Budapesti Hírlap, 1925. március (45. évfolyam, 49–73. szám)

1925-03-01 / 49. szám

Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 49. szám. Vasárnapi szám ára 3000 korona. Vasárnap, március 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Au­sztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Länder Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József­ körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A szellemi munkás. Irta Földes Béla v. b. t. t. Budapest, febr. 28. A minapi kulturvita alkalmából bi­zonyára sokan várták, hogy a nemzet­gyűlés egy problémával, egy sürgős problémával, egy problémával, mely magyar és európai egyaránt, foglalkoz­zék: az intellektüell, a szellemi mun­kás problémájával. Ez a probléma a magyar kultúra, a magyar középosz­tály, a magyar rekonstrukció és kon­szolidáció problémája, melyet sem meg­kerülni, sem kikerülni nem lehet. Valamikor munkás alatt csak azt értették, aki közönségesebb testi mun­kát végezett. Ma pedig beszélünk szel­lemi munkásról és még a legelőkelőbb képviselőit a szellemi alkotásoknak, az irodalom, a tudomány, a művészet, a­ nyilvános funkciók terén is, szellemi munkásoknak minősítik. A megkülön­böztetést szellemi és fizikai munkás között egészen kategorikusan keresztül­vinni nem lehet, mert a legközönsége­sebb testi munka is bizonyos szellemi erő kifejtését követeli és megfordítva a legnagyobb szellemi munka testi mun­kával, sőt gyakran nagy testi munká­val is jár. A különbség ott van, hogy valamely munkában mi a túlnyomó és a szerint szellemi és testi munkáról be­szélünk. A szellemi mu­nka, a szellemi pályák mindig sok egyénre nagy vonzóerőt gyakoroltak. Nagyobb hírnévvel, na­gyobb tekintéllyel járnak, már azért is, mert eszményibb rugók viszik rende­sen az embereket eme pályák felé, neha a puszta pénzszerzés. Az ilyen pályák nagyobb vonzóereje az oka annak, hogy e pályákon gyakran hiányzik az összhang kínálat és kereslet között. .Volt idő,­midőn túl sok ember ment a papi pályára, — minden családban volt egy pap, — ismét olyan, midőn na­gyon sokan mentek a katonai, az ügy­védi, a hivatalnoki pályára. Minthogy vonzalomból, belső hivatásból keresik a szellemi pályákat, legalább sokan, könnyen beáll e pályákon a túltömött­­ség. Ha ilyesmi az anyagi termelés te­rén mutatkozik, az hamarabb talál ki­egyenlítést, mihelyt a piacon az illető javakban túltermelés mutatkozik és az árak csökkennek. Mert ezeket a pályá­kat ritkán keresik fel belső rokonérzés­ből, lelki szükségletből, tehát otthagy­ják, mihelyt anyagi kárpótlást nem nyújtanak. Az író, a költő, a művész koplalni is tud, hogy belső vágyát ki­elégítse, de a kőművesnél, a kémény­seprőnél, a csatornatisztítónál annak nincs értelme, annak ellenére, hogy Fourier azt állítja, nincs az a piszkos munka, amire nem akad hajlamból vállalkozó. Nagyon természetes, hogy a szellemi pályák túltömöttsége a műveltség emel­kedésével nagyobbodik. Több ember képes szellemi tehetségeit kiképezni és több ember óhajt nagyobb vezető, al­kotó állásokat betölteni. A műveltség haladásával a társadalomnak több ilyen egyénre van szüksége is. Azonban az a körülmény, hogy eme pályákon nem oly szabatosan jut kifejezésre a keres­let és kínálat közötti arány és mert sokan a pálya vonzósága folytán cse­kély anyagi eredménnyel megelégsze­nek, a túltömöttség veszedelmét hozza magával. Ez különösen érezhetővé vá­lik, ha egy társadalom egy felsőbb fokról lezuhan, mint ahogy az a világháború folytán elkövetkezett. Egy társadalom, mely alig képes anyagi szükségleteit kielégíteni, még kevésbé képes szellemi szükségleteinek előbbi mértékét fentar­­tani. Ilyen állapotok régebben inkább csak egyéni balsorsot okoztak, azonban a mai korban társadalmi és politikai veszedelmeket rejtenek magukban. Az elégedetlen szellemi munkások sorából kerülnek nagyobbá­a ki azok, akik urai lesznek a tömegek szenvedel­meinek, a régi és a modern Katilinák. Ha el tudnának helyezkedni a társada­lom kereteiben, alkalmasint kevés ki­vétellel a társadalom csendes tagjaivá válnának. Az elhelyezkedés hiányában a társadalom ellenségeivé válnak, mely társadalom őket kitaszítja. Acheronta moyebo. Tudásuk erős