Budapesti Hírlap, 1925. augusztus (45. évfolyam, 171–194. szám)

1925-08-01 / 171. szám

Budapest, 1925 XLV. évfolyam, 171. szám. (Ára 2000 kor.) Szombat, augusztus 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. előfizetést arak -kgy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes számára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. főszerkesztő: Csajthay Ferenc, felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, Vill. ker., József­ körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. így nem lehet likvidálni. Budapest, júl. 31. Vörös fonálként húzódik végig a szo­ciáldemokraták és októbristák mozgal­main az a törekvés, hogy a kommu­nista bűncselekményekbe belekeveredett s külföldre szökdösött úgynevezett emigránsoknak, mint ártatlan áldozati bárányoknak, büntetlenséget biztosít­sanak. Spongyával akarják letörölni idehaza és az idegenben elkövetett bű­nös cselekedetük emlékét s ezt a köve­telésüket a forradalom likvidálásának nevezik. Mint azonban legutóbb a bel­ügyminiszternek egy sajtónyilatkozatá­ból is kitűnt, a kormány nem hajlandó a bíróság elől elvonni azokat, akik számadással tartoznak kommunista üzelmeikért, csupán azt az előnyt adja meg nekik, hogy szabadlábon védekez­hetnek. Azokat pedig, akik a külföldön nemzetgyalázást követtek el, az előze­tes letartóztatás alól sem mentesítheti. Ezt a nyilatkozatot a szökevényekkel együttérző két magyarországi újság most rendkívül ingerült hangon teszi szó tárgyává. A miniszteri nyilatkozattal perlekedő újságoknak az a nézetük, hogy oktalan és jogtalan eljárás különbséget tenni az emigráns elvtársak között, azok ter­hére, akik állítólag nemzetgyalázást kö­vettek el. Mert először is, míg a nem­­zetgyalázás megtörténtét kellően nem bizonyíthatják, addig a letartóztatásnak ezen a címen helye nincs. Másodsorban pedig a nemzetgyalázás kritériumát egyáltalán nem meríti ki az, ha valaki a Bethlen-kormány politikájával nem ért egyet és ellenkező véleményét közre­adja. Rákóczi is, Kossuth is emigrált, mondja a szökevényeket védő újság, — mindkét történelmi alak kiegyenlíthe­tnül—■r^——e tetlen összeütközésben maradt az ural­kodóval, de senkinek eszébe nem jut az ő súlyos tiltakozásukat nemzetgya­­lázásnak minősíteni. Ha a példák nem is szorosan azonosak, — végzi a hírlap a maga kegyes oktatását, — mind­amellett jó lesz visszatekintenünk a tör­ténelembe, hogy ennek tanulságai az oktalanságoktól megóvjanak. Felesleges is, hasztalan is volna vitát kezdeni azzal a megkom­olyodott gon­dolkozással, amely ebben a védelemben vért kergető merészséggel ragadja tor­kon a józan ítélőképességet. Ez a véde­lem mindenesetre nagyon rossz. Való­ságos arculcsapása a nemzet hagyomá­nyainak és kegyeletes érzéseinek, mi­kor történelmünk nagy alakjait párhu­zamba állítják a mai emigráció ember­anyagával. Mert ha akadnak is a buj­kálók között önmagukról gyászosan megfeledkezett, jobb sorsra méltó fér­fiak, de vannak közöttük közönséges csirkefogók is. Aki történelmi alakjaink mértékeihez igyekszik őket állítani, az a dac szellemét kelti fel a­helyett, hogy a feledés és a megbocsátás érzését ápolná. Kihívó és sértő az a cinikusan szín­lelt süketség és vakság is, amely nem hallotta meg a kibujdosol­t apró Corio­­lanusoknak hazájuk ellen szórt átkait, nem látta meg aljasan hazudozó, rá­galmazó írásaikat és nem ütődött meg azon a gonosz merényletükön, hogy ellenségeinknek ajánlkoztak fel a ma­gyar haza ellen. Nem a hazát gyalázták ők — hiondja a védelem, — hanem csak a politikai rendszert. De hiszen