Budapesti Hírlap, 1925. augusztus (45. évfolyam, 171–194. szám)
1925-08-01 / 171. szám
Budapest, 1925 XLV. évfolyam, 171. szám. (Ára 2000 kor.) Szombat, augusztus 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. előfizetést arak -kgy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes számára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. főszerkesztő: Csajthay Ferenc, felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, Vill. ker., József körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. így nem lehet likvidálni. Budapest, júl. 31. Vörös fonálként húzódik végig a szociáldemokraták és októbristák mozgalmain az a törekvés, hogy a kommunista bűncselekményekbe belekeveredett s külföldre szökdösött úgynevezett emigránsoknak, mint ártatlan áldozati bárányoknak, büntetlenséget biztosítsanak. Spongyával akarják letörölni idehaza és az idegenben elkövetett bűnös cselekedetük emlékét s ezt a követelésüket a forradalom likvidálásának nevezik. Mint azonban legutóbb a belügyminiszternek egy sajtónyilatkozatából is kitűnt, a kormány nem hajlandó a bíróság elől elvonni azokat, akik számadással tartoznak kommunista üzelmeikért, csupán azt az előnyt adja meg nekik, hogy szabadlábon védekezhetnek. Azokat pedig, akik a külföldön nemzetgyalázást követtek el, az előzetes letartóztatás alól sem mentesítheti. Ezt a nyilatkozatot a szökevényekkel együttérző két magyarországi újság most rendkívül ingerült hangon teszi szó tárgyává. A miniszteri nyilatkozattal perlekedő újságoknak az a nézetük, hogy oktalan és jogtalan eljárás különbséget tenni az emigráns elvtársak között, azok terhére, akik állítólag nemzetgyalázást követtek el. Mert először is, míg a nemzetgyalázás megtörténtét kellően nem bizonyíthatják, addig a letartóztatásnak ezen a címen helye nincs. Másodsorban pedig a nemzetgyalázás kritériumát egyáltalán nem meríti ki az, ha valaki a Bethlen-kormány politikájával nem ért egyet és ellenkező véleményét közreadja. Rákóczi is, Kossuth is emigrált, mondja a szökevényeket védő újság, — mindkét történelmi alak kiegyenlíthetnül—■r^——e tetlen összeütközésben maradt az uralkodóval, de senkinek eszébe nem jut az ő súlyos tiltakozásukat nemzetgyalázásnak minősíteni. Ha a példák nem is szorosan azonosak, — végzi a hírlap a maga kegyes oktatását, — mindamellett jó lesz visszatekintenünk a történelembe, hogy ennek tanulságai az oktalanságoktól megóvjanak. Felesleges is, hasztalan is volna vitát kezdeni azzal a megkomolyodott gondolkozással, amely ebben a védelemben vért kergető merészséggel ragadja torkon a józan ítélőképességet. Ez a védelem mindenesetre nagyon rossz. Valóságos arculcsapása a nemzet hagyományainak és kegyeletes érzéseinek, mikor történelmünk nagy alakjait párhuzamba állítják a mai emigráció emberanyagával. Mert ha akadnak is a bujkálók között önmagukról gyászosan megfeledkezett, jobb sorsra méltó férfiak, de vannak közöttük közönséges csirkefogók is. Aki történelmi alakjaink mértékeihez igyekszik őket állítani, az a dac szellemét kelti fel ahelyett, hogy a feledés és a megbocsátás érzését ápolná. Kihívó és sértő az a cinikusan színlelt süketség és vakság is, amely nem hallotta meg a kibujdosolt apró Coriolanusoknak hazájuk ellen szórt átkait, nem látta meg aljasan hazudozó, rágalmazó írásaikat és nem ütődött meg azon a gonosz merényletükön, hogy ellenségeinknek ajánlkoztak fel a magyar haza ellen. Nem a hazát gyalázták ők — hiondja a védelem, — hanem csak a politikai rendszert. De