Budapesti Hírlap, 1925. november (45. évfolyam, 248–271. szám)
1925-11-22 / 265. szám
8 Magyar könyvtárpolitika. írta Balogh József. "A magyar kulturális politikának nemcsak a háború után lett mostohagyermeke a könyvtárügy. Tudományos életünk tudvalévően már évtizedek óta súlyosan sínyli a nagy magyar közkönyvtár, egy Magyar Nemzeti Könyvtár hiányát. Könyvtárügyünk egy emberöltő óta stagnál. A fővárosban több, különböző jellegű kisebbnagyobb könyvtár éli a maga külön életét, de élet korántsem jelent itt: fejlődést, gyarapodást, lendületet. A meddőségnek okait csak kis részben kell a háborúban és a háborúvesztésben keresnünk. Az okok zöme régi szerkezeti és szervezeti fogyatékosságokban rejlik. Mit jelent a Nemzeti Könyvtár hiánya a nemzet szellemi életének nézőpontjából? "Jelenti annak az intézménynek hiányát, amely egyetemes, általános és szuverén jellegénél fogva hivatott és képes rá, hogy a magyar szellemi életet a világ tudományos termelésével kapcsolatban tartsa és magában felhalmozza mindama javakat, amelyek művelődési organizmusunk százféle szervének segítségével a magyarság legsajátabb szellemi kincseivé áthasonulhatnak. Ebből a nézőpontból egy nagy közkönyvtár, amely alapja és kerete a nemzet szellemi életének, fontosságát tekintve, egy szinten áll a nagy közoktatási szerkezetekkel: a nemzetnevelésnek, az ismeretterjesztésnek, az öncélú tudós kutatásnak első forrása. Az egyetemek és tudományos intézetek, a tudós társulatok és az iskolák munkája náta nélkül meddővé válnék. Könnyen megérthető, hogy ennek az intézménynek a szó legteljesebb értelmében középpontinak kell lennie. Korunk tudományos élete oly mértékben specializálódott, a szakmáknak és szakoknak szétválása oly teljes és az áttekintés és a szintézis szüksége éppen ezért oly parancsoló, hogy szakmai könyvgyűjteményekkel a tudományosság szükségeit kiszolgálni nem lehet. Speciáliskézi könyvtárak kellenek és vannak is, de semmiképp sem pótolhatják az egyetemes közkönyvtárt, amelynek feladata az, hogy az állam minden polgárát, aki ismereteket keres, mindama könyvekkel ellássa, amelyeknek megszerzése, az államra nézve észszerű és elérhető. Éppen ezért az egyetemi gyűjtemények és szemináriumok könyvtárai (ha szerepüket és feladatukat egyesek gyakorlata félre is értették) a közkönyvtár problémája nézőpontjából közömbösek. A nagy könyvtárnak kettős funkciója van: olvasóhelyet biztosít mindenkinek, aki könyvét az olvasóteremben kiváltja használni és kölcsönkönyvtár mindazok számára, akiknek foglalkozása és ízlése így kiváltja meg. Olyan intézmény, amely e feladatoknak csak egyikét-másikét és nem összességét oldja meg, szükségszerűen fogyatékos. Ilyen fogyatékos intézményeknek, fájdalom, bővében vagyunk, alíg az általános könyvgyűjtemény szellemi életünknek nagy kárára mindenkor hiányzott. A budapesti közkönyvtárak mai állapota és fejlődésüknek iránya semmiképp sem vigasztaló. Régi, alapvető szerkezeti fogyatékosságaik tájból előtűnnek ma, amikor az állam — a háborúverte sebek behegesztésére — ismét olyan dotációt állapított meg gyűjteményeink számára, aminő némiképpen arányban áll a háború előtt élvezett átalánnyal. Mik ezek a szerkezeti fogyatékosságok? Ita az egyetemes, általános és szuverén magyar közkönyvtár hiánya fájdalmas is, mégis elképzelhetők olyan szurrogátumok, amelyek ideig-óráig pótolják a Magyar Nemzeti Könyvtárt. Sajnos, a meglévő intézmények a szurrogátum feladatait is csak hézagosan teljesítik. Budapest négy, többé-kevésbbé általános jellegű, nagy közkönyvtára a káros specializálódás kórképét nyújtja. A Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi Könyvtára u. n. „jelenléti“ könyvtár, vagyis könyveket a nagyközönségnek csupán olvasótermében bocsát rendelkezésére és gyűjtésében főként a magyar irodalom felölelésére szorítkozik. A Fővárosi Könyvtár bizonyos, itt részletesebben nem taglalandó genetikus okoknál fogva még csak nemrégiben is a társadalomtudományok és a határos diszciplínák legmodernebb gyűjteménye volt: „általános" célú és jellegű könyvtár — szűkreszabott „speciális“ gyűjtési körrel! Az Akadémia könyvtára számára az adminisztrációs és anyagi okok egész sora lehetetlenné tette a módszeres gyarapodást és a szerves fejlődést: sok kincse van, még több nélkülözhetetlen időszaki kiadvány tulajdonosa, de összességében még sem egyéb tarka, fölöttébb egyenlőtlen mozaiknál, a „kövület“, amelynek értéke szellemi életünk nézőpontjából elenyésző. Fűzzük még hozzá, hogy az Akadémiák nyugaton a legritkább esetben könyvtárfentartók, — e tudományos testületek céljaival egy közkönyvtár igazgatása,— anyagi erejükkel egy általános hasznú gyűjtemény gyarapítása nem egyeztethető össze. Látnivaló, hogy a nagy nemzeti könyvtár feladatainak egyes részeit sem vállalhatják át a felsorolt gyűjtemények, még szurrogátumként sem használhatók. Az egyetlen könyvtár, amely ma Magyarországon az általános könyvgyűjtemény látszatát adja, az Egyetemi Könyvtár. Ennek a gyűjteménynek sem terve, sem fejlődése, sem pedig jellege nem kifogásolható. Egészen meglepő, szinte érthetetlen, hogy ez a könyvtárunk nem volt képes rá, hogy azt a helyet vívja ki magának a nemzeti tudományosság organizmusában, amelyre hivatva volt. A legjobb indulatú bíráló is kénytelen lesz megállapítani, hogy az Egyetemi Könyvtár és a művelt magyar közönség közt fölöttébb laza a kapcsolat s hogy ez az intézmény több irányban elmaradt. Elmaradt könyvanyagában az európai tudomány fejlődésétől; elmaradt adminisztrációjában a milliós magyar fővárostól, amelynek — ismételjük — öszszes tudományos könyvigényeit ez a gyűjtemény volt hivatva kiszolgálni. Elmaradt főként technikai tekintetben, nemcsak a nyugati könyvtárak mögött, hanem képtelen volt még azokat az eredményeket is a magáévá tenni, amelyeket Magyarország másutt már elért, p. o. a kolozsvári egyetemi könyvtárban és a Fővárosi Könyvtárban. Olvasó- és kölcsönzőhelyiségei, könyvraktárai, mindenekelőtt folyóiratszobája (amelyre még visszatérünk) évtizedek óta a rendszeres forgalomnak súlyos akadálya; a tudományos fogyatékosságok, különösen azonban az ügyvitel hibái nem kis részben ezekből a technikai vétkekből fakadnak. Ha manapság számos elsőrendű tudományszakban a kutatások hazánkban — könyvek híján — lehetetlenek, ennek okát az Egyetemi Könyvtár elszomorító állapotában kell keresnünk. De a cikk célja nem lehet meddő rekriminálás és részletes bírálatba még akkor sem bocsátkozhatnánk bele, ha ennek nem volna meg szükségképp a gáncsoskodás látszata. Be kell érj mnk azzal, hogy a szakemberek és a könyvtárhasználó közönség ítéletére és év- tizedes tapasztalatára hivatkozzunk: egyetlen általános jellegű közkönyvtárunk mai állapotában, fájdalom, nem alkalmas leg- sajátabb feladatának teljesítésére. Mire van szükség? A válasz egyszerűnek látszik: módszeres, áldozatkész, általános elvekhez ragaszkodó könyvvásárlásra és olyan organizációra, amely a könyveket kényelmesen, könnyűszerrel mindenki számára hozzáférhetővé teszi. Ez a mai napi szükség, ezen túl fekszenek távolabb eső célok, a nemzeti könyvtárpolitika céljai. E célok elseje könyvtárhasználó közönség nevelése. Teljességgel elfogadhatatlan az az érvelés, hogy mai könyvtári intézményeink