rágalmazták és gyalázták az államfőt, a haderőt, a parlamentet, a közigazga­tást, minden szervét és megnyilatkozá­sát a nemzeti életnek, minden mozdu­latát a magyar társadalomnak; a lábba­­dozó magyarság lelkűidén nem hagy­tak egyetlen tenyérnyi sértetlen helyet s tudva hazudott adataikkal idegen né­nt, hogy mint látja Goethe Shakespearet, Calderont. Benvenuto Cellinit? (Notabene: A Goethe Sh­akespeare-magyarázatánál ma sem birt az esztétika tovább menni. Cal­­deronról­l írta a legmélyebb, legáthatóbb ismertetést. Benvenuto Cellini fordításához írt magyarázatában a reneszánsz lelkébe nézünk.) Anatole France Maupassantról írt essayje van olyan érdekes és értékes, mint bármelyik regénye. Macaulay tanul­mányait minden évben átolvasom, mindig megújuló és fokozódó lelki gyönyörűség­gel. Lessing kritikái kiapadhatatlan forrá­sok minden irodalommal, művészettel, szín­házzal foglalkozó ember számára. Taine­­löl tanultuk meg gondolatainkat kifor­málni, megérzékíteni. Winckelmann nélkül nem bizod megérteni a művészetek fejlő­désének történését s egymásban való meg­­termékenyülését. Amint Goethe mondotta: ..Winckelmanntól nem tanul az ember sem­mit, de általa válik valamivé.“ Hogy foly­tassuk a példázatokat, a legizgatóbb lelki élmények egyike volna egy Arana János­tól eredő Petőfi-életrajz. Nemrégiben hal­lottam Vainovich Gézától, hogy Arany Já­nos készülődött is egy nagyobbszabású Petőfi-monográfiához. Milyen végtelen táv­latú betekintés lett volna ez a munka mind a két költő lelkébe! Emerson, bár amerikai származású, erő­sen prédikátori hajlamokkal bír, mint álta­lában az angol írók. Shaw nyíltan meg­mondja, hogy a színpad az a katedra, hon­­nét legmesszibbre hallatszik az író hangja. A többi író, ha nem is tesz ilyen nyitó hit­­vallomást, ugyanezt akarja cselekedni: a lelkeket hatalmába keríteni. Ebszen Car­lyle volt a legerősebb, kinek repülő pátosza, dörgedelmes szenvedelme, mindig a forrás­ponton izzó stílusa, kemény és kegyetlen ítélkező hangja az ótestamentto­m­beli* prófé­tákat juttatja az ember eszébe. A rettene­tes és hatalmas prófétákat, kik Jehova tüzes ostorával mentek el Izrael uraihoz és királyaihoz, hogy megfenyítsék a bűnt, a hazugságot, a bujaságot, ha királyi tró­nuson székel is és kiborpalást borítja vál­peket bőszítettek ellenünk, hogy a nem­zeti eszmékben való feltámadást lehe­tetlenné tegyék. Ha mindezekben nem a hazát bántották, hát akkor hol a haza? A földben, az utcák kövezetében s a házak falaiban és nem abban a lé­lekben, amely ezeket megtölti? Hiszen ha így van, akkor minden hazaáruló szende politikus, aki, mikor ellenséges hadat uszít országára, nem követ el semmi rosszat, ha csupán a politikuso­kat akarja felakasztatni az államfőtől a szolgabíróig, ha cs­ak éppen a vezető lelket akarja kitaposni a drága hazá­ból, de a nem gondolkozó anyagot meg­kíméli. Eféle abszurd tételekkel nem lehet meggyőzni és megnyugtatni a megbán­tott közvéleményt. Kár is a felszökdö­­sött urak érdekében az igazságkeresés fegyvereivel hadakozni, mert ha fél­holtra vernek is bennünket a hamis, vagy legalább is idegen világnéz­et bu­zogányával, a jog és a hazafias erkölcs szempontjából sohasem fogjuk elis­merni az emigráns urakat az üldözött ártatlanság, magunkat pedig az igazság­talanság és embertelenség szerepében. Nem így kell kezdeni a likvidálást, ha­nem a hibák, eltévelyedések és bűnök őszinte, férfias beismerésével. Csakhogy ilyen szavakat még nem hallottunk. Vérszerződés. Irta Vargha Gyula. A vérszerződést nem feledjük, Mind máig büszkén