Budapesti Hírlap, 1925. április (45. évfolyam, 74–97. szám)
1925-04-01 / 74. szám
Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 74. szám. (Ára 2000 kor.) Szerda, április 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Kütföldre az előfizetés kétszerese Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes Hirdetési irodák. Sír Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. Kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili, ker., József-kórut 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Biztató jelek, Budapest, márc. 31. Éveken át hirdette a francia politika minden tényezője, s ugyanezt zúgta utána minden hangnemben egy fegyelmezett sajtó, hogy Franciaország biztossága nélkül nem tartható fenn Európa békéje. Egyik terv követte a másikat ennek a sokat sürgetett biztosságnak a megoldására. Sok kudarcba fulladt kísérlet után ma végre az a helyzet, hogy az a hatalom, amelyre Franciaország a maga biztosságának érdekében leginkább és elsősorban számít, a kérdés megoldására csupán olyan formában hajlandó, amely lényegében elüt Európa politikai kérdéseinek eddigi kezelésétől. Az angol álláspontnak, amely szerint Anglia egy hatalom ellen sem kíván szövetséget kötni és amely szerint a biztossági szerződésben a másik érdekelt felet, Németországot is bele kívánja vonni, akárhogy forgassuk is, szakítást jelent az európai politikai kérdések kezeléseinek eddigi módszerével. Kiáltó és kiegyenlíthetetlen ellenmondás volt már abban is, hogy Franciaország, mely a Paris körüli békék révén vezérszerepet szerzett magának Európában, és a maga katonai hatalmával elvitathatatlanul döntő faktorává lett Európa politikai életének, e hatalmi eszközök birtokában sem érezte eléggé biztosítottnak sem a maga, sem ama vazallus-államok birtokállományát, amelyeket ugyancsak a maga védelmére létesített vagy tett hatalmasakká. Letagadhatatlan bevallása volt ebben annak, mennyire nem lehet kötelező erőt tulajdonítani azoknak a szerződéseknek, amelyek aláírására a legyőzötteket erőszakkal kényszerítették. De amíg az európai helyzet bizonytalanságának és ideiglenességének érzése az elmúlt évek alatt csak a szorongó aggodalom és félelemérzet formájában, — hogy úgy mondjuk — a tudat küszöbe alatt élt, ma már az angol politika kénytelen számot vetni a helyzet bizonytalanságával. Az angol politika állásfoglalása szerint Európa békéjének fentartását, ami alatt tulajdonképpen az új rend biztosítását kell érteni, a győztesek nem intézhetik el egymás között, hanem ehhez a másik félre is szükség van. Egyelőre még csak így hangzik a tétel. Egyelőre még mindig az „új rend biztosításáról“ van szó. De azzal, hogy az új rend biztosításának mikéntje lesiklott az egyoldalú rendelkezés alapjáról, rés támadt az új rend fentartásának eddig érintetlen elvén is. Éppen ezért le nem mérhető jelentősége van annak a bevallásnak, hogy az egyoldalú elhatározások az európai béke fentartására nem nyújtanak biztosítékot és hogy ilyen biztosítékokat nem lehet teremteni a magasztos jelszavak alatt, de tulajdonképpen a győzelmi zsákmány megvédése érdekében alkotott népszövetség spanyol fala mögött sem. Az igazi béke elé vont drótakadályokon át végre mégis érvényesül hát az az igazság, hogy Európa olyan politikai és gazdasági egység, amelyből egész nemzeteket tartósan nem lehet kirekeszteni és amelyet nem lehet állandó, a győztesek és legyőzőttek két egyenlőtlen táborára osztani. Mert ez volt a