hiszen rágalmazták és gyalázták az államfőt, a haderőt, a parlamentet, a közigazgatást, minden szervét és megnyilatkozását a nemzeti életnek, minden mozdulatát a magyar társadalomnak; a lábbadozó magyarság lelkűidén nem hagytak egyetlen tenyérnyi sértetlen helyet s tudva hazudott adataikkal idegen nént, hogy mint látja Goethe Shakespearet, Calderont. Benvenuto Cellinit? (Notabene: A Goethe Shakespeare-magyarázatánál ma sem birt az esztétika tovább menni. Calderonróll írta a legmélyebb, legáthatóbb ismertetést. Benvenuto Cellini fordításához írt magyarázatában a reneszánsz lelkébe nézünk.) Anatole France Maupassantról írt essayje van olyan érdekes és értékes, mint bármelyik regénye. Macaulay tanulmányait minden évben átolvasom, mindig megújuló és fokozódó lelki gyönyörűséggel. Lessing kritikái kiapadhatatlan források minden irodalommal, művészettel, színházzal foglalkozó ember számára. Tainelöl tanultuk meg gondolatainkat kiformálni, megérzékíteni. Winckelmann nélkül nem bizod megérteni a művészetek fejlődésének történését s egymásban való megtermékenyülését. Amint Goethe mondotta: ..Winckelmanntól nem tanul az ember semmit, de általa válik valamivé.“ Hogy folytassuk a példázatokat, a legizgatóbb lelki élmények egyike volna egy Arana Jánostól eredő Petőfi-életrajz. Nemrégiben hallottam Vainovich Gézától, hogy Arany János készülődött is egy nagyobbszabású Petőfi-monográfiához. Milyen végtelen távlatú betekintés lett volna ez a munka mind a két költő lelkébe! Emerson, bár amerikai származású, erősen prédikátori hajlamokkal bír, mint általában az angol írók. Shaw nyíltan megmondja, hogy a színpad az a katedra, honnét legmesszibbre hallatszik az író hangja. A többi író, ha nem is tesz ilyen nyitó hitvallomást, ugyanezt akarja cselekedni: a lelkeket hatalmába keríteni. Ebszen Carlyle volt a legerősebb, kinek repülő pátosza, dörgedelmes szenvedelme, mindig a forrásponton izzó stílusa, kemény és kegyetlen ítélkező hangja az ótestamenttombeli* prófétákat juttatja az ember eszébe. A rettenetes és hatalmas prófétákat, kik Jehova tüzes ostorával mentek el Izrael uraihoz és királyaihoz, hogy megfenyítsék a bűnt, a hazugságot, a bujaságot, ha királyi trónuson székel is és kiborpalást borítja válpeket bőszítettek ellenünk, hogy a nemzeti eszmékben való feltámadást lehetetlenné tegyék. Ha mindezekben nem a hazát bántották, hát akkor hol a haza? A földben, az utcák kövezetében s a házak falaiban és nem abban a lélekben, amely ezeket megtölti? Hiszen ha így van, akkor minden hazaáruló szende politikus, aki, mikor ellenséges hadat uszít országára, nem követ el semmi rosszat, ha csupán a politikusokat akarja felakasztatni az államfőtől a szolgabíróig, ha csak éppen a vezető lelket akarja kitaposni a drága hazából, de a nem gondolkozó anyagot megkíméli. Eféle abszurd tételekkel nem lehet meggyőzni és megnyugtatni a megbántott közvéleményt. Kár is a felszökdösött urak érdekében az igazságkeresés fegyvereivel hadakozni, mert ha félholtra vernek is bennünket a hamis, vagy legalább is idegen világnézet buzogányával, a jog és a hazafias erkölcs szempontjából sohasem fogjuk elismerni az emigráns urakat az üldözött ártatlanság, magunkat pedig az igazságtalanság és embertelenség szerepében. Nem így kell kezdeni a likvidálást, hanem a hibák, eltévelyedések és bűnök őszinte, férfias beismerésével. Csakhogy ilyen szavakat még nem hallottunk. Vérszerződés. Irta Vargha Gyula. A vérszerződést nem feledjük, Mind máig büszkén