „többet ér egy hold föld Midtessexben, mint tízezer hold — Utópiában!"­De hátha Midtessexben Utópiát is föl­találhatjuk! — gondolta magában és eszébe se jutott, hogy máris Utópiába került visz­sza. Mert kell-e annál utópisztikusabb kép­zelgés, mint ha valaki lehetségesnek tartja azt, hogy realizálja az álmait és a vágyait! Kenézy Csatár ilyesvalamit próbált, mikor a vándorszínész sátorából a bürokrácia csarnokába költözködött. Nyilván Burns Róbert emléke lebeghetett előtte, a­kinek kedves, érzelmes, hév­üléke­ny és pajzán költészetével az ő költészete leginkább ro­kon; a skót fináncé, a­ki a legprózaiasabb élet viaskodásait költői álmodozások közé ringatta. Kenézy is a francia szolgálatába állott. Nyitrai találkozásunk idején már lelkiismeretes, sőt jóformán pedáns tiszt­­viselő volt, mint általában a magyar tiszt­viselő, a­ki emberül megfelel annak, a mát vállalt, a­ki a hazáért és a nemzetért dol­gozik, lelkesen és magaföláldozóan, nem pedig bérért, pozícióért, haszonért és nem amerikázva, látszatra, vagyis nem az ál­magyar idegenektől importált új elméletek tanítása és erkölcse szerint. Persze, minden hiába volt. Mi, magyarok, ezer esztendő óta mindig másokért verekedtünk és má­soknak dolgoztunk. Hiába volt Kenézy is kitűnő pénzügyigazgatósági titkár és hiába írta szép verseit, annyira sohase tudott föl­vergődni, a­mennyire puritán becsületes­sége, alapos jogászi képzettsége és vas­szorgalma számot tarthatott és megérde­melt volna. A nemzeti színre festett szín­telenek mindig ebbe vágtak. Akadt azon­ban őszinte jóakaróra is, a­ki hímezés­­hámozás nélkül kereken a szemébe mondta, hogy pénzügyigazgatónak nem nevezhetnek ki olyan embert, a­ki verse­ket ír. Az akták világában gyanús a vers! Pláne olyan vadmagyar névvel: Kenézy Csatár! A méltatlan, oktalan, sőt gonosz mellő­zés keserűsége rágódott a lelkén, de ezt a keserűséget Kenézy Csatár meg tudta éde­síteni szelleme kifogyhatatlan derűjével, művészi humorával és költői fel­h­evü­­lései­vel, a mikre a bűvös-bájos magyar Felvi­dék természeti szépségei és magyar fajunk szakadatlan küzdelmei ragadták, ősi hagyo­mányaink és a magyar nyelv szent jogai­nak védelmében. Sohase nevezték ki arra az állásra, a melyre vágyott s a melyet nálánál jobban soha senkise érdemelt meg; sohase lehetett pénzü­gyigazgató. De mint pénzügyi tanácsos és helyettes pénzügy­­igazgató is páratlanul népszerűvé tudta tenni népszerűtlen hivatását és rideg mun­kakörét. Emberszeretete, igazságossága, jó­sága, kedvessége és tüzes magyarsága min­denkit tiszteletre kényszeritett s hálára és szeretőire indított. Zengő versei, melyek­kel március idusának évfordulóit, a Felvi­déki Magyar Közművelődési Egyesület gyű­léseit és egyéb ünnepeit, Erdősinnek, a bra­­nyiszkói hős piaristának emlékét és nyit­­rai szülőházát, Gvadálnyinak, a magyar lovasgenerálisnak humorát és szakolcai lakóházát megkoszorúzta és megdicsőitette s a fölolvasások, a mikkel a szláv tenger apró magyar szigeteit földiszitette, a ma­gyar öntudatot és nemzeti hitet ébren tar­totta s becsületes tót népünk hűségét és testvéri szeretetét ápolgatta, visszhangosan csöngtek ke­resztül-kasul a felvidéki lelkes magyarság társadalmában és baráti lako­máin. Kenézy Csatár olyan áldozó-kehely volt, melyben lélek van s a melyből dal, humor és áldomás gyöngyözik! Könnyű itt, a nagyvárosi palotákban, az aranyozott emelvényeken és a dúsan stili­zált asztalok körül szónokolni! De mi a sáros kis tót városokat és falukat jártuk! Küzködtünk a félreértés és a meg nem ér­tés lidérceivel s szivünk tüzet és