kielégítők, mert nagyobb és jelesebb szervezetnek „nem volna nálunk publikuma“. Kétségtelen, hogy a könyvtár a nemzetnevelésnek ugyanolyan szerve, mint a közoktatás: publikumát önmagának és önmaga számára kell felnevelnie. A könyv vonzóereje csodálatos. Egyik könyv a másikat vonzza; könnyűszerrel kimutatható, hogy ott, ahol óriási közkönyvtárak állnak a nagyközönség rendelkezésére, ugyanennek a közönségnek a könyvvásárló kedve nem csökken, hanem növekszik. A könyvtárak sikerének azonban titkai vannak, — nyílt titkok. Csak egyféle könyvtárpolitika képzelhető: a demokratikus. Mit jelent a demokratikus könyvtárpolitika? A könyvtári bürokratizmus kiküszöbölését, vagy — ami ezzel egyértelmű — gondos leplezését. A közönségnek oly közel kell férkőznie a könyvespolchoz, amely közel csak a könyvtári vagyon biztossága megengedi. A könyvtárnak a legélénkebb figyelemmel kell kísérnie publikumának tudományos érdeklődését és óhajtásait: azokat a könyveket kell megvásárolnia, amelyeket keresnek és kívánnak. Igen fájdalmas, hogy ma még a tudós kutató is arra kényszerül hazánkban, hogy a történetesen meglévő műveket olvassa és nem férhet hozzá azokhoz a munkákhoz, amelyeknek ismeretét búvárkodása megkívánja. A közönség nevelését s általában könyvtárügyünk reformját csak módszeresen képzett, lelkes, modern könyvtárosi kar végezheti el. Régi fogyatékossága tudományos életünknek a speciális könyvtárosi minősítés hiánya. Nem lesz elég e célra főiskolát teremtenünk, hanem gondos válogatás és tudományos előképzettség — nyelvi és bibliográfiai tudása alapján kell majd a tisztviselői kart kiegészíteni. Külföldi tanulmányutak e téren is hasznosak lesznek, — egyedül ez az eszköz itt sem fog üdvözíteni. A könyvkölcsönzést minden lehető eszközzel meg kell könnyíteni: a könyvtár csak utolsósorban múzeum vagy raktár, amely kincseit őrzi. A legnagyobb liberalizmusnak kell az olvasóteremben érvényesülnie; a terem kézikönyvtárának célja az, hogy a standard művekhez mindenki, nyomban és korlátlanul hozzáférhessen. Semminő érvvel nem védhető az Egyetemi Könyvtár régi rendszere, amely az olvasótermi kézikönyvtár használatát körülményesen kitöltött kérőlapokhoz fűzi. Mindenekelőtt azonban a katalógus-rendszereknek kell megváltozniok. A könyvtár belső munkáját szolgáló, u. n. „törzskatalógustól“ el kell különíteni a közönség céljait segítő, külön helyiségben használható kényelmes és ügyes kézikatalógust. E téren a Széchenyi Könyvtárnak is pótolnivalója van, de teljességgel elavult és legsürgetőbb megújításra vár az Egyetemi Könyvtár dobozrendszere: az elkallódásnak, a zavarnak, a lopásnak e melegágya. Mindezek azonban részletek, amelyeket a szakemberek nagyon is jól ismernek, de amelyeknek aprólékos ismertetése nem való hírlap hasábjaira. Ami a nagy nyilvánosságra tartozik, az elsősorban a következő: Könyvtárügyünknek elsőbben sürgős reformokra van szüksége, utóbb reformációra. Reformokra, azaz gyors és praktikus intézkedésekre, hogy legalább egy vagy két magyar könyvtárban friss vérkeringés induljon meg, amelynek eredményeképp már a közeljövőben élvezhessük, ami megvan és meghódíthassuk ami hiányzik. Könyvtárpolitikánk reformátora azonban messze fekvő célt fog maga elé tűzni. Már a reformok tervét olyként fogja megrajzolni, hogy szeme előtt ott lebegjen a Magyar Nemzeti Könyvtár. E cél felé több út vezethet, dz a legjobb, a legrövidebb. Érdekében sok áldozatot kell hozni s a legkisebb lesz a céltalan decentralizálás megszüntetése és életképtelen szervezetek kiküszöbölése. A magyar könyvtárpolitika reformátora munkáját azzal fogja tehát kezdeni, hogy