Budapesti Hírlap, 1925. november (45. évfolyam, 248–271. szám)
Vasárnapi név ára 4000 korona. Budapest, 1925. _______________XLV. évfolyam, 247. szám.________________Vasárnap, november 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egy hónapra 50.000 korona, negyedévre 150.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyet számára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc, Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám* Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Levélcím: Budapest 4. Postafiók 55. Sok-e a magyar? Irta Buday Barna. Budapest, okt. 31. Magyar ember nem foglalkozhatik most körkérdésekkel a nélkül, hogy a lelke ne esne nehéz problémák rabjává. Nehezek a magyar problémák, rendkívül nehezek annak, aki azoknak súlyát őszintén elméjére veszi. Tépelődvén a magyarság jövőjén, össze kellene roskadnunk a kérdés súlya alatt, ha nem bíznánk a természet bölcseségében, amiben Isten keze van, aki előre vezet, emberi ésszel le nem küzdhető nehézségeken is. A Gondviselés ezután is segíteni fog. Egészen reánk marad azonban az a feladat, hogy erős embertömeget állítsunk porondra. Bizonyára csak a lelki és testi kultúra eszközeivel nyerhetünk csatát, csakhogy ezekhez az eszközökhöz először is ember kell. Ámde itt jön a reményt gyilkoló kétség. Hogyan neveljünk számerős népet, ha a magyar anyák nem ajánlják fel a gyermekek hadseregét?! A magyarság szaporodása megcsökkent. Magyarországon a termékenységnek általában csak a legszegényebb néposztály enged szabad folyást. Jobban elhelyezkedett, módos földmívesnépünk és úgyszólván az egész felső értelmiség hadat visel a gyermekáldás ellen, mert egyre, kettőrekorlátozzák a gyermekek számát. Éppen azon a területen fojtják el tehát az új élet csíráit, ahol az egészséges vérgazdálkodás feltételei leginkább adva vannak. A statisztika azt mutatja, hogy ez a gyermekmegtagadás a magyar nemzetet elsorvasztó tragédiává készül érni. De hát hogyan lehetne ennek a csapásnak elejét vennünk? Hogyan lehetne a magyar anyákat rábírni több gyermekfelajánlásra? Ezeknek a kérdéseknek a láncát húztam, amikor kezembe került az Új-Somogy című újság. Ebből olvasom egy somogyi úrnak azt a javaslatát, hogy a magyar faj szaporaságát csökkenteni kell. A túlságos népszaporulat káros hatásáról elmélkedik a javaslattevő és az egyke mellett tör lándzsát. Soha még újságcikk ennyire meg nem döbbentett. Olyan szelet éreztem az olvasás pillanataiban, mintha a magyarság jövője előtt becsapták volna az ajtót. Somogy vármegye törvényhatósága elé van szánva az egykés indítvány s a következőket mondja: Az egykerendszer fentartása az alsóbb néposztályokban közérdek, mert a túlszaporulat a csonka ország szűk keretein belül megélni nem tud, kivándorolnia nem lehet, a túlzott szaporodás tehát fokozza a munkanélküliség sivár kilátásait, — előmozdítja a magzatelhajtás és a gyermekkitétel bűnét,— a közegészségügy és a népoktatás intézményeinek fejlesztésére kényszerít, ezzel az adóterhek új lavináját zúdítja a közönségre, s a túlszaporodott alsó osztályok majorizálják a vezetésre hivatott értelmiséget s igy az idők folyamán a kultúrát, sőt a civilizációt is veszedelemmel fenyegetik. Mindezeknél fogva szerzőnek "az az indítványa, hogy az egykeellenes mozgalomból kapcsoljuk ki az alsó néposztályt, sőt egyelőre a letört, országban nehezen boldoguló más osztályokat is. A furcsaságok gyűjteményébe sorozhatnánk ezt a javaslatot, ha valamely bogaras tudós lovagolna rajta. Hanem hát az indítvány előterjesztője ismert magyar úr, neve Csorba Ferenc, nagybajomi földbirtokos s tudtommal nyugalmazott kultuszminiszteri tanácsos, aki tehát nemcsak vármegyéjében, hanem az országos életben is a felső értelmiséget, a közfeladatokhoz művelt intelligenciát képviseli. És aztán ez a magyar úr, akinek jóra irányuló szándékát kétségbevonni nem szabad, nem áll elszigetelten. Sok százezren máris csinálják azt, amit ő javasol; titkos híveinek száma tehát egész régió. Azért az ő javaslata nem afféle excentrikus kirándulás a malthusi elmélet vidékére, hanem társasutazás, amelynek máris tömérdek résztvevője van. De hát mi ütött fejébe ennek a társaságnak, hogy családját és fajtáját kihalásra