szűkös garasainkat együtt szórtuk széjjel, hogy magyarságunkat megőrizhessük és a nem­zetnek gyarapithassuk. Zoborhegyi nyájas nyaralónk terebélyes diófája s a Dombay Hugó szarkahegyi­­szölleje és borháza, ha a zsivány cseh piszkos körme között nem volna, sokat beszélhetne a vívódásokról, a miket átszenvedtünk; a nemzeti álmokról, a mikkel egymásban az illúziókat, a re­ményt, hitet és bizalmat föntartottuk s a fantasztikus terveikről, a miket a dalok má­mora közben szövögettünk és mint fáklyá­kat gyújtogattunk. Nekünk semmi részünk sincs a mai romlásban! Mi megtettük a magunkét! Többet is, a másét is. Minde­nünket odaadtuk s mikor még ráadásul és jutalmul a munka és az élet eszközeit is ki­csavarták a kezünkből, hogy rajtuk, mint a koncon, élelmes idegen haszonlesők osz­tozzanak meg épp úgy, mint az elrabolt gyö­nyörű magyar végeken ... hát megtartot­tuk a koldusbotot. Az is fegyver! És győzni fogunk azzal is! Mindezt, persze, elefelejtik. És lassanként elfelejtik Kenézy Csatárt is. Pedig legalább kedves novelláskönyve, melyet Regények dióhéjban cím alatt a lelkes Aigner Lajos adott ki, s Kalászok című verskötetének sok szép gyöngye megérdemelné, hogy mint a magyar lélek, mint a magyar szellem eredeti világát, a nemzet kincsei között és az egymást követő és fölváltó nemzedékek kegyeletében a várva-várt szebb jövendőnek megőrizzék!* Csak halvány vonásokban idéztem vissza emlékét, hogy baráti meleg érzelmeimmel megbecsüljem. Az utolsó sóhajtások, a­mi­ket már csak levélben váltottunk, mikor más-más vidékre szakadtunk, levelesládám­ból néha-néha élembe kerülnek és a ma­gány óráiban segítenek, hogy legalább kép­zeletben felújítsam magam körül a régi, az­ elrabolt magyar világot. Nyári csavargásom közben egyszer, a fü­leki vár alatt, a vasúti kocsiban olvastam az újsághírt, hogy Csatár valami legfelsőbb királyi kitüntetést kapott. Képes levelező­lapon, mely a füleki várat ábrázolta, rög­tönzött klapanciákban gratuláltam neki Reád néz büszke, vén, konok falával, ősi sasfészek, a füleki várrom; Dacolva idő­s vihar ostromával, Épp, mint te. Csatárom! Üzen, hogy írjál versét versre róla, Sose fogyjon el lantodról a nóta; S uj dicsőséghez friss babért szerezz: Dalolj! mosolyogj! szeress! Néhány nap múlva versben felelt rá.. Azt hiszem, az a pár strófa: ő maga. Ke­nézy Csatár. Ott áll ma is, berámázva, az íróasztalomon, arcképével együtt; néha azt se tudom, melyik a vers, melyik a foto­gráfia. A kettő együtt mindenesetre ő: a költő, a humorista, a hű barát, a keserű magyar apostol: Kenézy Csatár. Dicsőséget? Babért? Én nem kívánok! Még zokon vennék a költőkirályok. Hogy nagyralátok! Dalolni, szeretni, mosolyogva élni. _ Ma csalódván, holnap újra remélni, Lázban elégni!..* * igen, ez az! Ennyi a tudományom! Majd okosabb leszek a másvilágon. Előre látom. Ott kerülöm Lédát s a korhelyeket. Az Erény köve? útján én vezetek, (Vénnek születek!) „ Addig... csakugyan, múlhatnak az évek’. Ifjúi hévvel dicsői­lek téged. Dal, mosoly, élet! Aláírva: ölel és szeret ifjú barátod Ke­nézy Csatár.