emlegetjük. Midőn a bajnok csapák, — Mind egy testvér, vagy vérrokon — A szert megállni, megnyiták Az eret izmos karjokon. A vér aranykehelybe omlott, Mint drága bor, pezsgett, biborlott, S megmártva mind a hét az ajkát. Vérrel habzó kelyhök kihajták. Óh, népem, vérivó magyar, Erős volt bár a férfikar, S amely a vért sohsem sokalta, A szert kemény szived sugalta: Félek, nagy balság volt e tetted. A honfivért úgy megszeretted, Hogy hosszú ezer éven át. Mindig egymás véred ivád. Emerson új könyve, Az essay-irás a legfelsőbb csúcsra való beérkezés. Az írásművészetben nincs érdekesebb, finomabb, kulturáltabb irodalmi műfaj nála. Sőt hozzátehetjük, nincs érdekesebb, líraibb, szubjektívebb sem. Csakhogy éppen úgy, mint az írónak, meg kell érnie, be kell érkeznie hozzá, úgy az olvasó közönség is csak hosszú fáradozás és nehéz, küzdelmes út után jut el acsúcsra. Bizonyos lelki érettség fokán állva, a legérdekesebb regény vagy drámatörténésnél, a legmélyebb lírai versnél isjobban érdekel bennünket, hogy egy igazi nagy szellem hogyan járt-kelt a többi nagy szellem birodalmában? Mit érzett, mit látott ott, míg a titokzatos kapukat felnyitotta és hogy számol be nekünk arról, amit látott? Faust a világirodalomnak egyik legnagyobb szabású munkája, de Faustnál nem érdekel bennünket kevésbé Róma, julius. Az 1911—18. évi világháború — ha Lenint és Benest nem szállítójuk — kevés államférfi eredetiséggel ajándékozta meg a világot. Talán ez az egyik oka annak is, hogy a háború lezajlása óta sehogyan sem akar elkövetkezni az a mesés világurulás, amit a radikális és szocialista rajongók nálunk is olyan túláradó prófétai hévvel jövendöltek. Egyedüli kivétel Olaszország, ahol Benito Mussoliniban csak ugyanolyan vezérpolitikus lépett föl, aki nemzetét új fejlődési irányban, új és felsőbbrendű célok felé tudta vezetni (innen a népies dux, duce neve is) s úgy látszik, most éppen küldetése derék részét végzi az olasz alkotmány és jogrend „átértékelésében“. Egyénisége, de még arcéle, sőt arcszine sokban hasonlít Napóleonéhoz. Ezt még jobban el lehet mondani előítélet nélkül való, de mégis mély gondolkozásáról, szinte határt nem ismerő energiájáról s arról a biztosságról, amellyel a céljához szükséges eszközöket intuitív felismeréssel megvalósít. Emerson sokkal halkabb szavú, csöndesebb Carlylenál — de korántsem engedékenyebb. Szelídsége, csöndessége csak modor és nem karakterbeli dolog. Jóval modernebb is az öreg Carlylenál, kit különnösen a hősük imádatában hatott rá.Emerson nem olyan türelmetlen, mint a zordán nagy skót, kit különben mestere gyanánt tisztel s kinek látogatására áthajózott Amerikából. Emerson ellentétben Carlyle-al, tisztelni tudja az ellenvéleményt, vagy legalább is gondolkozik rajta. Sin nem is ragad úgy magával, mint Carlyle, viszont sokkal közelebb férkőzik hozzánk, melegebb, szimpatikusabb. 1803-ban született és 79 év adatott neki a földi életből. Mint hitszónok és pap kezdte pályáját, később dogmatikus okok miatt meghasonlott egyházával és könyveiben hirdette tovább eszméit. Ennek a kornak Goethe a reprezentatív embere és az ő szelleme uralkodik az egész századon. Emerson is belekerül a germán Jupiter bűvkörébe. Panteista volt, mint Goethe, ki elfordulván a személyes Istentől, annak az Eszmének hódolt, ki a világegyetemben, az emberi lelkiismeretben él, kinek benső mivoltát a próféták, a szentek, a hősök, a költők, a művészek lelkeiben ismerhetjük meg. Emerson szerint „az ember isteni lelkével mindent elérhet“. „Ne