Budapesti Hírlap, 1925. július (45. évfolyam, 144–170. szám)

1925-07-01 / 144. szám

Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 144. szám. (Ára 2000 kor.)______Szerda, julius 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ansztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes számára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, Vill. ker., József-körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Moszkva keze. Budapest, júl. 30. A rendőrség éberségét dicséri, hogy a kommunistákat legújabb szervezkedé­sük közben nyakoncsípte. Az aluszé­­kony polgári társadalom azt hitte, hogy nálunk ,a kommunizmusnak már magja veszett. Vági és társai pártütésében a szocialista párt gyöngülését és szétsza­kadását látta, még örült is neki. Vágiék egy darabig ügyesen játszották a radi­kális szárnyat, mely elégedetlen a szo­ciáldemokrata párt lagymatag parla­menti szereplésével, ere csakhamar le­vetették álarcukat. A Népszava szer­kesztőségének minapi megrohamozása, a szociáldemokraták utcai lehurroga­­tása, a Kun Béla korszakának kezde­teire emlékeztetett. Kun Béláék beve­zető támadásainak a célpontja is nem a polgári társadalom volt, hanem a szociáldemokrata párt. Ezúttal azon­ban a trükk árulójuk lett, a rendőrség nem engedte magát félrevezetni és Vági­­és társai horogra kerültek, szervez­kedésük, moszkvai összeköttetésük és propagandájuk összes bizonyítékaival. Néha azzal ringattuk el magunkat, hogy mi már be vagyunk oltva a kom­munizmus ellen, rajtunk már nem fog. A világ képe azonban azt mutatja, hogy a nagy bábomnak ez a legveszedelme­sebb utódaja néhány év leforgása alatt megmételyezte az egész emberiséget. A földgömbnek nincsen egyetlen állama, melyet a kommunista, propaganda mun­kába nem vett volna. Először a legyő­zött hatalmakat, de aztán a győzőket nem hagyta ki. A mai rend legfőbb őrei megfoghatatlan rövidlátással és léha­sággal kezelték ezt a moszkvai pestist. Nekünk például azt sem engedték meg, hogy hathatósan védekezzünk ellene. Egyszerűen próbanyúlnak tekintettek bennünket. A románok a megszállás első napjaiban üldözték a kommunis­tákat, de utóbb pártfogásukba vették és egyedül falusi népünk ellenálló ere­jének köszönhetjük, hogy a kommu­nizmus nem tudott tartós rendszerré fejlődni. Az európai hatalmak, míg a vörös foltok nem ütköztek ki saját testükön, szinte utat csináltak Európába a keleti résznek. A legtöbbje elismerte az orosz szovjet u­zalmat, kereste a moszkvai urak barátságát, követségeket küldtek és fogadtak, egy asztalhoz ültek Lenin népbiztosaival és szinte versenyezve iparkodtak velük kereskedelmi össze­köttetéseket létesíteni. Most már más­képp gondolkoznak. Most már látják, hogy a külföldi szovjet­ követségek nem egyebek szabadalmazott propaganda­fészkeknél. Hogy a gazdaságilag tönk­rement bolosevista Oroszországgal nem hasznos dolog kereskedelmet űzni. Hogy a nyugati műveltségnek és világ­rendnek nincs kérlelhetetlenebb ellen­sége a szovjet uralomnál, mely minde­neket átfogó szervezetével, exotikus eszméivel a legtöbb világrész népeit Európa ellen tudja sorakoztatni és fel­lázítani. De a romboló szellem nemcsak Ázsia és Afrika elnyomott, félműveit népeit ejti meg, hanem eljutott Ameri­káig és megvetette lábát Európa leg­műveltebb centrumaiban. A párizsi és a berlini utcákon és parlamentekben vígan verekednek a kommunisták. Valamikor mosolyogtunk a világfor­radalom gondolatán. De ma már alig van­ ország, ahol nem állandósult­­volna a