Budapesti Hírlap, 1926. február (46. évfolyam, 26–48. szám)
1926-02-02 / 26. szám
Gerlóczi utcai lakásából Géza utcai új lakásába szállított el. Mi történt a hamisítványokkal ? A hamisítványok számát és azok sorsát, bármennyire kívánatosnak és szükségesnek mutatkoznék is, még megközelítő pontossággal sem lehetett kideríteni. E tekintetben legmegbízhatóbbnak, szakértelménél fogva Gerő vallomása látszik, amelyet Rába is megerősít. Gerő szerint a Windisch- Straetznek átadott hamisítványok száma a 24—25.000-ret semmiesetre sem haladta meg. Rába szerint a számolás rendszertelenül folyt és arról feljegyzés nem készült úgy hogy a számolás befejezésével sem tudtak megállapítani 3 pontos mennyiséget, amelyet csak hozzávetőleg lehetett körülbelül 25.000-re becsülni. Ebből a 25.000 darabból 8000-et átadtak Jankovicsnak és Olchváry Ödönnek. Ezenkívül 1000-et Schwetz Tibornak, mintegy 150 Jankovich György és 7 Kovács Gáspár kezéhez került, úgy hogy ennek az összesen 9157 darabot kitevő mennyiségnek levonásával a visszamaradt hamisítványok száma körülbelül 15.000, amelyeknek sorsára vonatkozóan a következők állapíthatók meg: 30.000 darab ezrest elégettek. A herceg és Rába vallomása szerint körülbelül 5—6000 darabot, amelyeket Scharf forgalomba nem hozhatóknak minősített, a herceg és Jankovics a herceg lakásán egy kályhában elégettek. Körülbelül ugyancsak ennyit égetett el ugyanott Rába és Olchváry, úgyhogy csak az a mennyiség maradt vissza, amelyet Szörtsev József rejtett el. Ennek a 6000 darabra becsült maradványnak megsemmisítését is elrendelték, sőt Jankovichék letartóztatása után meg is sürgették, de hogy ez tényleg megtörtént-e, nem lehetett megállapítani, mert Szörtsev ez irányban megtagadta a vallomástételt. Jankovich a hozzá került 8000 darabból 500-at Olchváry Ödönnek adott, aki azzal Kopenhágába utazott. Jankovich múlt év december 10-ikén utazott el, azzal a tervvel, hogy a magával vitt négy csomag közül Amszterdamban kettőt, Kopenhágában és Stockholmban egyet-egyet fog leadni. Schwetz Tibornak ezer darab hamisítványt Rába adott át. Jankovich a hamisítványokat tartalmanégy csomaggal, Schwetz Tibor egy csomaggal, Olchváry 500 hamisítvánnyal, Andor Endre, Mankovich György és Marsovszky pénzhamisítványok nélkül elutaztak. Winkler azonban nem. Jankovich Amszterdamban a hamisítványokat tartalmazó csomagokból egyet-egyet átadott Marsovszkynak és Mankovich Györgynek. Amikor útlevele rendbehozatala végett Hágába utazott, Sanders pénzváltóüzletében egy hamisítvány forgalombahozatalának megkísérlésekor tettenérték, majd letartóztatták Amszterdamban Mankovichot és Marsovszkyt, a hamis ezerfrankost a holland rendőrhatóság lefoglalta. Schwetz Tibor az ezer darab hamisítványt Milánóba vitte s ott átadta Andor Endrének, aki egy-két darabot forgalomba hozni megkísérelt, de időközben az Olchváry Jenő által Bécsből Joan és Windischgraetz által Budapestről Ferdinánd néven küldött táviratokra a hamisítványokat állítólag Milánóban megsemmisítette és azután úgy ő, mint Schwetz visszautazott. Olchváry Ödönnél Hamburgban 105 darab hamisítványt találtak. Álltása szerint 395 darabot elégetett. Zadravecz püspök szerepe. A vádirat szerint adat van arra is, hogy Zadravecz magáról a hamisítványok készítéséről is tudomással bírt. Egyenesen kizártnak kell tekinteni azt, hogy a herceg és Rába az elkészült hamisítványok egész tömegét azonnal és éppen Zadravecz lakására szállították volna, ha ahhoz ő hozzájárulását előzően és tudatosan nem adta volna meg. Megállapítható, hogy Zadravecz, mihelyt a hamisítványok az ő lakására kerültek, mindazoktól, akik ezután vállalkoztak a közreműködésre, valamenynyitől kivette az esküt. Magának Zadravecznek beismeréséből