Budapesti Hírlap, 1925. november (45. évfolyam, 248–271. szám)

1925-11-22 / 265. szám

8 Magyar könyvtárpolitika. írta Balogh József.­ ­ "A magyar kulturális politikának nem­csak a háború után lett mostohagyermeke a könyvtárügy. Tudományos életünk tudva­lévően már évtizedek óta súlyosan sínyli a nagy magyar közkönyvtár, egy Magyar Nemzeti Könyvtár hiányát. Könyvtár­ügyünk egy emberöltő óta stagnál. A fő­városban több, különböző jellegű kisebb­­nagyobb könyvtár éli a maga külön életét,­­ de élet korántsem jelent itt: fejlődést, gyarapodást, lendületet. A meddőségnek okait csak kis részben kell a háborúban és a háborúvesztésben keresnünk. Az okok zöme régi szerkezeti és szervezeti fogyaté­kosságokban rejlik. Mit jelent a Nemzeti Könyvtár hiánya a nemzet szellemi életének nézőpontjából? "Jelenti annak az intézménynek hiányát, amely egyetemes, általános és szuverén jellegénél fogva hivatott és képes rá, hogy a magyar szellemi életet a világ tudomá­nyos termelésével kapcsolatban tartsa és magában felhalmozza mindama javakat, amelyek művelődési organizmusunk száz­féle szervének segítségével a magyarság legsajátabb szellemi kincseivé áthasonul­hatnak. Ebből a nézőpontból egy nagy közkönyvtár, amely alapja és kerete a nemzet szellemi életének, fontosságát te­kintve, egy szinten áll a nagy közoktatási szerkezetekkel: a nemzetnevelésnek, az ismeretterjesztésnek, az öncélú tudós ku­tatásnak első forrása. Az egyetemek és tu­dományos intézetek, a tudós társulatok és az iskolák munkája náta nélkül meddővé válnék. Könnyen megérthető, hogy ennek az in­tézménynek a szó legteljesebb értelmében középpontinak kell lennie. Korunk tudo­mányos élete oly mértékben specializáló­dott, a szakmáknak és szakoknak szét­válása oly teljes és az áttekintés és a szin­tézis szüksége éppen ezért oly parancsoló, hogy szakmai könyvgyűjteményekkel a tu­dományosság szükségeit kiszolgálni nem lehet. Speciális­­kézi­ könyvtárak kellenek és vannak is, de semmiképp sem pótol­hatják az egyetemes közkönyvtárt, amely­nek feladata az, hogy az állam minden polgárát, aki ismereteket keres, mindama könyvekkel ellássa, amelyeknek megszer­zése, az államra nézve észszerű és elérhető. Éppen ezért az egyetemi gyűjtemények és szemináriumok könyvtárai (ha szerepüket és feladatukat egyesek gyakorlata félre is értették) a közkönyvtár problémája néző­pontjából közömbösek. A nagy könyvtár­nak kettős funkciója van: olvasóhelyet biz­tosít mindenkinek, aki könyvét az olvasó­teremben kiváltja használni és kölcsön­­könyvtár mindazok számára, akiknek fog­lalkozása és ízlése így kiváltja meg. Olyan intézmény, amely e feladatoknak csak egyikét-másikét és nem összességét oldja meg, szükségszerűen fogyatékos. Ilyen fo­gyatékos intézményeknek, fájdalom, bővé­ben vagyunk, alíg az általános könyvgyűj­temény szellemi életünknek nagy kárára mindenkor hiányzott. A budapesti közkönyvtárak mai álla­pota és fejlődésüknek iránya semmiképp sem vigasztaló. Régi, alapvető szerkezeti fogyatékosságaik tájból előtűnnek ma, ami­kor az állam — a háborúverte sebek be­­hegesztésére — ismét olyan dotációt álla­pított meg gyűjteményeink számára, aminő némiképpen arányban áll a háború előtt élvezett átalánnyal. Mik ezek a szer­kezeti fogyatékosságok? Ita az egyetemes, általános és szuverén magyar közkönyvtár hiánya fájdalmas is, mégis elképzelhetők olyan szurrogátumok,­ amelyek ideig-óráig pótolják a Magyar Nemzeti Könyvtárt. Sajnos, a meglév­ő intézmények a szurro­gátum feladatait is csak hézagosan teljesí­tik. Budapest négy, többé-kevésbbé általá­nos jellegű, nagy közkönyvtára a káros specializálódás kórképét nyújtja. A Ma­gyar Nemzeti Múzeum