Budapesti Hírlap, 1925. december (45. évfolyam, 272–295. szám)

1925-12-01 / 272. szám

Budapest, 1925. ^ XLV. évfolyam, 272. szám. (Ára 2000 kor.) Kedd, december 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak­­ Egy hónapra 50.000 korona, negyedévre 135.000 korona* Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen, Eg^Ica szám ára hétköznap 2000 kor. Költőidre az előfizetés kétszerese* Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőirodi Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. az. Telefonszámok: József 43, József 93, József 63, József 23—84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Budapest, nov. 30. A magyar őserdő egyre ritkul. Most újabb hatalmas rés támadt benne: meghalt Matlekovits Sándor. A tudo­mány, a politika, a szabadság, a nem­zet halottja ő, akit pártállásra való tekintet nélkül fog megsiratni min­denki, akiben magyar szív dobog. Matlekovits Sándor tipikus képvi­selője volt a Ferenc Józsefi nagy idők­nek, tettekkel tényezője annak a nagy fellendülésnek, mely erre a korszakra rányomta bélyegét. Ott állott bölcsőjé­nél a nagy kiállításoknak, melyek hi­vatva voltak tanúságot tenni közgaz­daságunk fejlettsége mellett, ott állott a front élén, mikor ipart és kereske­delmet kellett teremteni ebben az ipar nélküli országban. Politikus volt, de csak addig, amíg a politika nem ágazott el gazdasági meggyőződésétől, mely a legtisztább szabadság, egyenlőség for­rásaiból táplálkozott. A közgazdasági szakirodalom ezt úgy fejezi ki, hogy a kereskedelmi szabadság rendíthe­tetlen híve volt. Ez a felfogása dog­mává sűrűsödött lelkében és akkor sem változott, meg, amikor némikép­pen ellentétbe került a gyakorlati le­hetőségekkel. Ő következetes maradt mindvégig, de ez a következetessége tiszteletreméltó volt, nemcsak azért, mert a tudomány gazdagon felszerelt arzenáljából szedte elő fegyvereit (sok kitűnő könyvet is írt össze), hanem azért is, mert nála egyenes folytatása volt annak az" érzésnek, mely lelkét nagy korának tanításai és tanulságai révén betöltötte. A régivágású, leg­szebb értelemben vett liberalizmus ki­sugárzása volt ez a gazdasági meg­győződése, annak a liberalizmusnak, amelynek a név egyformaságán kívül semmi közössége sem volt azzal, amit később liberalizmusnaak neveztek. Matlekovits Sándor, aki a pátriár­kák korát meghaladta (83 esztendőt ért el), majdnem halála napjáig töret­len testi és szellemi frisseségben élt közöttünk. Fiatal maradt felhevülései­­ben, szenvedélyes vitatkozó modorá­ban, lobogó kritikai érzésében. Fiatal a magyar tudomány és a magyar ipar iránti lelkesedésében. Ez a két pillér állott legerősebben lelkében. Mutatja, hogy mindvégig vezető és dolgozó el­nöke maradt a Közgazdasági Társa­ságnak és az Országos Iparegyesület­nek. Mutatja, hogy még a halál ár­nyékában is sorompóba hívta a ma­gyar kisipart az aranykoszorús mes­teri címért, amely hivatva volt szár­nyat adni a magyar kézműipar te­remtő erejének. Ritka halandóról mondhatjuk, amit Matlekovitsról. Hogy egyaránt ismerte el vezérének az egyszerű iparos és a tudós. Hogy konzervatív volt, amikor meg kellett óvni a régi tradíciókat és haladó, amikor új érveket kellett reci­­piálni régi meggyőződésének alátá­masztására. Hogy friss és fiatal ma­radt haláláig és egy hajszálnyit sem tágított attól a tantól, melyet szíve vé­rével festett elevenre. Matlekovits Sándor merkantil ember volt, de ez a merkantilizmusa egészen jól összefért a föld érdekeinek tiszte­letével. Mint valóságos belső titkos ta­nácsos kegyelmes