Budapesti Hírlap, 1926. február (46. évfolyam, 26–48. szám)

1926-02-02 / 26. szám

Gerlóczi­ utcai lakásából Géz­a­ utcai új la­kásába szállított el. Mi történt a hamisítványokkal ? A hamisítványok számát és azok sorsát, bármennyire kívánatosnak és szükségesnek mutatkoznék is, még megközelítő pontos­sággal sem lehetett kideríteni. E tekintet­ben legmegbízhatóbbnak, szakértelménél fogva Gerő vallomása látszik, amelyet Rába is megerősít. Gerő szerint a Windisch- Straetznek átadott hamisítványok száma a 24—25.000-ret s­emmiesetre sem haladta meg. Rába szerint a számolás rendszertelenül folyt és arról feljegyzés nem készült úgy hogy a számolás befejezésével sem tudtak meg­állapítani 3 pontos mennyiséget, ame­lyet csak hozzávetőleg lehetett körülbelül 25.000-re becsülni. Ebből a 25.000 darab­ból 8000-et átadtak Jankovicsnak és Olch­váry Ödönnek. Ezenkívül 1000-et Schwetz Tibornak, mintegy 150 Jankovich György és 7 Kovács Gáspár kezéhez került, úgy hogy ennek az összesen 9157 darabot kitevő mennyiségnek levonásával a visszamaradt hamisítványok száma körülbelül 15.000, amelyeknek sorsára vonatkozóan a követ­kezők állapíthatók meg: 30.000 darab ez­rest elégettek. A herceg és Rába vallomása szerint körülbelül 5—6000 darabot, ame­lyeket Scharf forgalomba nem hozha­­tóknak minősített, a herceg és Janko­­vics a herceg lakásán egy kályhában elégettek. Körülbelül ugyancsak ennyit égetett el ugyanott Rába és Olchváry, úgy­hogy csak az a mennyiség maradt vissza, amelyet Szörtsev József rejtett el. Ennek a 6000 darabra becsült maradványnak megsemmisítését is elrendelték, sőt Janko­­vichék letartóztatása után meg is sürgették, de hogy ez tényleg megtörtént-e, nem lehe­­tett megállapítani, mert Szörtsev ez irány­­ban megtagadta a vallomástételt. Jankovich a hozzá került 8000 darab­ból 500-at Olchváry Ödönnek adott, aki azzal Kopenhágába utazott. Jankovich múlt év december 10-ikén utazott el, azzal a tervvel, hogy a magával vitt négy cso­mag közül Amszterdamban kettőt, Kopen­­hágában és Stockholmban egyet-egyet fog leadni. Schwetz Tibornak ezer darab ha­misítványt Rába adott át. Jankovich a hamisítványokat tartalma­­négy csomaggal, Schwetz Tibor egy cso­maggal, Olchváry 500 hamisítvánnyal, Andor Endre, Mankovich György és Mar­­sovszky pénzhamisítványok nélkül elutaz­tak. Winkler azonban nem. Jankovich Amszterdamban a hamisítványokat tartal­mazó csomagokból egyet-egyet átadott Marsovszkynak és Mankovich Györgynek. Amikor útlevele rendbehozatala végett Há­gába utazott, Sanders pénzváltóüzletében egy hamisítvány forgalombahozatalának megkísérlésekor tettenérték, majd letartóz­tatták Amszterdamban Mankovichot és Marsovszkyt, a hamis ezerfrankost a hol­land rendőrhatóság lefoglalta. Schwetz Ti­bor az ezer darab hamisítványt Milánóba vitte s ott átadta Andor Endrének, aki egy-két darabot forgalomba hozni megkísé­relt, de időközben az Olchváry Jenő által Bécsből Joan és Windischgraetz által Bu­dapestről Ferdinánd néven küldött távira­tokra a hamisítványokat állítólag Milánó­ban megsemmisítette és azután úgy ő, mint Schwetz visszautazott. Olchváry Ödönnél Hamburgban 105 darab hamisít­ványt találtak. Álltása szerint 395 darabot elégetett. Zadravecz püspök szerepe. A vádirat szerint adat van arra is, hogy Zadravecz magáról a hamisítványok készí­téséről is tudomással bírt. Egyenesen ki­zártnak kell tekinteni azt, hogy a herceg és Rába az elkészült hamisítványok egész tömegét azonnal és éppen Zadravecz laká­sára szállították volna, ha ahhoz ő hozzá­járulását előzően és tudatosan nem adta volna meg. Megállapítható, hogy Zadra­vecz, mihelyt a hamisítványok az ő laká­sára kerültek, mindazoktól, akik ezután vállalkoztak a közreműködésre, valameny­­nyitől kivette az esküt. Magának Zadravecznek