­­• Jót nevettem; az én ifjú barátom akkor hetven éves volt. Pár év múlva végképp itt hagyott. S most, mikor már nincs, s verseiben és emlékében él és föl-fölkeres ... ilyenkor érzem igazába, hogy tréfája mennyire kedves valóság volt és az ma is. Hogy milyen ifjú volt, csak­ugyan. Örök ifjú A magyar álmok vár­­­dorgyermeke, atyámfia. Budapesti Hírlap 1925 Montán­ V.: '(30. Sg-if A külügyi és belügyi tárca költségvetése. — Katalógus-olvasás. — A nemzetgyűlés ma — a költségvetés részletes vitájának során — Scitovszky Tibor külügyminiszter beszéde és rövid vita után elfogadta a külügyi költségvetést. A miniszter beszéde nyomán támadt vitá­ban Beck Lajos, Bogya János, Farkas Tibor és Huszár Károly szólalt­ fel. Bogya az olasz­ orientáció helyességét hirdette, Huszár Károly pedig az állítóan már meg­kötött szovjetszerződés ellen beszélt. A kül­ügyi tárca elintézése után a belügyi tárcára került a sor. A vitát Irakovszky Iván bel­ügyminiszter beszéde vezette be. A minisz­ter a belügyi igazgatás minden ágára ki­tért beszédében, a­melynek végén a költség­vetés megszavazását kérte. A külügyi tárca költségvetése feletti sza­vazás kissé nehezen ment, mert a Ház —­­mint rendesen — határozatképtelen volt. Petrovácz Gyula ismételt felszólalása után az elnök elrendelte a katalógusolvasást, a­mi az új házszabályok értelmében az iga­zolatlan képviselőikre a napidí­j elvesztését vonja maga után. Erről különben lapunk más helyén számolunk be. A az ülés lefolyása. A mai ülést háromnegyed tizenegykor nyitotta meg Scitovszky Béla elnök. Napi­renden a külügyi tárca költségvetése sze­repelt. Honos Miksa gróf ismertette a költség­vetést és a külügyminisztérium és a kül­ügyi szolgálat megszervezését. Adatai sze­rint tizennyolc követségünk, tizennégy kon­zulátusunk és harminchét tiszteletbeli kon­zulátusunk van. A központi igazgatásra 1.736.000 koronát, a külföldi szolgálatra 4.254.000, a nyugdíjellátásra 160.000 ko­ronát fordítunk, a bevétel mindössze 1.936.000 korona. Szerinte határozott orientáció a külpolitikában ma lehetetlen­ség, inkább az a feladat, hogy Magyaror­szágot a külfölddel megismertessük, meg­győzzük a békés szándékainkról és óvi,taka­rásunkról. Elfogadásra ajánlotta a költség­­vetést. A külügyminiszter beszéde. Scitovszky Tibor külügyminiszter mon­dott ezután nagy beszédet, melyben a nem­zetközi helyzetről számolt be. A háború előtt — mondotta — nem volt önálló kül­politikánk. Bécs intézte ezt s a magyar­ ­ nemzetgyűlés ülése. A közönség elszokott a külpolitikai gondol­kozástól. Addig a külpolitika csak az osz­trák szempontok érvényesülési tere volt. Utána jött az összeomlás, mely alatt hibás, dilettáns külpolitikát űztek s ennek a kö­vetkezménye volt, hogy Magyarországról a nélkül ítéltek, hogy ismerték volna tör­ténelmi szerepét, hivatását. ígéretet tett, hogy az új magyar diplomáciai nemzedé­ket a legrátermettebb magyar fiatalembe­rekkel egészíti ki és neveli fel. Elismerte, hogy a külügyi képviseletek dotációja a belföldivel szemben nagy. Ennek oka az, hogy a külföldi államok drága megélheté­sét figyelembe kellett venni a követségek személyzetének dotációjánál. Fölemlítette, hogy a washingtoni követ 25.000 dolláros javadalmazásából csak lakásra 15.000 dol­lárt kénytelen fordítani. Kifejtette, hogy külföldi képviselőink feladatuk magaslatán állanak, de őket mindenkinek segíteni kell. Megállapította, hogy a nemzetközi életben még mindig a háborús viszonyok szerint való szembenállás az irányadó, még min­dig a békeszerződés biztosítását tűzik ki a külföldi államok célul. A népszövetségi eszme is ennek alapján áll, a gazdasági rendszabályok, a katonai ellenőrzés is ezt célozza. Most ugyan gazdasági téren bizo­nyos mérséklet tapasztalható. A válságok mindenütt egymást érik, a gazdasági fel­bomlás megrendítette a győztes államokat is, csak a legutóbbi évben kezd javulni a helyzet, melyre az a jellemző, hogy Anglia kivételével szükségesnek láttak az összes államok egy védő- és dacszövetségi rend­szert fölépíteni. Magyarország csak sajnál­hatja, hogy békés szándéka mellett