úr volt, de ez a címe nem hátráltatta abban, hogy címre és rangra való tekintet nélkül a tudományos analízis mérőeszközével állapítsa meg az emberek értékét. Mindenekfelett pedig dolgos mun­kása volt ennek a magyar anyaföld­nek, melynek humuszát jobban termé­kenyítette meg, mint sokan azok kö­zül, akik az ő életében a vezéri pál­cára tartották magukat érdemesnek. Nyugateurópa őslakói között. Irta Paikert Géza. Lequeitio, nov. 25. Tudósok találgatják róluk, hogy roko­naink lennének, hogy bölcsőjük szintén va­lahol Ázsia steppéin ringott, hogy a hány­kolódó halászbárkát ficánkoló paripa előzze meg; nem tudom, mi áll ebből, de Róma vasvértü légionáriusai, Attila kóborló őrsei ipar mint régi kultúrával biró, minden ide­gen befolyás ellen utolsó csepp vérükig har­coló népet találta itt őket. a mai Spanyol­­ország vizcavai tengerpartján halászó, szik­lák között földet túró, ezer veszedelmen át­ment, minden őslakónál régibb fajtát, a bátorszívű baszkokat. Bevallom, jómagam sem tudtam róluk többet, mint azt, hogy egyáltalában létez­nek. Roppant csodálkoztam tehát, amikor először érkeztem Spanyolország északkeleti francia határára és a várt nagykalapu, szí­nes ruhájú spanyol helyett egyszerű sötét­kék halászzubbonyba öltözött, kis fekete posztósapkás, magas, fekete, markánsvo­­nalú embereket láttam. Még jobban csodál­koztam azonban, amikor beszélni hallot­tam őket, összeszedve minden latin tudomá­nyomat, hegyezett füllel lestem erősen ta­golt, monoton, csupa á-val teletűzdelt sza­vaikat. Semmit sem birtam belőlük kivenni. Annyira nem hasonlít beszédjük Európa egyetlen nyelvéhez sem, hogy már ezen az alapon rokonoknak fogadtam őket, bár egy szót sem értek még mostan sem, közel egy­évi közöttük tartózkodás után nyelvükből. .Pedig éppen ebben találnak grammatiku­saink és, érdekes, az övéik is­ hasonlóságo­kat. De mivel nem vagyok tudós, minden tudományt kizárok s csak egy pár sort szándékozom furcsa, délvidéki életükről írni. Igazán megérdemlik, mert meleg, becsü­letes szivükkel végtelen barátságos ideigle­nes otthont adtak a száműzött, tragikus­­sorsú Zita királynénak, egész családjának és szerény királyi háztartásnak. Magam is innen Leoueitioból (baszkul : Lekéitió) tanultam meg őket becsülni, mert politikai, meglehetősen kemény meggyőződésük elle­nére, ami a spanyol- ultranacionalista elvek­kel élesen szembenáll, mégis nagy szeretet­tel és tisztelettel veszik körül a felséges családot, amely pedig, hiába, mégis csak a lovagias spanyol király vendégszeretetét élvezik. A baszk Uribarren gróf palotáját, a tartományi ülés szintén baszk frgurai tel­jesen ingyen bocsátották Zita királyné ren­delkezésére és ezzel a nemes aktussal vég­telen finoman igyekeztek — mint jólnevelt, örök ellenzék — politikai ellenfeleiknek lovagiasságát túlszárnyalni. De bőségesen megjutalmazva érzik is magukat a királyné roppant tapintatos és szeretetreméltó, hálás viselkedésével.* Halászok. Legalább is nyolcvan percentje a baszkoknak a vízzel birkózik. Csodálato­sa­n jó tengerészek. Nem szorgalmuk és nem munkabírásuk, hanem hi hetet leír szí­vósságuk miatt. Olyanok, mint a diófa. Ma­gasak, barnák, csontjaikon, csak izmok fe­szülnek, fejüket végtelen gőggel hordják magasan. Vannak közöttük arcok, melyek nyugodtan szolgáltathatnának mintát a szobrász vésőjéhez. Különösen az öregek között látni kolosszális fejeket, sajnos, min­dig szebbeket, mint amilyeneket szegény agyon dolgozott asszonyaik hajtanak meg­adással a templom alacsony, gyékényfonatú térdeplőire. A halászok