Budapesti Hírlap, 1925. szeptember (45. évfolyam, 195–219. szám)

1925-09-11 / 203. szám

14 i messzin!) man TÖRTÉNELMI REGÉNY. 40 írta WERNER GYULA úr. A honvédseregnek ez a gyökeresen megváltozott hangulata Kossuthot is édes reménykedéssel töltötte el. Rossz szokásához híven olykor ugyan most is be­leszólott a hadműveletek dolgába, de óvatosan és kesztyűs kézzel. Belátta, hogy most az ékesszólásnak félre kell állani a kard elől. Fegyvernek kell eldön­teni az ő nagy, történelmi vállalkozásának a sorsát. S a kard győzelme a kard emberének a homlokát köríti majd a dicsőség sugárözönével... A magyar hadsereg Pest felé indult a hatvani országúton. Windischgraetzet ez a sakkhúzás várat­lanul érte. Úgy hitte, Görgey Komáromot igyekszik felszabadítani az ostrom alól. Holott a lagymatag ostrom úgyse sok kárt tett a fügét mutató komáromi Szűzben. Nec arte, nec marté . .. hangzott a kőbe vé­sett büszke jelszó. Fehérkabátos osztrák, pirosköpö­nyeges zserezsán, feketesubás szerb martalóc: ide ugyan be nem teszed a lábad! Hatvannál a félszemü Schlikk állott útjába a magyar előnyomulásnak; Jellasich Tápióbicskén tá­borozott, maga Windischgraetz Gödöllőn. Görgey Hatvanból szuronnyal veri ki a félszemü generálist, aki meg sem áll a Zagyva másik partjáig. Klapkát és Damjanicsot­­Jellasics ellen küldi. Klapkát visszaszorítják a hídon, de Damjanich hires vörös­­sipkásai szuronnyal foglalják vissza a hidat. E nap sikerét Gyulafy döntötte el. Zászlóalja tartalékban fe­küdt s a fogát piszkálta. Mikor látta, hogy a hid ve­szedelemben forog s Damjanich a­­tartalékot előre­parancsolta, kezébe ragadta a zászlót. „Utánam fiuk!“ — kiáltotta a katonáira s golyózáporban átvezette őket a hídon. Este Damjanich megölelte. — Nem esett bajod? — Tizenöt fölösleges lyuk támadt a köpönyege­men. A fickók rosszul lőnek ... — Nem szerelik a szuronyt a galambkáim, — pedig, mint valamikor a kurucok csákánya, ez az igazándi magyar fegyver, — szólt a hős és vacsorá­hoz ült. Damjanich hires nagyevő volt. Egész kövér libát megevett egy ültőhelyben. S egy kupa visontai vörös bort megivott utána egy hajtásra. Jellasics Isaszegre hátrált, de a megszalajtott farkas futtában az üldöző hadakra mégegyszer rá­­vicsorította a fogát. Görgey meglátta a bajt. Maku­látlan hófehér lovon ülve, kivont karddal ott termett a huszárezredével. „Ma győzni kell fiuk, — lekesí­­tette a kissé visszanyomott hadat, — vagy vissza kell mennünk a Tiszán.“ A hadvezér megjelenése és példája egetverő lel­kesedést keltett. A szuronyroham újult erővel meg­indult. Isaszeg minden utcája, meggyújtott szalma­kazal módjára, lobogó lánggal égett. Jellasich utó­­hada, maga a Zsófia főhercegasszony „kedves haza­árulója“, a „lovagias“ bán is eszeveszetten futott Gödöllő felé. Isaszeg körül magyar csapatok tábortüzei égtek. A győzelmi mámor erőt vett a seregen, de a fiatal hadvezér vaskeze szigorú fegyelmet tartott. Muzsika­szónak, hejehujának, víg mulatozásnak el kellett csitulni, hogy ily fárasztó és dicsőséges nap után, tisztek, legénység, lovak egyaránt kipihenjék magu­kat. A maga térképei fölébe hajolva virrasztód. A másnapra szóló parancsokat lediktálta, azokat szél­­vészjárású nyargonc­­tisztekkel szerteküldözgetve. Az isaszegi győzelem érett gyümölcse csak más­nap hullott le a fájáról: Windischgraetz Pest mögé vonult vissza. A gőgös osztrák hadvezér akkor találta ki a szégyenteljes meghátrálás szépítésére a bolondos katonai műszót, amelynek komikus voltán évtizede­kig nevetett az egész világ közvéleménye: „Bükwärtz- Koncentrifung“. A herceg, aki különben nem volt rossz ember, csak mérhetetlenül büszke, aki Schawtzenbergnek március 4-én kihirdetett államjogi iratát, amelyben