bírálat alá veszi a társadalom fogyatkozásait, gyakori féltudásuk még inkább. A tömeg nél­külük sötétségben botorkál, a tűzcsóvát vagy a fáklyát ők tartják a kezükben, világítanak vagy gyújtanak. A világháború a társadalm­i politikát egy új problémával szaporította: az intellektuellek, a szellemi munkások problémájával. Míg egyfelől az állam szomorú pénzügyi helyzeténél fogva el­bocsátja ezerszámra hivatalnokait és ugyanazt teszik a csökkent jólét foly­tán az ipar, a kereskedelem, a város, a község, másfelől össze kell ülni és ta­nácskozni az elbocsátottak elhelyezésé­ről. Szervezetek alakulnak, bizottságok szervezkednek, Genf is felismeri a pro­bléma komolyságát. A szellemi munká­sok aránya a kivándorlásban, az er­kölcsi bukásokban, az öngyilkosságok között emelkedik. Találhatjuk őket a zsákhordók és kikötőmunkások között is. Sokan letaszíttatnak az életszint alacsony fokára, éheznek, fáznak, éhen halnak. A segítés nehéz, a megelőzés még nehezebb. A szellemi pályákra való lépésnek megnehezítése rendkívüli óvatosságot követel, mert nemcsak néha igazságtalanságot okozhat, de ká­rokat is. Inkább erkölcsi, mint jogi esz­közök vezethetnek célhoz. Ezzel a szomorú jelenséggel is úgy vagyunk, hogy nem a kórtünetekre kell hatni, hanem magára a kórra és okaira. A társadalmat anyagilag s erkölcsileg erősíteni kell, az anyagi és erkölcsi mo­csarakat ki kell szántani, a természetes fejlődést elő kell mozdítani, a jövő iránt való bizalmat fel kell kelteni, a fitog­­tatás, a fényűzés, a dőzsölés és dorbé­zolás ördögeit ki kell űzni. A szellemi munka terén mutatkozó patologikus je­lenségek azzal lassan el fognak tűnni és a szellemi pályák higiénája ismét érvényesülni fog. Amint pedig mind­azok a nemzetrontó körülmények, me­lyek­­papjainkban annyi szenvedést okoznak, egy végső okra vezetendők vissza, úgy az egészséges nemzeti to­vábbfejlődés csak emek egy oknak el­távolítása után fog teljesen beállani, ez az ok pedig a kegyetlen békeszerződés. Ez a szerződés Európa szellemi életé­ben oly katasztrófát jelent, mely nem egy tekintetben gyászosabb, mint a­me­lyet eddig a legnagyobb világtörténeti kataklizmák felidéztek. És ha azt akarják a világ urai, hogy, az intellektuellek, a szellemi pályák emberei, ne gyújtsák fel a világot, mó­dot kell adni, hogy világítsanak Addig pedig államnak és társadalomnak váll­vetve módot kell nyújtani az elhelyez­kedésre. A földbirtokviszonyok új ren­dezése is segítséget nyújthat, a társada­lom gazdasági jellegének szükségszerű erősebb kifejtése, a nevelésnek és okta­tásnak ez irányban vezetése megteszi a többit. A szellemi pályákat pedig munkaképessé kell tenni, a szellemi munkást pedig a proletarizálástól meg kell óvni, nehogy szindiká­sta legyen. Visszaemlékszem a következő esetre. Az államtitkár úr kályháján egy cseké­lyebb javítást akart csináltatni. A mun­kás nagyon sokat kért. Az államtitkár úr m­egbotránkozva mondta. Hisz any­­nyit egy egész napi munkával sem ke­resek. A munkás nyugodtan válaszolt: Miért nem alakítanak az urak szak­szervezetet? Roboz. Megállapítok s nem bírálok: Császár nincs, fogytán a királyok, Ki még van — nincs hatalma sok; De jönnek szörnyűbb zsarnokok. Legszörnyűbb az a csőcselék, Mely szabadságért fog elébb S mihelyt a hatalom bitorja, A szabadságot eltiporja. — A nemzet és a nép fogalmát Fajjá és osztállyá szavalják, S közérdek nincs, ha felviharz Akármi társadalmi harc. Hol gyűrülségek harca dúl, A tőke s munka szétvadúl. E két hatalmas, termelő, Egymásra ráutalt erő. Amint egymásra ráutal, A tőke fut, a munka áll. A tőkés a nemzetközi Játékszerencsét üldözi. S ezt valahol elcsípheti A dölyfe türhetlen neki. S ha rajtavészt és összeroppant, Megint a munkás álla koppan, Kit nemzetközi szervezet Ki egyik bajból sem vezet. Hol munka nincs, ki dolgozik? — !A korcsmák, mulatók, mozik, A táncdüh-termek, kabarék. S a jobb ízlés lesz martalék. A cinikus vicc-viszketegség Járványos elmé­­s szívbetegség; Hitetlen szív, tudatlan ész Mindent lerántó gúnyra kész. Szapora, léha zúgszinh­ázak Kennek nem-úrra úri mázat, Míg Thália magas szentélye, (Hol lelkünk száll az égbe, mélybe,) Mert másképp verseny­képtelen. Megalkuvásra