ítélve, nemzetét is a biztos pusztulás útjára viszi! Bizonyára az élet mai szertelen nehézségeiből vezetik le azt a következtetést, hogy máris sok az ember ebben a kis országban és minél többen leszünk, annál nehezebben bírunk elhelyezkedni. Ha a küzdő ember látja a rettenetes dulakodást a mindennapi kenyérért s látja sok, önhibáján kívül letört, nyomorgó embertársát, csakugyan arra a gondolatra jut, hogy esztetenség szaporítani az embereket az ínség farkasainak biztos zsákmányául. Csakhogy ez a következtetés nem igaz. Magyarországot még nem fenyegeti a túlnépesedés baja. Gazdasági területe még sokkal több embert elbírna, mint amennyi rajta él. Nem túlszaporultat éhezi most ez a nép, hanem a vesztett háborút, a gazdasági összeomlást és kultúrájának fejletlenségét. Káprázat, hazugság az, hogy sokan lennénk. Nyolcvanhat ember egy négyzetkilomééter területén; hogy volna ez sok, mikor Észak-Írországban is 95 ember lakik egy négyzetkilométeren; Németországban 126, Nagybritanniában 187, Németalföldön 200, Belgiumban 245. Nem beszélhet túlszaporodásról az a nemzet, amely a föld terméséből évente legalább három millió ember számára elegendő felesleget visz ki a külföldre. Nincs ott túlszaporodás, ahol az ipari behozatalban többszázezer család eltartására elegendő munkadíjat fizetünk ki. Mert mit jelent mezőgazdasági kivitel? Azt, hogy a föld szükségen felül is ellát bennünket. A mezőgazdaság terített asztalánál tehát még mindig kevesen ülünk. És mit jelent az ipari behozatal? Azt, hogy sok olyan munkát külföldről veszünk, amelynek végzésére ügyetlenek vagy kényelmesek vagyunk. Az ipari műhelyekben is sokkal többen elférnénk tehát, ha a külföldre bízott munkát is a magunk keze végezné. De hát sokan vagyunk-e, ha a természet áldásaiból másoknak is bőséggel juttathatunk s ha viszont ipariszükségleteinkben mások munkájával szolgáltatjuk ki magunkat? Magyarország ma még mindig a ritka lakosságú országok módjára él. Annak a családnak a hátrányos helyzetét mutatja, amelyben kevés a dolgozó kéz s ezért kiszolgálására idegeneket szegődtek Már micsoda balgaság volna az, ha az ilyen külső munkásokkal túlterhelt család arra a következtetésre jutna, hogy meg kell szüntetnie a szaporodását, mert különben nem élhet meg! Én inkább azt a tanácsot adnám neki, hogy küldje el az idegen munkásokat és saját tagjait állítsa helyükbe; akkor aztán szaporodhatik és boldogulhat. Kétszer ennyi embernek is meg kell élnie ebben az országban, ha a természet potenciáit jobban kihasználjuk és a magunk szolgáivá válunk minden vonalon. Javítani gazdálkodásunk mai tökéletlenségein, kiöblösíteni a munka területeit, igenis kell. De micsoda esztelenség volna, ha ahelyett, hogy a kereteket a fejlődés feszítőerejével tágítanánk, életirtás útján igyekeznénk igazodni a szűk férőhelyekhez! Az egyke életirtó rendszer. Legalább négy gyermeknek kell lennie egy családban, hogy a szaporodás meg ne álljon. Kettő a szülők helyébe lép, egy, a korai halálozás veszteséglistájára kerül, és egy képviseli a szaporulat nyereségét. Az egy gyermekrendszerrel Koboz. Halottak napja ... Melyik nap nem az ? — Nincs nap, nincs óra, nincs perc, pillanat. Hogy le ne rogyna sok-sok földi vándor Az életútnak terhei alatt. • Halálra szül az anya gyermeket, Apa s tanító halálnak, nevel. Tűrés, küzdelmek, munkák, életcélok A sírba napról-napra tűnnek el. Temérdek emixer mindennap sirat Örök álomba dermedt valakit, De minden évben bölcsen egy napot szán Minden halottnak éltetőnk, a hit. E nap az emberi közösség napja, Memento mori! ... Sírba visz az út, Mindenki meghalt és mindenki meghal — Csak e demokratizmus nem hazug. Örök igazság és örök bölcsesség; Minden embertest csak por és hamu, Hanem lélekben kiragyog a sírból ! A jó, a hű, a hős, a vértanúi Egy-egy kis mécses minden sírra jut, Melyet meg élő hű szív látogat, Ám a hazáért küzdött s halt dicsőknek Lelke sugároz égi lángokat. Mert telkük él — s ha nagy titokzat is, Hogy milyen régióba költözött, Halottak napján a szivünk ugy érzi: Itt tengnek köztünk, híveik között. S mi hálás, hű, de gyarló testben élők, Hogy erősítsük a magyart velük, Szólítjuk,áldjuk, emlegetjük őket S márványba véssük legalább nevük. A legnagyobbhoz esdeklőn kiáltunk. ..Tisza István, te bölcs, te jó, te nagy’, Te, férfiasság és hazafiság tükre, Magyar küzdőknek példája maradj!