beismeréséből megállapítható az, hogy 1925 október első napjaiban a herceg és Rába Dezső, előze­tes bejelentés után, egy utazó­ládában hozzá francia ezerfrankosokat szállítottak, melyeket ő megőrzés céljából át is vett. Azt állítja azonban, hogy ezt megelőzően nem is volt tudomása arról, hogy a hozzá szál­lított pénzek hamisítványok, azokat valódi­nak tartotta, de beismeri azt is, hogy a herceg ekkor, mivel ő követelte, hogy a pénzt megszámlálva adják át neki, már közölte vele, hogy hamisak. Előadja to­vábbá Zadravecz, hogy amikor ő erről a hercegtől értesült, azonnal kijelentene, hogy mivel rövidesen úgy is Olaszországba fog utazni, a ládát annak tartalmával tőle vigyék el; ez azonban nem történt meg, e helyett azzal nyugtatták meg őt, hogy a hamisítványokat meg fogják olvastatni s azután rendelkezni fognak azokkal. Ezt követőleg tényleg jött is hozzá né­hány fiatalember Rába vezetésével, akik arra kérték őt, hogy tőlük a már vállalt es­küt vegye ki, ami megtörténvén, az esküt tett egyének a pénzt megszámlálták és pe­dig — állítása szerint — 34.000 darab ezerfrankos bankjegyet. Azt állítja Zadra­vecz, hogy megelőzően egy hamisítvány­­példányt sem látott s amikor azokat elő­ször megszemlélte, azt ajánlotta, hogy ha­­sonlítsák össze a hamisítványt egy eredeti­vel; másnap a nála megjelent fiatalembe­rek tényleg hoztak is egy valódi ezerfran­kost s ekkor ő a kettő közötti különbséget észlelvén, a nála volt egyéneket lebeszélni igyekezett a vállalkozásról. Újabb kihallgatása során Zadravecz fönt ismertetett vallomását módosította. Lényegben Zadravecz védekezése abban áll, hogy ő a pénzhamisításról s annak ter­vezett forgalombahozataláról csak négy-öt embernek általa nem ismert cél érdekében történt megesketése után szerzett tudomást. Tekintettel azonban arra, hogy Hampel Ferencnek és Rába Dezsőnek előadásaiból, továbbá abból az okszerű következtetésből is folyóan, hogy ha Zadravecz a hamisít­ványok készítéséről nem birt volna tudo­mással, akkor Windischgraetz és Rába azokat nem vitték volna egyenesen az ő lakására s ez másként, mint megelőző egyetértés alapján nem történhetett, meg­állapítható, hogy Zadravecznek magáról a hamisítványok készítéséről is tudomása volt, habár abban semmiképp nem is vett részt. Bizonyítható, hogy Zadravecz azt a cse­lekményt, mely a vádiratban rá vonatko­zik, elkövette. Nyilvánvaló az esküszövegből, hogy ő, aki ilyen szövegű esküt vett ki, tudomás­sal bírt a titokban tartandó ügyről s az el nem árulandó résztvevők személyéről. Winkler és Olchváry Jenő vallomásai meg­cáfolják Zadravecznek azt az állítását, hogy csupán egy alkalommal és pedig Ró­mába történt elutazása előtt vett ki es­küt a forgalombahozásra vállalkozóktól, amennyiben az említett két egyéntől hatá­rozottan Rómából történt visszaérkezése után, tehát akkor vette ki az esküt, ami­kor már saját előadása szerint is tudomás­sal bírt a hamisítványok létezéséről. A megokolás szerint elfogadhatatlan és el sem képzelhető, hogy Zadravecz általa nem ismert cél érdekében vett volna ki esküt. Rába és Ferdinando vallomása meg­cáfolja Zadravecznek azt a védekezését is, hogy az ő lakásán csak egyszer és néhány napig történt volna meg a hamisítványok számlálása és szortírozása, mert egybe­hangzóan állítják, hogy e munkálatok négy nem is egymás után következő na­pon át tartottak. Rába vallomása, mely szerint Zadravecz a hamisítványok értéke­sítése céljából tartott egyik tanácskozáson is résztvett s­okt egy eredetit a hamisítvá­nyokkal összehasonlitott, de rendszerint nem találta el, melyik a valódi, melyik a hamis, megcáfolja a Zadravecznek erre vonatkozó tagadását is. Figyelembe kell venni, hogy Zadravecz maga is beismerte, hogy ilyen összehasonlításokat a lakásán is végzett s ezt a beismerést