Széchenyi­ Könyv­­tára u. n. „jelenléti“ könyvtár, vagyis könyveket a nagyközönségnek csupán ol­vasótermében bocsát rendelkezésére és gyűjtésében főként a magyar irodalom felölelésére szorítkozik. A Fővárosi Könyv­tár bizonyos, itt részletesebben nem tag­lalandó genetikus okoknál fogva még csak nemrégiben is a társadalomtudományok és a határos diszciplínák legmodernebb gyűj­teménye volt: „általános" célú és jellegű könyvtár — szűkreszabott „speciális“ gyűjtési körrel! Az Akadémia könyvtára számára az adminisztrációs és anyagi okok egész sora lehetetlenné tette a módsze­res gyarapodást és a szerves fejlődést: sok kincse van, még több nélkülözhetetlen idő­szaki kiadvány tulajdonosa, de összessé­gében még sem egyéb tarka, fölöttébb egyenlőtlen mozaiknál, a „kövület“, amely­nek értéke szellemi életünk nézőpontjából elenyésző. Fűzzük még hozzá, hogy az Akadémiák nyugaton a legritkább esetben könyvtárfentartók, — e tudományos testü­letek céljaival egy közkönyvtár igazga­tása,­­— anyagi erejükkel egy általános hasznú gyűjtemény gyarapítása nem egyez­tethető össze. Látnivaló, hogy a nagy nemzeti könyv­tár feladatainak egyes részeit sem vállal­hatják át a felsorolt gyűjtemények, még szurrogátumként sem használhatók. Az egyetlen könyvtár, amely ma Magyarorszá­gon az általános könyvgyűjtemény látsza­tát adja, az Egyetemi Könyvtár. Ennek a gyűjteménynek sem terve, sem fejlődése, sem pedig jellege nem kifogásolható. Egé­szen meglepő, szinte érthetetlen, hogy ez a könyvtárunk nem volt képes rá, hogy azt a helyet vívja ki magának a nemzeti tudományosság organizmusában, amelyre hivatva volt. A legjobb indulatú bíráló is kénytelen lesz megállapítani, hogy az Egyetemi Könyvtár és a művelt magyar közönség közt fölöttébb laza a kapcsolat s hogy ez az intézmény több irányban el­maradt. Elmaradt könyvanyagában az európai tudomány fejlődésétől; elmaradt adminisztrációjában a milliós magyar fő­várostól, amelynek — ismételjük — ösz­­szes tudományos könyvigényeit ez a gyűj­temény volt hivatva kiszolgálni. Elmaradt főként technikai tekintetben, nemcsak a nyugati könyvtárak mögött, hanem képte­len volt még azokat az eredményeket is a magáévá tenni, amelyeket Magyarország másutt már elért, p. o. a kolozsvári egye­temi könyvtárban és a Fővárosi Könyvtár­ban. Olvasó- és kölcsönzőhelyiségei, könyv­raktárai, mindenekelőtt folyóiratszobája (amelyre még visszatérünk) évtizedek óta a rendszeres forgalomnak súlyos akadály­a; a tudományos fogyatékosságok, különösen azonban az ügyvitel hibái nem kis részben ezekből a technikai vétkekből fakadnak. Ha manapság számos elsőrendű tudo­mányszakban a kutatások hazánkban — könyvek híján — lehetetlenek, ennek okát az Egyetemi Könyvtár elszomorító állapo­tában kell keresnünk. De a cikk célja nem lehet meddő rekriminálás és részletes bí­rálatba még akkor sem bocsátkozhatnánk bele, ha ennek nem volna meg szükség­képp a gáncsoskodás látszata. Be kell ér­­j m­nk azzal, hogy a szakemberek és a­­ könyvtárhasználó közönség ítéletére és év-­­ tizedes tapasztalatára hivatkozzunk: egyet­­­­len általános jellegű közkönyvtárunk mai­­ állapotában, fájdalom, nem alkalmas leg-­­ sajátabb feladatának teljesítésére. Mire van szükség? A válasz egyszerűnek látszik: módszeres, áldozatkész, általános elvekhez ragaszkodó könyvvásárlásra és olyan organizációra, amely a könyveket kényelmesen, könnyűszerrel mindenki szá­mára hozzáférhetővé teszi. Ez a mai napi szükség, ezen túl fekszenek távolabb eső célok,­­ a nemzeti könyvtárpolitika céljai. E célok elseje könyvtárhasználó közön­ség nevelése. Teljességgel elfogadhatatlan az az érvelés, hogy mai könyvtári intézmé­nyeink