bajuszt, szakállt nem viselnek, sötétbarna arcukon kékes színijén játszik a kiborotvált szakáll helye. Neveik olyan hosszak és olyan nehezek, hogy ennél hosszabbakat csak az indiánok produkálhatnak, talán. Mosónénkat Fran­cisco de Agu­ireamalloa-nak, cipészünket Juan de Trotiaga-nak, asztalosunkat José Maria de Garay-nak, (érdekes, hogy Ugyan­úgy iratik, mint a hasonló­­hangzású magyar név) égjük leghíresebb festőjüket Zuluaga­­nak hívják. Vasco di Gama, Velazquez szin­tén baszk eredetű világnevek. De ime, egy­­pár helységnév: Ondárroa, Guetarr­á, Zu­­maga, Azpeitia, Usurbil, vagy a szomszéd tartomány neve: Guipozcoa, házunk neve: Echezabai (széles ház), hotelünk neve: Gom Bum (— Föl a fejjel!) Majdnem minden második ember nemes, nevük előtt ott díszeleg a sokat jelentő de szócska. Büszkén viseli is, mosónőnk, halá­szunk és útkaparónk pedigréjének eme ek­latáns bizonyítékát. Istenem, nekem ilyen­kor mindig a mi drága, szegény elszakított felvidékünk egypár megyéje jut eszembe, ahol falvak voltak nem nemes ember nél­kül! Viseletükben csak a kis fe­kete posztó­sapka, a boina baszkul­i tsapel gorri, (ná­lunk svájci sapka néven hölgyeink, motor­­ciklista sapka néven ifjaink viselik), fehér­­kötéltalpú, vászoncipőjük az abarkela és földműveseknél a nyitott bő­rlúz, a zsamar külömbözteti meg őket a rendes városi la­kosságtól. Azaz még egy lényeges pánt, nyakkendőt, bizonyos politikai demonstrá­cióképpen szűkebb hazájukban, még főuraik sem viselnék. Roppant erős faji öntudattal bírnak s bár az évezredes spanyol befolyás erősen kiütközik, mégis megtartják ősi szo­kásaikat, beszélik több ezeréves nyelvüket és jogaikért, szabadságukért készek minde­nüket feláldozni. Boldog Spanyolország, hát íme, Te sem vagy nemzetiségek nélkül! Pelota labdajátékuk (pilóta) világhírű, minden faluban megvan az a magas, sima kőfal, ahol a fiatalság állandóan gyako­rolja magát e roppant fárasztó sportban, ami a tennisz ősapja lehetett. A spanyo­loktól átvett szokásképpen elmaradhatat­lan még az itten egészen természetes bika­viadal is. Az állatkínzást és kegyetlensé­get alaposan megtanulták déli szomszéd­,­jaiktól. Van egy eredeti baszk zenekari összetétel, mely két fuvolásból és egy do­bosból áll, akik csekély számuk ellenére mégis hihetetlen lármát tudnak csapni. Ennek hangjaira táncolják a helység fői terén — sajnos, mind ritkábban — ere­deti csárdás- és kólószerű társas táncu­kat, amely roppant karakterisztikus dob­­bantásokból és graciózus férfi-női szólók­­ból áll. A végén egy nagy láncot alkotnak és kígyószerű­en rohannak, míg az utolsó, markos suhanc ostorszerűen nagyot nem ránt rajtuk, úgy hogy óriás jókedv kö­zött szerteszét repülnek.Hihetetlen muzi­kálisak, a legkisebb kölyöknek is kolosz­­szális hallása van. Az idegenhez meglehetősen bizalmatlan nők, de velünk — kiváltságos megtisztelt­­etésképpen — roppant barátságosak. Gyakran voltam benn egészen egyszerű­ halászok vagy parasztok csak meglehető­sen tiszta lakásaiban, ahol mindig kendő­vel letörült székkel, majd egy disznóbőr­­kulaccsal, amiben rendesen jófajta logro­­nd­ bor szokott lenni,­ kínáltak meg, na­gyon szeretik a faragott dolgokat, a mi tulipános ládánk faragott mását, majdnem minden baszk házában megtalálni. Kézi­munkáik, edényeik, háziiparuk ornament­­ikája is sok-sok hasonlóságot mutat a mienkkel, igaz, hogy ezekben a primitív dolgokban nehéz klasszifikálni. Spanyol­­ország legkedvezőbb analfabéta statiszti­kája a baszk provinciákról kerül ki, rela­tíve meglepően kulturált faj, annyiban