később meg­­okolatlanul vonta vissza. A nyomozás összes adataiból az a meg­győződés meríthető, hogy Windischgraetz s a többi közreműködő Zadravecz szemé­lyét és magas egyházi méltóságát s azt, hogy ily minőségben a nála megjelentek­től egyházi esküt vesz ki, mintegy az akció biztosítékául s az elárulás veszedelmének elhárító eszközéül tekintették és állították be, ami nyilvánvalóan feltételezi, hogy Zadravecznek ténykedése szándékos, tuda­tos s a bűncselekmény előmozdítására irá­nyuló volt. Mindezek alapján is bizonyít­ható, hogy Zadravecz a vád tárgyává tett cselekményt elkövette. Nádosy nem árulja el kitől szerezte a román útleveleket­ A hamisítványok külföldi szállítására vállalkozók zavartalan kiutazása végett és hogy esetleges tettenérésük esetén más állam alattvalóinak tűnjenek fel, hamis útlevelekre volt szükség. Nádosy beismeri, hogy ezeket ő szerezte meg és ő adta át Windischgraelznek, de hogy a hamis út­leveleket miként szerezte meg, azokat ki állította ki, azt nem hajlandó megmon­dani, csak annyit ad elő, hogy egyik bizal­masától, akit megnevezni nem akar, pénzért szerezte a román útlevelet. A vád­irat elfogadja Nádosynak azt az állítását, hogy az útleveleket más készítette és ezért Nádosy­ hatrendbeli közokirathamisítás bűntettében való felbujtó bűnrészességgel vádolja. Ez a vád a herceg ellen is, amiért a hamisítványok megszerzésére Nádosyt felkérte. Windischgraetz bűnrésze­ssége azonban nem tekinthető felbujtásnak, mert semmi adat sincs arra, hogy Nádosyt a bűntett elkövetésére rá kellett volna bírni. A magyar hamis útlevelek­ A magyar hamisított útleveleket Nádosy egyenes rendeletére állították ki. Nádosy a rendeleteket mint közhivatalnok, hivatalos hatáskörében adta ki Hetényi Imrének, az útlevél-osztály főnökének, akinek egyálta­lán nem volt tudomása a frankhamisítás bűntettéről, sem arról, hogy az idegen névre kiállított útleveleket milyen célra fog­ják felhasználni. Nádosy ezáltal közokirat­­hamisítás bűntettét követte el, amiben Windischgraetz is részes mint büntető, mert ő szólította fel Nádosyt az útlevelek hamis tartalommal való megszerzésére. Hogyan szerezte meg Nádosy a futárigazolványokat ? Jankovich Arisztid futárigazolványt szer­zett a külügyminisztériumtól, hogy csomag­jainak átvizsgálása nélkül utazhassák kül­földre; a pénzhamisítványokat tartalmazó két csomagját diplomáciai pecsétekkel lát­tatta el, és útlevelére a külügyminisztérium hivatalos pecsétjével ellátva olyan bizony­latot vezetett be, hogy „diplomáciai futár­­minőségben hivatalos ügyiratokkal elindít­­tatott.“ Nuber Sándor dr. rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter tanúvallomása szerint Nádosy Imre megjelent 1925. de­cember 2-án vagy 3-án a külügyminiszté­rium elnöki osztályában és előadta, hogy Jankovichot külön megbízatással Hollan­diába, Dániába és Svédországba küldik ki és ennek alapján felkérte a külügyminisz­tériumot, hogy kiküldöttje részére futár­igazolványt állítson ki és iratcsomagjait zárja le a külügyminisztérium pecsétjével. Minthogy Jankovich személyét a külügy­minisztérium megbízhatónak tartotta és mivel az egyes minisztériumok gyakran fordulnak ilyen irányú kéréssel a külügy­minisztériumhoz és ez a megkeresés is a belügyminisztérium egyik legmagasabb ál­lású tisztviselőjétől eredt, a külügyminisz­térium elnöki osztályának vezetője a mi­nisztériumok közötti gyakorlatnak megfe­lelően, a kérelem teljesítéséhez hozzájárult és az utasításokat a futárosztálynak meg­adta. A külügyminisztériumtól szerzett hiva­talos értesítés szerint a külügyminisztérium részéről indított rendes futárok személyét és azt, hogy a külképviseleti állomáshe­lyekre utazó egyének közül kinek a futár­­szolgálatai vétessenek a külügyminiszté­riumnak való felajánlás