az ezeréves magyar királyságot egy tollvonással bele­­taszította a kétfejű sas falánk gyomrába, „felületes, lelkiismertlen, könnyelmű“ munkának bélyegezte, szégyentől mardosva, aggodalmaktól gyötörve, bal­jóslatú látomásoktól nyugtalanítva, álmatlanul hány­kolódott tábori ágyán. Éjfél után két órakor gyanús lesz, a szokottnál hangosabb beszéd riasztotta fel. Komornyikja, kezében gyertyával, kiment az előszo­­bába s csakhamar ijedt, sápadt arccal jött vissza. — Wrbna gróf érkezett meg, őfelsége hadsegéde, a császár levelével. — suttogta elfúló hangon, hogy, a herceg alig értette meg. Windischgraetz herceg felkötötte kardját, se el nem pirult, se el nem sápadt. Mint született nagyúr,­­—■ bármily tartalmú lesz is az, — hidegen és egy­kedvűen várta a császárja leselét, amelynek kedvéért éjszakának idején verték fel alvásából. — Ereszd be, — szólt rá hebegő komornyikjára. — Olyan nagy újság Windischgraetz herceg belső emberének, hogy az udvar léhűtői ki- és bejárnak nálam? Wrbna gróf bejött, azon porosan és gyűrött, megviselt ruhában, ahogy tajtékzó lováról leszállott. A herceg hidegen nézte végig rendetlen öltöze­tét. A gróf is udvari ember volt, megérezte, hogy mi megy végbe a herceg büszke és érzékeny lelkében. — Bocsánatot kérek főmagasságodtól, hogy igy léptem be színe elé. Legfelsőbb szolgálatban jöttem. A herceg fejével biccentett. A komornyikomtól már értesültem, hogy egy leg­felsőbb levelet hozott. Őfelsége levelét a ruhája rend­behozása kedvéért nem volt szabad megvárakoztat­nia. Ez csak természetes. Kérem a levelet. Hófehér, kékeres, főúri kezével a levélért nyúlt. Egy darabig a kezében tartotta. Azután komornyik­jától ollót kért, hogy a borítékot kellő vigyázattal felvághassa. Közben pillantása Wrbna grófra esett. Annak zavarodott arcán, szeme nyugtalan járásán észrevette, hogy a fiatal főhadsegéd kínos helyzetben van, hogy a világért se szeretne tanúja lenni a végzetterhes irás elolvasásának. A herceg nagyúr volt ahhoz, hogy a családjával különben is jó viszonyban élő hadsegéd zavarában gyönyörködjék. — Hans, — szólt rá a komornyikjára. — vezesd a grófot a szomszéd szobába. Vess neki jó, puha ágyat. Nagy utat tett meg, megérdemli. Wrbna gróf hálás pillantással köszönte meg a herceg finom tapintatát és iránta való gondoskodását. Kihúzta magát, mint a cövek, katonásan köszönt s megkönnyebbülve ment Hans után, aki az ajtóból a hű kutya szemének a megható nézésével sandított vissza a gazdájára. Mint a rosszul épült fal, a szomszéd szobába érve, Wrbna gróf erélye és ereje egyszerre össze­omlott. Meg se várta, míg Hans megvetette a meg­ígért puha ágyat, hanem kesztyűjét kezéről lerán­gatva, ezüstveretű vértessisakját messzire elgurítva, kardját szélesen lecsatolva, ruhástól-csi­zmástól, ahogy volt, végigvágta magát a kurta, kemény ripszdlivá­­nyon és nyomban elaludt. Hans irigykedő sajnálko­zással nézte. — Oh, fiatalság! — elmélkedett a főfőlakáj, — mily dicső a te szívtelen önzésed és határtalan rész­­vétlenséged. Ki tudja, mily balhért hoztál a tarso­lyodban, talán nemcsak a herceg, hanem a biroda­lom sorsára kihatót? S nem törődve semmivel, még talán azzal se, ha a világ dőlne össze, — te csak al­szol, mint a tej; alszol, mint a megázott décbunda; hortyogsz, ahogy csak a bortiátt szádon kifér... Hanem azért betakarlak. Ugyancsak megizzadhatott a hátad a nagy lovaglásban, de hát magunk is meg­izzadtunk. Reggeltől napestig kergelődztünk a para­dicsomfiaskókkal, a Huszárokkal. Hol mink szalad­tunk elől, hol ők kergetek hátul .. . A fogasról leakasztotta a herceg pirosbélésű­, vas­tag köpönyegét s a pogányul horkoló fiatal hadistent betakargatta vele. Mikor a herceg egyedül volt, közelebb