a meglévő közkönyvtárakat előbb ,,entente cordiale“-ba kényszeríti, majd egységes szervezetbe, amelyben mindegyiknek megvan a maga körülhatárolt funkciója. A céltalanság és ésszerűt- A munkásság megmentése a nemzet számára. Miskolc és Diósgyőr házhelyrendezése. Irta Konkoly Elemér dr. A magyar nemzet sorsa, jövője, föltámadása attól függ, mennyire tudjuk itt, az országban az erőket egyesíteni. Az összetartozás érzésének gyöngülésével a nemzet erkölcsi ereje is gyöngül, képtelen lesz nagy föllendülésre, nagy tettekre, ellenben a nemzeti öntudat fokozása, fejlesztése az állam belső megerősödéséhez, nemzetközi relációkban pedig az ország politikai megbecsüléséhez vezet. E cikk keretein kívül esik annak fejtegetése, hogy a társadalmi tagozódásokat miképpen lehetne egymáshoz közelebb hozni. — itt csak egyik osztálynak, a munkásságnak e nemzeti életbe, lüktető vérkeringésébe való bekapcsolásával óhajtok foglalkozni. Ezelőtt öt évvel, midőn Németországban a bankjegy-infláció megindult és a márka belső értékcsökkenése megkezdődött, a német kormány kiadta a jelszót: aranyat a papírból is az állam kis családi ház építési célokra 10.000 márkát meg nem haladó kölcsönöket folyósított. E kölcsönök igénybevétele ellen leginkább német szakszervezetek küzdöttek, abból indulva ki, hogy a munkásmozgalmak szempontjából elveszett az a munkás, aki saját ingatlant tud szerezni. A földnek, a magántulajdonnak óriási nevelő hatása van, és ha egy munkás bármily jelentéktelen vagyont tud magának szerezni, az a munkás polgári gondolkozású lesz. A proletár elvek a nincstelenségben gyökeredznek, ellenben is magántulajdon szentsége a polgárság legerősebb bástyája. A polgári fölfogásnak pedig folyománya a nemzetköziség megtagadása, a nemzeti érzés ápolása. Az O. F. B. 111. tanácsa egy nagyszabású szociális akciót vezetett be, amely alkalmas eszköz arra, hogy a munkásság osztályjellegét megszüntesse. Tudvalévő dolog, hogy a vidéki ipari empóriumok között is egyik legjelentősebb helyet Miskolc és a környéke foglalja el. Miskolcon van az egyik MÁV-üzletvezetőség s ez államvasut javítóműhelye; több gépgyár, textilgyár, porcelles-, majolika-, kőedénygyár, ecetgyár, sörgyár, gázgyár és több gőzmalom. A várostól mintegy hat kiloméerre fekszik Diósgyőr, ahol nagy állami vas- és acélgyár van berendezve. A két ipari centrum többezer munkást foglalkoztat. Mind a két helyen e lakásínség rendkívüli mértéket öltött. Ezért az O. F. B. ezen két város érdekében nagyszabású házhelyrendezési programot dolgozott ki, amely a maga nemében a legnagyobb az országban. Miskolcon 1162, Diósgyőrben 613 igényjogosult összesen tehát 1775-en jutottak 125—300 négyszögöl kiterjedésű házhelylenség bűnös fényűzés, amelyet szegénykényünkben nem engedhetünk meg magunknak. Azoknak az intézményeknek, amelyek csak a múlt és a tehetetlenség jogán élnek, el kell tűnniök; az életképeseknek minden látszólagos akadály ellenére össze kell fonódniok. A szeparatizmusnak, amely egyes tudományszakokban túltengést idéz elő, míg más diszciplínákban könyvviség van, s amely végső sorban csak azt eredményezi, hogy a kis magyarság könyvek helyett a decentralizáltságnak u. n. rezsinjére költi el aranyait, helyet kell adnia a centralizmusnak és az egycélúságnak. Évek óta halljuk, hogy legnagyobb szegénységünk idején is építkezünk, súlyost és dicséretes áldozatokat hozván a művelődés javára. Távol áll tőlünk, hogy A Magyar Nemzeti Könyvtár épületét, amelynek régen kellene már államia, akár valamelyik vidéki egyetem, akár pedig a Nemzeti Színház építkezésének rovására sürgessük. De lehetetlen