eseteiben igénybe, az elnöki osztály állapítja meg, amely az illető részére a rendes, illetve alkalmi fu­­tárigazolványt kiállítja, erről a futárosz­tályt értesíti, amelyhez azután a futár in­dítására vonatkozó összes teendők tartoz­nak. Gyakori eset, hogy az egyes társmi­nisztériumok megkeresésére a külügymi­nisztérium alkalmi futárigazolványt állít ki más minisztériumok kebelébe tartozó tiszt­viselőknek és lepecsételi külföldi tárgyalá­saikra magukkal viendő irataikat. Hasonló módon szokott eljárni a külügyminiszté­rium olyan estekben is, amikor egyes fel­tétlenül megbízhatóknak tartott közéleti férfiak külföldi útjukkal kapcsolatban fel­ajánlják a külügyminisztériumnak, hogy annak postáját magukkal viszik. A külügy­minisztérium azért kénytelen megbízható egyéneknek alkalmi futárszolgálatait is igénybe venni, mert a futárszolgálat cél­jaira megállapított költségelőirányzat nem elég arra, hogy külképviseleti hatóságokkal való és ok­vetet­lenül futár útján történő to­vábbítást igénylők írásbeli érintkezését rendes futárai útján bonyolítsa le Ezekből az adatokból megállapítható, hogy a külügyminisztérium Jankovich Arisztidot mint alkalmi futárt küldötte el Nádosy ajánlatára, de mivel éppen akkor a külügyminisztériumnak nem volt alkalmi futár által továbbítandó postaküldeménye, ilyent Jankovichra nem is bízott, hanem csak azokat a csomagokat látta el diplo­máciai pecséttel s azokkal szemben járt el a fent leírt módon, amelyeket Jankovich a futárosztálynál diplomáciai úton szállí­tandó csomagokként bemutatott és ame­lyekben voltaképpen hamis bankjegyek voltak elhelyezve. A külügyminisztérium hivatalos értesíté­séből­ továbbá megállapítható, hogy Ná­dosy és Jankovich együtt és közösen meg­tévesztették a külügyminisztérium elnöki osztályának és futárosztályának illetékes szerveit azáltal, hogy a pénzhamisítványo­kat tartalmazó négy csomagot akként lát­tatták el a külügyminisztériumi pecséttel és a futárigazolványt akként állíttatták ki, mintha a lezárt négy csomag hivatalos ügyiratokat tartalmazna és ennek követ­kezménye volt, hogy Jankovich útlevelébe az a valótlan tény vezettetett be, hogy Jankovich diplomáciai futár minőségben hivatalos ügyiratokkal indíttatott el. Nádosy tehát ezzel a cselekményével közokirathamisítás bűntettét mint tettes követte el. A bűntettnek egyik tettese Jan­­kovich is, ő ellene azonban ezidő szerintt eljárni nem lehet. A postatakarékpénztár 400 milliója* Jankovich György, mielőtt a pénzhami­sítványok forgalombahozatala céljából el­utazott, meg nem határozható módon 150 darab ezerfrankos hamisítvány birtokába jutott. A nyomozás adatai azt is bizonyítják, hogy Mankovich a hamisítványokat 1925. december 7-én a Tűzhely Bank Gazdasági és Kereskedelmi Részvénytársaságnál 350 millió korona kölcsön ellenében letétbe he­lyezte, fivérével, Mankovich Bélával együtt, aki aláírta azt a váltóűrlapot, amelyet a kölcsön visszafizetésének további biztosítá­sára tőlük a hitelező pénzintézet kért. A­ nyomozás további adatai szerint Manko­vich Béla nyilvánvalóan a felfedezéstől való félelmében 1925 december 20-ika tá­ján felkereste Windischgraetzet és el­mondta, hogy a letétbe helyezett hamisít­ványokat mindenáron vissza kell szerezni, tehát a kölcsönt vissza kell fizetni. Minthogy nincs pénze, a herceg segítségét kéri. Win­dischgraetz Nédelyhoz küldte, akit Man­­kovich december 21-én reggel felkeresett. Kérte, legyen segítségére a hamisítványok visszaváltásában és a szükséges pénz meg­szerzésében. Nádosy ezt az összeget Baross Gábor útján meg is szerezte. Baross Gábor erre vonatkozóan azt adja elő, hogy az említett napon reggel Nádosy láthatóan felindult lelkiállapotban felke­reste és kérte, hogy rendkívül fontos kor­mányzati ténykedésben 400 millió korona