emlegetjük. Midőn a bajnok csapák, — Mind egy­ testvér, vagy vérrokon — A szert megállni, megnyiták Az eret izmos karjokon. A vér aranykehelybe omlott, Mint drága bor, pezsgett, biborlott, S megmártva mind a hét az ajkát. Vérrel habzó kelyhök kihajták. Óh, népem, vérivó magyar, Erős volt bár a férfikar, S amely a vért sohsem sokalta, A szert kemény szived sugalta: Félek, nagy balság volt e tetted. A honfivért úgy megszeretted, Hogy hosszú ezer éven át. Mindig egymás véred ivád. Emerson új könyve, Az essay-irás a legfelsőbb csúcsra való beérkezés. Az írásm­űvészetben nincs érde­kesebb, finomabb, kulturáltabb irodalmi műfaj nála. Sőt hozzátehetjük, nincs ér­d­ekesebb, líraibb, szubjektívebb sem. Csak­­hogy éppen úgy, mint az írónak, meg kell érnie, be kell érkeznie hozzá, úgy az ol­vasó közönség is csak hosszú fáradozás és nehéz, küzdelmes út után jut el a­­csúcsra. Bizonyos lelki érettség fokán állva, a legérdekesebb regény vagy dráma­­történésnél, a legmélyebb lírai versnél is­­jobban érdekel bennünket, hogy egy igazi nagy szellem hogyan járt-kelt a többi nagy szellem birodalmában? Mit érzett, mit lá­tott ott, míg a titokzatos kapukat felnyi­totta és hogy számol be nekünk arról, amit látott? Faust a világirodalomnak egyik legnagyobb szabású munkája, de Faustnál nem érdekel bennünket kevésbé Róma, julius. Az 1911—18. évi világháború — ha Le­nint és Benest nem szállítójuk — kevés államférfi­ eredetiséggel ajándékozta meg a világot. Talán ez az egyik oka annak is, hogy a háború lezajlása óta sehogyan sem akar elkövetkezni az a mesés világ­­urulás, amit a radikális és szocialista ra­jongók nálunk is olyan túláradó prófétai hévvel jövendöltek. Egyedüli kivétel Olasz­ország, ahol Benito Mussoliniban csak ugyan­olyan vezérpolitikus lépett föl, aki nemze­tét új fejlődési irányban, új és felsőbbrendű célok felé tudta vezetni (innen a népies dux, duce neve is) s úgy látszik, most ép­pen küldetése derék részét végzi az olasz alkotmány és jogrend „átértékelésében“. Egyénisége, de még arcéle, sőt arcszine sokban hasonlít Napóleonéhoz. Ezt még jobban el lehet mondani előítélet nélkül való, de mégis mély gondolkozásáról, szinte határt nem ismerő energiájáról s arról a biztosságról, amellyel a céljához szükséges eszközöket intuitív felismeréssel megvaló­sít. Emerson sokkal halkabb szavú, csön­desebb Carlylenál — de korántsem enge­dékenyebb. Szelídsége, csöndessége csak modor és nem karakterbeli dolog. Jóval modernebb is az öreg Carlylenál, kit külön­nösen a hősük imádatában hatott rá.­­Emerson nem olyan türelmetlen, mint a zordán nagy skót, kit különben mestere gyanánt tisztel s kinek látogatására áthajó­zott Amerikából. Emerson ellentétben Car­­lyle-al, tisztelni tudja az ellenvéleményt, vagy legalább is gondolkozik rajta. S­­­in nem is ragad úgy magával, mint Carlyle, viszont sokkal közelebb férkőzik hozzánk, melegebb, szimpatikusabb. 1803-ban született és 79 év adatott neki a földi életből. Mint hitszónok és pap kezdte pályáját, később dogmatikus okok miatt meghasonlott egyházával és könyvei­ben hirdette tovább eszméit. Ennek a kor­nak Goethe a reprezentatív embere és az ő szelleme uralkodik az egész századon. Emerson is belekerül a germán Jupiter bűvkörébe. Panteista volt, mint Goethe, ki elfordulván a személyes Istentől, annak az Eszmének hódolt, ki a világegyetemben, az emberi lelki­ismeretben él, kinek benső mivoltát a próféták, a szentek, a hősök, a költők, a művészek lelkeiben ismerhet­jük meg. Emerson szerint „az ember isteni lelkével mindent elérhet“. „Ne