megállapítható az, hogy 1925 október első napjaiban a herceg és Rába Dezső, előzetes bejelentés után, egy utazóládában hozzá francia ezerfrankosokat szállítottak, melyeket ő megőrzés céljából át is vett. Azt állítja azonban, hogy ezt megelőzően nem is volt tudomása arról, hogy a hozzá szállított pénzek hamisítványok, azokat valódinak tartotta, de beismeri azt is, hogy a herceg ekkor, mivel ő követelte, hogy a pénzt megszámlálva adják át neki, már közölte vele, hogy hamisak. Előadja továbbá Zadravecz, hogy amikor ő erről a hercegtől értesült, azonnal kijelentene, hogy mivel rövidesen úgy is Olaszországba fog utazni, a ládát annak tartalmával tőle vigyék el; ez azonban nem történt meg, e helyett azzal nyugtatták meg őt, hogy a hamisítványokat meg fogják olvastatni s azután rendelkezni fognak azokkal. Ezt követőleg tényleg jött is hozzá néhány fiatalember Rába vezetésével, akik arra kérték őt, hogy tőlük a már vállalt esküt vegye ki, ami megtörténvén, az esküt tett egyének a pénzt megszámlálták és pedig — állítása szerint — 34.000 darab ezerfrankos bankjegyet. Azt állítja Zadravecz, hogy megelőzően egy hamisítványpéldányt sem látott s amikor azokat először megszemlélte, azt ajánlotta, hogy hasonlítsák össze a hamisítványt egy eredetivel; másnap a nála megjelent fiatalemberek tényleg hoztak is egy valódi ezerfrankost s ekkor ő a kettő közötti különbséget észlelvén, a nála volt egyéneket lebeszélni igyekezett a vállalkozásról. Újabb kihallgatása során Zadravecz fönt ismertetett vallomását módosította. Lényegben Zadravecz védekezése abban áll, hogy ő a pénzhamisításról s annak tervezett forgalombahozataláról csak négy-öt embernek általa nem ismert cél érdekében történt megesketése után szerzett tudomást. Tekintettel azonban arra, hogy Hampel Ferencnek és Rába Dezsőnek előadásaiból, továbbá abból az okszerű következtetésből is folyóan, hogy ha Zadravecz a hamisítványok készítéséről nem birt volna tudomással, akkor Windischgraetz és Rába azokat nem vitték volna egyenesen az ő lakására s ez másként, mint megelőző egyetértés alapján nem történhetett, megállapítható, hogy Zadravecznek magáról a hamisítványok készítéséről is tudomása volt, habár abban semmiképp nem is vett részt. Bizonyítható, hogy Zadravecz azt a cselekményt, mely a vádiratban rá vonatkozik, elkövette. Nyilvánvaló az esküszövegből, hogy ő, aki ilyen szövegű esküt vett ki, tudomással bírt a titokban tartandó ügyről s az el nem árulandó résztvevők személyéről. Winkler és Olchváry Jenő vallomásai megcáfolják Zadravecznek azt az állítását, hogy csupán egy alkalommal és pedig Rómába történt elutazása előtt vett ki esküt a forgalombahozásra vállalkozóktól, amennyiben az említett két egyéntől határozottan Rómából történt visszaérkezése után, tehát akkor vette ki az esküt, amikor már saját előadása szerint is tudomással bírt a hamisítványok létezéséről. A megokolás szerint elfogadhatatlan és el sem képzelhető, hogy Zadravecz általa nem ismert cél érdekében vett volna ki esküt. Rába és Ferdinando vallomása megcáfolja Zadravecznek azt a védekezését is, hogy az ő lakásán csak egyszer és néhány napig történt volna meg a hamisítványok számlálása és szortírozása, mert egybehangzóan állítják, hogy e munkálatok négy nem is egymás után következő napon át tartottak. Rába vallomása, mely szerint Zadravecz a hamisítványok értékesítése céljából tartott egyik tanácskozáson is résztvett sokt egy eredetit a hamisítványokkal összehasonlitott, de rendszerint nem találta el, melyik a valódi, melyik a hamis, megcáfolja a Zadravecznek erre vonatkozó tagadását is. Figyelembe kell venni, hogy Zadravecz maga is beismerte, hogy ilyen összehasonlításokat a lakásán is végzett s ezt a beismerést