keresd magadat saját magadon kívül, mert legbenső meggyőződésedből maga az Isten beszél“ Valami ilyenformát mond Babits Mihály egyik legszebb versében: „Minden vágyad az Isten szava benned, mutatva, hogy merre rendelte mennied." Emerson erősen és öntudatosan nacionalista. A nemzeti szellemet erősen kiemeli, hirdetvén, hogy minden nemzet kultúrája csakis saját szelleme szerint fejlődhetik. A históriától azonban megköveteli, hogy az önzés és büszkeség krónikája helyett az emberi lélek mélységeiről beszéljen. Gondolkozása, világnézete hajlik a felé az elmés, finom szkepszis felé, melynek de Montaigne volt a legkülönb világíron galja. Mivel ma már kétségtelen, hogy benne nemcsak nemzete nyert prófétai és hadvezéri egyéniséget, hanem egyben mintát nyert benne a többi művelt nemzet is új politikai igazságaik megkeresésében, érdemes egyéniségének és politikájának lényegével foglalkozni. Ezt téve, az ember egyben egész Olaszország jelenével és talán közeljövőjével is foglalkozik, ez pedig, tekintve Itáliával meglevő közelebbi érdekkapcsolatainkat, reánk magyarokra nézve is haszonnal járhat az általános okulás mértékein túl is. Mussolini, mint rendesen a nagy szellemek, szintén Názáretből érkezett. Életének kezdetei egészen 26 éves koráig (ez éppen asszizi Szent Ferenc kezdő kora is) a korabeli fiatalemberek életsorsától vajmi kevéssé különböznek. Ez a kevés különbség is inkább önfejűségében és szertelenségeiben nyilatkozott meg, ami kezdetben bizonyos vándorlási ösztönnel is párosult. E részben sok hasonlatossága van a mi Petőfi Sándorunkkal és sok más lángoszhalmi képviselője. De Montaigne-rel különben mindig a legnagyobb hódolattal beszél Emerson, azt mondván, hogy az igazi bölcs csakis a de Montaigne nyomán járhat, aki nem tagad és nem állít, hanem megvizsgálja a dolgokat és eseményeket. „A tudatlan a szokatlanon csodálkozik, a bölcset a megszokott dolog ejti bámulatba.“ Emerson gondolatai mind a legfelsőbbrendű szellemi és erkölcsi életet élő emberről szólnak. Lássuk csak, mit mond a természet és az ember viszonyáról: „hogy megtartson bennünket itt a sártekén, beléjük oltotta a halálfélelmet, hogy munkára hajszoljon, a rabló éhségét és szomjúságát oltja belénk és kielégített vágyaink folyton új vágyakat szülnek. Hogy a faj fentartását biztosítsa, belénk oltotta a nemi ösztönt, kockáztatva azt is, hogy rendellenesség, fájdalom őrület származhatik belőle. Hogy erőnket fejlessze, kegyetlen akadályokat és torlaszokat emel felénk" . Egészen a de Montaigne nyomán halad, mikor így beszél: „vigyázzatok, ha az Isten egy igazi nagy gondolkozót bocsát le a földre. Olyanforma ez, mintha a városban tűzvész üt ki és senki sem tudja, mi van immár biztonságban? Nincs a tudománynak olyan darabkája, melynek lapját holnap meg ne lehetne semmisíteni és nincs hírnév és nincs halhatatlanság, melyet újra át nem lehet értékelni.“ Érdekes, hogy míg Emerson gondolkozásmódjában sok a radikális, sőt a forradalmi elem erkölcsi bázisa kemény, hajlíthatatlan s erősen konzervatív pilléreken nyugszik, írásait ez a furcsa ellentét még érdekesebbé teszi. Ez a különös ellentét egyik művében, .4. emberi nem reprezentánsaiban jut élénken kifejezésre. Néhai egészen jól látjuk, hogy ifiint viaskodik, tusakodik ez a két ellentétes erő és mint minden igaz embernél és nagy gondolkozónál, a harc mindig egy nagy pluszt hoz az író dicsőségére s az egész emberiség javára, hasznára és üdvösségére. Dánielné Lengyel Laura: " Mussolini kezdetei.