cél. Ez volt a nem is túl aggodalmasan leplezett cél a népszövetség szervezetének megalkotásánál, amely egyoldalú, csak a győzők érdekét szolgálta. És ez volt a célja azoknak a szövetségeknek, amelyek keresztül-kasul hálózták egész Európát és, az ilyen szerződések természetes következményeként, újból megindították a fegyverkezések lázas versenyét. Az angol külügyminiszter legutóbbi beszédének az a közömbös mondatok szövevényébe rejtett megállapítása, hogy az erőszakkal kikényszerített szerződések helyébe a közvetetlenül érdekeltek kölcsönös megállapodásának kell lépnie, — bármilyen óvatosan van is fogalmazva s bármennyi fentartással van is körülvéve — valójában mégis halálos ítéletet jelent aKényszerbékék jogi és erkölcsi érvényéről. Az angol politika, hosszú ingadozás után — ezt maga Chamberlain állapítja meg — ezzel végre visszatért a problémák reális felismeréséhez, amiben csakugyan üdvözölni lehet és kell annak a békének a legelső, igaz, hogy még halovány sugarát, amely — megint csak egy angol — éppen Baldwin kijelentése szerint a versaillesi béke aláírásával szűnt meg véglegesen. De az angol politika itt nem áll meg. Míg azelőtt Európa bajaira az orvosságot állandóan nemzetközi konferenciák útján, nemzetközi megoldások formájában, tehát az összes kérdések együttes rendezésével akarták megutálni, az angol hivatalos tényezők végre be merik vallani, hogy a dolgok természetes rendje a részleteken meginduló munkát kíván. Ahogyan nem teremtették egyszerre a világot,a bajait sem lehet egy csapásra megoldani. Europe bajai — a békeszerződések jóvoltából — a legkülönbözőbb érdekeket érintik s éppen ezért sehogysem lehet őket közös nevezőre hozni. A politika természetes munkarendjét az érdekek logikája szabja meg s ez jelöli ki a határt is arra, ameddig egy-egy kérdés rendezésébe ennek vagy annak az államnak közvetetlenül be kell folynia. Az angol politika mindjárt le is vonja ennek a tételnek gyakorlati követelményeit akkor, amikor éles határvonalat húz az Európában rendezést igénylő nyugati és a keleti kérdések között. Anglia csak a nyugat ügyeit kívánja rendezni, illetőleg csak ezek rendezésében kíván közvetetlenül résztvenni, mert érdekei sem terjednek tovább. S amikor ezt kifejezésre juttatja, nem tagadja azt sem, hogy az elintézésre váró keleti kérdések egész halmazában — hogy mennyi ilyen kérdés van és az európai béke érdekében mennyire fontos mielőbbi rendezésük, arra nézve csak Llloyd George beszédét kell elolvasni — olyan anyagot lát, amely egyelőre még nem érett meg a megoldásra, amellyel éppen ezért a nyugati kérdések rendezésének sikerét nem szabad kockáztatni. A nyugati kérdések miként való rendezése tekintetében ugyanis — már ami a határokat illeti — tulajdonképpen nincsen is nézeteltérés az érdekeltek között és az, ami megoldásra vár, inkább a kérdés elintézésének formájában rejlik. Azzal, hogy a kérdések rendezésének lassú folyamata egyelőre nyugatra koncentrálódik, az eddiginél még kiáltóbb élességgel fog kifejezésre jutni, milyen végzetes hibák történtek Európa keleti részén. Végzetes hibák, amelyek súlyát nemcsak egyes népek érzik, de amelyek ellentétben állnak valamennyi itt élő nép politikai és gazdasági érdekével és éppen ezért ellentétben állnak Európa békéjének fentartásával is. Azt a változást, ami ennek a helyzetnek a felismerésében rejlik, érzik már azok is, akiknek egyedül állana érdekében a fennálló viszonyok további fentartása. Vannak