megfeledkeznünk róla, hogy egyetemünk van négy, használható kőszinházunk talán több is a kelleténél és a Nemzeti Színház is jól átja el hivatását mai hajlékában. Hlaszravehető, modern, tervszerű fejlődést biztosító könyvtárépületünk pedig Budapesten még sohasem volt. Márpedig e nélkül könyvtárügyünk reformációja s következésképp tudományos életünk kibontakozása elképzelhetetlen. A magyar művelődéspolitika egyik legelső parancsoló szüksége nagy, modern, legalább félszázadra elégséges és azután is fejleszthető könyvtárépület megteremtése, amelyben mihamarabb egyesíthessük (a szervezeti elkülönültség megőrzése mellett) a magyarság muzeális könyvgyűjteményét, a Széchényi Könyvtárt, és hazánk egyetlen „általános, egyetemes és szuverén“ tudományos kölcsönkönyvárát, az addig már megifjodott és meggazdagodott Egyetemi Könyvtárt hoz. A házhelyeket az igényjogosultak —akiknek nagy része intelligens, józan gyári munkás — birtokba is vették. A minap vette revízió alá az O. F. B. a miskolci kir. törvényszék mellett működő vegyes bíróságnak e házhelyek ármegállapítására vonatkozó ítéletét. Az O. F. B. az ármegállapítás kérdését illetőleg rendkívül nehéz feladat előtt állottá megjelent a nyilvános tárgyaláson a diósgyőri vasgyári munkások két meghatalmazottja és hivatkoztak arra, hogy az állami vasgyár munkássága erős nemzeti érzésű, jó magyar hazafi, akiknek támogatása nemzeti érdek. Ezért arra kérték a tanácsot, hogy a megváltási árat hozza összhangba a munkásság teherviselő képességével, viszont a megváltást szenvedők kérték a megváltási árnak a helyi szempontok figyelembe vételével való megállapítását. Az O. F. B. III. tanácsa Füzesséry Tibor, tanácselnök vezetése alatt végül is feloldotta a vegyesbíróság ítéletét és elrendelte annak megállapítását: 1. A megváltott ingatlanok minő távolságban feküsznek a villamos vonalaktól, el vannak-e látva közművekkel (villany, vízvezeték, csatornázás). 2. Elrendelte annak megállapítását, hogy a megváltott ingatlanok 50 éven belül szereztettek-e, belterületen, illetve villaragonban feküsznek-e? A póteljárás lefolytatásával az O. F. B. Balás Elemér kúriai bírót bízta meg, aki ezt az eljárást szakértők bevonásával fogja lefolytatni, a vegyes bíróság csak ezután dönt a megváltási ár újabb megállapításának kérdésében. Kötelezte egyidejűleg az O. F. B. az igényjogosultakat, hogy a miskolci törvényszék ítéletében megállapított megváltási ár 20% -át előlegképpen fizessék le a megváltást szenvedők javára az Országos Központi Hitelszövetkezet miskolci fiókjánál. Bizonyos, hogy az O. F. B. ezen házhelyrendezési akciója közelebb fogja hozni a munkáskérdést a megadásához. Az O. F. B. e heti kitűzései: Az I. tanács november 24-én tárgyalja Jut község megváltási ügyét, továbbá Nagyrév közlegelő ügyét (kapcsolatos dr. Göti Zoltán vagyonváltságával); novemberi 25-én tárgyalja Tolnatamási, Pari községek megváltási ügyét, továbbá Bánhida és Tatabánya házhely és megváltási ügyét, végül Porág és Porágszentkirály községekben herceg Festetich Tasziló birtokából megváltott terület ármegállapítását; november 27-én tárgyalja Molvány községből juttatott középbirtok megművelésével felmerült kiadások ellenértékének megtérítését, továbbá Vértestolna megváltási ügyétkapcsolatos herceg Eszterházy tatalóvárosi hitbizomány vagyonváltságával); december 1-én tárgyalja Csokmó, Ujivár községek megváltási ügyét; december 2-án tárgyalja Tiszaug község megváltási ügyét (kapcsolatos a gróf Bolza és báró Bánhidy birtokok vagyonváltságával); december 4-én tárgyalja Gyulavári községben kiosz- BunpesnHmur 1925 november 22. (265. *