éppen e szövetség központjában áll. A népszövetség súlya és szerepe. A népszövetséggel a külpolitikának ma már számolnia kell. A magyar helyreállí­tás is ennek támogatásával folyik tovább és ettől várhatunk eredményeket a kisebb­ségi jogok kezelésében is. A népszövetség ebbéli működésére azonban meg kell álla­pítani, hogy ez Magyarországon nagy csa­lódást okozott. A népszövetség a fegyver­kezések korlátozásával foglalkozik elsősor­ban. Ez ügyben a genfi jegyzőkönyv­ hala-­­Aljisse jelenti, „de elfogadása ma még kétsé­ges. ’Magyarország sem foglalt e tekintet­ben állást. A népszövetségben mi azokat támogatjuk, a­kik az egyenlő jogok és egyenlő kötelességek elvét képviselik és a nemzetek között is a demokrácia elvét igyekeznek érvényesíteni. Hálával említette meg az északamerikai Egyesült­ Államok­nak gazdasági helyzetünkkel szemben meg­nyilvánuló érdeklődését. Az orosz kérdésről A többi szónok, Beck Lajos szólalt ezután föl s az ön­érzetes külpolitikát hangoztatta. Elismerte, hogy határozott orientációt még a nagy államok sem tudnak ma követni. Foglal­kozott a német talpraállítás, az orosz-bal­káni probléma, az amerikai gazdasági hely­zet kérdésével s felhívta a figyelmet arra, hogy Anglia és Amerika előrelátható szo­rosabb­­ együt­tem­­űk­ödésébe. Magyarországnak aktív politikával kellene bekapcsolódni. Andrássyval szemben a lengyel orientáció ellen nyilatkozott mely szerinte épp ug­y elképzelhetetlen számunkra mint a fran­ciák felé való tájékozódás. A franciák szláv terveiben mi az ütköző állam szerepét tölt­jük be és útjában állunk e tervek meg­valósításának. Viszont a német-olasz terv keretében báston szerepünk volna a szláv államokkal szemben. Az Oroszországgal kijelentette, hogy csak akkor foglalkozik vele, hogyha a szerződés a Ház asztalára­­kerül. A nemzetközi szerződésekre irány­elvül Magyarország tekintélyének és szuve­­réni­tásának feltétlen megóvását tűzte ki és hangoztatta, hogy a szomszédos államok­kal való jó viszonyra nagy gondot akar for­dítani.. .Kiemelte Angliának és Olaszország­nak az első ízben felénk fordult szimpátiá­ját, Angliának a talpraállítás és Fran­ciaországnak a reparáció kérdésében nyúj­tott támogatását. A szomszédokkal való jó­­ viszony érdekében mindent elkövetünk, de ehhez legjobban az vezet, ha ott künn az elszakított magyarokkal szemben megfelel­nek a kisebbségi jogokban előírt kötelezett­­­sejteknek. A szomszédokkal jó viszonyra törekszünk­. Az utódállamokkal különböző kérdések­ben kötöttünk egyezményeket, ma is több ilyen van tárgyalás alatt. Középeurópában egyedül állunk a szabadkereskedelem állás­pontján és ezzel a legmesszebbmenő lehe­tőségeit biztosítjuk a szomszédokkal való­­együttműködésnek. A forgalom javítása ér­dekében is elkövettünk mindent. E tekin­tetben Cs­eh-Szlová­kiában mutatkoztak bem’ kézségek, most folyik a velük való viszo­nyunk bensőbbé tételére megindított tár­gyalás. Az útlevél-ügyek revízióját sürgeti a külügyminisztérium. Itt is Cseh-Szlová­­kiával szemben vannak panaszok, bár most már ők is hajlandók az útlevél-ügy reví­ziójára. Külön kiemelte a végén a szent­­­székkel fennálló szíves jóviszonyunkat és külön köszönetet mondott a pápai nun­­ciusnak karitatív tevékenységéért. (Zajos el­lenzés.) Politikai elvként az volt a külügy­miniszter megállapítása, hogy az ország belső megerősdése­ lehet az eredményes külpolitika feltétele, melynek keresztülvite­lében őt­­­ magyar ügy rendületlen igaz­sága támogatja, ehhez kéri a nemzetgyűlés segítségét. (Zajos éljenzés és taps. A szó­nokot számosan üdvözlik.)

Next