felforgató harc az állam és a társa­dalom rendje ellen, ahol nem dönget­nék a keresztény civilizáció alapjait, ahol nem szorongatnák a polgári ele­met. A világháború­­okozta nyomorú­ság, a népek elégedetlensége és szen­vedése nem elég magyarázata a forra­dalmi szellem hódításának. A nyomo­rúság, a szenvedések még csak elvisel­­hetők volnának, de az európai béke és civilizáció érdekének ürügye alatt el­követett igazságtalanságok épp úgy forradalmasítják a lelkeket, mint a bolosevista eszmék. A szovjet rendszer nem alaptalanul keres igazolást abban a szellemben, amely Európa népeit há­borúba sodorta és aztán olyan béke­­szerződéseket hozott létre, melyek ki­apadhatatlan forrásai az igazságtalan­ságoknak, a jogtalanságoknak, a leg­zsarnokibb elnyomásnak és legmegalá­­zóbb szolgaságnak. Kegyetlenség, világ­­rontás dolgában Európa mostani urai nem igen tehetnek szemrehányást Moszkva urainak és híveiknek. Ma már a győztes hatalmak is kénytelenek vé­dekezni a kommunizmus ellen, de vé­dekezésük csak akkor fog sikerrel járni, ha rátérnek az igazság útjára, megad­ják minden népnek a magáét, a rend és a béke vágyát, az igazság szeretetét ültetik el a lelkekben. Ez az egyetlen biztos szer a világ forradalmasítása el­len. Európa csak ezen az alapon, né­peinek összebékílésével irthatja ki és tarthatja távol az ázsiai rothadást. . Mi egy izben már megbirkóztunk a vörös szellemmel Európa nélkül, most is idejében vettük észre újból való je­lentkezését, de nem tudjuk, hogy mi lesz Európával, ha egymásra uszított népei ki nem beleülnek, hogy­ aztán egyesült erővel verjék vissza a bolose­vista kísérleteket és előretöréseket. Eb­ben talán még a szociáldemokraták is egyetértenek velünk, mert aligha felej­tették el, hogy mit jelent rájuk nézve is a vörös uralom. A szabadságharc bizalmas aktáiból. — Haynau bukása• — írta Köttevényi Olivér. "Amikor az 1849. telén Magyarország el­len vitt hadjárat az osztrák hadseregnek egyik kudarc után a másikat eredmé­nyezte, a bécsi irányadó körökben mind erősebbé vált az a meggyőződés, hogy a magyarországi osztrák ármádia fővezérét, Windischgrätz helces, el az állásá­ból távolítani s a hadsereg vezetését m­ás kézre bizni. De ez nagyon kényes ügy volt. Windischgrätz, az öreg tábornagy, óriási tekintélyt élvezett és vele szemben a fiatal császár is nehezen szánta rá ma­gát a döntő lépésre. A sorozatos vereségek azonban mégis megérlelték a tábornagy bu­kását, bár ennek még maga a császár is érezte a kellemetlen utóhatását, ami kitű­nik a bécsi udvari és állami levéltár amaz aktáiból, amelyek a császárnak a herceg­hez — az utóbbi fölmentése után — inté­zett levelét tartalmazzák. Ebben a császár megdöbbenéssel értesül Windischgrätz ke­serűségéről, mely ot­áig fejlődött, hogy az a rangjáról és rendjeleiről is le akart mon­dani és az uralkodó kérlelésére csak nehe­zen határozta el magát arra, hogy a ma­gyarországi hadsereg főparancsnokságától való fölmentését tudomásul vegye s a­­neki fölajánlott csehországi katonai főparancs­nokságot elvállalja. A császár fölajánlotta neki, hogy korlátlan tartamú szabadság­időt vehet igénybe és régi környezetének azokat a tagjait viheti magával aj állásába, akiket leginkább kedvel. Szóval, kemény dió volt ez a fölmentés, de mégis meg kel­lett történnie. Előzően azonban sokat törték a minisz­tertanácson a fejüket, hogy ki legyen Win­dischgrätz utóda? Schwarzenberg herceg miniszterelnök azon a véleményen volt, hogy legjobb lenne a győzelmes olaszországi