húzta a gyertyákat, hogy a levelet elolvassa. Gyöngyháznyelű borgnettjét orrára támasztva, belepillantott a nyúl­farknyi írásba. Nevelés, megszokás, az udvari élet hosszú gyakorlata akármennyire is megtanították, hogy az arca vonásait szedje rendbe, kevély arcán ideges rángás futott végig. A színe olyan lett, mint a föld alól frissiben kikerült aranypénzzé: zöldesfakó. Hosszú álla remegett, száját keményen összeharapta. Izgatott lélekkel néhányszor végigment a szobán, de az irást nem gyűrte össze, könnyedén fogta fehér, arisztokratikus ujjai között. — Visszahívott, —­ fakadt ki félhangosan. — Visszahívott engem, aki császársága bölcsőjénél ál­lottam Olmützben. Visszahívott, a hadműveletek kel­lős közepén. Azt írja: szüksége van rám. No lám! A fiatal ur hirtelen kezű­ és gyors elhatározású. Hamar­­sutbadobja az embereit... Mint a lót a vadkörté­ben, úgy válogat a hadvezéreiben. Hogy hozzám meri nyúlni s minden fájdalmas tűnődés nélkül, — nagy önérzetre és bátorságra vall. Érteni fog az uralkodás mesterségéhez. Ez az osztrák ház hálája! Vagy mond­juk, ez a pelyhedző álló, meggondolatlan fiatalság hálája! Ej, aludjunk rá egyet. Későn van ... A császár levelét hanyagul az asztalra dobta és beszólitotta a komornyikját. Mire Hans benyitott, már elmúlt a herceg lelké­nek háborgása. Nyugodt és közönyös volt, mint min­dig. Mintha dérből és fagyból szőtt vékony álarcot viselne. — Lefekszünk, Hans. Álmos vagyok — s egy nagyot ásított. Hans felvette a sokágú gyertyatartót, hogy a hálószobának berendezett benyílóba világítson az urának. — Hány órára parancsolja, hogy reggel felkölt­­sem? — kérdezte félénken s pillantása a nyitott le­vélre esett. A herceg vállat vont s a császárja levelét szándé­kosan az asztalon felejtette. — Reggel hétkor. Félnyolcra rendeld elő az utazóhintómat s kérj két század vasasnémetet kísé­retül ...• A cókmókomat szedd össze. A hátaslovai­mat küldjék utánam. Bécsbe megyünk. — Bécsbe? — hebegte a boldogtalan komornyik s majd kiejtette kezéből a gyertyavilágot meglepeté­sében. Ha kiejti, akkor se támadt volna nagyobb sö­tétség, mint amilyen sötét volt a bukott nagyság szi­vében.­­ * „Szuronyt szegezz és előre!“ — ez volt a hon­­­véd­ jelszó, mióta támadásra szánták rá magukat. A­ fiatal, gyakorlatlan, újonc hadsereg megérte, hogy mindenütt meghátráltak előtte a császár viharban, veszedelmekben edzett legjobb ezredei. Nagy sarló volt a legközelebbi állomás a Görgey diadalútján. Egyórai harc után Wohlgemuth és Jab­­lánszky dandárait szuronnyal verték ki a honvédek a faluból. A futókat huszárok vették űzőbe. Sok fo­goly és hadiszer esett a győzők kezébe. Mintha va­rázslat övezné Görgeyt és seregeit, most minden sike­rült nekik. Guyon a felmentett Komárom várába ve­­t­zette seregét. Az ácsi erdőben azonban makacsul megvetette lábát az ellenség. Gyulafy ötször hatolt be zászlóaljá­val az erdőbe. Két lovat kilőttek alóla, egy golyó a csákóját lyukasztotta ki. Ha ez a golyó egy tenyér­nyivel lejebb szállott volna — gondolta István, — betelt volna a sorsom: gyönyörű csatatéri halál. De ami késik, nem múlik. Mielőtt katonáit hetedszer vinné neki az erdő­nek, — szokása ellenére, — rövid, lelkesítő beszédet mondott. — Ezt az erdőt el kell vennünk a némettől fiuk­,­­ ha a fene fenét eszik is! Meglehet, hogy egyikünk se éri meg a győzelmet. De mit tesz az? Ki ne áldozná fel az életét? S Petőfi versét idézte a fejükre. ..Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete? ...