kielégítők, mert nagyobb és jele­sebb szervezetnek „nem volna nálunk publikuma“. Kétségtelen, hogy a könyvtár a nemzetnevelésnek ugyanolyan szerve, mint a közoktatás: publikumát önmagának és önmaga számára kell felnevelnie. A könyv vonzóereje csodálatos. Egyik könyv a másikat vonzza; könnyűszerrel kimutat­ható, hogy ott, ahol óriási közkönyvtárak állnak a nagyközönség rendelkezésére, ugyanennek a közönségnek a könyvvásárló kedve nem csökken, hanem növekszik. A könyvtárak sikerének azonban titkai van­nak, — nyílt titkok. Csak egyféle könyv­tárpolitika képzelhető: a demokratikus. Mit jelent a demokratikus könyvtárpoli­tika? A könyvtári bürokratizmus kiküszö­bölését, vagy — ami ezzel egyértelmű — gondos leplezését. A közönségnek oly kö­zel kell férkőznie a könyvespolchoz, amely közel csak a könyvtári vagyon biztossága megengedi. A könyvtárnak a legélénkebb figyelemmel kell kísérnie publikumának tudományos érdeklődését és óhajtásait: azokat a könyveket kell megvásárolnia, amelyeket keresnek és kívánnak. Igen fáj­dalmas, hogy ma még a tudós kutató is arra kényszerül hazánkban, hogy a törté­netesen meglévő műveket olvassa és nem férhet hozzá azokhoz a munkákhoz, ame­lyeknek ismeretét búvárkodása megkí­vánja. A közönség nevelését s általában könyv­tárügyünk reformját csak módszeresen képzett, lelkes, modern könyvtárosi kar végezheti el. Régi fogyatékossága tudo­mányos életünknek a speciális könyvtárosi minősítés hiánya. Nem lesz elég e célra főiskolát teremtenünk, hanem gondos vá­logatás és tudományos előképzettség — nyelvi és bibliográfiai tudás­a alapján kell majd a tisztviselői kart kiegészíteni. Külföldi tanulmányutak e téren is hasz­­nosak lesznek, — egyedül ez az eszköz itt sem fog üdvözíteni. A könyvkölcsönzést minden lehető esz­közzel meg kell könnyíteni: a könyvtár csak utolsósorban múzeum vagy raktár, amely kincseit őrzi. A legnagyobb liberaliz­musnak kell az olvasóteremben érvénye­sülnie; a terem kézikönyvtárának célja az, hogy a standard­ művekhez mindenki, nyomban és korlátlanul hozzáférhessen. Semminő érvvel nem védhető az Egyetemi Könyvtár régi rendszere, amely az olvasó­termi kézikönyvtár használatát körülmé­nyesen kitöltött kérőlapokhoz fűzi. Mindenekelőtt azonban a katalógus-rend­szereknek kell megváltozniok. A könyvtár belső munkáját szolgáló, u. n. „törzskata­lógustól“ el kell különíteni a közönség cél­jait segítő, külön helyiségben használható kényelmes és ügyes kézikatalógust. E téren a Széchenyi­ Könyvtárnak is pótolnivalója van, de teljességgel elavult és legsürgetőbb megújításra vár az Egyetemi Könyvtár dobozrendszere: az elkallódásnak, a zavar­nak, a lopásnak e melegágya. Mindezek azonban részletek, amelyeket a szakemberek nagyon is jól ismernek, de amelyeknek aprólékos ismertetése nem való hírlap hasábjaira. Ami a nagy nyil­vánosságra tartozik, az elsősorban a kö­vetkező: Könyvtárügyünknek elsőbben sürgős re­formokra van szüksége, utóbb reformá­cióra. Reformokra, azaz gyors és praktikus intézkedésekre, hogy legalább egy vagy két magyar könyvtárban friss vérkeringés in­duljon meg, amelynek eredményeképp már a közeljövőben élvezhessük, ami megvan és meghódíthassuk ami hiányzik. Könyvtárpolitikánk reformátora azon­ban messze fekvő célt fog maga elé tűzni. Már a reformok tervét olyként fogja meg­rajzolni, hogy szeme előtt ott lebegjen a Magyar Nemzeti Könyvtár. E cél felé több út vezethet, dz a legjobb, a legrövidebb. Érdekében sok áldozatot kell hozni s a legkisebb lesz a céltalan decentralizálás megszüntetése és életképtelen szervezetek kiküszöbölése. A magyar könyvtárpolitika reformátora munkáját azzal fogja tehát kezdeni, hogy a meglévő