később megokolatlanul vonta vissza. A nyomozás összes adataiból az a meggyőződés meríthető, hogy Windischgraetz s a többi közreműködő Zadravecz személyét és magas egyházi méltóságát s azt, hogy ily minőségben a nála megjelentektől egyházi esküt vesz ki, mintegy az akció biztosítékául s az elárulás veszedelmének elhárító eszközéül tekintették és állították be, ami nyilvánvalóan feltételezi, hogy Zadravecznek ténykedése szándékos, tudatos s a bűncselekmény előmozdítására irányuló volt. Mindezek alapján is bizonyítható, hogy Zadravecz a vád tárgyává tett cselekményt elkövette. Nádosy nem árulja el kitől szerezte a román útleveleket A hamisítványok külföldi szállítására vállalkozók zavartalan kiutazása végett és hogy esetleges tettenérésük esetén más állam alattvalóinak tűnjenek fel, hamis útlevelekre volt szükség. Nádosy beismeri, hogy ezeket ő szerezte meg és ő adta át Windischgraelznek, de hogy a hamis útleveleket miként szerezte meg, azokat ki állította ki, azt nem hajlandó megmondani, csak annyit ad elő, hogy egyik bizalmasától, akit megnevezni nem akar, pénzért szerezte a román útlevelet. A vádirat elfogadja Nádosynak azt az állítását, hogy az útleveleket más készítette és ezért Nádosy hatrendbeli közokirathamisítás bűntettében való felbujtó bűnrészességgel vádolja. Ez a vád a herceg ellen is, amiért a hamisítványok megszerzésére Nádosyt felkérte. Windischgraetz bűnrészessége azonban nem tekinthető felbujtásnak, mert semmi adat sincs arra, hogy Nádosyt a bűntett elkövetésére rá kellett volna bírni. A magyar hamis útlevelek A magyar hamisított útleveleket Nádosy egyenes rendeletére állították ki. Nádosy a rendeleteket mint közhivatalnok, hivatalos hatáskörében adta ki Hetényi Imrének, az útlevél-osztály főnökének, akinek egyáltalán nem volt tudomása a frankhamisítás bűntettéről, sem arról, hogy az idegen névre kiállított útleveleket milyen célra fogják felhasználni. Nádosy ezáltal közokirathamisítás bűntettét követte el, amiben Windischgraetz is részes mint büntető, mert ő szólította fel Nádosyt az útlevelek hamis tartalommal való megszerzésére. Hogyan szerezte meg Nádosy a futárigazolványokat ? Jankovich Arisztid futárigazolványt szerzett a külügyminisztériumtól, hogy csomagjainak átvizsgálása nélkül utazhassák külföldre; a pénzhamisítványokat tartalmazó két csomagját diplomáciai pecsétekkel láttatta el, és útlevelére a külügyminisztérium hivatalos pecsétjével ellátva olyan bizonylatot vezetett be, hogy „diplomáciai futárminőségben hivatalos ügyiratokkal elindíttatott.“ Nuber Sándor dr. rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter tanúvallomása szerint Nádosy Imre megjelent 1925. december 2-án vagy 3-án a külügyminisztérium elnöki osztályában és előadta, hogy Jankovichot külön megbízatással Hollandiába, Dániába és Svédországba küldik ki és ennek alapján felkérte a külügyminisztériumot, hogy kiküldöttje részére futárigazolványt állítson ki és iratcsomagjait zárja le a külügyminisztérium pecsétjével. Minthogy Jankovich személyét a külügyminisztérium megbízhatónak tartotta és mivel az egyes minisztériumok gyakran fordulnak ilyen irányú kéréssel a külügyminisztériumhoz és ez a megkeresés is a belügyminisztérium egyik legmagasabb állású tisztviselőjétől eredt, a külügyminisztérium elnöki osztályának vezetője a minisztériumok közötti gyakorlatnak megfelelően, a kérelem teljesítéséhez hozzájárult és az utasításokat a futárosztálynak megadta. A külügyminisztériumtól szerzett hivatalos értesítés szerint a külügyminisztérium részéről indított rendes futárok személyét és azt, hogy a külképviseleti állomáshelyekre utazó egyének közül kinek a futárszolgálatai vétessenek a külügyminisztériumnak való felajánlás