“ Ezúttal gyalog vitte rohamra a honvédjeit. A­­ katonái farkasordítással nyomakodtak be a fák és­­ bokrok közé. Fától fáig, bokortól bokorig, minden lépésért harcolni kellett. Holtak és sebesültek lepték el a fák tövét s a tisztásokat. Egyszer csak megrit­kult az erdő, a cserjék és bokrok is elmaradoztak a hátuk mögött. Övék volt a sokat vitatott erdő. A lö­­­­vések füstje apró fellegekben gomolygott a fák és bokrok között. S mihelyt a harc tovább húzódott s a lövések zaja elhalt,*a megijedt, madarak megszólal­tak. Az erdő szive nyugodtan vert ismét. A hunyó nap sugarai bevilágítottak a zöld réseken, megaranyozták az elesetteket s *a nyögdécselő sebesülteket. A holtak csendesen feküdtek, mint kidöntött fiatal fák. Köz­tük volt Kovács káplár. Gyulafy szeme mindjárt megakadt rajta, ahogy a halott- és sebesültszedő ka­tonákkal végigjárta a csatateret. Lehajolt hozzá, hall­gatta a szíve verését, kis zsebtükrét a szájához tar­­totta, hátha a lehellete behomályositja? — Halott! — fordult a kísérőihez szomorúan. — Aranyos Erzsiké hiába várja. Erzsiké szép név. Bi­zonyára szép ő maga is. Harmatos, virágos rét, —­ valóságos falusi szépség. De nem kevésbé szép név; a csatatéri halál. A hazáért elesni dicsőség s a dicső­­­ségnek is vakítóan szép arca van. Megbűvöli, rabbá­­ ejti, aki rápillant ... Mégis: értem kevesebb kár lett­­ volna, mint e fiúért. Mert nekem nincs Erzsikém­. Ne­. I­kém csak kedves ellenségem van. Mi haszna, ha gon- I dohjának is egymásra? Az egész világnál is nagyobb akadály: kivont kardnak az éle van köztünk ... Görgey rövid idő alatt a győzedelmes harcok'­s illatos bokrétájával kedveskedett a nemzetnek. A nemzet fellélegzett. Gyötrő aggodalmak nehéz kövei szakadtak le a szivéről. Egyetlen nagy örömujjongás volt az ország. A hadvezér bálványa lett a közép-­ osztálynak, a tisztjeinek s a katonáinak. Nevét az izavarnál csak fogcsikorgatva emlegették. Nem mondhatjuk, hogy a dicsőség itala, amely­ből oly sokat s oly hirtelen ivott, a fejébe szállott volna. Ez a fej mindvégig hideg és józan maradt. Ha­nem a hatalom tudata, a tábor vak odaadása, sőt imádata, a merész szárnyalási remények, amelyeket lángeszéhez és szerencséjéhez fűztek, a szokottnál is jobban megacélozták az önérzetét. A kard hőse mindig inkább élő valóság, mint az államférfi. A Cézárok rendszerint azok sorából kerülnek ki, akiknek a légiók szót fogadnak. Csoda-e, ha egyik-másik politikus aggodalommal látta Görgey csillagának mindjobban szétsugárzó fényét? Csoda-e, ha a katonát, aki a politikusokról gúnyosan és ki­­csinylően szólott s a nagy szónokok munkáját a nagy színjátszók munkájával hasonlította össze és nem a szavaló színészek hátrányára: diktátori törek­vésekkel vádolták meg? A győzelmek politikai gyümölcsét a kormány sietve le akarta szakítani. Az ónodi hiba megismétlé­sével, április 14-én Debrecenben az országgyűlés, Kossuth ajánlatára, trónfosztó határozatot hozott. ■Ez a — legalább is korai — határozat Görgeyt ék­, jelen haragra gerjesztette. Tisztjei előtt szokatlan szen­vedélyességgel fakadt ki e „komédia“ ellen. ?Mire jó e kihívó gesztus? Ki másnak lesz hasznára, mint a császár ügyének? Akkor, mikor minden erőt össze kellene fogni a nemzet megmentésére, a belső vi­szálykodás égő fáklyáját hajították közénk. A fő­urak, főpapok, mindazok, akiknek sok a veszteni valójuk, s mind katonák, akik nem a király ellen fogtunk fegyvert, hanem az alkotmányért, nem aka­runk letérni a törvényesség útjáról. Holott ők Deb­recenben könnyű szívvel kiáltották ki a köztársa­ságot. Majd, mikor látta, hogy tisztjei — ritka kivétel­lel — szívvel-lélekkel igazat adnak neki, még heve­sebben és merészebben tört pálcát a ..táblabirák“ esztelen viselkedésén. (Folyt. köv.) Budapesti Hírlap 1925 szeptember 11. (203. sz.) 1 Budapest, 1925. Nyomatott a Budapesti Hírlap nyomdájában (Rökk S.Gilárd­ u. 4.) Felelős nyomdavezető: Nedeczky László.

Next