“ És bánatosan mély megindulással idézzük őt is, azt az ész-erőt, Ki tündökölt a higgadt elme-tornán És bátran állt a gyilkos cső előtt. S velük a lázas küzdőt is siratjuk, Ki szócsatán is kuruc volt s kemény, Majd mint oroszlán harcra kelt hazánkért S ősz fejjel halt meg a harc mezején.• S áldjuk az ifjú hősök seregét is, Akik az országháza kapuján Áradtanak ki szent honvédelemre — S már valamennyi por és hamv csapata. Ó Istenem! Magyarok Istene! Elestek... S még hány százezer magyar’.... Elesett velük nagy’ magyar hazánk is, Hant fedi őket, minket gyász takar. Halottak napján rájuk emlékezve, Kérdi szivem a Mindenség Urát: Ér-e jutalmat szent feláldozásuk? Levetjük-e mi még a gyászunkát? ... Ha nem biztatna a hit és reménység Ha nem derülne soha ránk vigasz, Akkor Salamon Prédikátor-könyve • " Legzordabb verse rettentően igaz: Két nagy napunk van, egy a születésnap, Bennünket ez az élet bajba dob. A másik nagy nap, az kivisz a bajból. . Az a haláliuk napja is az a jobb. A szérum. írta Bálla Irma. Tiszarév szélén, már csaknem egészen a Tisza suhogó, üdezöld parti füzeséhez közel, mint egy pirosló szemű őrszem, állt a patika. Eszenden kigyulladtak a patika ablakszemei, hogy a messziről gyütt ember mindjárt odataláljon, ahol itt mérnek mindenféle földi nyavalyára, kezdve az oldalnyilalás, fogfájás, hideglelés, görcsök és egyebeken. Néha receptes ember is akadt a látogatók között, de hát ritkábban persze, mert tudvalévő, a recept doktorral van egybekötve, az pedig pénzbe kerül, azért is nagyobb bajoknál inkább a révházi javasasszony tudományához fordulnak az emberek. Azaz csak fordultak, mert mióta Világossy, az új, fiatal patikus vette át a patikát, azótától megkönnyebbedett a szegény ember állapota. Az ember bemondja a betegséget és a patikus azonmód megszerkeszti az orvosságát, amelyikre milyen dukál, oszt többet se kér érte. Ószláv, a doktor se haragszik, mert neki elég jövedelme van a köszvényes grófból, meg a migrényes grófnéból, hogy ne számítsam a poroszlói uraságot, melynek — jó órában legyen mondva. — minden tagja rászorul nap-nap után a doktorra. Hát igen derék, jószivü ember a Világossy patikáros úr, hogy a jó Isten tartsa meg hozzá még olyan jókedvű, danolós ember, a tiszaföldvári cigény a megmondhatója. Meg is áldotta a jó Isten tündérszép feleséggel, meg egy angyali kislánnyal, aki olyan, mintha most repült volna le egyenest a menyországból a szülei ölébe. Igaz, szeretik is egymást, bár az asszonyka néha zsörtölődik az urával, hogy: ...Sai, lelkem Pista, magát megint megszállta egyszer a könnyelműség ördöge. Gondol meg, hogy lánya van, akinek hozomány kell. Az én szívem sincs kőből, de azért nem szórom ki a pénzt az ablakon.“ — így a gyönyörű kis asszony. De Világossy megpördíti ilyenkor a kis fekete bajuszát és rámosolyog az asszonykára: — Juttat a jó Isten mindenkinek, kis galambom. Hát annak a szegény cigánynak is élni kell valamiből! — és kivillan az egészséges, fehér fogsora. — Menjenek kapálni, — zsörtölődik a kis asszony. — Kimuzsikálják a pénzt a zsebéből. — De ha a maga ablaka alatt huzatom a nevenapján, azt nem bánja, ugye? — és Világossy magához szorította az aszszonykát. — Jaj Pista, ilyen könnyelmű, rossz maga mindenben. Majd egyszer megjárja. — És anyás aggodalommal megsimogatta az ura makacs, sötét üstökét. Gyönyörü szép alkonyat volt. A tarkapiros sávorvos alkonyira visszatükröződött az álmodó Tisza mozdulatlan vizében. A sás felől békaszerenád rémlett. Mikor elült a hazatérő jószág nyomán felszállt aranyos porfelhő és megsötétedtek a pirosan kacagó vizek, az ég kék bársonyáról mind sűrűbben kezdtek elszabadulni az augusztusi égbolt hullámcsillag-rakétái, ki fehéren, ki pirosan, ki aranyszín ragyogással keresztezve egymás útját, mint egy mesebeli tűzijáték. Akkor a túlsó part elhagyott sötétjéből egy magas, fekete asszony lépett a fövényre. A ruhája fekete volt, fekete fejkendő volt mélyen az arcába húzva. A parton egy csónak feketéllett. Az asszony eloldotta azt, beleült, és sovány sárga kezével megra A Budapesti*! Hírlap mai száma 32 oldal.