eseteiben igénybe, az elnöki osztály állapítja meg, amely az illető részére a rendes, illetve alkalmi futárigazolványt kiállítja, erről a futárosztályt értesíti, amelyhez azután a futár indítására vonatkozó összes teendők tartoznak. Gyakori eset, hogy az egyes társminisztériumok megkeresésére a külügyminisztérium alkalmi futárigazolványt állít ki más minisztériumok kebelébe tartozó tisztviselőknek és lepecsételi külföldi tárgyalásaikra magukkal viendő irataikat. Hasonló módon szokott eljárni a külügyminisztérium olyan estekben is, amikor egyes feltétlenül megbízhatóknak tartott közéleti férfiak külföldi útjukkal kapcsolatban felajánlják a külügyminisztériumnak, hogy annak postáját magukkal viszik. A külügyminisztérium azért kénytelen megbízható egyéneknek alkalmi futárszolgálatait is igénybe venni, mert a futárszolgálat céljaira megállapított költségelőirányzat nem elég arra, hogy külképviseleti hatóságokkal való és okvetetlenül futár útján történő továbbítást igénylők írásbeli érintkezését rendes futárai útján bonyolítsa le Ezekből az adatokból megállapítható, hogy a külügyminisztérium Jankovich Arisztidot mint alkalmi futárt küldötte el Nádosy ajánlatára, de mivel éppen akkor a külügyminisztériumnak nem volt alkalmi futár által továbbítandó postaküldeménye, ilyent Jankovichra nem is bízott, hanem csak azokat a csomagokat látta el diplomáciai pecséttel s azokkal szemben járt el a fent leírt módon, amelyeket Jankovich a futárosztálynál diplomáciai úton szállítandó csomagokként bemutatott és amelyekben voltaképpen hamis bankjegyek voltak elhelyezve. A külügyminisztérium hivatalos értesítéséből továbbá megállapítható, hogy Nádosy és Jankovich együtt és közösen megtévesztették a külügyminisztérium elnöki osztályának és futárosztályának illetékes szerveit azáltal, hogy a pénzhamisítványokat tartalmazó négy csomagot akként láttatták el a külügyminisztériumi pecséttel és a futárigazolványt akként állíttatták ki, mintha a lezárt négy csomag hivatalos ügyiratokat tartalmazna és ennek következménye volt, hogy Jankovich útlevelébe az a valótlan tény vezettetett be, hogy Jankovich diplomáciai futár minőségben hivatalos ügyiratokkal indíttatott el. Nádosy tehát ezzel a cselekményével közokirathamisítás bűntettét mint tettes követte el. A bűntettnek egyik tettese Jankovich is, ő ellene azonban ezidő szerintt eljárni nem lehet. A postatakarékpénztár 400 milliója* Jankovich György, mielőtt a pénzhamisítványok forgalombahozatala céljából elutazott, meg nem határozható módon 150 darab ezerfrankos hamisítvány birtokába jutott. A nyomozás adatai azt is bizonyítják, hogy Mankovich a hamisítványokat 1925. december 7-én a Tűzhely Bank Gazdasági és Kereskedelmi Részvénytársaságnál 350 millió korona kölcsön ellenében letétbe helyezte, fivérével, Mankovich Bélával együtt, aki aláírta azt a váltóűrlapot, amelyet a kölcsön visszafizetésének további biztosítására tőlük a hitelező pénzintézet kért. A nyomozás további adatai szerint Mankovich Béla nyilvánvalóan a felfedezéstől való félelmében 1925 december 20-ika táján felkereste Windischgraetzet és elmondta, hogy a letétbe helyezett hamisítványokat mindenáron vissza kell szerezni, tehát a kölcsönt vissza kell fizetni. Minthogy nincs pénze, a herceg segítségét kéri. Windischgraetz Nédelyhoz küldte, akit Mankovich december 21-én reggel felkeresett. Kérte, legyen segítségére a hamisítványok visszaváltásában és a szükséges pénz megszerzésében. Nádosy ezt az összeget Baross Gábor útján meg is szerezte. Baross Gábor erre vonatkozóan azt adja elő, hogy az említett napon reggel Nádosy láthatóan felindult lelkiállapotban felkereste és kérte, hogy rendkívül fontos kormányzati ténykedésben 400 millió korona