kénytelen, S szabódik régi kaptafára Sok új, csiklandós tárgyú drám­, Hogy ott is végigvariálják Az örök nőstény mániáját, Ki az örök hímet keresve Csinál telt házat minden este. — Vannak új könyvek is, de drágák, S ki adja meg ezeknek árát? — A pornográf mű mind kelendő, A remek é­n remélt jövendő. S festők, szobrászok s többi mások Mozognak s vannak alkotások; Ma kél el a minél bolondabb, A mesterműé — örök ..holnap“. — S vannak ma is, kik jól megélnek. De többen, kik már nem remélnek. Igy a természetes halálnak Kvótái mind alábbra szállnak S a gyilkolás, öngyilkolás Szaporodása most csodás. A születések száma csökken S ezen már senki meg se hökken. Bűn lenne sok B lista mellett Termővé tenni a szerelmet. Hiszen ha azt valorizálnák, Mit szenvednének a kis árvák! . . . * lm, ez a kor objektív képe, A szanált népszövetség-béke! Ez új Európa Bábel-tornya, Melynek az égbe tör fel orma. Ha ez rettentőn össze nem dűl, Én nem tudom, hogy mi lesz ebbül. Tán általános muszka szovjet, Hol ölni s éhenhalni fog lett: Tán uj vad véres népvándorlás. Bosszú-borzalmas visszatorlás? . .. Akármi — én már meg nem érem, Hogy azt megértem nem is kérem. Forgács. írta Bartóky József. A közigazgatási jog kitűnő professzora olyan lelkesedéssel beszélt nekünk mindig a közigazgatás feladatairól és olyan szere­tettel magyarázhatta a törvényeket s rende- leteket, hogy én már harmadéves jogász­koromban elhatároztam, hogy a közigaz­gatási pályára lépek. Mivel azonban azt tartottam, hogy jó, h­a az ember egy kicsit kívülről is megnézi a vármegyét, az ál­lamtudományi államvizsga után nem sze­gődtem be közigazgatási gyakornoknak, hanem fölcsaptam ü­gyvédbojtárnak s amíg igy bojtárkodva letettem a jogtudományi szigorlatokat, félszemmel a vármegyei­­dol­gokat is mindig figyeltem. Szerencsémre semmit sem tapasztalom olyat, a­mi elvette volna a kedvemet. Azért mondom, hogy szerencsére, mert a Bagyinka kontra Ba­­gyinka-ügyben kiderült, hogy csakugyan nem ügyvédnek teremtett az Isten. Az öreg Bagyinka végrendeletében min­denét egyetlen fiára hagyta, azzal azonban, hogy e kedves gyermeke a városban lévő nagy cserepes házában megözvegyült öreg édesanyját holtáig köteles illendően eltar­tani. Az örökös, Bagyinka felesége­ azon­ban úgy látszik, megunta a külső tanyán való lakást s mert már nagyon szeretett volna az öreg asszony helyébe belekerülni a városi házba, addig nógatta szeretett fér­jét, mig ez aztán egy szép napon kidobta a saját édesanyját a házból. Az öreg asszony persze beperelte a fiát. A fiatal Bagyinkának az én principálisom volt az állandó fiskálisa; ebben a kellemet­­len­­dologban is neki kellett tehát a hálát­lan fiút képviselnie. A principálisom en­gem küldött el a Bagyinka kontra Ba­­gyin­ka-ügy kitűzött tárgyalására. Arra, hogy a tárgyaláson mit csináljak, mit ne csináljak, nem adott semmi útmutatást. A bírósági tárgyalás nem tartott tíz percig sem s az ítélet kihirdetése után én egy­kettőre visszakerültem az irodába. —■ Elhalasztottatok a tárgyalást? — kérdezte a principálisom. — Bizony mi nem halasztot­tuk el, — feleltem, — hanem elintéztük a dolgot.­­ — Hogy-hogy? — Hát úgy, hogy a felperes ügyvédje természetesen fentartotta keresetét, én meg nem is tagadhattam, hogy a mi Bagyin­­kánk csakugyan kidobta öreg édesanyját a házból, a bíró aztán kihirdette az ítéletet, s kötelezte a mi Bagyinkánkat, hogy az öreg asszonyt eressze be­ a házba, s lássa el mindennel, ami dukál neki... "A principálisom­­rosszat sejtve csak sá­­padozott, s kapkodott a levegő után. — És aztán?! Remélem nyomban apel­láltál? — Bizony én nem apelláltam! Megnyu­godtam az ítéletben, hiszen az öreg asz­­szonynak igaza van. A principálisom aranyos jó ember volt, s nem az én hajamnak esett neki, hanem egy darabig a maga haját tépte; mikor az­tán valamennyire megcsihadt, igy szólt hozzám: — Azt mint magánember­ért is elisme­rem, hogy az öreg Bagyinkánénak van igaza, de mégis apellálnod kellett volna! — Miért? — Azért, mert az ügyvédnek kötelessége holtáig azt vitatni, hogy az ő Bagyinkájá-­ nak van igaza! Az az ügyvéd, aki elismeri, s hogy a másik fiskális Bagyinkájának van A Budapesti Hírlap mai száma 24 oldal.

Next