hadseregtől né­hány neves tábornokot — köztük Benede­ket —, áthelyezni a magyarországihoz s ezáltal biztosítani az utóbbinak a­­straté­giai sikereit. Jellemző, hogy a mindenható Schwarzenbergnek ez a terve Bach ellen­zésén szenvedett hajótörést, aki, bár nem volt katona s ez esetben ténye­g egy kato­nai kérdés eldöntéséről volt szó, mégis ke­resztülvitte azt, hogy a mondott tervet ne realizálják, mert Bach abban nem vélte a gyökeres megoldást megtalálni. Akkor már kezdtek az orosz segítség kérdéséről is ko­molyan tárgyalni, de ugyancsak Bach, va­lamint Stadion és Krausz miniszterek ezt is ellenezték. A sok tervezgetés közben aztán megérett Windischgrätz bukása. Áp­rilis 12-én a császár elnöklésével tartottak minisztertanácsot, melyen a tábornagy föl­mentése — bár nagyon tapintatos formá­ban — határozatba ment és utódjául a ta­nácskozáson részt vett Weiden báró tábor­nagyot nevezte ki a császár. Weiden nyom­ban be is mutatta a­­ magyarországi és er­délyi hadjárat vezetésére vonatkozó kidol­gozott elaborátumát, ami általános helyes­léssel találkozott.­­Minthogy pedig az új fő­­parancsnok kötelessége volt a polgári kor­mányzat legfőbb irányítása is, amelyhez nem értett. Jósika báró, volt erdélyi kancel­lárt császári kézirattal kérték föl arra, hogy a táborszernagyot e téren tanácsok­kal lássa el. De Weiden vállalkozása alig néhány heti kísérletezés után kudarccal végződött. Már a május 5-én, a császár jelenlétében megtartott minisztertanácson megkérdez­ték Weldent, hogy betegsége esetére kit találna alkalmasnak utódjául? Ez a me­nesztésnek már nem is leplezett formája volt. Welden azonnal Haynaut ajánlotta, aki akkor az olaszországi hadseregnél szolgált s éppen néhány héttel megelőzően verte le a bresciai forradalmat és pedig oly' kegyetlenséggel, hogy a közvélemény a ..bresciai hiéna“ megbélyegző jelzőjét ruházta reá. Haynau durvaságát hadve­zére, Radetzky tábornagy is jól ismerte s állítólag azt a megjegyzést tette reá, hogy Haynau olyan, mint a borotva: használat után azonnal tokba kell lenni, nehogy kárt tegyen másokban. Ezzel a gúnyos megjegyzéssel azt akarta kifejezni, hogy egy-egy, sok kíméletlenséget követelő katonai akcióra alkalmas ugyan, de aztán jégre kell tenni, mert különben többet árt, mint használ. Nos, az ilyen hirhedtségű­ embert a bécsi körök alkalmasnak vélték arra, hogy a magyar „lázadókkal“ elbánjon. Kineve­zése néhány hétig mégis késett, de május 29-én Weiden — egészségi okokból — azonnal leendő felmentését kérte s a mi­nisztertanácson aznap már meg is jelent Haynau báró altábornagyot azonnal kine­vezte a császár a magyarországi osztrák hadsereg főparancsnokává, Weiden pedig — bizonyára kiváló katonai érdemei elis­meréséül — a bécsi katonai parancsnok­ságot vette át, h­ol legalább stratégiai bak­lövésekre nem nyílt alkalma. Hogy Haynau minő gyászos munkát végzett Magyarországban, azt minden ma­gyar ember jól tudja, s épp azért ennek a részleteivel nem is óhajtunk itt foglalkozni. De kevésbé ismertek az ő bukásának a körülményei, jelesen az, hogy mi érlelte meg az ö, egy év múlva történt felmenté­sét? A minisztertanács aktáiból kétségte­lenül megállapítható, hogy ott igen befo­lyásos ellenfele volt neki Bach, aki nem mulasztotta el egyetlen alkalommal sem azt, hogy ahol csak lehetett, borsot törjön az orra alá, illetőleg akként irányította a határozatokat, hogy azok a minden ható Haynau befolyását fokozatosan csökkent­sék s­őt esetleg oly intézkedésekért is