feltétlenül megegyezik a magyarral, hogy, a politikát mindenek fölé becsüli. Az utcának, mint mindenütt délen, úgyi itt is óriási szerepe van. Markáns vonalú, barna fejüket magasan hordva sétálgatnak egy csomóban a legtöbbször munkanélküli suhancok, miközben mindegyik egy-egy mozicsillagnak, Rodolpho Valentinónak, vagy Ramon Novarronak képezli magát. A Genf és London, Budapest, nov. 30. •Holnap, kedden írják alá Londonban a locarnoi szerződéseket, Genfben pe­dig megint összeül a népszövetség, hogy folytassa tatarozó munkáját­ a párisi békeműveknek alapjában elhibázott épületén. Genfben eddig még nem sike­rült olyan művet létesíteni, mely olyan általános örömet és megelégedést kel­tett volna, mint a lo­carnoi eredmény. A tartózkodó angolok maguknak tar­tották fenn a szerencsét, hogy hét or­szágra szóló lakodalmat csapjanak a locarnoi szerződések aláírása alkalmá­ból. Az anyakirályné halála közbejöt­tével ugyan meg kellett nyirbálni az ünnepi programot, de még így is nyil­vánvaló, hogy Anglia a locarnoi meg­állapodásoknak különös jelentőséget tu­lajdonít. Angliában nincs és nem volt ellenzéke a locarnoi eredményeknek, ott­­csak a domíniumok külön állás­pontját kellett kímérni és számításba venni. Az angol közvélemény nem lá­tott közvetetten érdekeltséget a local­­"■"fin határbiztosításokban és döntőbíró­sági szerződésekben, de látta bennök az európai béke alapkövét, melyen, to­vább lehet építeni, mely lényegesen csökkenti európai gondjait, hogy annál zavartalanabbá és osztatlanabb erővel követhesse Európán túl terjedő világ­­politikai céljait. Más-más az érdekelt­sége a többi szerződő félnek és ennek megfelelően a locarnoi eredményeket másképpen fogadta a francia közvéle­mény, mint a német, vagy az olasz. Franciaországban csaknem egyhangú megelégedést keltett Locarno. A fran­ciák azóta kormányválságon mentek keresztül, amelyben azonban a ha­nyatló frank játszotta a főszerepet. Lo­carno szóba sem került, sőt Briand, Lo­carno egyik főaktora került az új kor­mány élére, ami természetesen azt je­lenti, hogy a kormányváltozás nem je­lent irányváltozást a francia külpoli­tikában. Távolról sem ilyen egyhangú a megelégedés Locarnoval Németország­ban. A német kormánynak kemény harcokat kellett megvívni a birodalmi gyűlésen és a birodalmi tanácsban, hogy megkapja a felhatalmazást a lo­carnoi megegyezések aláírásához. A né­­­met nemzeti önérzet különösen azzal a gondolattal tudott nehezen megbé­kélni, hogy önként mondjon le egy da­rab német földről. De az önuralom az önérzet fölé kerekedett és hogy jól tör­tént, ahogy történt, mutatja, hogy Hin­­denburg aláírta a kormány megbízatá­sát, már­pedig Hindenburg van olyan jó német, mint a német nemzeti párt legintranzigensebb tagja. Olaszország is ott lesz a londoni aláírásnál. Hogy nem Mussolini fogja képviselni, az legfel­jebb a londoni ünnepség érdekességét fogja csökkenteni, de nem a jelentős­ségét. Bár Locarno kedvelő hatását Ma­­gyarország sorsára mi is reméljük és ennek következtében a londoni ünnep­ségeket sem nézzük közömbösen, a mi figyelmünket elsősorban mégis Genf vonja magára. Nem árulunk el titkot, ha őszintén megmondjuk, hogy a ma­gyar közvélemény némely fájó tapasz­talása óta nem tekint vérmes várako­­zással a népszövetség felé. Már most már tagja volnánk a népszövetségnek,­ Magyarország nemzetközi helyzete alig változott. Elszigeteltségünk a régi. Ka­punk ugyan néha jó szavakat Angliá­ból, Olaszországból, sőt Franciaország- A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal.

Next