olyan jelek, amiből erre minden kétséget kizáróan lehet következtetni. A cseh külügyminiszter magatartása például olyan, hogy bátran lehet politikai szeizmográfot látni benne. Alig, hogy a legutóbbi genfi népszövetségi tanács kimondta, hogy a nehezen létrehozott protokollum életképtelen. Benesur feledve apai érzelmeit és szerzői érdemeit, a francia parancsra kidolgozott protokollum megalkotása körül. Parisba sietett s ott elsőnek hagyta cserben alkotását. Parisban aztán közvetetlen tárgyalások útján kísérelte meg valami olyan rendszer hireten összetákolását, amely nem az európai béke biztosítására, hanem egyedül a cseh állam életének meghosszabbítására volna alkalmas. A nyugati politikusok azonban ezúttal érzéketlenek maradtak Benes zavaros, az európai egyesült államok kiépítésére célzó terveivel szemben. Mi maradhatott tehát Benes számára más, mint a szeizmográf ingájának törvényszerű lengésével a másik oldalon keresni állama biztosságának fentartásához azt a tényezőt, amelyet minden normális államban az államalkotó nemzetben kell megtalálni. Ugyanakkor, amikor Benes Parisban volt, ott tartózkodott a lengyel külügyminiszter is, akinek csehbarátsága közismert. Kínálkozó alkalom a cseh és a lengyel nép között olyan mélyen érzett ellentét gyors kiegyenlítésére. Az alkalom annál is kedvezőbb, mert az európai viszonyoknak az az alakulása, amelyet a fentiekben vázoltunk, természetszerűen ideges aggodalmat teremtett a lengyel közvéleményben és felelős vezetőiben is. Mi sem egyszerűbb tehát, mint abból a szorongatott helyzetből, amelyben, bizonyos előrelátással Benis már most találja megát, szabadítóként Lengyelország felé fordulni, amelynek ügye Jókai. Irta Jakab Ödön. Künn hideg est van, az ablak alatt Didergő szelek seprik a havat, De benn meleg ám a hangos szoba: Dús lakomán fogy a gazda bora, Mely mellett meghitt, kis, baráti kör Beszélget a múlt emlékeiről. S mig a szeretet sorra emleget Sok kedvest, kik már rég elmentenek: Egyszer csak, egész önkéntelenül, A beszéd ablak nevére kerül, A ki, mióta magyar szó van itt, Leghímesebben szőtte álmait, S a kinek nem volt egy élet elég Mind elmesélni, a mit álmodék. És a Dicsőnek végtelen időkig Élő emléke a mint felvetődik: Mintha valami boszorkányos áram Özönlenék szét tüstént a szobában, Melegebb lesz a meleg levegő, A világosság fényesebbre nő, S derültek lesznek a komor falak, Akár a szentély, ha misére Az oltárokon gyertyát gyújtanak. Gyorsabban kezdnek verni a szivek. Mindeniket hő mámor ejti meg, A lelkesedés tüze egyre gerjed, Szapora szóra, oldódnak a nyelvek, Ki-ki elmondja szent hevületében, Hogy a nagy Mester mi az ő szemében. . • : ' it * r ■ j Először egy pap, szép galambfehér ‘ Aggastyán kezdi és emígy beszél: „Apostol volt ő, Isten választottja, Útja az égi virányokról hozta, Onnan küldöttek hozzánk ide le Nemesítni a sziveket vele! Az ige, a mit buzgón hirdetett, A szépnek, jónak gyűjtő híveket, S mikor a munkán már elfáradó», Megtért oda, a honnan származott.“ Erre egy orvos veszi át a szót: „Szerintem e nép bölcs orvosa volt Mikor e népnek Ennyi átka fájt, Ő bánatunkra balzsamot talált: Dallal, mesével karján rengetett, Mint a dajka a beteg gyermeket.“ A csillagász mond: „Én úgy képzelem, Hogy csillag volt ő a magyar egén, Megfejthetetlen, ragyogó titok. Mely országokra elvilágított. Sokáig néztük csodálkozva őt, Amint felettünk égve tündökölt. Míg egyszer aztán a csillagos ég kupolájáról tovább bújdosok. Lehet, hogy egykor a körbe szabott Pálya abroncsán ismét felragyog, S gyönyörködhetnék benne a szemünk. Hanem ekkor mi immár hol leszünk!