hitellel legyen segítségére. Baross, hivat­kozva arra, hogy a postatakarékpénztári törvény tiltja neki, hogy­ pénzt folyósítson, a kérés teljesítését megtagadta. Nádosy azonban rendkívül izgatottan arra hivat­kozott, hogy itt belpolitikai ügyről van szó, amelynek hatásai beláthatatlanok és mint közhivatalnok, illetve a belügyminisztér len férjének a mohó csókjait is... becs­telen kettős élet! És nem enyhítette ezt jövendő uj anyasága se, ellenkezően, itt kezdődött el életének az igazi tragédiája. A gyermek még világra se jött s benne már megszületett a nagy kétely rögeszméje. Ki örülhessen annak a kicsinek, férje vagy kedvese? Ezt kérdi ma is. Rettentő! Nem birja tovább. Jaj, ez a sötétség! Mozdulni minden áron, világot gyújtani! De hisz a szempilláját se tudná billenteni, meredten fekszik ott s a rémek szabadon rohannak reá. Végig a kálvárián ... látnia kell újra a Sándor sorvadását, mégegyszer meg kell érnie kedvese halálát. Vége, nincs többé élete, csak a cseperedő­­kis Géza gye­rek tartóztatja, de arra, hogy züllő férjét a bűntől tartóztassa, arra már nincs többé ereje. Sülyed, elherdálja az ő vagyonát, majd sikkaszt a gazember. Végül lop is. Igen, öt, a feleségét lopja meg. És a rémek könyörtelenek, erre is gondolnia kell, ezt is át kell élnie mégegyszer. Megadja magát. Liheg, hogy is volt? Tulajdon így feküdt ágyában, sötét éjjel, de ébren. A férje a túlsó szobában hált, midőn egyszerre csak mintha valami motoiszkálást hallott volna onnan az alvó felől. Mi az­­tán nem alszik? Tartóztatta a lélegzetét és várt: semmi két­ség, az ember felkel és pedig lopva, igen óvatosan. Talpon van, Já­r, jön, közeledik lábujjhegyen. Mit akarhat? Megáll az ajtó­ban, fülel, ő szinte már rá akar kiáltani, mint az alvajáróra, de aztán csak türtőz­teti magát és vár. Férje meg-megáll, hall­gatózik majd még nesztelenebből egyre közelebb kerül. Az öltözőasztalhoz leped­­­ik igen, odakap a tolvaj, onnan kapja le a felesége megmaradt utolsó ékszereit... A­ nő emberfelettien erőlködik. Eh. sike­rül végre zsibbadt karját megmozdítani. Nagy sóhaj világot gyújtani, hamar, hogy füldöző rémképeitől szabadulhasson! Osto­basáé, mit emészti magát a múlt rémeivel, mikor a jövő fényes? Géza a Sándor gyer­meke ... Épp emeli már karját, hogy vi­lágot gyújtson, midőn egyszerre furcsa lesz állítva meg a kezét. * Egy holdsugár épp akkor téved be az ablakon át... a szoba világossá lesz , az a furcsa nesz is szinte hallhatóbbá válik. Onnan jön, a harmadik szobácska felől, igen. Géza motoszkál ott. Hm, még­se al­szik? Az anya visszatartja lélegzetét: semmi kétség, a fiú talpon van, jár lopva, felette óvatosan. Kéz a kilincsen, nyitja az ajtót, jön már, kezéig lábujjhegyen. Ej, el­­adta fickója, hát mégis csak elmegy, lumpolni szökik? Pedig megígérte, szavát adta... De nem, Géza nem megy ki a nappaliból az előszobába, nem jön to­vább. — az anyának torka szorul; a fiú erre tart, az anyja hálószobája felé. Itt van már, igen, a teli holdfényben az ajtó küszöbén áll. Szmoking van rajta, de lá­bán nincs cipő, alattomosan hajlik előre s ugy fülel. Most mozdul végre. lát, ez a mozdulat... az anya látta már. ösmeri ezt a mozdulatot, a vére fagy, kiáltana, de nem lúd, sehogyse tud. Vár. A fiú lábujj­­hegyen jön, meg-megáll, végre az ágy feje, az éji szekrényke mellé kerül. Emeli kar­ját. Lekap onnan valamit. Aztán oson ki­felé. Nesz az előszobából, nyílik a külső ajtó. Elment. Az anya feltápász­kodik. Fordít a villa­mos gombon. A tárca... igen, az anyja pénztárcáját lopta el! Mint az a másik a felesége ékszereit... És most már nincs boldog kétely többé. Agyára, szivére szakad a szörnyű, az igazabb reveláció: — Az apja ... az apja vére! Tolvaj a fia is .. » 1926 február 2. (26. sz.) BUDAPESTI HÍRLAP 3

Next