fe­lelőssé tegyék, melyeket közvetetlenü­l alig lehetett volna, az ő terhére írni. Jellemző erre a következő eset. 1849 október 26-én Bach belügyminisz­ter előterjesztést tett a minisztertanácsban, mely szerint elérkezett az ideje a Magyar­­országban hozott halálos ítéletek végre­hajtása felfüggesztésének. (Akkor már, az aradi gyásznap s a pesti ntéptiszti kivégzé­sek után, hol valóban legjobbjaink lettek a bosszú áldozatai, megokoltnak látták az enyhébb eljárást s a halálos ítéletek helyett súlyos börtönbüntetések kiszabá­sát.) Erre Schmerling igazságügy minisz­ter közölte, hogy a császár éppen akkor el is rendelte már a politikai bűntettek miatti kivégzések felfüggesztését. Arról, hogy a vonatkozó császári rendeletet hova küld­ték végrehajtás végett, akkor szó nem esett. Egy hónappal később, november 27-én aztán Haynau élénken panaszkodik egy, Schwarzenberg herceg miniszterelnök­höz intézett előterjesztésében, hogy az em­lített bizalmas jellegű császári ukázt nem neki küldték meg, aki Magyarország telj­hatalmú parancsnoka volt, hanem a pár- A népszövetség Bécsben Budapest, j­un. 30. A népszövetség két szakértője a leg­közelebbi órákban Bécsbe, érkezik. Vagy talán már oda is érkezett. Kiküldték őket, hogy tanulmányozzák az osztrák gazdasági helyzetet és ez alapon tegye­nek javaslatot a szanálás dolgában. A fényesen sikerült első szanálást követő második szanálás dolgában. A helyszínen való tanulmányozással nem kell sokat vesződniük. Elég, ha el-­­ olvassák azokat a nyilatkozatokat, me­lyek bécsi iparosok és kereskedők tol­lából a tegnapi bécsi lapokban meg­jelentek. Valamennyinek egy a refrénje; nem leh­et boldogulni, mert Ausztria túlfejlett ipara nem tud megélni kivitel nélkül, az utódállamok pedig irgal­matlan vámokat vetnek ki azokra a cikkekre, melyeket Ausztriának ex­portálni­a muszáj. És vámtételeket sorolnak fel állításuk alátámasztására, vámtételeket, melyektől a fogyasztó­nak borsódzik a háta. Az osztrák-ma­gyar vámtarifa tételeinek 1000—lőz0 százalékos emelése éppenséggel nem tar­tozik a ritkaságok közé. Hegyibe még felhozzák, hogy nemcsak az utódálla­mokról van szó: Németország, Anglia, sőt Amerika is elzárkóznak a behoza­tal elől. A felja­jdulásokból egy általános vám­­háborít képe bontakozik ki: bellum omnium contra omnes. A nemzetek gazdaságilag ma is éppen úgy széjjel vannak tagolva, mintha m­ég javában dörögnének a világháború ágyúi, mind­egyik állam ércfalat von maga és a többi közé és az elszigeteltségben véli megtalálni boldogulásának kulcsát. Mindegyik azért ragaszkodik a nagy vámokhoz, mert a szomszédja nem akar belőlük engedni. Világáramlat ez, mellyel mindegyik úszni akar. Ezért a népszövetség hiába küldi Bécsbe legkiválóbb szakerőit. Ezek az urak jelentésükben legfeljebb azt mondhatják a „győzteseknek“, hogy kár volt elpusztítani azt a nagy gaz­dasági területet, mely imponáló terme­­­lési és fogyasztási egységet képviselt és öngyilkosság fejszecsapásokkal tovább darabolni a világpiacot, mert a világ­piac végleges atomizálásának újabb világkatasztrófát kell felidéznie. Sőt ellenkezőleg: ennek a világpiacnak helyreállítása nélkül a­­világgazdasági helyzet javulása el nem képzelhető és minden szanálás csak csalóka ópium­­álom marad mindaddig, míg a nagy­­nemzetek a világnyomorúság ellensze­­rét nem a gazdasági szolidaritásban ke­resik. Ahhoz azonban, hogy erre a kö­vetkeztetésre jussanak, nem kell Bécsbe A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal.

Next