“ A földbirtokos szintén fellobog: „Én valahányszor rája gondolok, Előttem mindjárt mosolygó határ Zsenge, pillangós pompázata áll, Lelki szememmel a buja mezők képében látom megjelenve őt. Kibe az Isten vető a magot, Melyből milliók népe aratott! És én hiszem, hogy nagy idő folyása Földi részét a sírból ha felássa, S eke alá jut onnan a pora: Lészen az a por megint oly termékeny, Mint a minő volt földi életében, Csak dudvát nem fog teremni soha!“ Most a festő is rajongani kezd: „Olyan képeket, mint ő, más ki fest? Mert festő volt ő, tünemény, zseni. Kit nem lehet megközelíteni! A Vaskaput, a rónát, a vadont, A délibábot, meg a Balatont, No tükrén a tél fergetege zúg, Ember fia ki festette meg úgy? Mit ő alkotott arról, a hogy nyáron Felhajnallik az ég a láthatáron, S élet mozdul a Hortobágy felett, Annak a képnek színre és hatásra: Csak egy kép lehet méltó versenytársa. Csakis maga a Hortobágy lehet!“ A költő is, ki eddig a lefolyt Beszédek alatt egy betűt se szólt, Végre felímed merengésiböl S csendes bánata’ hangosan kitör: „Nem is ember volt az a szent öreg, Csak úgy álmodta annak a tömeg, Mint hajdanában a két vak titánt: Koldus Hornért és király Ossziánt! Én álltam véle szemtöl-szembe még, Hallottam szava édes zengzetét. Éreztem szivét szivemhez közel, Amint atyai keblére ölelt, S mégis úgy tetszik, annyi év után, Hogy mindez fényes álom volt csupán! Az volt ő, az volt, álmaink egén Pirosán égő, szép északi fény, Mely minden várost, minden kis falat Bemosolygott és aztán — kialudt! Kialudt, eltűnt szemeink elől, Hogy képét csak az emlék vesse föl, S hosszú időkig eggyel több legyen A mit sirassunk nagy keservesen! Mert higyjétek el: sok új kikelet Fogja váltani addig a felet, Sok nemzedék jön el és sírba vesz. Míg e népnek még egy ily álma lesz!“ A Budapesti Hírlap mai száma 14 oldal. Utcai kaszinózás. —• Kisfaludy Sándor, Makay Antal püspök stb. tréfái. — Irta Darnay Kálmán. Kisfaludy Sándor élete alkonyán 1842- ben. — az utcai kaszinózásnak véget vetendő — megalapitotta a mai napig is fennálló és a költő nevét viselő sümegi kaszinót. A Mojzer-vendéglő emeletének kistermét bérelték ki helyiségül. Odajártak már a délelőtti órákban tereferélni. A délutáni órák unalmát kártyázással űzték el. Nagy hire is volt a sümegi kaszinónak, mely a budai után a legelső volt hazánkban. Tagja volt a város és a félmegye összes táblabirája, minden literatus földesura. Első pénztárosa nagyapám, Eitner József lett. Ő szedte be a két váltóforint évitagságdíjat is. Az időben itt lakott Sümegen a meggazdagodott iparos, Kapry János, akinek ősei még a törökjárom alatt költöztek ide. Ifjúkorában kömivesmesterséget tanult, de az ácsmunkához is értett. Szerencsés házassága révén nagyobb vagyonhoz jutva, felcsapott építőmesternek. Értelmes, tanulékony iparos volt. Öltözködésén, kedvtelésein észre lehetett venni az urakhoz való nagy vonzódását. Éppen olyan feketezsinóros, szürke moldon ruhát viselt, mint HertelendyGyörgy vagy Farkas Gábor uram. Legnagyobb boldogsága mégis az volt, ha oda állhatott az utcai kaszinózók közé. Ahogy Kisfaludy megalapította a kaszinót, újabb vágyakozás kelt Kapry uram nagyot akaró szivébe. Addig dörgölődzött a táblabirákhoz, a míg fölvették kaszinói tagnak. El is járt szorgalmasan, a tarokjátékosok asztalához