közkönyvtárakat előbb ,,entente cordiale“-ba kényszeríti, majd egységes szervezetbe, amelyben mindegyiknek megvan a maga körülhatá­rolt funkciója. A céltalanság és ésszerűt- A munkásság megmentése a nemzet számára. Miskolc és Diósgyőr házhelyrendezése. Irta Konkoly Elemér dr. A m­agyar nemzet sorsa, jövője, föltá­­madása attól függ, mennyire tudjuk itt, az országban az erőket egyesíteni. Az össze­tartozás érzésének gyöngülésével a nem­zet erkölcsi ereje is gyöngül, képtelen lesz nagy föllendülésre, nagy tettekre, ellenben a nemzeti öntudat fokozása, fejlesztése az állam belső megerősödéséhez, nemzetközi relációkban pedig az ország politikai meg­becsüléséhez vezet. E cikk keretein kívül esik annak fejte­getése, hogy a társadalmi tagozódásokat miképpen lehetne egymáshoz közelebb hozni. — itt csak egyik osztálynak, a munkásságnak e nemzeti életbe, lüktető vérkeringésébe való bekapcsolásával óhaj­tok foglalkozni. Ezelőtt öt évvel, midőn Németország­ban a bankjegy-infláció megindult és a márka belső értékcsökkenése megkezdő­dött, a német kormány kiadta a jelszót: aranyat a papírból i­s az állam kis­ csa­ládi ház építési célokra 10.000 márkát meg nem haladó kölcsönöket folyósított. E kölcsönök igénybevétele ellen legin­­káb­b német szakszervezetek küzdöttek,­­ abból indulva ki, hogy a munkásmozgal­mak szempontjából elveszett az a munkás, a­ki saját ingatlant tud szerezni. A földnek, a magántulajdonnak óriási nevelő hatása van, és ha egy munkás bár­mily jelentéktelen vagyont tud magának szerezni, az a munkás polgári gondolko­­zású lesz. A proletár elvek a nincstelenség­­ben gyökeredznek, ellenben is magántulaj­don szentsége a polgárság legerősebb bás­tyája. A polgári fölfogásnak pedig folyo­mánya a nemzetköziség megtagadása, a nemzeti érzés ápolása. Az O. F. B. 111. tanácsa egy nagysza­bású szociális akciót vezetett be, amely alkalmas eszköz arra, hogy a munkásság osztályjellegét megszüntesse. Tudvalévő dolog, hogy a vidéki ipari empóriumok között is egyik legjelentősebb helyet Miskolc és a környéke foglalja el. Miskolcon van az egyik MÁV-üzletveze­­tőség s ez államvasut javítóműhelye; több gépgyár, textilgyár, porcelles­-, majolika-, kőedénygyár, ecetgyár, sörgyár, gázgyár és több gőzmalom. A várostól mintegy hat kilom­éerre fekszik Diósgyőr, ahol nagy állami vas- és acélgyár van berendezve. A két ipari centrum többezer munkást fog­lalkoztat. Mind a két helyen e lakásínség rendkí­vüli mértéket öltött. Ezért az O. F. B. ezen két város­­ érdekében nagyszabású házhelyrendezési programot dolgozott ki, amely a maga nemében a legnagyobb az országban. Miskolcon 1162, Diósgyőrben 613 igény­­jogosult összesen tehát 1775-en jutottak 125—300 négyszögöl kiterjedésű házhely­lenség bűnös fényűzés, amelyet szegénykén­yünkben nem engedhetünk meg magunk­­nak. Azoknak az intézményeknek, amel­­yek csak a múlt és a tehetetlenség jogán élnek, el kell tűnniök; az életképeseknek minden látszólagos akadály ellenére össze kell fonódniok. A szeparatizmusnak, amely egyes tudományszakokban túltengést idéz elő, míg más diszciplínákban könyvviség van, s amely végső sorban csak azt ered­­ményezi, hogy a kis magyarság könyvek helyett a decentralizáltságnak u. n. rezsin­jére költi el aranyait, helyet kell adnia a centralizmusnak és az egycélúságnak. Évek óta halljuk, hogy legnagyobb sze­génységünk idején is építkezünk, súlyost és dicséretes áldozatokat hozván a műve­lődés javára. Távol áll tőlünk, hogy A Magyar Nemzeti Könyvtár épületét, amely­nek régen kellene már államia, akár vala­melyik vidéki egyetem, akár pedig a Nemzeti Színház építkezésének rovására sürgessük. De lehetetlen megfeledkeznünk