keresd magadat saját magadon kívül, mert leg­benső meggyőződésedből maga az Isten beszél“ Valami ilyenformát mond Babits Mihály egyik legszebb versében: „Minden vágyad az Isten szava benned, mutatva, hogy merre rendelte mennied." Emerson erősen és öntudatosan nacio­nalista. A nemzeti szellemet erősen kiemeli, hirdetvén, hogy minden nemzet kultúrája csakis saját szelleme szerint fejlődhetik. A históriától azonban megköveteli, hogy az önzés és büszkeség krónikája helyett az emberi lélek mélységeiről beszéljen. Gondolkozása, világnézete hajlik a felé az elmés, finom szkepszis felé, melynek de Montaigne volt a legkülönb világíron­­ galja. Mivel ma már kétségtelen, hogy benne nemcsak nemzete nyert prófétai és h­advezéri egyéniséget, hanem egyben min­tát nyert benne a többi művelt nemzet is új politikai igazságaik megkeresésében, ér­demes egyéniségének és politikájának lé­nyegével foglalkozni. Ezt téve, az ember egyben egész Olaszország jelenével és ta­lán közel­jövőjével is foglalkozik, ez pedig, tekintve Itáliával meglevő közelebbi érdek­kapcsolatainkat, reánk magyarokra nézve is haszonnal járhat az általános okulás mértékein túl is. Mussolini, mint rendesen a nagy szelle­mek, szintén Názáretből érkezett. Életének kezdetei egészen 26 éves koráig (ez ép­pen asszizi Szent Ferenc kezdő kora is)­ a korabeli fiatalemberek életsorsától vajmi kevéssé különböznek. Ez a kevés különb­ség is inkább önfejűségében és szertelensé­­gei­ben nyilatkozott meg, ami kezdetben bizonyos vándorlási ösztönnel is párosult. E részben sok hasonlatossága van a mi Petőfi Sándorunkkal és sok más lángosz­halmi képviselője. De Montaigne-rel kü­lönben mindig a legnagyobb hódolattal beszél Emerson, azt mondván, hogy az igazi bölcs csakis a de Montaigne nyomán járhat, aki nem tagad és nem állít, hanem megvizsgálja a dolgokat és eseményeket. „A tudatlan a szokatlanon csodálkozik, a bölcset a megszokott dolog ejti bámu­latba.“ Emerson gondolatai mind a legfelsőbb­­rendű szellemi és erkölcsi életet élő ember­ről szólnak. Lássuk csak, mit mond a természet és az ember viszonyáról: „hogy megtartson bennünket itt a sártekén, beléjük oltotta a halálfélelmet, hogy munkára haj­szoljon, a rabló éhségét és szomjúságát oltja belénk és kielégített vágyaink folyton új vágyakat szülnek. Hogy a faj fentartását biztosítsa, belénk oltotta a nemi ösztönt, kockáztatva azt is, hogy rendellenesség, fájdalom őrület származhatik belőle. Hogy erőnket fejlessze, kegyetlen akadályokat és torlaszokat emel felénk" . Egészen a de Montaigne nyomán halad, mikor így be­szél: „vigyázzatok, ha az Iste­n egy igazi nagy gondolkozót bocsát le a földre. Olyan­forma ez, mintha a városban tűzvész üt ki és senki sem tudja, mi van immár biz­tonságban? Nincs a tudománynak olyan darabkája, melynek lapját holnap meg ne lehetne semmisíteni és nincs hírnév és nincs halhatatlanság, melyet újra át nem­ lehet értékelni.“ Érdekes, hogy míg Emerson gondolko­­zásmódjában sok a radikális, sőt a forra­dalmi elem­ erkölcsi bázisa kemény, h­aj­­líthatatlan s erősen konzervatív pilléreken nyugszik, írásait ez a furcsa ellentét még érdekesebbé teszi. Ez a különös ellentét­ egyik művében, .4. emberi nem reprezen­tánsaiban jut élénken kifejezésre. Néhai egészen jól látjuk, hogy ifiint viaskodik, tusakodik ez a két ellentétes erő és mint minden igaz embernél és nagy gondolko­zónál, a harc mindig egy nagy pluszt hoz az író dicsőségére s az egész emberiség ja­vára, hasznára és üdvösségére. Dánielné Lengyel Laura: " Mussolini kezdetei.

Next