hitellel legyen segítségére. Baross, hivatkozva arra, hogy a postatakarékpénztári törvény tiltja neki, hogy pénzt folyósítson, a kérés teljesítését megtagadta. Nádosy azonban rendkívül izgatottan arra hivatkozott, hogy itt belpolitikai ügyről van szó, amelynek hatásai beláthatatlanok és mint közhivatalnok, illetve a belügyminisztér len férjének a mohó csókjait is... becstelen kettős élet! És nem enyhítette ezt jövendő uj anyasága se, ellenkezően, itt kezdődött el életének az igazi tragédiája. A gyermek még világra se jött s benne már megszületett a nagy kétely rögeszméje. Ki örülhessen annak a kicsinek, férje vagy kedvese? Ezt kérdi ma is. Rettentő! Nem birja tovább. Jaj, ez a sötétség! Mozdulni minden áron, világot gyújtani! De hisz a szempilláját se tudná billenteni, meredten fekszik ott s a rémek szabadon rohannak reá. Végig a kálvárián ... látnia kell újra a Sándor sorvadását, mégegyszer meg kell érnie kedvese halálát. Vége, nincs többé élete, csak a cseperedőkis Géza gyerek tartóztatja, de arra, hogy züllő férjét a bűntől tartóztassa, arra már nincs többé ereje. Sülyed, elherdálja az ő vagyonát, majd sikkaszt a gazember. Végül lop is. Igen, öt, a feleségét lopja meg. És a rémek könyörtelenek, erre is gondolnia kell, ezt is át kell élnie mégegyszer. Megadja magát. Liheg, hogy is volt? Tulajdon így feküdt ágyában, sötét éjjel, de ébren. A férje a túlsó szobában hált, midőn egyszerre csak mintha valami motoiszkálást hallott volna onnan az alvó felől. Mi aztán nem alszik? Tartóztatta a lélegzetét és várt: semmi kétség, az ember felkel és pedig lopva, igen óvatosan. Talpon van, Jár, jön, közeledik lábujjhegyen. Mit akarhat? Megáll az ajtóban, fülel, ő szinte már rá akar kiáltani, mint az alvajáróra, de aztán csak türtőzteti magát és vár. Férje meg-megáll, hallgatózik majd még nesztelenebből egyre közelebb kerül. Az öltözőasztalhoz lepedik igen, odakap a tolvaj, onnan kapja le a felesége megmaradt utolsó ékszereit... A nő emberfelettien erőlködik. Eh. sikerül végre zsibbadt karját megmozdítani. Nagy sóhaj világot gyújtani, hamar, hogy füldöző rémképeitől szabadulhasson! Ostobasáé, mit emészti magát a múlt rémeivel, mikor a jövő fényes? Géza a Sándor gyermeke ... Épp emeli már karját, hogy világot gyújtson, midőn egyszerre furcsa lesz állítva meg a kezét. * Egy holdsugár épp akkor téved be az ablakon át... a szoba világossá lesz , az a furcsa nesz is szinte hallhatóbbá válik. Onnan jön, a harmadik szobácska felől, igen. Géza motoszkál ott. Hm, mégse alszik? Az anya visszatartja lélegzetét: semmi kétség, a fiú talpon van, jár lopva, felette óvatosan. Kéz a kilincsen, nyitja az ajtót, jön már, kezéig lábujjhegyen. Ej, eladta fickója, hát mégis csak elmegy, lumpolni szökik? Pedig megígérte, szavát adta... De nem, Géza nem megy ki a nappaliból az előszobába, nem jön tovább. — az anyának torka szorul; a fiú erre tart, az anyja hálószobája felé. Itt van már, igen, a teli holdfényben az ajtó küszöbén áll. Szmoking van rajta, de lábán nincs cipő, alattomosan hajlik előre s ugy fülel. Most mozdul végre. lát, ez a mozdulat... az anya látta már. ösmeri ezt a mozdulatot, a vére fagy, kiáltana, de nem lúd, sehogyse tud. Vár. A fiú lábujjhegyen jön, meg-megáll, végre az ágy feje, az éji szekrényke mellé kerül. Emeli karját. Lekap onnan valamit. Aztán oson kifelé. Nesz az előszobából, nyílik a külső ajtó. Elment. Az anya feltápászkodik. Fordít a villamos gombon. A tárca... igen, az anyja pénztárcáját lopta el! Mint az a másik a felesége ékszereit... És most már nincs boldog kétely többé. Agyára, szivére szakad a szörnyű, az igazabb reveláció: — Az apja ... az apja vére! Tolvaj a fia is .. » 1926 február 2. (26. sz.) BUDAPESTI HÍRLAP 3