róla, hogy egyetemünk van négy, h­asználh­­ató kőszinházunk talán több is a kelle­ténél és a Nemzeti Színház is jól átja el hivatását mai hajlékában. Hlaszravehető, modern, tervszerű fejlődést biztosító könyvtárépületünk pedig Budapesten még sohasem volt. Már­pedig e nélkül könyv­tárügyünk reformációja s következésképp tudományos életünk kibontakozása elkép­zelhetetlen. A magyar művelődéspolitika egyik leg­első parancsoló szüksége nagy, modern, legalább félszázadra elégséges és azután is fejleszthető könyvtárépület megteremtése, amelyben mihamarabb egyesíthessük (a szervezeti elkülönültség megőrzése mellett)­ a magyarság muzeális könyvgyűjteményét, a Széchényi­ Könyvtárt, és hazánk egyetlen „általános, egyetemes és szuverén“ tudo­mányos kölcsönkönyvárát, az addig már­ megifjodott és meggazdagodott Egyetemi Könyvtárt hoz. A házhelyeket az igényjogosultak —a­kiknek nagy része intelligens, józan gyári munkás­ — birtokba is vették. A minap vette revízió alá az O. F. B. a miskolci kir. törvényszék mellett mű­ködő vegyes bíróságnak e házhelyek ár­megállapítására vonatkozó ítéletét. Az O. F. B. az ármegállapítás kérdését illetőleg rendkívül nehéz feladat előtt állottá megjelent a nyilvános­ tárgyaláson a diós­győri vasgyári munkások két meghatalma­zottja és hivatkoztak arra, hogy az állami vasgyár munkássága erős nemzeti érzésű, jó magyar hazafi, akiknek támogatása nem­zeti érdek. Ezért arra kérték a tanácsot, hogy a megváltási árat hozza összhangba a munkásság teherviselő képességével, vi­szont a megváltást szenvedők kérték a meg­váltási árnak a helyi szempontok figyelembe vételével való megállapítását. Az O. F. B. III. tanácsa Füzesséry Tibor, tanácselnök vezetése alatt végül is felol­dotta a vegyesbíróság ítéletét és elrendelte annak megállapítását: 1. A megváltott ingatlanok minő távol­ságban feküsznek a villamos vonalaktól, el vannak-e látva közművekkel (villany, víz­vezeték, csatornázás). 2. Elrendelte annak megállapítását, hogy a megváltott ingatlanok 50 éven belül sze­reztettek-e, belterületen, illetve villaragon­­ban feküsznek-e? A póteljárás lefolytatásával az O. F. B. Balás Elemér kúriai bírót bízta meg, aki ezt az eljárást szakértők bevonásával fogja lefolytatni, a vegyes bíróság csak ezután dönt a megváltási ár újabb megállapításá­nak kérdésében. Kötelezte egyidejűleg az O. F. B. az igényjogosultakat, hogy a miskolci tör­vényszék ítéletében megállapított megvál­tási ár 20% -át előlegképpen fizessék le a megváltást szenvedők javára az Országos Központi Hitelszövetkezet miskolci fiók­jánál. Bizonyos, hogy az O. F. B. ezen ház­helyrendezési akciója közelebb fogja hozni a munkáskérdést a megadásához. Az O. F. B. e heti kitűzései: Az I. tanács november 24-én tárgyalja Jut község megváltási ügyét, továbbá Nagyrév közlegelő ügyét (kapcsolatos dr. Göti Zoltán vagyonváltságával); novemberi 25-én tárgyalja Tolnatamási, Pari közsé­gek megváltási ügyét, továbbá Bánhida és Tatabánya házhely és megváltási ügyét, végül Porág és Porágszentkirály községek­ben herceg Festetich Tasziló birtokából megváltott terület ármegállapítását; no­vember 27-én tárgyalja Molvány községből juttatott középbirtok megművelésével fel­merült kiadások ellenértékének megtéríté­sét, továbbá Vértestolna megváltási ügyét­­kapcsolatos herceg Eszterházy tataló­­városi hitbizomány vagyonváltságával); december 1-én tárgyalja Csokmó, Ujivár községek megváltási ügyét; december 2-án tárgyalja Tiszaug község megváltási ügyét (kapcsolatos a gróf Bolza és báró Bánhidy birtokok vagyonváltságával); december­ 4-én tárgy­alja Gyulavári községben kiosz- BunpesnHmur 1925 november 22. (265. *

Next